Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A liberális kapitalizmus kudarca

2019.11.01

 

Lóránt Károly
2019. OKTÓBER 29. 

A liberális kapitalizmus kudarca

A mai szabadpiaci eszmék abból a még David Ricardóig visszanyúló gondolatból indulnak ki, hogy a szabadkereskedelem minden abban részt vevő számára előnyös

 

A liberális kapitalizmus kudarca

 

Paul Craig Roberts amerikai közgazdász, író, a Reagan-kormányzat pénzügyminiszter-helyetteseként a kínálat oldali közgazdaságtan gyakorlati megvalósítója, az amerikai mélyállam vitriolos tollú kritikusa, nemrég publikált egy könyvet, amelyben a mai globális kapitalizmus káros hatásait mutatja be. Paul Craig Roberts a külpolitikával foglalkozó újságírók számára ismert, hiszen ha valamit a jelen világ történéseiről az amerikai konzervatívok szemével akarunk megtudni, gyakran elég csak az ő honlapjához fordulni. Éppen most például arról szerezhetünk bővebb ismereteket, hogy az amerikai katonai-biztonsági komplexum és a neokonok kezében lévő külügyminisztérium hogyan és miért akadályozza az oroszokkal való viszony rendezését, de azt is megtudhatjuk, hogy a Kaliforniai Állami Egyetemen egy Samantha Diaz nevű hölgy azt terjeszti a tejről, hogy rasszista ital.

 

A hivatkozott könyve is (The failure of ­laissez faire capitalism), a közgazdasági alapok magyarázásán túl főleg azzal foglalkozik, hogy a szabályozatlan kapitalizmus hogyan vezetett egy szűk réteg túlhatalmához és a valamikori széles középosztály lesüllyedéséhez. Kezdjük az elméletekkel.

A mai szabadpiaci eszmék abból a még David Ricardóig visszanyúló gondolatból indulnak ki, hogy a szabadkereskedelem minden abban részt vevő számára előnyös. Erre a tantételre építve követeli például a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank, hogy azok az országok, amelyeknek kölcsönt adnak, nyissák meg piacaikat, és erre hivatkoznak azok is, akik a globalizáció mindenki számára előnyös voltát hangsúlyozzák.

A valóságban azonban a mai világkereskedelem messze nem felel meg azoknak a feltételeknek, amelyek mellett a kereskedelem kölcsönösen előnyös lenne. Szó sincs arról, hogy az egyes államok valamely termékre specializálódnának, amelyben relatív előnyük van.

A valóságban a világkereskedelem dinamikája a multinacionális vállalatok termeléskihelyezésére épül. Paul Craig Roberts rögtön bemutat erre egy példát is: az Egyesült Államokban a munkabérek harminckét dollárral magasabbak, mint Kínában, ha egy amerikai vállalat ezer munkahelyet kihelyez Kínába, óránként harminckétezer dollár többletnyereségre tehet szert, ehhez képest a szállítási költségek eltörpülnek.

Mit eredményez ez a kereskedelem? Azt, hogy a fejlett országban, ezer fővel csökken a foglalkoztatottság, csökken a kereslet, ami a gazdasági recesszió irányába hat, a kieső adó miatt csökken a költségvetés bevétele és a szükségessé váló segélyezések (például munkanélküliségi segély) miatt növekednek a kiadások. Kinek jó ez? A munkahelyek kihelyezése nyomán a GDP növekedése ellenére az elmúlt két évtizedben az amerikaiak többségének reáljövedelme stagnált vagy csökkent, a jövedelemegyenlőtlenségek drámai módon növekedtek, a felfelé irányuló társadalmi mobilitás megszűnt.

A fogadó országok számára sem jó azonban a termeléskihelyezés. Rövid távon ugyan segítheti a külső egyensúly javítását, hosszú távon azonban egyoldalú gazdasági szerkezetet és a külvilágtól való túlságos függést eredményez. Az ilyenfajta szabadkereskedelem nyertesei egyértelműen a multinacionális vállalatok vezetői és tulajdonosai, akik a bérkülönbségek révén hatalmas nyereséghez juthatnak, míg e konstrukció negatív hatásait a társadalom egészére hárítják át.

Paul Craig Roberts megkérdőjelezi a gazdasági növekedésre vonatkozó elméleteket is. Azt mondja, ezeket olyan világra találták ki, ahol a szűk erőforrás az emberi munka és a tőke, ami valamikor talán igaz is volt. Mára azonban a helyzet alapvetően megváltozott, a növekedés természeti korlátokba ütközik. Számításaink a GDP növekedését mutatják, ám ez a növekedés úgy jön létre, hogy túlzott mértékben vesszük igénybe a természeti erőforrásokat és ezt kihagyjuk a kalkulációkból.

A Nyugat a szovjet tervgazdasági kudarcot a piaci kapitalizmus fölénye bizonyítékának tekintette, és ez a következtetés bizonyos fokig helytálló is volt, ám a „történelem vége” eufória – a liberális demokrácia végső győzelme, ahogy azt Francis Fukuyama állította – nem vette figyelembe történelem valódi végét, amely a környezeti tőke kimerüléséből fakad. A szervezett emberi társadalom számára elengedhetetlen a tervezés, hogy megbirkózzon a természeti környezet kimerülésének következményeivel. A tervezést azonban a szovjet kudarc lejáratta.

Paul Craig Roberts szerint Amerikában és Európában is osztályharc folyik, ahol az egyik oldalon a politikai elit és az azt ellenőrző pénzhatalom áll, a másik oldalon pedig mindenki más. Az amerikaiak háromszoros értelemben is jogfosztottak. Jogfosztottak politikailag, mert akárhogy szavaznak, semmi sem változik, a választási eredményeket szinte mindig a pénz határozza meg. A képviselők a kampányfinanszírozóknak és nem a szavazóknak akarnak megfelelni. A kampányokhoz szükséges pénzt olyan érdekcsoportok biztosítják, mint például a Wall Street, a katonai-biztonsági komplexum, az agrárlobbi, az Amerikai Izraeli Közügyi Bizottság (AIPAC) és általában a nagyvállalatok.

Az amerikaiak jogfosztottak gazdasági értelemben, mert a munkahelyek elvándorolnak és a helyben maradó magas kvalifikációt igénylő munkahelyekre is külföldről hoznak alacsonyabb bérű szakembereket. Végül az amerikaiak szociális értelemben is jogfosztottak, mert igazában csak egy szűk réteg gazdagodik. Az amerikai álomnak vége, Amerika egyre inkább a harmadik világ országaihoz válik hasonlóvá, még ha gazdasági erő szempontjából első is a világon.

De Európában sem sokkal jobb a helyzet mondja Roberts. Például az európai politikai elit az államadósság-válságot az európai nemzetállamok szuverenitásának végleges megszüntetésére használja (például Görögország) és az eurózóna egyes országait egy bürokratikus központi kormányzat irányítása alá akarja helyezni. Cél az, hogy a történelmileg szuverén nemzetek helyett európai egyesült államok jöjjön létre, holott Európa jellegzetessége pont az évszázadok során létrejött változatossága.

A kontinens sok és nagyon különböző régióból áll, eltérő kulturális, kulináris, nyelvi, társadalmi és politikai sajátosságokkal. Ezen kívül az egyes országokban nagyon különböző mentalitások és felfogások találhatók. Ebből a változatosságból ered Európa erőssége, kreativitása és vonzereje. A brüsszeli bürokrácia ahelyett, hogy ezeket a különleges sajátosságokat védené és elősegítené az autonóm régiók közötti versenyt, egyre inkább korlátozza a helyi kezdeményezés, a változatosság lehetőségét.

Amit Paul Craig Roberts mond ebben a könyvében, az tulajdonképpen megerősít bennünket, hogy talán nem látjuk rosszul azokat a fejleményeket, amelyek Amerikában, de Európában is végbe mennek, mindenekelőtt a hatalom koncentrációját, az átlagember egyre szűkölő befolyását azokra a politikusokra, akiket maga választott – elvben – érdekei védelmére.

Paul Craig Roberts egy helyütt a volt szovjet tervgazdaság kudarcával foglalkozik, ami a nyugati világban szalonképtelenné tette a tervezést, holott a véges természeti erőforrások világában erre szükség lenne. Azt már mi tesszük hozzá, hogy a nyugati világ meghatározó köreinek irtózása a tervezéstől nem csak elméleti jellegű, hanem abból is fakad, hogy a tervezés első kérdése az erőforrások elosztása, márpedig pont az erőforrások elosztását nem akarják vita tárgyává tenni, hanem rábízzák a szabad piacra.

A szabad piac pedig Márk evangéliuma szerint osztja el a javakat: akinek van, annak adatik, és akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van (Márk 4:25), és ez a metódus az euroatlanti hatalmi elitnek – kiváltságai megőrzése érdekében – elemi érdeke.

Ez az elemi érdek azonban mit sem változtat azon, hogy a liberális kapitalizmus a társadalom egészének tett ígéreteit nem tudta betartani, így tehát kudarcot vallott, sőt fennmaradása esetén bolygónk élhetősége is megkérdőjeleződik. Elemi érdekünk tehát, hogy minden erőnk összefogásával fellépjünk ellene.