Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Hold titkairól

2015.10.06

 

14 És monda Isten: Legyenek világító testek az ég mennyezetén, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és legyenek jelek, és meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendőknek.

15 És legyenek világítókul az ég mennyezetén hogy világítsanak a földre. És úgy lőn.

16 Teremté tehát Isten a két nagy világító testet: a nagyobbik világító testet, hogy uralkodjék nappal és a kisebbik világító testet, hogy uralkodjék éjjel; és a csillagokat.

17 És helyezteté Isten azokat az ég mennyezetére, hogy világítsanak a földre;

18 És hogy uralkodjanak a nappalon és az éjszakán, és elválasszák a világosságot a setétségtől. És látá Isten, hogy jó.

19 És lőn este és lőn reggel, negyedik nap.

 

/I.Móz.1, 14-19/

 

 

 A Jáde nyúl felvétele: Több száz nagyfelbontású fotót közölt a Kínai Nemzeti Űrügynökség a Hold felszínéről. A képeket a Csang'e-3 kínai Hold-szonda fedélzeti kamerája készítette./origo.hu/

A kép érdekessége a csontfekete ég, egyetlen csillag sem látszik. Az Apolló program felvételeit ezért is minősítették kritikusai műtermi felvételeknek, mert a csillagoknak értelemszerűen látszaniuk kellene. Azonban még ezen a néhány éves technológiájú fotón sem látszanak. Ennek oka az lehet, hogy a Hold erőteljes fénye miatt az írisz annyira zárt, hogy nem tudja kiexponálni a csillagok fényét a fényképezőgép.

 A FÖLD-HOLD KETTŐS RENDSZER

 

Bodács István/Diplomamunka részlet/

A HOLD GEOLÓGIÁJA

BELSŐ FELÉPÍTÉS

Fontosabb adatok (Almár-Horváth, 1981; Marik, 1989):

Átmérője 0,273 föld-átmérő = 3 476,1 km 
Tömege 1/81,305 földtömeg = 7,344×1022 kg 
Térfogata 0,0,2 Föld-térfogat = 2,199×109 km3 
Sűrűsége 0,606 földsűrűség = 3,334 g/cm3 
Nehézségi gyorsulás értéke a felszínen 0,165 g = 1,62 m/s2 
Első kozmikus sebesség (a Földön = 7,9 km/s) = 1,68 km/s 
Második kozmikus sebesség (a Földön = 11,2 km/s) = 2,374 km/s

Bár gyakran bolygónak nevezzük, a planetológusok a Holdat mégis inkább egy másik csoportba, a bolygószerű égitestek közé sorolják. Bolygóknak a Nap körül keringő nagy méretű égitesteket nevezzük. Így pl. a Föld-Hold kettős rendszerből a Földet tekintjük bolygónak, míg a hozzá tartozó Holdat, viszonylag nagy mérete és közel gömb alakja ellenére sem tartjuk annak. A Hold valójában nem gömbölyű, sőt, nem is forgásszimmetrikus test (2. ábra). Az alakját kissé deformálta az anyabolygó gravitációs vonzása; a tömegének több, mint a fele a Föld felé néző "félgömbben" található. A tömegközéppontja sem esik egybe a geometriai középpontjával, hanem attól 1,68 km-rel eltávolodott a Föld irányába (Illés, 1996).

HOLDKŐZETEK

Az elemeloszlás már eleve más a Holdon felszínén, mint a Földön: itt is sok a Si és az Al, még több a Fe, a Ca, és a Mg, ugyanakkor a Ni és a Ti is igen gyakori; a magas titántartalom okozza a felszín sötétszürke színét is. Viszont alkálifémekből, mint a Ba, vagy az illékonyabb Na, K, amelyek a Földön bőven előfordulnak, itt csak nagyon kevés van, ugyanígy a Cu-ból és az U-ból is (Herrmann, 1992).

A vegyületek. A holdfelszín ásványainak 95 tömegszázaléka a következő egyszerű anyagokból épül fel (Bérczi, 1994): SiO2, Al2O3, MgO, CaO, FeO és TiO2 (ez utóbbi inkább egyes Mare-bazaltokban fordul elő).

A kőzetalkotó ásványok ezekből az anyagokból kombinálódnak. A lényegesebbek:

 

A három alapkőzet:

1. Magmatikus eredetű, vagy kristályos, buborékos töredékek, kis és közepes részecskékből.

2. Holdpor, 1 cm alatti szemcsemérettel (Herrmann, 1992).

3. A breccsák olyan összetett anyagegyüttesek, amelyek több ásványból, porból alakultak ki; ezeket a meteoritbecsapódások szögletes törmelékké aprózták, egymáshoz tapasztottak vagy összeolvasztották, végül újrakristályosodván, megszilárdultak. Az összes holdi breccsa viszonylag sok Al2O3-at foglal magába. 3-fajtáját ismerjük, közülük leggyakoribb az ún. polimikt típus, amely megfigyelhetően két fázisból álló összetett kőzet; a durvaszemcsés, éles szélű törmelékrészecskéket finom kőzetszövet cementálja egybe. Ezek egyes alkotórészei általában különböző helyeken, eltérő módon keletkeztek, s később elkeveredtek, azután egy-egy meteor okozta hő hatására összesültek. Igen sokféle breccsa tartozik ide, közülük jónéhányban üveges részeket is felismerhetünk.

A holdi regolitban mindhárom alapkőzet megtalálható. Ez a viszonylag vastag por és törmelékréteg a hegyek kivételével a Hold egész felületét borítja. A regolitszemcsék mérete széles határok között változik, általában 2 mm-nél kisebb, de méteres darabok is vannak. A becsapódások okozta erózió hatására alakult ki az eredeti felszíni kőzetrétegekből. Ezeket a sorozatos becsapódások feldarabolták, breccsásították, felolvasztották, gyakran megüvegesítették. Ez a folyamat természetesen ma is tart. Ebből következik, hogy a regolittakaró vastagsága egy adott helyen az asztroblémák sűrűségével arányos. Ezért vastagabb az idősebb szárazföldeken, mint a fiatalabb tengereken.

 

Összefoglalás. A Holdon eddig - a különböző módosulatokat és kísérő fázisokat is figyelembe véve - összesen alig 30, igen egyszerű ásványfajtát találtak, míg a Földön közel 3000-et ismerünk, melyek legtöbbje sokkal összetettebb. Tudjuk, hogy minden ásvány a Hold felszínén - beleértve a tengerek bazaltjait és a szárazföldi kőzeteket is -, közös eredetű, hiszen végső soron ugyanabból a magmából származnak. Egyik lehetséges magyarázat tehát az, hogy az ásványok viszonylag kevéssé differenciálódtak, s nem alakult ki a Földéhez hasonló sokféleség. Ráadásul vízmentes és igen redukáló körülmények között keletkeztek, így nem is tudtak bonyolult struktúrákat képezni. A mindössze néhány anyagfajtából, egyszerű szerkezeti séma szerint dolgozva pedig csak kevés fajta ásványt tudunk felépíteni (Marik, 1989). De vannak más magyarázatok is, amelyek a holdkeletkezési elméletekhez kapcsolódnak (2.1. fejezet). Ezeknek meg kell magyarázniuk a Hold és a Föld különbségeit, és hasonlóságait egyaránt. A két bolygón ugyanis az egyes elemekben jelenlévő izotópok aránya igen hasonló (Illés, 1999). Mindez komolyan befolyásolja elképzeléseinket a Hold eredetéről.

 

A HOLD TÖRTÉNETE

A HOLD KELETKEZÉSE

A probléma nem újkeletű: a tudósok több, mint egy évszázada foglalkoznak vele. Az űrkorszakban a Hold tüzetesebb vizsgálata, s a - főleg az Apolló-expedíciók nyomán - ismertté vált adattömeg adott ismét komolyabb lökést a találgatásoknak. A Földre visszahozott kőzetek tanúsága szerint a Hold kora nagyjából megegyezik a Földével, azaz kb. 4,5 milliárd éves lehet. A Föld kora a pontosabb becslések szerint 4,57 milliárd év (Comins, 1994). A két égitest tehát jó közelítéssel egyszerre vagy csak csekély időeltéréssel keletkezhetett. A geológiai kutatások eredményei azt valószínűsítik, hogy a Hold kisebb, hideg darabokból állt össze, (amelyek előzőleg fokozatos sűrűsödéssel épültek fel, lásd a 2.1.1.1. fejezetet) a kölcsönös tömegvonzás segítségével. A kérdés az, hogy magának a Földnek milyen szerepe lehetett ebben a folyamatban.

Egy keletkezési elméletnek ma már elég sok vizsgán kell átmennie. Magyarázatot kell adnia többek között a Föld-Hold rendszer egyediségére, a két égitest különbségeire és hasonlóságaira, a Hold belső felépítésére és pályajellemzőire. Tökéletesen kielégítő elmélet ma még nincs, még a legígéretesebb, az ún. óriás ütközés elmélet is hagy néhány nyitott kérdést. A tudósok pedig ma még a Föld geológiai történetét is csak hozzávetőlegesen ismerik, így a Holdra vonatkozó elméleteket érdemes óvatosan kezelni. Három nagy keletkezési elmélet ismert, a továbbiakban ezeket vizsgáljuk meg közelebbről.


KÖZÖS KELETKEZÉS A FÖLDDEL

Ezen elképzelések arra a feltevésre épülnek, hogy a Föld és a Hold kialakulásának sok köze van egymáshoz, tulajdonképpen bolygótestvéreknek tekinthetjük őket. Ez elvileg kétféleképpen valósulhatott meg.

Közös anyagfelhőből

Érdemes először feleleveníteni a Naprendszer keletkezéséről szóló elméleteket. Tudjuk, hogy a folyamat kb. 4,6 milliárd évvel ezelőtt kezdődött, egy nagyjából 15 milliárd km átmérőjű, korong formájú anyagfelhővel. A korong forgásban volt: a részecskék a tömegközéppont körül keringtek. Az egyes területeken már kezdetben is eltérő sűrűséggel fordult elő a gáz és a por. Saját tömegvonzása fokozatosan a centrumba húzta össze az anyag nagyobb részét, s később ebből alakult ki a központi csillag. Közben a külső területeken, egyes lokális örvénylések környékén is sűrűsödni kezdett az anyag. Itt a gáz- és porrészecskék mozgásuk közben egymáshoz csapódtak, ilyenkor az ütközés erejétől függően vagy tovább aprózódtak, vagy összeolvadtak. Hamarosan kisebb-nagyobb szilárd szemcsék keletkeztek, amelyek folyamatosan nőttek. Előbb-utóbb nagyobb sziklatömbök, afféle gravitációs centrumok alakultak ki, amelyek lassanként a többi maradék anyagot is magukhoz vonzották. Így formálódtak ki a későbbi bolygóképzők, a planetezimák. Ezek mérete a néhány km-től akár több 100 km-ig terjedhetett, s az ő összeütközéseikből, egyesüléséből alakultak ki a bolygók. Minden ilyen becsapódásnál igen sok hő szabadult fel, amely megolvasztotta és hosszú ideig forrón tartotta a fiatal bolygókat. Az izzó, folyékony anyagot a saját gravitációs ereje a legkisebb felületűre igyekezett összehúzni - ez a gömbalak. Végül ebben a formában szilárdultak meg a bolygófelületek, bár ezt még módosíthatták más erők (pl. a forgó rendszerben fellépő centrifugális erő, vagy állandóan jelenlevő gravitációs hatások). Eközben a belsejükben megindult a gravitációs differenciálódás, kialakultak a gömbhéjak. (Ezt az evolúciós utat a kőzetbolygók járták be, a Jupiter-típusú bolygók könnyebben kialakulhattak. Számunkra azonban most a Föld-típus az érdekes.) A gázfelhőből a bolygórendszer összesen mintegy 10 millió év alatt fejlődött ki (Comins, 1994).

Az egyes bolygók ezután geológiailag is más-más utat követhettek; a belsejükben és a felszínükön az átalakulási folyamatok máig is tartanak; a megmaradt planetezimák ma is, mint bolygóközi törmelék kóborolnak a Naprendszerben.

A legfontosabb kérdés, amire máig nem sikerült megnyugtató választ találni, hogy mi az oka a Naprendszer perdület- és a tömegeloszlása között meglévő ellentmondásnak? A rendszer tömegének ugyanis több, mint 99%-a a Napban van, míg a perdületének alig 1%-a jut rá. A többit nagyobbrészt a bolygók keringési perdülete adja (a forgásukból adódó többlet viszonylag kicsi). A gázfelhő keringő anyagainak végeredményben kb. 99%-a, s velük az impulzusmomentum nagy többsége kerülhetett a Napba, ezért logikus lenne, hogy az ő forgása képviselje a legnagyobb részt. A mai keletkezési elméletek sem képesek teljesen magyarázni ezt a furcsaságot, vagy csak elég nyakatekert módon. Az egyik legújabb szerint pl. a Nap - erős mágneses mezeje közvetítésével - átadta a forgást a körülötte lévő, csomósodó gázködnek. Kérdés, lehet-e ilyen jelentős hatást tulajdonítani a mágneses térnek, és - a mi szempontunkból - , hogy mennyire következik az elméletekből a bolygók kísérőinek léte, és ezek általunk is ismert elrendeződése. (Pl. a Jupiter-típusú óriásbolygók körül igen sok hold van, míg a Föld-típusúak esetében csak egy; ez a miénk.)

Ezen holdképződési elmélet hívei azt állítják, hogy a későbbi földpálya helyén egy nagyobb anyagcsomó keringett, amely később valamilyen okból kettévált, s végül - az előbbi módon, fokozatos összetömörödéssel - a nagyobbik részből a Föld, a kisebbikből a Hold alakult ki.

Az elképzelés megnyugtatóan tisztázná a dolgot - semmi rendkívüli esemény, a bolygó elég magától értetődő módon keletkezett - ám mégis hagy néhány nyitott kérdést. Először is, a Hold nem közönséges égitest - akkor lenne az, ha a többi három kőzetbolygónak is lennének kísérői. Lehetne a Földnek is még néhány; az elmélet ezt sem zárja ki. De nincs több ilyen égitest. Vannak ennél nagyobb problémák is, ezek általában a közös eredet nehézségeit foglalják össze, a következő fejezetben.

A Föld egy kiszakadt darabjából

Ez az elképzelés még George Darwintól, az evolúció felfedezőjének fiától származik. Szerinte a Napot körülvevő anyagfelhőből először a Föld alakult ki, amely kezdetben igen gyorsan forgott. Az ilyenkor fellépő, nagy centrifugális erő dobta le később a felszínéről azokat a kőzetdarabokat, amelyekből azután összeállhatott a Hold. Esetleg csak egyetlen hatalmas kőtömb vált le, amelyet a későbbi meteorzápor megolvasztott, s így végül felvehette a bolygók jellegzetes gömb formáját.

A leválás fokozatos lehetett. Először csak egy kisebb egyenetlenség, afféle dudor keletkezett a Föld arcán. Mivel a centrifugális erő egyenesen arányos a keringő test tömegével, szögsebességének négyzetével és a forgástengelytől mért távolsággal, ezt a pontot erősebben taszította kifelé, mint a földfelszín többi részét, és minél jobban kidudorodott, annál jobban. A rá ható gravitációs vonzás viszont fokozatosan gyengült, minél távolabb került a tömegközépponttól. Mindezek eredményeként a kitüremkedés folyamatosan nőtt, s a bolygó kezdett lassan súlyzó alakot ölteni. Végül, mikor a kötőerők nem bírták tovább, a kisebbik darab leszakadt a felületéről. A kivált darab(ok) helyén pedig a Csendes-óceán medencéje maradt vissza - vélte Darwin.

E teória Achilles-sarka a perdületmegmaradásnál van. Ha ui. a Föld elég gyorsan forgott, hogy leválhasson róla egy nagyméretű anyagcsomó, akkor az impulzusmomentuma - amelyen ezután ketten osztoztak a Holddal - olyan nagy volt, hogy évmillárdok alatt sem lassulhattak le a mai értékre: mind neki, mind a Holdnak ma kb. 4-szer gyorsabban kellene pörögnie, mint a valóságban(Jayawardhana, 1998).

Manapság mindkét teória súlyos nehézségekkel küszködik, amelyek elsősorban a Föld és a Hold különbözőségéből fakadnak. Hiszen, ha közös eredetűek lennének, akkor nagyon hasonlítaniuk kellene egymásra, pl. a sűrűségüknek és a kémiai összetételüknek legalábbis közelegyezőnek kellene lennie.

A Föld átlagsűrűsége 5,5 g/cm3, míg a Holdé 3,334 g/cm3. Ezt a Darwin-féle elmélet még jól magyarázhatja: a földköpeny sűrűsége ugyanis majdnem ugyanennyi. (Dorschner, 1980). A köpeny a Földön is a közvetlenül a kéreg alatt elhelyezkedő, részben még szilárd gömböv. Eszerint a Föld belsejében előbb végbement a gravitációs differenciálódás, s kialakult a köpeny, és csak azután váltak le róla a Hold anyagai, innen az egyező sűrűség.

A kőzetek vegyi összetétele is egészen más (erről lásd az 1.2.2. fejezetet), s nem biztos, hogy ezt teljesen meg lehet magyarázni az ott felsorolt érvekkel. Az is igaz, hogy a megvizsgált kőzetek csak a Hold felszínéről vagy legalábbis a felszín közeléből valók, s nem tudjuk pontosan, mi van ez alatt. Idekint ugyanis érhették olyan hatások az ásványokat, amitől eredeti vegyi felépítésük megváltozott, ezért némileg eltérhetnek a mélyben található kőzetektől. Főként a kráterképző események termelte hőre gondolhatunk, amely sok idő alatt egyszerűbb anyagokra bonthatta az összetettebbeket is, vagy a napszél által belőtt atommagokra. Egyes elképzelések szerint lehetséges, "hogy a Föld és a Hold egy időben, egymás környezetében, de inhomogén összeállással keletkezett, ami a kémiai különbséget megmagyarázná." (idézi Marik, 1989).

Nemrég azonban mindkét elméletet megdönteni látszott a Clementine űrszonda felfedezése: igen finom spektrális és egyéb méréseiből ui. az derül ki, hogy a Hold és a Föld általános felépítésében az egyes elemek is eltérő arányban vesznek részt. (AClementine konkrétan a vasról állapította meg, hogy a Hold jóval kisebb százalékban tartalmazza, mint a Föld.)

Ezért nehéz elképzelni, hogy a két bolygó közelebbi rokona lenne egymásnak; ehelyett felmerül a külső eredet lehetősége.


KÜLSŐ EREDET

Már korábban is gondoltak arra, hogy a Hold azelőtt egy Nap körül keringő önálló égitest lehetett. A Földtől függetlenül, a gázkorong más régiójában alakult ki, ez jól magyarázná a közöttük meglévő különbségeket. A földpálya közelében is elhaladhatott időnként, s bolygónk végül befogta - kaptálta - s a kísérőjévé tette. Az ilyen jelenség egyébként elég gyakori: lehetséges (bár nem túl valószínű), hogy a Mars is hasonlóan "szerezte meg" a Phobost és a Deimost, valahonnan a kisbolygóövezetből.

Az elmélet jellegéből következik, hogy vannak komoly buktatói. Megint utalni kell a Föld és a Hold azonos izotópösszetételére, ami aligha lehet véletlen egyezés. A másik probléma az égimechanika törvényeiből adódik. Egy kozmoszból érkező égitestnek ahhoz, hogy pályára álljon egy másik körül, vagyis kötött állapotba kerüljön, előbb kinetikus energiát kell leadnia. (Ilyenkor az összenergiája pozitívból negatívba fordul.) Ez könnyebben megoldódik, ha a befogó égitest jóval nagyobb tömegű, ilyenkor ő veszi fel a fölös mozgási energiát. Ez a Hold esetében nem működik, mivel a tömege viszonylag jelentős a Földhöz képest, így a leadandó energia is túl nagy lesz. Ilyenkor szükség van egy harmadik, nagy tömegű bolygó közreműködésére, hogy működésbe lépjen az ún. "gravitációs csúzli", s ekkor ő viszi el a fölös energiamennyiséget. (A földi űrszondáknál is gyakran így növelik a sebességet; ez az ún. hintamanőver.)

Az azonban, hogy a Naprendszerben három nagyméretű égitest egyidőben ilyen közel legyen egymáshoz, nagyon valószínűtlen - még kettő találkozása is ritka. A gravitációs csúzli pedig csak speciális esetben működik; meg van szabva, hogy melyik égitestnek milyen tömege legyen, hol helyezkedjen el és pontosan hogyan mozogjon a másik kettőhöz képest. Itt valójában egy ún. égimechanikai háromtest problémával állunk szemben, amely esetében a rendszer igen érzékeny s a mozgásegyenletek ún. instabil megoldásokat adnak. Vagyis, ha az előbbi paraméterek közül az egyik csak kicsit is eltér a megadottól, a mozgás teljesen máshogyan zajlik le. Következésképpen annak esélye, hogy a Hold földkörüli pályára állhatott, nagyon kicsi, szinte nulla. A pályája is közel kör alakú, s a befogott égitestekre inkább a nagy excentricitású, erősebben elnyújtott ellipszispálya jellemző. ((Numerikus) excentricitás: egy mérőszám, mely megadja, hogy egy ellipszis alakja milyen mértékben tér el a körtől: e = c/a , ahol 
        ______ 
c = \/a2 - b2  a gyújtópontok távolsága az ellipszis középpontjától, (másképpen lineáris excentricitás), a a nagy, b pedig a kistengely fele.)

Nem valószínű tehát, hogy a Hold befogott égitest lenne; mai vélemények szerint (Marik, 1989) még sokat emlegetett kémiai összetétele sem ezt sugallja.

 

 

AZ ÓRIÁS ÜTKÖZÉS ELMÉLET

Mivel az előbbiekkel nem boldogultak, két kutató, Robin Canup és Alastair Cameron 1975 körül valami radikálisan új elmélet kidolgozásához látott. Ehhez felhasználták a számítógépes szimulációt is (egy katonai célokra kifejlesztett szoftvert, amivel eredetileg az atomrobbanások hatásának terjedését akarták modellezni a földfelszínen).

Az alapfeltevés az volt, hogy a Földbe - nem sokkal keletkezése után - belerohant egy óriás planetezima, s az általa okozott robbanás "fröccsentette ki" a későbbi Hold anyagát.

A "támadó" legalább Mars-méretű bolygó lehetett (kb. 6600 km-es átmérő), amely összeállása után erősen elnyújtott ellipszispályán keringhetett a Nap körül, a földpálya közelében (Comins, 1994). Valószínű, hogy elég hosszú ideig - több millió évig - szerencsésen elkerülték a találkozást, mert mikorra az mégis bekövetkezett, kb. 50-90 millió évvel a Naprendszer kialakulása után (Jayawardhana, 1998) jórészt már mindkettejükben befejeződhetett a kőzetrétegek gravitációs differenciálódása.

Maga az ütközés egy kisbolygó-robbanáshoz hasonlóan játszódott le, de sokkal nagyobb méretekben. A planetezima mintegy 40 ezer km/óra sebességgel közeledve, a földfelszínre rézsutosan csapódott be. (Ha merőlegesen érkezik, egy ilyen nagy tömegű égitest valószínűleg elpusztította volna a Földet, ezért inkább súroló, nem-centrális ütközést feltételeznek.) A felszíni szilárd héjba fúródva hirtelen lefékeződött, hatalmas mozgási energiájának túlnyomó része hővé, a többi a Földben szétterjedő lökéshullámokká alakult. A becsapódás környezetében mintegy 18-20 ezer Celsius fokos hőmérséklet keletkezett, s az itteni kőzetek pár perc alatt felforrtak és elpárologtak, csakúgy, mint a planetezima külső köpenye. Ezek a forró gázok igen nagy nyomásúak voltak, s hirtelen kiterjedve, szétvetették a földkéreg és az alatta lévő, még olvadt köpeny jelentős részét. Az elpárolgott és a robbanás által lelökött anyagok többsége a felületre közel merőlegesen áramlott felfelé, a sebességüket még tovább növelhették a Föld túloldali felületéről visszaverődő lökéshullámok. A mai modellek szerint kb. 10 perc alatt, több, mint 20 milliárd km3-nyi elpárolgott kőzet távozott az űrbe. A robbanás energiája 1021 tonna trotilegyenértékű lehetett. A planetezima magja pedig kb. egy nap alatt egyesült a maradék földanyaggal, alásüllyedve a bolygó magjába.

A felfelé haladó, izzó anyagtömeg kisebb része elérhette a szökési sebességet, elillant és többé nem tért vissza, a többsége azonban földkörüli pályára állt. Előbb széles por- és gázgyűrűt képeztek körülötte, hasonlót azokhoz, amilyenek az óriásbolygókat övezik. A gázok nemsokára ismét megszilárdultak, "megfagyva" a világűr kb. -270 fokos hőmérsékletén. A Hold a porkorong anyagainak fokozatos csomósodásával épült fel, a többi bolygóhoz hasonlóan. Előbb kisebb, planetezimákhoz hasonló bolygócsírák álltak össze ("protoholdak"), majd ezek egyesüléséből maga a Hold. Az egész folyamat - a robbanástól a Holdig - kevesebb, mint egy év alatt végbemehetett (Illés, 1999.).

 

A Hold kialakulása az óriás ütközés elmélet szerint.

Az elmélet finomítása még nem fejeződött be, de úgy tűnik, a legfontosabb kérdéseket képes megválaszolni.

A robbanás mindkét égitest köpenyét nagyrészt letépte; a Hold tulajdonképpen ebből képződött a későbbiekben. A sűrűsége tehát nem véletlenül egyezik a földköpenyével. Csekély vastartalma is innen származott: eddigre már mindkét égitest differenciálódott, ezért a nagy fajsúlyú ásványok, így a vas többsége a magjukban összpontosult. Kifelé haladva a vas egyre ritkult, ezért a Holdra is csak kis arányban jutott belőle. (A két mag végül is egyesült a Föld belsejében, így az még fel is dúsulhatott ezzel a fémmel.) Ez lehet az oka a Clementine mérési eredményeinek. Ezért nincs a Holdnak vasmagja, s ennek következtében erős mágneses tere sem.

A nagyon magas, néhány 10 ezer Celsius fokos hőmérsékleten a bonyolult földi vegyületek lebomlottak, így képződhettek a Hold egyszerűbb ásványai. Az illékony anyagok - Na, K, víz - nagyobb része elpárolgott, kisodródott a kozmoszba, a Holdra ezek egyszerűen nem kerültek át; az tulajdonképpen csak kiégett földanyagból, és a planetezima kőzeteinek maradványaiból áll.

De nemcsak a más kémiai összetételt lehet megmagyarázni, hanem az azonos izotóparányt is, mivel a Holdat felépítő kémiai elemek túlnyomó része is eredetileg a Földről származik. Mint ismeretes, egy elem izotópjai egymástól csak az atommagokban lévő neutronok számában különböznek. Egy kisbolygó-robbanás pedig az atommagokra nincsen hatással; ehhez az ilyenkor keletkező hőmérséklet és nyomás már nem elég magas. (Izotópátalakítás inkább csak a csillagok magjában, az itt uralkodó sok millió fokon és óriási nyomáson lehetséges.)

Fejtörést elsősorban az okoz a tudósoknak, hogy egy bolygó körüli porgyűrű nem feltétlenül áll össze holddá. Jó példák erre az óriásbolygók gyűrűi - legismertebbek a Szaturnuszéi, de mindegyiknek van ilyen - ezek az ún. Roche-féle veszélyességi övezeten belül vannak, s itt az árapályerő megakadályozta a bolygóképződést. A Föld Roche-zónája mintegy 12 ezer km távolságig terjed a felszíntől. Ezen a területen az árapály-hatás olyan nagy, hogy nem épülhetnek fel nagyobb kőzetdarabok, vagy ha mégis, széttépné őket (az árapályerő nemcsak a tömeggel, hanem a másik égitest méreteivel is egyenesen arányos, így a Roche-féle tartományon belül nem lehetnek a megengedettnél nagyobb égitestek, lásd a 3.2. fejezetet).

Feltételezhetjük, hogy a felfelé áramló gáztömeg túlnyomó része elég nagy kezdősebességet kapott, így a kritikus övezet felső határa fölé emelkedett (Illés, 1999). Ehhez viszont nagyobb erejű ütközésre van szükség, mint amire eredetileg gondoltak, vagyis nagyobb becsapódó tömegre. Ezért újabban a Mars-méretű planetezimának már több, mint kétszeres Mars-tömeget tulajdonítanak, tehát sűrűsége a Vörös Bolygóénak (3,9 cm3) a duplája lehetett. Ilyen égitestből még kevesebb volt, s ezért az ilyen ütközésnek is kisebb az esélye; ez ismét a Hold-Föld rendszer egyediségére hívja fel a figyelmet.

Egy ilyen erejű, szögben történő becsapódás a Földet erősen megpörgetné - a keletkező kettős rendszer összperdülete így többszörösen meghaladná a mai, valóságos értéket. De feltehetjük, hogy a Föld azelőtt igen gyorsan forgott, s maga a becsapódás fékezhette le (amely eszerint ellenirányban történt).

További probléma, hogy az újabb kutatások szerint (1.2.1. fejezet) a Holdnak valószínűleg mégis magas vastartalmú magja van. Ha a Hold valóban csak a Föld és a támadó égitest köpenyéből keletkezett, a vasmag a teljes tömegének csak 0,1-0,4%-a lehetne, nem 2-3%. Természetesen az is elképzelhető, hogy a gravitációs differenciálódás még nem fejeződött be a Föld belsejében, mikor az ütközés bekövetkezett, s ez magyarázhatja a vártnál nagyobb vasmennyiséget (Illés, 2000, 144.o.).

Ez idő szerint úgy tűnik, az elgondolás választ tud adni a legfontosabb kérdésekre. Sokak szerint alapvetően elfogadható, legfeljebb apróbb kiegészítésekre szorul. A teljes bizonyítás ugyan igen nehéz lenne, mégis, az elképzelés 1984-re már általánosan elfogadottá vált; manapság ez számít a hivatalos, a legvalószínűbb elméletnek.

A HOLD FELSZÍNÉNEK VÁLTOZÁSA

Magyarázat a Mare-medencék kialakulására. A szintén Runcorn által a nyolcvanas években kidolgozott elmélet szerint lehettek a Holdnak saját "holdjai" is, és ezek felelősek a tengerek kialakulásáért. A bolygó forgásával ellentétes irányban keringhettek, ezért pályájuk - későbbiekben ismertetett okokból, lásd 3.2.2.3. fejezet - instabil volt; folyamatosan, csavarvonalban közeledtek a Holdhoz. A Föld árapályereje is megzavarta mozgásukat és a Hold felé térítette őket, úgyhogy végül, viszonylag kis sebességgel érkezve, sorra lezuhantak. Ezek a becsapódások alakították ki a későbbi tengerek krátereit. Mindez az előbb említett, 4,5-3,9 milliárd évvel ezelőtti időszakban történhetett. A "holdacskák" az egyenlítő vidékén csapódtak be (amely fölött a holdak általában is keringenek). Keith Runcorn szerint nekik tulajdoníthatjuk, legalábbis a legnagyobb medencék, a Mare Imbrium, a Mare Serenitatis, és a Mare Cristium keletkezését.

Az elgondolás a múltban erős holdi mágneses mezőre épít (lásd az előző fejezetet). Az ottani kőzetekbe a kristályosodáskor "befagyott" az egykori erőtér, s ennek mérésével lehet a múltbeli mező erősségére és pólusának irányára is következtetni. A vizsgálatok arra utalnak, hogy a mágneses pólus - ami majdnem egybeesik a forgásival - többször is kb. 90 fokkal elfordult. (A teret a folyékony, fémes mag és a köpeny nem azonos forgásából származó, ún. dinamó-hatás kelti, s ezzel együtt jár, hogy a forgási és a mágneses sarkok nagyon közel vannak egymáshoz.) A Hold forgástengelyének ilyen erős megbillenését csak egy, legalább 100 km átmérőjű kisbolygó becsapódása okozhatta, ez pedig már elég mozgási energiát hordoz, hogy tenger-méretű krátert vágjon a holdtalajba. Az elképzelés jól magyarázza, hogy a Mare-medencék miért inkább a felénk eső oldalon vannak. Mivel a Föld hatása is a Hold felé "lökhette" a kísérőket, ellipszispályájuk holdközeli pontja, a "periszelénium" állandóan a Föld felőli oldalon lehetett. Mivel végül is a pályának ez a pontja, a periszelénium, érhette el először a Holdat, s a kis holdak nagy valószínűséggel itt, tehát a Föld felé eső oldalon zuhantak le. Figyelemreméltó, hogy a nagy tengerek, illetve körülbelüli középpontjaik, felfűzhetőek egyetlen nagy körívre, amelyről kiderült, hogy megegyezik a Hold korabeli egyenlítőjével. Ha ez így igaz, akkor alátámaszthatja az előző fejezetben említett teóriát a holdkéreg megvastagodásáról a túloldalon.

Az elmélet születése idején általános vélemény volt, hogy a Holdnak nincs és nem is lehetett folyékony magja, mert a tömege ehhez nem elég nagy. Ma viszont úgy gondoljuk, hogy egy kis, részben vagy teljesen olvadt mag most is létezhet. Az igazi probléma a múltbeli, erős mágneses mező magyarázatával van. Ehhez a mainál nagyobb, magas fémtartalmú, folyékony holdmag szükséges. Az elmélet kidolgozója megoldásként a nehéz radioaktív izotópok -114-es rendszám körüli elemek - bomlását említi, amelyek felezési ideje pár 100 millió év, és a Naprendszer születésekor - azaz valamivel kevesebb, mint 5 milliárd évvel ezelőtt - halmozódhattak fel. Ezek akkoriban még melegen tarthatták a Hold belsejét, de mára már szinte mind elbomolhattak. Az azonban nem világos, hogy honnan származhattak, s hogyan kerülhettek nagyobb mennyiségben éppen a Holdra. Ha pedig máshol is volt belőlük, eddig miért nem akadtunk a nyomukra? (Pl. éppen a Földön, amelynek múltjában eddig nem találtak hasonlóan rejtélyes "forró" időszakokat.) Mindez azonban már a holdkeletkezési elméletekkel is összefügg, amelyeknek számot kellene adniuk nemcsak erről, hanem a kis holdak ellentétes - retrográd - pályájáról, a puszta létükről nem is beszélve.

A "tengerek" tehát eredetileg becsapódásos struktúrák lehetnek, nagyméretű égitestek ütötte sebhelyek. A Hold két tengerével, aMare Serenitatissal és a Mare Imbriummal átellenes pontokban kimutatott mágneses anomáliákat is ezzel magyarázhatjuk. Eszerint a becsapódáskor keletkezett felszíni és a Hold belsejében haladó lökéshullámok a túloldali pontban találkoztak, s a koncentrálódó nyomás felgyűrte és megolvasztotta az itteni felszín anyagát. Az ütközést követő robbanás elpárologtatta a környező kőzeteket. Ezek egy részéből egy többé-kevésbé ionizált plazmafelhő keletkezett, amely minden irányba körülfutott a bolygón. Menetközben beleivódott minden olyan mágneses mező, amellyel találkozott (erről az ún. befagyási tétel gondoskodik), ez pedig nem kevés, hiszen akkoriban, több, mint 3,9 milliárd éve még jelentős lehetett a globális térerő is. Az átellenes pontban azután találkoztak egymással a szétáramló, forró gázok, és összesűrűsödvén, erősebb lokális teret alakítottak ki, amelyet átvettek az olvadt kőzetek mágnesezhető anyagai is. Ezek később megszilárdultak, s a mágneses mező is "beléjük fagyott" (Sik-Simon, 1999).

Ez azonban csak megfelelő méretű bolygó és kellő erejű ütközés esetén alakul így. A Hold véletlenül éppen ilyen égitest: ha kisebb lenne, a gázfelhő átlépheti a szökési sebességet, ha nagyobb, a tömegvonzás lehúzná a talajra, mielőtt elérné az átellenes pontot. E két tenger esetében a becsapódás ereje is megfelelő lehetett (Illés, 2000, 145.o.).

A közepes és kisebb méretű kráterek általában a 3 és 1 milliárd évvel ezelőtti időszakban képződtek. Úgy tűnik, 1 milliárd évvel ezelőtt a kozmikus törmelék megmaradt közepes méretű darabjai jórészt elfogytak, az ilyen ütközések erősen megritkultak. Vannak azért még ennél is fiatalabb "csillagsebhelyek", mint a Kepler, vagy a sugaras szerkezetű Tycho és Kopernikusz.

A kisebb-nagyobb lezuhanó testek lassanként feldarabolták a feszíni kőzeteket. Egyre kisebb méretű tömbök keletkeztek, amelyek lassanként szintén felmorzsolódtak; végül kialakult a felszínt borító jellegzetes törmelékréteg, a regolit.

 

A HOLD MOZGÁSA

ÁLTALÁNOS LEÍRÁS, A HOLDPÁLYA VÁLTOZÁSAI

Fontosabb adatok (Almár-Horváth, 1981; Marik, 1989; Both, 2000)

Rotációs periódus = 27,321 661 4 nap 
Sziderikus keringésidő (a csillagokhoz képest) = 27,321 661 4 nap 
Szinodikus keringésidő (két azonos fázis közti időtartam) = 29,530 588 7 nap 
Drakonikus hónap (két, felszálló csomón való áthaladás közti idő) = 27,212 220 4 nap 
Anomalisztikus hónap (két perigeumátmenet közötti időkülönbség) = 27,554 550 9 nap 
Átlagos pályamenti sebesség = 1,025 km/s 
Az egyenlítői sík hajlásszöge a pályasíkhoz = 6,°68 
Legkisebb földtávolság (perigeum) = 356 000 km 
Legnagyobb földtávolság (apogeum) = 407 000 km 
Közepes földtávolság 60,268 Föld-sugár = 384 400 km

 

A Hold hiányában a Föld forgási periódusa ma legfeljebb 8 óra lenne, azaz háromszor gyorsabban forogna, ezért az eltérítő erő is háromszor akkora lenne. Ez egészen eltérő szélrendszereket alakítana ki, mint a valóságban (Comins, 1994). Mindenekelőtt, sokkal erősebb légmozgások lennének. Egy átlagos, szélcsendesnek mondható napon pl. 15-20 m magas hullámok lennének a tengereken. A földfelszín kiemelkedő pontjai is gyorsabb erózión mennének keresztül. A légmozgások iránya is más, határozottabban nyugatias volna, sokkal ritkábbak lennének az északias vagy délies szelek.

A szárazföldi élőlényekre is komoly hatásuk lenne. Mivel az állandó, viharos erejű légmozgások kicsavarnák a nagyra nőtt fákat, lenne egy bizonyos magassági korlát, ami fölé sem ők, sem más növények nem mennének. A magányosan állóba könnyebben belekaphat, ezért a növények többnyire foltokban, csoportosan nőnének. S valószínűleg nem függőlegesen felfelé, hanem ferdén, rátartással az állandó szélirányra, vagy a földhöz simulva, estenként belekapaszkodva. A gyökereiket is mélyebbre eresztenék, hogy minél jobban megkapaszkodjanak a talajban. Kisebb felületű leveleket növesztenének, mert abba kevésbé kapaszkodhat a szél, valószínűleg a tűleveleket részesítenék előnyben. Ez viszont kis felületével a fotoszintézis teljesítményének szabna korlátot. Az állatok is inkább a földhöz simulnának járás közben. A végtagjaikkal erősebben tudnának a talajba kapaszkodni, a testük "áramvonalasabb" lenne, pl. nem növesztenének nagy füleket. Mivel a fák alacsonyak, nem lennének fánlakó állatok, de talán többen élnének a föld alatt.

A szelek iránya és ereje az egész éghajlati rendszerre kihatással lenne, pl. más irányba és gyorsabban kergetnék a különböző hőmérsékletű és páratartalmú légtömegeket, az esőfelhőket, és a tengeri áramlatokat, mint a valóságban.

A Hold nélküli világban a bioszféra a sok korlátozó körülmény következtében jóval kevésbé lenne változatos, mint a valóságban

 

A FÖLDFORGÁS STABILIZÁLÁSA

Az életnek "rendezett" körülményekre, kiszámíthatóan ismétlődő folyamatokra (pl. időjárásra) van szüksége, olyanokra, amelyekhez nem túl nagy erőfeszítések árán lehet alkalmazkodni, s egy idő után "beállni". A Földön ma stabil éghajlati övek vannak, s mindegyikben a nekik megfelelő, ahhoz már kellően idomult élővilág rendezkedett be. Mindezt a Hold kiegyenlítő árapályereje alakította így.

Ha nem létezne, a fentiek értelmében a Föld forgástengelye viszonylag lassan, de rendszertelenül változna, mégpedig 0 és 85oközött, ami lassú, de folyamatos klimatikus átalakulást okozna. Ráadásul, minél jobban megdőlne a forgástengely, annál szélsőségesebbé válnának az éghajlati körülmények is a Földön.

Két kutató, Darren M. Williams és James F. Kasting 1997-ben megjelent tanulmányukban modellezték a földi klímát, azzal az alapfeltevéssel, hogy a forgástengely az Uránuszhoz hasonló helyzetet vesz fel (Sky and Telescope, 1998). Ekkor a mostani egyenlítői vidéket gyakran hó borítaná, míg a sarkoknak nagyon komoly hőingadozást kellene kiállniuk. Nyaranta az északi póluson +50, a délin +80 oC-ig emelkedne a hőmérséklet (a különbséget az eltérő vízmennyiség okozza a két sarkon), míg télen a valóságosnál is hidegebb lenne. A kontinensek belsejében, távol a rengeteg hőt tároló óceánoktól, a hőmérséklet +45 és -25 oC között ingadozna. A jégrétegek leolvadása következtében időnként hatalmas áradások lennének, de a tengermélyi bonyolult áramlási folyamatok is megzavarodnának.

Ráadásul a Földön a nappalok és az éjszakák a sarkok felé haladva hosszabbodnának, ott már fél évig tartanának. A tengely elfordulása miatt az éghajlati övek viszonylag gyorsan vándorolnának. A bioszférára nézve ez komoly megterheléssel járna, s néhány tíz millió évre számítva, a változásoknak tragikus következményei lennének. Ilyen rövid időtartamok alatt nyilván nem lehet alkalmazkodni, ezért az állatok többsége jórészt állandóan vándorolna, mindig a kedvező éghajlatú vidékeket keresve, a növények pedig vagy berendezkednek a szélsőséges körülmények elviselésére, vagy időnként nagy kipusztulási hullám söpörne végig rajtuk.

Valószínű, hogy az élet ilyen mostoha viszonyok mellett nem fejlődhetett volna a mai szintre a Földön. Ezért nagyon fontos a forgástengely viszonylagosan stabil állapota, amelyet a Holdnak köszönhetünk.


A SZILÁRD DAGÁLYOK TEKTONIKAI HATÁSA: FESZÜLTSÉGEK A KÉREGLEMEZEKBEN, ÁRAPÁLYFŰTÉS

A szilárd dagályok a földkéreg kismértékű megemelkedései a Hold hatására. Ez ma mindössze néhány cm-es eltérést okoz, de régebben nagyobb lehetett. A Hold akkoriban közelebb keringett, mint ma, és a földkéreg is vékonyabb volt, ezért a szilárd dagályok a múltban komolyabb felszínformáló erőt képviselhettek.

A forgás lassulása következtében csökken bolygónk lapultsága. A forgó rendszerben fellépő egyik tehetetlenségi erő, a centrifugális erő váltja ki ezt a fajta torzulást. Forgó rendszerben ui. egy folyadék felszíne a rá ható erők eredőjére merőlegesen áll be. A Földé ugyan sokkal lassabban változik, mégis, mára ilyen alakra állt be. Ha ez a múltban is így volt, akkor 2 milliárd éve a lapultság mértéke 1,65-ször volt nagyobb a mainál, 5,23 × 10-3

.mek.oszk.hu/00500/00558/html/

/A Hold és hatásai a Földre/diplomamunka/Bodács István fizikus hallgató/Témavezető/Dr. Szatmáry Károly tudományos főmunkatárs Szeged 2000/ Szegedi Tudományegyetem Természettudományi Kar Kísérleti Fizikai Tanszék

 

ALAPINFO.hu: 15 furcsa tény a Holdról

 1. A Hold kora

A Hold jóval idősebb, mint amit korább feltételeztek róla. Úgy néz ki, hogy idősebb, mint maga a Föld és a Nap! A Föld korát 4,6 milliárd évre becsülik , viszont a holdkőzet életkorát legalább 5,3 milliárd esztendőre! A holdpor meg legalább egy milliárd évvel idősebb a holdkőzetnél is!

2. A Holdkőzet eredete

A holdpor markánsan különbözik a holdi kőzet kémiai összetételétől! Ellentétben tehát a korábbi elmélettel, mi szerint a holdpor a kőzet felaprózódásából keletkezett, melynek kialakulását az extrém körülmények is elősegítették, tény az, hogy a holdi kőzetnek teljesen máshonnan kellett jönnie!

3. A Holdfelszínen található nehezebb kémiai elemek

A normális bolygói kémiai összetétel mindenütt azt mutatja, hogy a nehéz elemek az adott bolygó belsejében, a könnyebbeket pedig a felszínen lehet találni – ez viszont nincs így a Holdnál! A holdkőzetet tanulmányozó tudósok szerint :

„A Holdfelszínen található magas olvadáspontú elemek, mint pl. a titánium, nagy bősége miatt, számos geológus azon az állásponton van, hogy a magas olvadáspontú vegyületek valamilyen ismeretlen módon kerültek a Holdra.”

4. A vízpára jelenléte:

1971. március 7-én, a Holdfelszínre telepített mérőműszerek vízpárafelhőt észleltek a Holdon. A párafelhő 14 órán keresztül maradt meg a felszínen és mintegy 100 négyzetmérföldnyi területet borított be.

5. Magnetikus kőzetek

A Holdkőzet mágneses tulajdonságú, mely teljesen szokatlan jelenség, mivel magán a Holdon nincs mágneses mező! ( És a Földdel való véletlen ütközéssel sem alakulhatott ki ez a helyzet, mivel akkor a Hold darabokra szakadt volna. )

6. Nincsenek vulkánok

Sok kráter nem külső hatásra jött létre, mégis sincs arra mutató jel, hogy a Holdon valaha vulkáni aktivitás lett volna.

7. A holdi masconok

(mascon : A Hold tengereinek területén megfigyelhető tömegkoncentrációk, amelyek pozitív gravitációs anomáliákat okoznak. ) A Hold központi „mare” területei alatt 35 - 65 kilométerre elhelyezkedő nagy, sűrű, kör alakú tömegek… „olyan széles, korong alakú tárgyak, melyek esetleg valamilyen mesterséges szerkezetek is lehetnek. Ugyanakkor ezek a kör alakú lemezek nem valószínű, hogy véletlenül kerültek minden „mare” terület közepére, mint valami céltábla, pusztán baleset vagy más természeti jelenség miatt.”

8. Szeizmikus aktivitás

Holdrengések százait jegyzik fel minden évben, melyeket nem lehet megmagyarázni a meteorok becsapódásával. 1958 novemberében Nyikoláj Kozirjev szovjet csillagász a Krimi Csillagászati Obszervatóriumban egy holdi gázkitörést fényképezett le közel az Alphonsus kráterhez. Ő egy vörösen izzó fényt is észlelt, mely jelenség kb. egy óráig tartott. 1963-ban a Lowell Obszervatórium csillagászai szintén láttak vörösen izzó fényeket az Arisztarkhosz régiót övező hegygerincek csúcsain. A megfigyelések pedig azt is mutatták, hogy ezek a jelenségek periodikusan és nagy pontossággal ismétlődtek, ahogy a Hold a keringése során a Föld közelébe került. Valószínűleg ezek sem természeti jelenségek.

9. Üreges Hold

A Hold átlagos sűrűsége 3,34 g/cm3, mialatt a Földé 5, 5. Mit jelent ez? 1962-ben Dr. Gordon MacDonald NASA-tudós ezzel kapcsolatban megállapította :” Ha a holdi paraméterek kisebb értéket mutatnak ( a vártnál ), akkor ez a tény megköveteli, hogy a Hold belsejét inkább üregesnek, mint homogén szférának tekintsük.”

A Nobel-díjas kémikus Dr. Harold Urey felvetette, hogy a Hold alacsony sűrűsége a kiterjedt belső területeinek szerkezete miatt van, melyek „egyszerűen üregek”.

A MIT ( Massachusetts Institute of Technology ) professzor Dr. Sean C. Solomon azt írta : „A Lunar Orbiterrel végzett kísérletek jelentős mértékben tökéletesítették a tudásunkat a Hold gravitációs mezejével kapcsolatban… melyekből azt a megdöbbentő következtetést kell levonnunk, hogy a Hold valószínűleg üreges!\"

10. Visszhangzik a Hold

1969. november 20-án az Apolló-12 legénysége az emelkedési fázisban ledobta a holdmodult, mely visszazuhant a Holdra. A lezuhanás hatására ( ez kb. 65 km-re történt az Apolló-12 leszállási helyétől ) létrejött egy mesterséges holdrengés, mely meglepő tulajdonságot mutatott : a Hold több, mint egy óráig visszhangzott, mint egy harang! Ez a jelenség ismétlődött meg az Apolló-13mal is, ( szándékosan előidézve, hogy a harmadik leváló egysége hatással legyen a Holdra. ), mely még több meglepő eredményt hozott : a szeizmikus műszerek rögzítették, hogy a becsapódás visszhangja 3 óra 20 percig hallatszott mintegy 40 km mélységig. ami arra enged következtetni, hogy a Hold szokatlanul könnyű, üreges, azaz egyáltalán nincs magja!

11. Szokatlan fémek

A Hold ( vékony ) kérge sokkal keményebb, mint azt korábban feltételezték. Az űrhajósok ugyanis itt, a „Mare” térségben, rendkívüli nehézségekbe ütköztek, amikor a kéregbe lyukat akartak fúrni. A „Mare” területek főleg ilmenitből állnak ( magas titántartalmú vasoxid ), mely ásványt éppen a mélymerülésű tengeralattjárók hajótestének az építésénél használják fel, de épp úgy a SR-71 \"Blackbird\" ( nagy hatótávolságú stratégiai felderítő repülőgép ) burkolatánál is. Ugyanakkor uránium 236-ot és a neptunium 237-et ( ezek az elemek nem találhatóak a Földön természetes állapotban ) mutattak ki a holdkőzetben, meg rozsdamenetes vasrészecskéket is.

12. A Hold eredete

Mielőtt a holdkőzet-elemzések meggyőzően cáfolták volna, az elméletet azt mondta, hogy a Hold nem más, mint egy eonokkal ezelőtt Földről levált nagyobb darab ( De ki tudja, honnan ?). Egy másik elmélet pedig úgy vélte, hogy a Hold abból az űrpormaradékból keletkezett, amely a Föld kialakulás után megmaradt. A holdkőzet összetételének elemzése ezt az elméletet is megcáfolta.

Egy másik népszerű elmélet szerint a Holdat valahogyan a Föld gravitációs mezeje fogta volna be. De nincs olyan bizonyíték, amely alátámasztaná ezt az elméletet.

Isaac Asimov megállapította ezzel kapcsolatban: „A Hold túlságosan nagy ahhoz, hogy a Föld be tudná fogni. A befogás esélye és hogy ezáltal a Hold a Föld körül keringjen, túlságosan kicsi ahhoz, hogy egyáltalán ez az elmélet hihető legyen.\"

13. Hihetetlenül furcsa pálya

A mi Holdunk az egyetlen hold a Naprendszerünkben , melynek állandó, majdnem tökéletes keringési pályája van. Még furcsább, hogy a Hold tömegközéppontja mintegy 2 kilométerrel közelebb van a Földhöz, mint a geometriai középpontja ( ez a keringésben ingadozást okozhatna ), de ezt az anomáliát kiegyenlíti a Hold nem látható túlsó oldalán, a Földtől legtávolabb egy bizonyos kidudorodás. „Valami” tehát úgy helyezte pályára a Holdat, hogy tökéletesen precíz legyen a keringése a Föld körül!

14. A Hold átmérője

Hogyan lehet megmagyarázni azt a \"véletlent\", hogy a Hold nem csak megfelelő távolságra van, hanem pont akkora átmérőjű, hogy teljesen eltakarja a Napot a napfogyatkozás alatt? Ismét Isaac Asimov véleménye:

„Nincs csillagászati oka annak, hogy a Hold és a Nap ennyire jól illeszkedik egymáshoz. Az pedig a legkülönlegesebb véletlen, hogy az összes bolygó közül egyedül a Föld van megáldva ezzel a képességgel.”

15. A Hold mint űrhajó

A botrányosnak mondott ’Hold-mint-űrhajó’ elmélet azt mondja – ez az elmélet az összes fent említett kérdéseket megoldaná, ha feltételeznénk, hogy a Hold egy űrhajó -, hogy a Holdat eonokkal ezelőtt más intelligens lények hozták ide. Mert ez az egyetlen elmélet, amelyet az összes adat alátámasztja, és NINCS olyan adatunk a Holdról, amely ennek ellentmondana.

/alapinfo.hu/

 

 

 

Apollo 20 - Az eltitkolt küldetés ?!


  Egyéb rejtélyek   2012 augusztus 21 kedd - 22:15:00 | Kiss Timea

 

 

— Korábban kiszivárgott hírek szerint 1976-ban az Apollo-20 program keretében titkos amerikai-szovjet Hold-misszióra került sor egy gigantikus, lezuhant földönkívüli űrhajó feltárása céljából. Az expedíció állítólag sikerrel zárult, és nem csak az idegen űrhajót sikerült megtalálni, hanem egy földönkívüli nő meglepően jó állapotban maradt holttestére is rábukkantak az űrhajósok.

 

Monalisa-fej

Monalisa-fej



Mindez valóban hihetetlennek tűnik, már csak azért is, mert az Apollo-program hivatalosan csak 17 küldetésből állt, és valljuk meg őszintén, meglehetősen merész állítás, hogy egy idegen űrhajó heverne a Hold felszínén a kiváló Magyar matematikus, fizikus és csillagászról, Izsák Imre Gyuláról elnevezett Izsak-D kráter közelében. Ráadásul egy Hold-misszió sikere nem csak három űrhajós szakértelmén, hanem a több száz fős földi kiszolgáló személyzet összehangolt munkáján múlik. Miként lehetett volna ezt titokban tartani?

A történetet nyilvánosságra hozó, a Légierő egyik volt specialistája, a Bell Laboratories korábbi alkalmazottja, a ma Ruandában élő 80 éves William Rutledge szerint egyszerűen. A misszió ugyanis 1976 augusztusában a Légierő és nem a NASA titkos űrküldetése volt.

Rutledge 2007 áprilisa óta tárja nyilvánosság elé fotókból, videófelvételekből álló különös bizonyítékait.

E dokumentumok szerint az 1971 júliusában indított Apollo-15 holdra szállása során az űrhajósok (D. R. Scott, A. M. Worden és J. Irwin) több felvételt is készítettek az Izsak-D kráter térségéről, amelyek némelyikén egy hatalmas objektumot fedeztek fel, félig egy kisebb kráter oldalába fúródva. A felfedezést követően, 1972. május 24-én az Egyesült Államok akkori elnöke, Richard Nixon Moszkvában a hidegháború kellős közepén aláírta a közös szovjet-amerikai űregyezményt, amely lehetővé tette nem csak a Szojuz-Apollo-küldetést, hanem a későbbi titkos szovjet-amerikai holdra szállást is.

Tény, hogy ezt követően az Apollo-küldetéseket szinte azonnal leállították és így hivatalosan az Apollo-17 űrhajósai voltak az utolsók, akik 1972 decemberében a Holdra léphettek. Ezzel párhuzamosan megkezdődtek a Szojuz-Apollo program előkészületei, annyira gyorsan, hogy 1973-ban, Párizsban már be is mutatták a küldetés résztvevőit, akik Houstonban és Csillagvárosban csiszolódtak össze, természetesen megtanulva egymás nyelvét is.

Mint ismeretes, a Szojuz-Apollo program sikeresen lezajlott, ám Rutledge szerint ezzel nem ért véget az együttműködés a két fél között, és az eredetileg valóban 20 küldetésre tervezett Apollo-missziók folytatódtak. Az Űrhajózási Lexikon (1984) magyar szerkesztői ugyan megemlítik az Apollo-21-et is. (Húszat a holdraszálláshoz, egyet pedig a Szojuz-Apollo misszióhoz. Ellenben a Szojuz-Apollo program ismertetésénél nem említik, hogy a küldetésben az Apollo-18 vett részt, csak mint Apollo-űrhajót emlegetik az amerikai űrhajót).

Az Apollo-programok tehát nem álltak le, hanem a NASA-tól átvette azokat az Amerikai Légierő, és így az Apollo-19, illetve az Apollo-20 űrhajókat a floridai Kennedy Űrközpont helyett a kaliforniai Vandenberg Légibázisról indították. A cél egyértelműen az Izsak-D kráter közelében található űrhajó felderítése volt. (állítólag 3500 méteres az űrhajó)

Izsak-D kráter közelében található űrhajó kb. 3500 m hosszú…

 

Izsak-D kráter közelében található űrhajó kb. 3500 m hosszú…

 

Izsak-D kráter közelében található űrhajó kb. 3500 m hosszú…

Az Apollo-19 legénysége azonban 1976 tavaszán, a földi kiképzés során halálos balesetet szenvedett. Az űrhajósok közül két nevet emlegetnek. Az egyikük a titokzatos Stephanie Ellis (1946-1976) aki az első amerikai űrhajósnő lett volna (a megtisztelő címet végül 1983 júniusában a Challanger hetedik küldetésének (STS-7) specialistája, Sally K. Ride kapta meg) míg orosz részről Alekszej Vasziljevics Szorokin (1931-1976) neve vált ismertté, aki valóban űrhajós volt (bár Űrhajózási Lexikon meg sem említi), ráadásul valóban ez idő tájt vesztette életét. A hold-komp pilótáját, az Apollo-20 missziójához eredetileg kijelölt Jack Robert Lousma-t, aki az amerikai tengerészgyalogság ezredese volt, azonban a légierő lecserélte egy küldetés-specialistára, így Lousma 1973 szeptemberében eljuthatott az űrbe a Skylab-3 személyzetének tagjaként. Az Apollo-19 űrhajó ekkor még a NASA tulajdonában volt, és felhasználták a Skylab programhoz.

A sikeres Küldetésre végül 1976 augusztusában került sor, amikor az Apollo-20 legénysége, egy orosz és két amerikai űrhajós, augusztus 16-án leszállt a Holdra. A legénység tagjai: John L. Swigert, Jr. (1931-1982) az Apollo-13 korábbi űrhajósa, William Rutletge, az USAF küldetés-specialistája, valamint Alekszej Arhipovics Leonov szovjet űrhajós. 144 órás holdi tartózkodásuk során beüzemelték az állítólag a Luna-24 által titokban oda szállított szovjet holdjárót, amely később is folytatta a kutatásokat illetve a magyar Pavlics Ferenc által tervezett holdautó utolsó példányán közlekedve felmérték az idegen űrhajót. Felfedezték az annak roncsaiból épített várost, illetve megtalálták egy E.B.E. Mona Lisa-nak elnevezett földönkívüli űrhajósnő holttestét, amelyet visszaszállítottak a Földre tudományos vizsgálatok céljából. Minderről a világhálón tucatnyi kép, számtalan fórum, amelyeken rendre fellángol a vita a felvételek hitelességéről.

Mivel közismert, hogy az Apollo-űrhajókat, a holdkompot, a műszaki és parancsnoki egységeket, a 111 méteres Saturn V rakétákat és a Pavlovics tervezte öt holdautót (Apollo-15-20) évekkel korábban elkezdték legyártani és összeállítani, ezekkel valamilyen szinten el kellene tehát tudni számolni. Aki azonban beleveti magát az Apollo-űrhajók leltárába, furcsa ellentmondásokra bukkanhat, és rá kell jönnie arra, hogy valami valóban nem stimmel az Apollo-missziók körül, s a megoldást talán épp az Apollo-20 eltitkolt küldetése jelentheti.

Videó az „EBE Mona Lisa” -nak nevezett „földönkívüliről”.

 

Hová tűnt egy űrhajó ?

 

Az Apollo-programot eredetileg 20 küldetésre szánták, és az ehhez szükséges valamennyi űrhajót megépítették.Az Apollo 11-17 valóban járt a Holdon ám az Apollo-15-ös holdkompja helyett a már modernebb Apollo-16-ét használták, és így tovább. Az Apollo-17 tehát az Apollo-18 holdkompját vitte magával. Az Apollo-15 kompja jelenleg a Kennedy Űrközpont látogató termének mennyezetén csüng.

Az Apollo-18 űrhajó a Szojuz-Apollo programban vett részt. 111 méteres hordozórakétája műemlékként a floridai Kennedy Űrközpont udvarán található egy csarnokban. S-IVB harmadik fokozatából alakították ki a Skylab űrállomást, míg a holdkompját felhasználták az Apollo-17 küldetésben. Holdautójának sorsa nem ismeretes. Az Apollo-19-et átkeresztelték Skylab 1-re, és ez juttatta fel a Skylab űrállomást, holdra szálló egységének alja a washingtoni Air and Space Museum-ban található, tetejéről a texasi Huntswille-i Múzeumba került makett. Az Apollo-19 műszaki-parancsnoki egységét a Kennedy Űrközpont Látogató Termében állították ki. Holdautójának sorsa ismeretlen.

Az Apollo-20 missziójára szánt Saturn V rakéta a rakétagyárban szintén texasi Huntswille Space and Rocket Center múzeumában található. Az Apollo-20 teljes műszaki-parancsnoki egysége, holdkompja és holdautója állítólag nem készült el. De mi van akkor, ha mégis…csak épp titokban tartották ezt? Pavlics Ferenc saját állítása szerint öt holdautó (Apollo 15-20) megépítésére kapott megbízást, és tőle tudjuk, hogy Szojuz-Apollo misszióhoz két Apollo-űrhajót alakítottak át. Amennyiben tehát a Hold-missziókhoz létezett egy Saturn V tartalék rakéta, úgy annak felhasználásával lényegében minden készen állt egy titkos küldetés megvalósítására.

Forrás: Kriston Endre Hihetetlen magazin

//alapinfo.hu/latogatok.hu/news.php?extend.2586

 

Lezuhant UFO a holdon

Legendavadász | 2014-04-21 15:38:25

— Egyes kiszivárogtatott hírek szerint 1976-ban (jóval az első Holdra szállást követően) az Apollo 20 expedíció keretében titkos amerikai-szovjet holdmisszióra került sor egy hatalmas, több millió éve lezuhant földönkívüli űrhajó feltárása céljából.

Meredek feltételezés? Mi az, hogy? Lehetséges lenne? Nem tudni, mindenesetre az Amerikai Légierő egyik volt specialistája, a ma Ruandában élő 80 éves William Rutledge, a Bell Laboratories alkalmazottja szivárogtatta ki. A híresztelések szerint az idegen űrhajó a magyar csillagászról, Izsák Gyuláról elnevezett Izsak-D kráterben hevert, s a teljesen titkos küldetés ide érkezett meg. A misszió nem a NASA, hanem az Amerikai Légierő titkos küldetése volt, ezért nem szivárgott ki semmiféle információ az Apollo-20 programot illetően.

1971 júliusában fellőtt Apollo-15 holdraszállása során az űrhajósok (D. R. Scott, A. M. Worden, és J. Irwin) több felvételt is készítettek az Izsak D kráter térségéről a távolból, melyeken később tisztán kivehető volt egy különös, oda nem illő objektum, melyet sem sziklával, sem egyéb természeti, geológiai formációval nem lehetett összetéveszteni. Az objektum egy kisebb kráter oldalába fúródva nyugodott, s már félig-meddig eltakarta a hold pora.

Nem tudni mikor került oda pontosan, és azt sem, hogy egyszerű landolással, vagy kényszerleszállással érte-e el a holdfelszínt, mindössze annyi információmorzsa áll a rendelkezésünkre, amit a felvételről is megállapíthatunk. Egyes kutatók arra következtettek, hogy akár másfél milliárd éves is lehet az űrhajóroncs, ami 3,5 kilométer hosszú, és körülbelül 500 méter magas, vagyis magasabb, mint az Eiffel-torony, és hosszabb, mint a Queen Mary. 

A Holdon talált űrhajó arányai...


Kora alapján tehát matuzsálemnek is mondhatnánk, de nincs kizárva éppen ellenkezőleg hogy sokkal modernebb, mint a mi Földi gépeink együttvéve, elvégre egy hosszú űrutazást valósítottak meg egészen elképesztő méretekben, hisz egy ilyen méretű objektumban több száz ember is elférhetne. A felvételt kielemezve feltűnik, hogy különböző számok kúsznak át mintegy árnyékként a képkockákon. Nos, ezek nem képhibák, hanem a szonda ablakán helyet kapó LPD (Landing Point Designator − szabadfordításban leszállási pont jelölő) vonalait, és számait láthatjuk visszaköszönni a filmen.

Holváros


Térjünk ki egy picit a csak − Holdvárosnak − becézett épületegyüttesre, melyet állítólag a roncs közvetlen közelében találtak. A Holdvárost a Földi irányító központban eredetileg − Állomás 1 − nek keresztelték, legalábbis így szerepelt azon teendők listáján, melyen követnie kellett az expedíció legénységének.

 


A helyszínen jelenlévők szerint azonban a város maga sokkal inkább hasonlított egy fémekből összehordott szeméttelepre, s lényegében egy struktúrát leszámítva melyet katedrálisnak neveztek el semmi sem tűnt mérnöki tekintetben épületnek. Az eldobált, földön (vagy inkább holdon) heverő fémdarabkákról fotókat is készítettek, ezt azonban Rutledge nem hozta nyilvánosságra, mert ezekhez az adatokhoz nem fért hozzá. A Holdváros ugyanolyan réginek tűnt, mint az űrhajó, és úgy tűnt, mintha az idegen jármű roncsaiból lenne az egész fölépítve. Rurledge megjegyezte, hogy a rover videón látható városka sokkal nagyobbnak, és magasabbnak tűnik, mint valójában volt.

 

Az idegen űrhajó körülbelül másfél milliárd éves lehetett, legalábbis a küldetés során ezt állapították meg a kutatók, akik különböző mintákat vettek a környékről, és kiderült többek között, hogy az ottani kőzet sokkal mélyebb rétegekben található, tehát csakis a hajó becsapódásakor kerülhettek felszínre. Ráadásul az objektumon meteor becsapódásokat is találtak (melyek a videón is kivehetők), s ezek együttes kalkulációja során következtettek a matuzsálemi korra. De ami a legérdekesebb az egész ügy kapcsán az nem más, mint amit az űrhajó belsejében találtak. Arról nincsenek konkrétabb információink, hogy az expedíció bejárta-e a teljes objektum belsejét, vagy csupán véletlenszerűen tártak fel bizonyos részeket, mindenesetre rábukkantak egy később E.B.E. Mona Lisa-nak elnevezett földönkívüli űrhajósnő holttestére, amelyet visszaszállítottak a Földre tudományos vizsgálatok céljából. Az alábbi videón szemügyre vehetjük a lényt, melyet később alapos vizsgálatoknak vetettek alá, noha ezen vizsgálatok eredményét máig nem hozta senki nyilvánosságra, mint ahogyan a videót sem, mert az puszta kiszivárogtatásnak köszönhetően került föl a netre.

 


Rézvörös árnyalatú bőr, nagy szemek, szokatlan arcszerkezet. Szemein, és száján valamiféle csontból készült merevítők voltak, mintha csak egyfajta rituálé részeként − temették volna el −. Nem tudni, hogy az űrhajón belül pontosan hol találták, sem azt, hogy rajta kívül találtak-e még hasonló holttesteket (vagy inkább múmiákat), de annyi bizonyos volt, hogy nem evilági lényről volt szó, még annak ellenére sem, hogy kísértetiesen hasonlított az emberre. A rajta lévő ruha rácsos szerkezetű volt. Az űrhajósnő körülbelül másfél méter magas volt, hat ujjal rendelkezett, amiből azt a következtetést vonták le a tudósok, hogy talán az egész matematikájuk a tucaton (12 db) alapult, mint egyfajta mértékegység. Nagy valószínűséggel pilóta lehetett, legalábbis az ujjaihoz rögzített szerkezet erről árulkodott, és az orrnyílásaiból kilógó két vékony kábel. Nem volt orrlyuka, vagy csak nagyon kicsi, s mikor a szemeiről is eltávolították a merevítőket, valamiféle vérszerű anyag folyt ki a száján, majd lassan megalvadt.

 


A lény néhány testrésze kifejezetten jó állapotban volt, mint például a haja, vagy a bőre, melyet egy vékony, filmszerű réteg borított. Egy meredekebb állítás szerint a lény nem úgy tűnt, mint aki halott, de nem is élt. Különféle felszerelésekkel arra következett végül, hogy az űrhajós bizonyos életjeleket(?) ad, ami bizarr, és egyben nyomasztó felfedezés volt számukra, de ennél többet nem volt hajlandó elárulni. Egy második testet is találtak a hajóban, azonban ez olyannyira szét volt roncsolódva, hogy csak a fejet vitték vissza vizsgálatokra. Kékesszürke színű volt, a szemek alatt különös mintázatok feszengtek, és egyfajta pánt ölelte körbe a fejet, amin semmiféle írásjel nem volt.

A pilótafülke tele volt hatszögletű, összevissza tekergő csövekkel, és különféle írásjelekkel, melyeket nem tudtak azonosítani. Egyes információk szerint tehát az először megtalált lény némileg − élt −, mikor visszaszállították a Földre, azonban miután ez megtörtént, onnantól nem rendelkezik senki semmiféle megbízható információval. A lénynek egyébként egy harmadik szemet is festettek, mintha csak hindu vallású lett volna. Erről a felvételről, illetve holdvárost bemutatóról valójában senki sem tudja, hogy hol készültek, így hitelességük is nagyban megkérdőjelezhető. Továbbá az is felettébb érdekes, hogy a csaknem három és fél kilométeres űrhajóban csupán két testet találtak, de persze nem kizárható, hogy jóval több is volt ott, de mindössze ennyiről “tudunk”. legendavadasz.hu/ufo/lezuhant-ufo-a-holdon

Forrás://latogatok.hu/news.php