Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


V. P. Kozin: Jalta 1945, a múlt a jelen és a jövő

2015.05.01

 Jalta 1945: a múlt, jelen és jövő

Írta: V. P. Kozin

Megjelent: 2015. március 03

Kinek áll érdekében, hogy feledésbe merüljenek az 1945-ös jaltai konferencián elfogadott dokumentumok alaptézisei?

Elhangzott a „Jalta 1945: a múlt, a jelen és a jövő” c. nemzetközi tudományos konferencián

(2015. február 4.-5. Jalta, Krím Köztársaság)

 

Noha a „Párizsi Charta az új Európa számára” c. dokumentum 1990. november 21-i elfogadásával a hidegháború hivatalosan is véget ért, a háborúknak ez a sajátos alfaja valójában sohasem szűnt meg. Mi több, a 2014 és 2015 fordulóján kitört első hidegháború merőben új dimenziókra tett szert. A hidegháború újabb, a korábbinál „még hidegebb háború” (angolul: «the Colder War») szakaszába lépett.

Így nem vált valóra sok államférfinek az az álma, hogy a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia vezetői jaltai konferenciájának 70 évvel ezelőtti megrendezésével ez a trojka a háború utáni évekre is megteremti a szövetségesi viszony szilárd alapjait. Feledésbe merült a három győztes hatalomnak az – a jaltai konferencia záródokumentumában is kifejezésre juttatott – óhaja, hogy az együttműködésüknek a háborús években is felhalmozott tapasztalatait átvigyék a háború utáni, békés időszakra is. Winston Churchill 1946. márciusi fultoni beszéde, a NATO 1949 áprilisi létrehozása, illetve az, hogy Truman 1950 szeptemberében aláírta a nukleáris fegyverek európai telepítéséről szóló direktívát, végképp eltemette ezeket az illúziókat.

De feledésbe merült egy ennél jóval későbbi jelszó is. Az, amit a NATO - Oroszország Tanács 2010. novemberi, lisszaboni ülésén hirdettek meg, és amely arra szólított fel, hogy a felek között teremtsenek meg „egy olyan valódi stratégiai és modernizált partneri viszonyt, amely a kölcsönös bizalom elveire épül…, annak érdekében, hogy ezzel is hozzájáruljanak a béke, a biztonság és a stabilitás egységes térségének létrehozásához az euro-atlanti régióban.”

 

Ám annak érdekében, hogy Ukrajna személyében szert tegyenek még egy oroszellenes szövetségesre, illetve hogy a transzatlanti szövetség vezető hatalmainak erőfeszítéseivel megoldhassanak még egy sor feladatot – 2014-2015 fordulóján kezdetét vette a hidegháború egy új szakasza, amely még kiszámíthatatlanabbá, még veszélyesebbé vált, mint e hidegháborúnak a háború utáni szakasza.

A hidegháború eme új fázisának megkülönböztető vonásai:

 

Első megkülönböztető vonás: megszaporodtak azok a kísérletek, hogy a posztszovjet térségben törvénytelen rendszerváltásokat vigyenek keresztül. Méghozzá a NATO vezető hatalmai titkosszolgálatainak segítségével, a tömegtájékoztatási eszközök, különböző információs és kommunikációs technológiák igénybe vételével, továbbá nonprofit (nem kormányzati) szervezetek közreműködésével.

 

Így Ukrajnában Viktor Janukovics elnök tavaly februári megbuktatásának céljából nem csupán a nyilvános amerikai kormányzati szerveken keresztül érkezett az országba 5 milliárd dollár, de a CIA vonalán keresztül érkezett másik 5 milliárd dollár is. Senki sem tudja, hogy a „Majdan” időszakában – Varsóból és Washingtonból érkező diplomáciai küldeményekben – hány millió dollár érkezett még. De köztudott az is, hogy a 2004-es ukrajnai elnökválasztás alkalmával, a Nyugat-barát jelöltgyőzelmének biztosítása céljából Washington mintegy 400 olyan nonprofit szervezetet pénzelt, amelyek tevékenysége a választások megrendezéséhez, illetve a közpolitikai információ-terjesztéshez kötődött.

 

Második megkülönböztető vonás: a NATO katonai potenciáljának és tevékenységének az orosz határok mentén történő nagy erejű fölfejlesztésében elért, nagyságrendekkel magasabb szint. A Jens Stoltenberg NATO-főtitkár által közölt, nyilvánvalóan kisebbített adat szerint ez a fölfejlesztés meghaladta az ötszörös mértéket. Egyedül a balti államok légterében 15 NATO-ország légierői által végzett „balti légtéri járőrözés” elnevezésű művelet keretében e légierők tevékenysége, napi repüléseiket figyelembe véve, több mint 1200-szorosára emelkedett. És akkor még azt is figyelembe kell venni, hogy e járőrözés egész évben, a nap huszonnégy órájában tart. Oroszország nem tudja nem figyelembe venni, hogy e járőrszolgálatot ellátó repülőgép-típusok közül négy olyan is van, amelyek kettős rendeltetésűek. Vagyis: adott esetben ezek a gépek alkalmasak taktikai nukleáris fegyverek szállítására is.

Annak a 150 amerikai, illetve szövetségeseinek birtokában lévő támaszpontnak a száma, amelyeket az orosz határ közvetlen vagy viszonylagos közelségében létesítettek, kiegészül még újabb nyolc támaszponttal, továbbá a NATO két hadművelet-irányítási központjával (amelyekhez majd még négy ilyen központ is jön majd). E térségekben megjelent az amerikai nehéz haditechnika, továbbá a nagytávolságú rádiólokációs felderítésű repülőgépek. Megszaporodtak a NATO vezető hatalmai által az orosz határokhoz közel végrehajtott kiképzései és hadgyakorlatai: másnaponként kerül sor újabb és újabb ilyen hadgyakorlatokra.

 

Nőtt az Oroszországot kívülről fenyegető veszélyek összmennyisége. Számuk a Katonai Doktrína 2010-es elfogadásának időszakában 13 volt – míg ez mostanra 17-re nőtt. Ezt a változást tükrözi az Orosz Föderáció aktualizált Katonai Doktrínája, amelyet tavaly december 26-án hagytak jóvá.

A legnagyobb katonai, stratégiai fenyegetettséggel az elkövetkező években kell számolnunk. Várhatóan 5-6 év múlva az Egyesült Államok több elfogó rakétát gyárt majd globális, a szárazföldre és a tengerekre telepített rakétavédelmi rendszereihez, mint amennyi stratégiai nukleáris eszközzel rendelkezik majd Oroszország – összhangban a Prágában megkötött START-3 szerződés 2021-ben esedékes teljes megvalósulásakor. Nagy teljesítményű rakétavédelmi pajzsa mögé bújva az USA képes lesz arra, hogy – összhangban „a globális nukleáris háború folytatásának általános irányelveivel” – elsőként mérjen csapást annak a hét országnak bármelyikére, amelyeket ezekben az „általános irányelvekben” a „kezdő” nukleáris csapás célpontjaiként jelöl meg. És semmiféle nemzetközi jogi kötelezettség nem korlátozza az Egyesült Államokat abban, hogy más NATO-államok közreműködésével létrehozzon egy ilyen sajátos amerikai „védőpajzsot”. És ha ezzel kapcsolatban nem születnek meg a megfelelő korlátozó intézkedések, úgy alapjaiban rendül meg majd a világ stratégiai stabilitása.

A föntebb leírt helyzetet még csak bonyolítja az, hogy – a transzatlanti szövetség 2012. májusi chicagói csúcsértekezletén elfogadott döntésnek megfelelően – egy ilyen rakétavédelmi infrastruktúra, stratégiai és operatív szempontból „összekapcsolódik” az USA és a NATO nukleáris, rakéta-, illetve hagyományos eszközeivel. Egy, az ilyen mechanizmus létrehozásáról szóló megfogalmazás ismét felbukkant az Észak-atlanti Szövetségnek az angliai Newport városában tavaly szeptemberében megrendezett csúcstalálkozója záródokumentumában.

 

Harmadik megkülönböztető vonás, amely a legszorosabban összefügg a másodikként említett sajátossággal. Ez pedig: miközben a fegyverkezés ellenőrzésének terén Oroszország és az Egyesült Államok között 15 megoldatlan probléma létezik, e problémák megoldása mára teljesen leblokkolódott.

Így például jelenleg semmiféle tárgyalás nem folyik sem a rakéta- és nukleáris fegyverkezés, sem a műholdelhárító rendszerek, sem a túlzott mértékben felhalmozott hagyományos fegyverzetek csökkentésének, sem a nagymértékű katonai tevékenység korlátozásának terén, sem pedig egyéb területeken.

Érdemes emlékeztetni, hogy a „hidegháború 1.0” idején összesen hét megállapodás született a stratégiai támadó fegyverzetek korlátozásának és csökkentésének, két egyezmény a tömegpusztító fegyverzetek két hagyományos típusa betiltásának, egy megállapodás a rövid- és közép hatótávolságú rakéták megsemmisítésének, több nemzetközi szerződés a világűr békés célú hasznosításának, a szárazföldön és a tengereken folyó katonai tevékenységekkel kapcsolatos bizalomerősítő intézkedések, illetve egy sokoldalú megállapodás az európai hagyományos fegyverzetek korlátozásának tárgyában.

 

A negyedik megkülönböztető vonás, hogy – a hidegháború első fázisától eltérően – a második fázisban a nyugati országok sokkal nagyobb mértékben kezdték bevetni a gazdasági és pénzügyi akciókat Oroszország ellen, mint tették azt korábban. Vonatkozik ez úgy a szankciók mértékére, mint arra, hogy ezek a szankciók miként érintették az egyes népgazdasági ágazatokat, sőt, az egyes személyeket.

Ha Ukrajnával szemben vezettek volna be ilyen szankciókat, akkor már régen véget ért volna a mostani kijevi vezetésnek a Donbassz (Donyec-medence) népe elleni, hadüzenet nélküli háborúja.

Ugyanakkor elmondhatjuk, hogy bármennyire is fokoznák ezeket az Oroszország elleni szankciókat, az sohasem fogja elérni, hogy az orosz polgárok lemondjanak a Krím mostani státuszáról, amely mindörökre „hazatért”. A Krím mindig is orosz föld volt, az most is, és az is marad, örökkön-örökké. A Krímet többé már soha, senki sem fogja sem átengedni, sem elajándékozni. Az már legyen Washington, a sok európai főváros gondja, ha ezt mindmáig nem voltak képesek felfogni.

Megragadva az alkalmat köszöntök minden krími polgárt abból az alkalomból, hogy a Krími Köztársaság újraegyesült történelmi, gazdasági, kulturális és szellemi Hazájával. Tisztelet és dicsőség annak a hősiességnek és állhatatosságnak, amelyet az önök állampolgárai, a múlt évi tavasznak azokban a drámai napjaiban, oly széles körben és dinamikusan felmutattak.

 

Az ötödik megkülönböztető vonás: Tanúi lehettünk és lehetünk egy minden korábbinál militaristább és harciasabb oroszellenes retorikaszínre lépésének, amely nem ritkán az Oroszországgal szembeni leplezetlen fenyegetőzéssel párosul. Országunkkal kapcsolatban lépten-nyomon olyan kifejezéseket használnak, mint „agresszió”, „annexió”, „a nemzetközi jog megsértése” – vagy olyasfajta figyelmeztetésekkel élnek, hogy Oroszország „drága árat fizet majd” a nemzetközi porondon követett politikájáért. Barack Obama már háromszor elismételte a nyilvánosság előtt azt a kijelentését, hogy az általa elkövetett cselekményekkel Oroszország, veszélyesség dolgában, az Ebola-vírus, illetve az ISIS nevű mesterséges, terrorista állami képződmény közé került. Barack Obama e kijelentésével összevetve Ronald Reagan 1984. augusztus 11-i kijelentése – amikor bekapcsolva maradt mikrofonok előtt bejelentette, hogy ő, Ronald Reagan, „törvényen kívül” helyezte a Szovjetuniót és parancsot adott arra, hogy „öt percen belül” kezdjék el bombázását – nem több egyszerű, ostoba tréfánál.

 

Ám az, amit a mostani amerikai elnök Oroszországnak címezve mond, annak a fele se tréfa. Ezek olyan, rendkívül veszedelmes kijelentések, amelyek messzemenően káros következményekkel járhatnak. Úgy tűnik, hogy a hidegháborús észjárás egyáltalán nem tűnt el az USA és a NATO vezetésének gondolkodásából. Éppen ellenkezőleg, ez a fajta gondolkodásmód meghatározója lett annak, ahogy ezek a személyek elképzelik a világ fejlődését, illetve önmaguk szerepét abban.

A következmény: a hidegháború mostani, újabb szakasza hosszú távú és még annál is veszélyesebb lehet, mint amilyen az előző, közel hetven évig tartó szakasz volt. Ez újabb veszélyek forrása lett: a hidegháború mostani, újabb szakasza az Egyesült Államok, az Észak-atlanti Szövetség további militarizálódásával, agresszivitásának fokozódásával járhat együtt.

A hidegháborúnak ez az újabb szakasza akadálya lehet a nagyhatalmak vezetői találkozóinak, amely találkozók pedig rendkívül fontosak – kiváltképpen válságok idején. Ez az újabb szakasz negatív hatással lesz majd mind a fegyverzetek kiegyensúlyozott ellenőrzésének megteremtését célzó erőfeszítésekre, mind világszerte a katonai célú kiadásokra. Ez a szakasz hosszú évekre elhalasztja majd az atomfegyverektől mentes világ eszméjének megvalósulását.

Mint azt az amerikai diplomácia és politológia nagy öregje, Henry Kissinger nemrégiben kijelentette: az „új hidegháború” immár valóság. Léte pedig olyan veszély, amelynek figyelmen kívül hagyása „tragédiává” válhat.

Ez a tragédia pedig abban áll, hogy a hidegháború újabb szakasza, lépésről lépésre, „melegháborúvá” alakulhat át. Az ehhez szükséges kritikus tömeg pedig napról napra halmozódik. Ez a kritikus tömeg nem tűnik el, és nem is csökken.

Az egyelőre még korlátozott „melegháborúra” példa: a mostani alkotmányellenes ukrán vezetés által elkövetett népirtás a Donyec-medencében. Európa már régen nem látott olyan irgalmatlan példázatot arra, hogy egy rezsim nehézfegyverekkel, tiltott kazettás és foszforlövedékekkel pusztítsa saját polgárait. A Donyec-medence (február 3-i állapot szerint) ötezernél is több megölt, több mint 12 ezer sebesült békés állampolgára, az Ukrajnából különböző országokba – de leginkább Oroszországba – Ukrajnából távozni kényszerült több mint egymillió külső menekült nem csupán Kijev, de Washington, London, Berlin és Párizs lelkét is közvetlenül nyomja.

 

Élvezve az Egyesült Államok és NATO-beli szövetségeseinek teljes erkölcsi és katonai, műszaki támogatását, Kijev nem hajlandó véget vetni a Donbassz népe ellen indított hadüzenet nélküli, bűnös és teljes értékű háborújának. Ez egyértelműen a „háborús bűntettek” fogalomkörébe, az „emberiesség elleni bűncselekmények” meghatározásába, a népirtásnak tekintett politika tárgykörébe tartozik. Ez nem polgárháború. A népfelkelők nem az ukrán nép, hanem az ukrán hadsereg, a különböző fajtájú fegyveres terrorszervezetek – mint amilyen az „Azov”, az „Ajdar”, stb.– ellen vívnak harcot. Ha ebben az összefüggésben a „polgárháború” kifejezést használnánk, ezzel egy sorba állítanánk a kijevi háborús bűnösöket, illetve Novorosszija védőit, önfeláldozó szabadságharcosait.

Voltaképpen éppenséggel Ukrajna az agresszor állam– agresszor, saját népével szemben. Ám Kijevben és sok nyugati fővárosban nem képesek megérteni két alapvető dolgot. Az egyik az, hogy Ukrajna, miközben könyörtelenül pusztítja saját állampolgárait, ezzel tönkreteszi saját geopolitikai és gazdasági jövőjét: a hadüzenet nélküli háború lángjaiban ég el az ország lakosságának legaktívabb, leginkább munkaképes része. A másik pedig az, hogy tűzzel és vassal az ukrán vezetés nem lesz képes megoldani a Donbassz problémáját. Amelynek népe többé már nem akar egy olyan antihumánus állam keretei között élni, amilyen államnak a mostani Ukrajna bizonyult.

Egy ilyen politikával Ukrajna durván megsérti az ENSZ Alapokmányát, a Helsinki Záróokmányt és az EBESZ dokumentumait, valamint az 1994-es budapesti Memorandumot. Sajnálatos, hogy mindebben a NATO és az EU országai segítik mindebben. Méghozzá nem csupán erkölcsileg és gazdaságilag, de még halálos rendeltetésű fegyverzetek szállításával is.

 

Sem Barack Obama elnök, sem miniszterei nem válaszoltak még arra az egyszerű kérdésre: tavaly februárban mi célból vezényeltek le Kijevben egy alkotmányellenes hatalomátvételt, milyen célokból kezdték meg halálos célú fegyverzetek szállítását az ukrán fegyveres erőknek. És nem is fognak válaszolni. Eközben az ukrán fegyveres erők számára már megindult nem csak automata puskák és optikai irányító eszközök, de tankelhárító, hordozható légvédelmi rendszerek, aknavetők, illetve a hozzájuk való lőszerkészletek szállítása.

De Washington magyarázatai nélkül is a napnál világosabb a válasz arra a kérdésre, hogy az USA és szövetségesei miért avatkoztak be katonai és politikai eszközökkel az ukrán ügyekbe. Akkor, amikor beavatkoztak, ezzel hosszú távú, kiterjedt körű stratégiai célkitűzéseiket követték.

 

Oroszország tekintetében ezek a geopolitikai célok a következők: gyengíteni kell az ország katonai-politikai, illetve pénzügyi-gazdasági potenciálját – hogy aztán föl lehessen bomlasztani. Az orosz határ mentén lehetőleg minél több Nyugat-barát, oroszellenes államot kell létrehozni. Oroszország kapcsán az Egyesült Államoknak és a NATO-nak törekvése az is, hogy – Ukrajnában, az orosz határ közelében – még csak nem is egy „befagyott”, hanem egy állandóan izzó konfliktust hozzanak létre, hogy egyrészt általa igazolható legyen a küszöbünk előtti katonai tevékenységük, másrészt pedig, hogy megteremtsék azt az eszközt, amivel önmegsemmisítő belharcba taszíthatják a szláv civilizációt.

Mint ahogy azt tavaly Steven Cohen amerikai politológus megjegyezte:«The current crisis is the most worse and potentially the most dangerous confrontation between the USA and Russia since the end of the Carribean crisis. This is a new «Cold War», and its epicenter is currently not in Berlin, but rather near the Russian borders».(„A mostani válság a legsúlyosabb és potenciálisan a legveszélyesebb konfrontáció az USA és Oroszország között, a karibi válság óta. Ez egy „új hidegháború”, aminek epicentruma most nem Berlinben, hanem inkább az orosz határ közelében található.”)

Oroszország tekintetében ez egyidejűleg egy személyes vonatkozású stratégiai célkitűzés is: alá kell ásni Vlagyimir Putyin elnök jó hírnevét (minimális cél), illetve el kell érni megdöntését (maximális cél). Lecserélve őt ily módon egy olyan liberálisabb vezetőre, aki zokszó nélkül fog engedelmeskedni a Nyugat döntéseinek. Szélesebb összefüggésekben: már régi célkitűzés, hogy az orosz tudományos, szellemi, illetve termelési szférában kineveljenek egy, tartósan nyugati orientációjú elitet.

 

A NATO tekintetében stratégiai célkitűzés: a távlati célok meghatározása. Ezek között van a transzatlanti kapcsolatok erősítése, a szövetség katonai kiadásainak és potenciáljának globális méretekben való növelése. Ennek formája a gyorsan bevethető Egyesített Operatív Erők létrehozása.

 

Európa tekintetébenez a stratégiai célkitűzés az előbbinek éppen fordítottja: az amerikaihoz viszonyítva gyengíteni kell az európai kereskedelem és a gazdaság versenyképességét – anélkül azonban, hogy túlságosan aláásnák azt. Így, Oroszország és Németország esetében a cél az, hogy elejét vegyék a német technológia és tőke, illetve Oroszország mérhetetlen természeti és emberi tartalékainak az USA számára „veszélyes” szövetségének.

A Livádia palotában megrendezett mostani konferenciára a soron következő, február 6. és 8. között megrendezendő müncheni biztonságpolitikai fórum küszöbén kerül sor. A fórum levezető elnöke, Wolfgang Ischinger, korábbi magas rangú német diplomata már szétküldte „A müncheni biztonságpolitikai helyzetbeszámoló 2015” c. dokumentumot.

Ebben a beszámolóban azonban nem találunk ajánlásokat az európai biztonság megszilárdításának mikéntjére vonatkozóan. Ahogy ezek a müncheni fórumok sem adnak – tisztelet a kivételnek – az ebbe az irányba mutató recepteket. Ez a 70 oldalas dokumentum figyelmen kívül hagy olyan, a globális, illetve az európai biztonság szempontjából igen fontos témákat, mint: az amerikai rakétavédelmi rendszerek további kiépítése Európában; az európai földrészen található amerikai nukleáris fegyverek, melyek mélyreható korszerűsítése folyamatban van; olyan amerikai stratégiák léte, mint „az offenzív nukleáris feltartóztatás”, illetve „a kiterjesztett nukleáris feltartóztatás” – amelyek az államok széles körére mérendő első nukleáris csapást irányozzák elő. A dokumentum arról is megfeledkezik, hogy mennyire fontos lenne az európai hagyományos fegyverzetekről megkötendő, merőben új szerződés kidolgozása.

Összefoglalásként: a hidegháború új fázisa ténylegesen is „melegháborúba” csaphat át. A hidegháború eme új szakaszának kezdeményezői az USA és a NATO vezető államai – dacára azon állításaiknak, hogy ehhez nekik semmi közük, illetve hogy az utolsó ilyen háború már 25 éve véget ért. Pedig nagyon is nyilvánvaló, hogy közük van ehhez. Egy ilyen háború nem csupán Oroszországot veszi célba. Egy ilyen háború súlyos következményekkel jár nem csupán az orosz-amerikai, az orosz-NATO viszonyra, de általában véve az egész nemzetközi helyzetre is.

Oroszország nem engedheti meg, hogy kialakuljon akár a hidegháborúnak egy újabb fázisa, akár pedig egy valamiféle „melegháború”. Sem önmagának, sem a világ többi részének az ellenében.

 

 

Az előadás eredetijének címe:Выступление на международной научной конференции «Ялта 1945: прошлое, настоящее, будущее» (4-5 февраля 2015 года, Ялта, Республика Крым)В чьих интересах забываются основы документов Ялтинской конференции 1945 года?:

Az előadás eredeti szövege az alábbi címen olvasható:

http://riss.ru/analitika/4217-osobennosti-kholodnoj-vojny-2-0-i-puti-ejo-preodoleniya#.VO_yxo10zIU

 

Az eredeti közlés a http://vilagszabadsag.hu/index.php?f=2034.frg címen található.