Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A háború rémségei utáni diktatúra arra szocializálta a magyarságot, hogy normalitásként kezelje az abszurdot, a rendellenest

2021.05.24

 

cultissimo.hu
A rendszerhazugság, amelyre a Kádár-rezsim a hatalmát építette.// Részlet/
 
A diktatúra állambiztonságának vezetői irányították a szervezet átállítását a demokratikus viszonyokhoz (1.)

Egy nagy cefréskád, egy vastag födővel letakart dézsa, és ezen a deszkafedőn, az erjedő lé fölött folyt percről percre a táncikáló, vidám barakk-élet – fogalmazta meg a gulyáskommunizmus lényegét Csurka István Monoron, az első összellenzéki találkozón 1985-ben.

A cefréskád fedele mindent eltakart, feledést kényszerített a magyar társadalomra. Feledni kellett ’56 emlékét, feledni kellett az új hatalom vérszomjas tombolását, a gyászt, a veszteséget, feledni kellett az emelt fővel és egyenes gerinccel járást. Ez a fedő volt a konszolidáció.

Kádár ugyanis valóban konszolidált, de ez a konszolidáció nem volt más, mint egy „oktrojált kiegyezés”, egy újfajta hatalomtechnikai eszköz a kommunista rendszer jogfolytonosságának fenntartásához.

Látszatjólétet és látszatszabadságot kapott a magyar nép, amely hosszú távon hamis biztonságérzetet ültetett el az emberek lelkében. A fedő alatt azonban – Csurka István kifejező képével élve – rothadásnak indult már minden, a hullabűz terjengett, és a nyolcvanas évek második felében a fedő tetején éldegélő embereket egyre közvetlenebbül fenyegette a fedő beszakadásának réme.

Csurka István azonban akkor még nem tudhatta – bár tény, hogy a rendszerváltás éveiben elsőként értette meg –, hogy ez a fedő nem fog beszakadni. A rendszerhazugság, amelyre a Kádár-rezsim a hatalmát építette, stabil támasztékokon alapult, a túlélés biztosítékát jó előre kódolták a rendszerbe, így az elkorhadt fedőt szinte észrevétlenül rántották ki a magyar társadalom lába alól, és cserélték ki újra.

A szembenézés és a számonkérés elmaradt, a közbeszéd tematizálásával és tudatos manipulálásával a rendszer irányítói elérték, hogy a lényegi kérdések a mai napig megválaszolatlanok maradjanak. Ebben rejlik a magyar rendszerváltás kétarcúságának – bizonyos értelemben: félresiklásának – magyarázata.

A hatvanas évektől kezdve kiépülő Kádár-rendszer az összes szocialista ország közül a legélhetőbb feltételeket biztosította a magyar társadalomnak – vagy ahogy a pártvezetés fogalmazott: a lakosságnak. A profizmus hatotta át ezt a fajta hatalomgyakorlást, amely – a megtorlás évei után – tudatosan szakított a nyílt terrorral, és a diktatúra kereteinek megkérdőjelezése nélkül összetett és nagyon kényes egyensúlyon alapuló pacifikálásba kezdett.

Az anyagi javak egyre bővülő kínálatának biztosításával szemben, amely – mint említettem – valamifajta biztonságérzetet nyújtott a társadalomnak, a materiális lét feletti szellemi világ kiszámíthatatlanságát állították.

A hatalom úgy viselkedett, mintha szövetséget kötött volna a munkás-paraszt-értelmiség hármasságában meghatározott néppel, de valójában semmiféle egyezségről vagy alkuról nem volt szó.

Diktátumot kapott az ország – a legcsekélyebb választási lehetőség nélkül. Kényesen kimunkált és patikamérlegen kiszámított engedményeket tettek az értelmiség irányába, sokszor ellenzéki hangok is hallathatták hangjukat, hogy aztán tökéletes kiszámíthatatlansággal egyszer csak lesújtson a párt haragja.

Ezt a „húzd meg – ereszd meg!” politikát használva személyes függőségen alapuló szisztémát alakítottak ki, amely az urambátyám viszonyrendszer sok évszázados hagyományát elevenítette fel és véste kőbe újra Magyarországon.

Az állambiztonság működése is ehhez a hatalomtechnikához idomult. A klasszikus koncepciós perek ideje lejárt, a megtorlás során még használt sztálinista gyakorlat a múlté lett. Ugyan a megfé­lemlítés mint végtermék megmaradt, de ez a fajta rettegés az ÁVO és ÁVH homloklebenyekbe égett toposzaiból táplálkozott, amit a III. Főcsoportfőnökség neve alatt átszervezett politikai rendőrség igyekezett kihasználni, kamatoztatni. Nem volt ellenükre, hogy megjelenésük pulzusszám-emelkedést, izzadást és kézremegést okozott a kiszemelt célszemélynél, de alapvetően kifinomultabb eszközökkel éltek a nyílt fizikai terrornál.

A megfigyelés egyre inkább a személyes élettérbe hatolt, megkeresték az emberek gyenge pontjait, zsarolhatóvá kívántak tenni mindenkit: azt is, aki a hasznukra lehetett, és azt is, aki veszélyt jelentett a rendszerre nézve.

Miközben a felső pártvezetés jól megfontolt érdekek mentén liberalizálódást mutatott, a párt ökle is kinyílt, és sokszor parolázást mímelve akadályozta meg, hogy ellenzéki csoportosulások egymásra találjanak, érdemi ellenállást mutassanak.

A bomlasztás lett a fő csapásirány. A magánszféra gyakorlatilag megszűnt, az emberek legféltettebb titkaiba is beszivárgott a titkosrendőrség, ha éppen úgy akarta, de nemcsak megismerte ezeket a titkokat, hanem sok esetben maga gyártotta őket.

A lejáratás része volt, hogy időnként olyan élethelyzetet teremtettek, amely kényszerpályára terelte az áldozatot, ezt dokumentálták, majd a legnagyobb cinizmussal használták fel ellene: akár zsarolással, akár úgy, hogy nyilvánosságra hozták a történteket az ismeretségi körében, ezzel hiteltelenítve el személyét.

Ugyanilyen cinizmussal éltek az ügynökhálózat kiépítése során is. Voltak bőven olyanok, akik egyéni boldogulásuk érdekében mindenféle erkölcsi gát nélkül vállalták a besúgó szerepét, az állambiztonság nem is csinált titkot abból, hogy operatív hálózata segítségével bárhová elérhet. Ez a tudás bizalmatlanságot, örökös gyanakvást szült munkahelyi, de akár baráti körben is, a bizalmatlanság légkörét pedig professzionális módon lovagolták meg.


Gyakran elhitették egy-egy társaság tagjaival, hogy közülük valaki hálózati személy, ehhez elég volt egy jó időben, jó helyen elhangzó üdvözlés is akár. Például ha egy nyomozó úgy köszöntötte a kihallgatásra várók egyikét, mintha régi ismeretség fűzné őket egymáshoz, az illető soha többé nem mosta le magáról a kollaboráció gyanúját.

Adott esetben a beszervezés ténye önmagában elég volt ahhoz, hogy ellenzéki hangokat hallató baráti társaságokat verjenek szét. Ilyenkor nem az volt a cél, hogy az ügynöki létbe kényszerített egyén jelentéseket tegyen a barátai nézeteiről, hanem azt akarták elérni, hogy kerülje a társaságot, hiszen lelkiismeretét úgy tudta tisztán megőrizni, ha esélyt sem adott arra, hogy legyen bármi jelentenivalója a szerv részére.

A manipuláció legmagasabb foka ez, amely ráadásul a bűntudat emésztő érzését is elhintette az áldozatban. Az „agyamban kopasz cenzor ül” életérzése nem pusztán az írott szóra vonatkozott, hanem a cselekvés önkorlátozására is. Ennek a bomlasztási technikának a következményeként az ellenzéki szereplők sokkal jobban elszigetelődtek egymástól idehaza, mint például Lengyelországban, ahol a Szolidaritás zászlaja alatt már a hetvenes évek végén is fejfájást okozott a hatalomnak az ellenállás szervezettsége. Szekér Nóra szemléletes hasonlatát idézve: a „kultúrát benépesítették a magányosan alkotó szabadgondolkodók elefántcsonttornyai”.

Kádár manipulatív pragmatizmusa nemcsak idehaza teremtette meg legitimációját, de a Nyugat szemében is szalonképessé tette hatalmát. Magyarországra komoly feladatot testált a Szovjet­unió: a kádári konszolidáció és hatalomgyakorlási technika lehetőséget teremtett arra, hogy a két világrend közötti összekötő híd szerepét lássa el az ország.

Mindez feltételezte, hogy a rendszer működéséhez méltó profizmust mutassanak a titkosszolgálatok is. Jelenleg még nem elfogadott állítás a hazai és nemzetközi történeti kutatások területén, hogy a magyar hírszerzés ütőképes erőt jelentett a keleti blokk tit­kosszolgálati együttműködésében, pedig minden jel arra mutat, hogy így volt.

Feladatuk belesimult a békés egymás mellett élés doktrínájába, érzékenyíteni, semlegesíteni kellett a kommunizmussal szemben a kapitalista Nyugatot, amit várakozáson felüli sikerrel hajtottak végre.

A Kelet–Nyugat közötti együttműködés kiépítése együtt járt a gazdasági kapcsolatok élénkítésével, amely pedig lehetőséget adott a magyar gazdasági-pénzügyi elitnek arra, hogy a szocializmus által körülhatárolt kereteken belül a kapitalista piacgazdaság minden csínját-bínját kiismerve kiépítse a maga kapcsolatrendszerét, amelyet sikeresen mentett át a rendszerváltás pillanatában. A liberális értelmiségi elit ezt a réteget nevezi technokráciának.

www.cultissimo.hu/mozaik/kadar-az-ut-szelen