Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A RENDSZERVÁLTÁS AZ, AMIKOR ÁTMEGYÜNK A SZOCIALIZMUSBÓL A KAPITALIZMUSBA/SZERKESZTVE

2019.10.30

 azonnali.hu/cikk/20191029_a-rendszervaltas-az-amikor-atmegyunk-a-szocializmusbol-a-kapitalizmusba-de-mi-az-a-szocializmus-es-mi-az-a-kapitalizmus

Bogár László

A RENDSZERVÁLTÁS AZ, AMIKOR ÁTMEGYÜNK A SZOCIALIZMUSBÓL A KAPITALIZMUSBA. DE MI AZ A SZOCIALIZMUS, ÉS MI AZ A KAPITALIZMUS?

Az Azonnali az 1989/1990-es rendszerváltás harmincadik évfordulójára – nem mellékesen persze a 2010-es rendszerváltás tízéves évfordulójára is – több szerzőt is felkért arra, hogy saját emlékeik, élményeik, akkori céljaik és mai tudásuk alapján elemezzék az elmúlt harminc évet, és különösen a harminc évvel ezelőtti rendszerváltást. Most Bogár László, az MDF korábbi országgyűlési képviselőjének, egykori államtitkárnak a cikkét közöljük. A sorozat összes cikkét itt tudod elolvasni.

 

+++

 

Hagy kezdjem a rendszerváltós szubjektív memoáromat kedvenc politikai viccemmel, ami így hangzik. Az egyszeri embert 1951-ben beviszik az ÁVO-ra és azt mondják neki: „No, cimbora, most megcsíptünk, azt hallottuk, hogy visszakívánod a régi rendszert.” „Ééén?” – kérdez vissza az emberünk. „Hát alig várom, hogy ez is elmúljon!”

 

Nos, az elmúlt százötven év során itt rendszerek jönnek-mennek, forradalmak és ellenforradalmak söpörnek végig a nagy magyar rónaságon, de a politika alapvető mintázatai alig változtak. Aki figyelmesen elolvassa Jókai regényeit, vagy főként Mikszáth novelláit, az megerősítve látja munkahipotézisemet, miszerint a politika társadalomlélektani „fraktáljai” módfelett időtállónak tűnnek fel.

 

Ezzel együtt is érzem, hogy

 

némi közvetlen felelősség is terhel azért a „valamiért”, amit rendszerváltásként szokás emlegetni,

 

hisz’ 1990 és 2002 között nyolc éven át országgyűlési képviselő, nyolc éven keresztül pedig államtitkár voltam.[...]

 

 

 

Számomra egyébként a rendszerváltozás kicsit korábban kezdődött, mint másoknak, mert már 1980 és 1985 között részese voltam annak az asztaltársaságnak, ahová mondjuk Csurka István, Fekete Gyula, Für Lajos, valamint Pozsgay Imre, Bíró Zoltán tartozott, és „amiből” 1987-ben Lakitelek lett.

 

Ezt aztán később úgy meséltem el, hogy akkor voltam a legboldogabb MDF-es, mikor MDF még nem is létezett.

 

Ahogy megszületett, egyre kevésbé voltam már boldog, mert József Attilával szólva: „Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra.”

 

Hogy mennyire széthull darabokra, azt abból is láthatjuk, hogy ha 1990-ben valaki azt mondja, hogy „kedves MDF és SZDSZ, hiába van most kettőtöknek összesen 66 százalékos parlamenti képviselete, húsz év múlva nemcsak a parlamentből estek ki, hanem az egész politikai valóságból is, sőt harminc év múlva egy átlagos egyetemistának már a nevetek említése sem fog semmit sem jelenteni” – nos, ha ezt mondta volna bárki, mindenki hibbantnak nézte volna az illetőt. Igaz, én sem mondtam ezt akkoriban. Nem mondtam, de semmi illúzióm sem volt afelől, hogy mennyire „stabil” az az akkor összebarkácsolt konstrukció, ami az első szabad választás után megmutatta magát.

 

De „bejáratos” voltam a Hankiss Elemér, Lengyel László, Gombár Csaba, Kéri László, Petschnig Mária Zita nevével fémjelezhető társaságokba is. Miskolci

 

megyei tanácsi osztályvezető-helyettesként valahogy „alternatív” jelölt lettem a „nulladik” (kicsit) szabad választáson 1985-ben, de aztán – ahogy akkoriban fogalmaztam – „önkéntes visszalépésre kényszerítettek”.

 

Ennek a „hőstettemnek” köszönhetően lettem az MDF megyei listavezetőjeként országgyűlési képviselő az 1990-es első szabad választásokon.

 

Sorsomat illetően nem érdektelen az a szál sem, hogy Orbán Viktor és Stumpf István négy évig a közvetlen főnökeim voltak, amikor stratégiai ügyekkel foglalkozó államtitkár lettem 1998-ban a Miniszterelnöki Hivatalban. Antall Józseffel majdnem barátinak mondható szoros személyes kapcsolat fűzött össze, már 1988-ban is voltak mélyebb eszmecseréink, és a halála előtt három hónappal Németországban is volt egy rövid, de nagyon drámai beszélgetésünk, amelynek tartalmát kegyeleti okokból valószínűleg soha senkivel nem fogom megosztani. Az ő tragikus sorsa egyébként megrendítő pontossággal ábrázolja azt a sok-sok sötét elfojtást, ami az egész rendszerváltást áthatja máig is.[...]

 

 

A rendszerváltozás körül örvénylő vita egyetlen mondatát illetően talán akár konszenzust is hozhatna: ez a mondat úgy hangzik, hogy a rendszerváltás az a folyamat, amelynek során a magyar társadalom szocializmusból kapitalizmusba megy át. Csak az az aprócska gond van, hogy mivel mindenki eltérő, sokszor egymást teljesen kioltó képzeteket illeszt a szocializmus, a kapitalizmus és a magyar társadalom fogalmaihoz, így – fájdalom – a konszenzus érdeklődés hiányában ezúttal is elmarad.

 

A hetvenes évek egyik alapvicce az volt, ami azzal a kérdéssel kezdődött, hogy mi a szocializmus. És az volt rá a válasz, hogy a kapitalizmusból a kapitalizmusba vezető út legkegyetlenebb szakasza.

 

Hogy ki volt az az ismeretlen zseni, aki ezt ilyen filozófiai pontossággal tudta leírni, soha sem tudjuk meg, de fejezzük ki ezúttal is elismerésünket neki.

 

Kicsit kibontva ezt a filozófiai miniatűrt, a szocializmust, ami valójában egy brutális politikai kapitalizmus volt, azért találták ki, építették fel, és üzemeltették egy darabig a világ nem létező urai, hogy a hagyományos paraszti társadalom brutális felszámolása ne százötven évig tartson, mint Nyugat-Európában („nincs idő a fejfájásra!”), hanem, ha lehet, inkább csak tizenöt évig.

 

És lehetett! Minden tökéletesen sikerült, és

 

miután véres péppé darálták a paraszti társadalmakat, a „szocializmus” még ténfergett egy kicsit, majd a térség könnyen, gyorsan, olcsón visszakerült eredeti tulajdonosaihoz.

 

Így aztán mondjuk amit „szlovák gazdaságként és társadalomként” vagyunk hajlamosak emlegetni, az nem egyéb, mint német és francia autógyárak lokális telephelyeinek hálózata, ami addig és úgy létezik, ahogy e globális struktúra urai helyénvalónak tartják.

 

Nagyot ugorva, a 2010-es újabb rendszerváltásra éppen azért volt szükség, mert – miként Orbán Viktor akkor fogalmazott – „területi követeléseink vannak, visszaköveteljük a saját hazánkat”. A Tax Justice Network nevű nemzetközi szervezet becslései szerint a Magyarországról offshore-ba kitolt összeg 1988 és 2010 között 242 milliárd dollár volt. A legálisan kiszivattyúzott kamat és profit újabb 360 milliárd dollár lehetett.

 

Mindez azt jelenti, hogy 2010-ben az ország ténylegesen rendelkezésre álló anyagi vagyona nagyjából a fele volt az 1988-as szintnek. És lehet bármilyen kritikát megfogalmazni a 2010 óta regnáló kormánnyal szemben, de kétségbe vonni, hogy az 1988 és 2010 között zajló folyamatok alapvető revíziója és korrekciója nélkül az ország működésképtelenné vált volna, azt nem nagyon lehet.

 

Mint ahogy azt sem igen lehet kétségbe vonni, hogy

 

a rendszerváltás a globális hatalomgazdasági rendbe való beillesztésünkről szól.

 

Arról, amit a Bloomberg egy térségből származó szerkesztője „foreign owned countries” fogalommal illetett szellemesen, vagyis „külföldi tulajdonú” országokká igyekezett tenni minket ez a nem létező globális hatalmi struktúra.

 

Mindez egy meglehetősen patologikus társadalomszerkezetet kényszerített rá a térség országaira. Ennek lényege – némileg leegyszerűsítve –, hogy a legfelső öt százalék a globális „helytartók” világa, a globális hatalomgazdaság lokális társadalma. Az alatta lévő 15 százalék egy őket kiszolgáló, és általuk eltartott kollaboráns értelmiségi réteg, mert az országot és az országból kifelé irányuló jövedelem- és vagyonszivattyúkat szakszerűen kell üzemeltetni. A maradék 80 százalék pedig ebben a „modellben” kiszolgáltatott maradt.

 

A 2010 óta zajló folyamatok e beteg világforgatókönyv lokális változatát próbálják „átírni”, ami értelemszerűen konfliktusokat is kelt, mind a globális külső hatalmi térben, mind a belső politikai térben, hiszen az eleve globál-kollaborációra épülő politikai csoportosulásoknak minderre nincs, és nem is lehet „politikailag korrekt” elbeszélése. Ezért

 

egyre frusztráltabban érzékelik, hogy a vesztes többség stabilan kitart a 2010 óta regnáló kormány mellett, még akkor is, ha talán mint „legkisebb rosszat” értelmezi.

 

És a túlnyomó többség ezen ítéletében benne van az elmúlt évszázadok minden feldolgozatlan traumája: az, hogy ezek feldolgozása nemcsak, hogy nem mehetett végbe, de azt is el kellett viselnie a magyar társadalomnak, hogy e helyett inkább csak újabb és újabb hazugságok szigetelő rétegeit terítették rá e traumák emlékére.

 

Ezekből a mintázatokból adódik a magyar társadalom igen mély lelki, erkölcsi, szellemi igénye a kiszámítható biztonságra. A nagyjából a kiegyezés óta kialakuló „modern” Magyarország lelki mintázatait alapvetően ez az igény határozza meg, így tartósan kizárólag az képes itt uralmat gyakorolni, aki mélyen átérzi és megérti ezt az igényt. És persze van átlátható és kivihető stratégiája ennek megvalósítására.