Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Antall József fia koronatanúként beszél a rendszerváltozás politikai hátteréről /Részletek/

2020.05.29

 

Válasz Online

Ezt mondta halálos ágyán Antall Orbánnak – megszólal a koronatanú

 

Antall György: „A politika jobban hasonlít egy vágóhídra, a vérrel, a szagokkal és a látvánnyal együtt.” Fotó: Vörös Szabolcs

 

– Ott álltam akkor édesapám kórházi ágya mellett, pontosan tudom, mi hangzott el azon a beszélgetésen. Azt mondta neki: „ne felejtsd el, miért harcoltunk”, tudniillik az Ellenzéki Kerekasztal idején, illetve Orbán Viktor lelkére kötötte, hogy vigyázzon a pártjára. Körülbelül ez volt a két üzenet.

Minden kezdő kormányfőt – s ez nemcsak az apámra igaz, hanem utódaira is – meglepetésként érhetett, hogy a nagyhatalmak vezetői, de még akár a vezető diplomaták is, milyen természetességgel kérnek előnyöket, különleges elbánást vagy olykor még többet saját országuk nagyvállalatainak.

 

Kevesen tudják, hogy 1991 után az oroszok jelentős kártérítést követeltek a szovjet hadsereg által itt hagyott – egyébként használhatatlan – infrastruktúráért. Erre a magyar kormány előállt azzal, hogy 1956-ban a szovjet hadsereg nemzetközi jogi alap nélkül állomásozott hazánkban, s jelentős mértékű kártérítést követelt az 56-ban szétlőtt Budapestért. Az oroszok ezután arra hivatkoztak, hogy a német szövetségi kormány hatalmas pénzt fizetett az NDK területén hagyott javakért. Mire az apám azt mondta nekik, hogy ez az oroszok hibája. Ha csak az ország egyharmadát foglalták volna el, mint az a németekkel történt, akkor a kétharmad lenne annyira gazdag, hogy ki tudná őket fizetni, de sajnos így nem megy.

– Édesapja tehát komoly politikai-gazdasági aknák fogadták a kormányra kerüléskor. Mi lepte meg a legjobban?

– Az, hogy mennyire üres a kassza, s mennyivel rosszabb a helyzet, mint amit a Németh-kormány beismert.

– Erre minden hivatalba lépő miniszterelnök panaszkodni szokott.

– Tudom, de az akkori gazdasági helyzet történelmi léptékben mérve is katasztrofális volt. Nemcsak kolosszális adósságteher nyomott minket, hanem konkrétan üres volt az államkasza. Anekdotikusnak tűnhet, de jól jellemzi a helyzetet, hogy a Művelődési Minisztérium szinte egész éves költségvetési támogatását a kormányváltás előtti utolsó két hónapban Glatz Ferenc kiszervezte egy alapítványba, majd beült annak az élére. Békesi László meg nem volt hajlandó a pénzügyminisztériumi átadás-átvételt lebonyolítani Rabár Ferenccel, akivel az egész közgazdász-elit megtagadta az együttműködést, nem tekintették maguk közül valónak. A helyzetet súlyosbították az új kormányon belüli rivalizálások: elképesztő volt, hogy Rabár, a miniszterelnökségi államtitkár Matolcsy György, a nemzetközi gazdasági ügyeket felügyelő Kádár Béla és az ipari miniszter Bod Péter Ákos négyszöge mit művelt egymással. Apám folyamatosan azt kereste, ki tudja levezényelni – körülbelül csúcsminiszterként, mint a magyar Ludwig Erhard – a gazdasági rendszerváltozást. Nem találta meg.

– A pénzhiány mellett mi jelentett még csalódást?

 

– Legnagyobb szomorúsággal Göncz Árpád illojalitása töltötte el, aki a régi jó személyes viszonyuk ellenére nyíltan ellene politizált. Apám borzasztóan tradicionalista volt a személyes viszonyokban. Nagyon szeretett volna egy „korona nélküli királyságot” működtetni, ahol a nemzet egységét megtestesítő köztársasági elnököt az állami megbecsülés minden attribútuma körbeveszi, díszszemlével és a többivel, s aki nem vesz részt a pártpolitikai küzdelmekben. Göncz Árpád erre nem volt hajlandó, ő a plebejus arcot adta elő, s nagyon hamar az ellenzék vezérének szerepét kezdte játszani. Az elnököt nagyon szoros harapófogóba tartották az akkori SZDSZ-es vezetők, minden sajtókérdésben ott ült nála Haraszti Miklós és Magyar Bálint. Megtörtént, hogy a médiaügyben megállapodtak valamiben, s mivel mindketten parlamenti irodájukban voltak, apám Kajdi Józsefet rögtön el is küldte az aláírnivalókkal. S mialatt a papírok megtették azt a kétszáz métert a parlament északi és déli vége között, Göncz meggondolta magát és mégsem írt alá. 1992-től pedig a SZDSZ-t már a szocialisták váltották fel az államfő udvartartásában, Horn Gyula rendszeresen vizitelt Göncz Árpádnál.

Egy világtörténelmi lépés

Más szempontból a csúcs szomorú emlék, közvetlenül előtte kezdett el hullani a haja a kemoterápiás kezelés miatt. A moszkvai puccs idején, 1991 augusztusában nagyanyámnál voltunk a Ferenciek terén, amikor szóltak, hogy Bush beszélni akar apámmal. Bementünk a parlamentbe és én is hallhattam a beszélgetésüket. Az elnököt érdekelte apám orosz helyzettel kapcsolatos véleménye. Ő nagyon hangsúlyozta – később ezt az amerikaiak meg is lépték –, hogy most kell elismerni a balti országok függetlenségét, mert Amerika soha nem fogadta el ezen államok szovjet bekebelezését. Bushnak erősen javasolta a Gorbacsov melletti kiállást és Jelcin támogatását is, miközben Mitterand francia elnök már majdnem elismerte az új, puccsista főnököket.

 

 – A múltfeltárás és az igazságtétel ügyében Antall József miért volt ennyire félszívű?

– A szíve a helyén volt, a politikai lehetőségek voltak korlátozottak. Horváth Balázs, az első belügyminiszter bevonta a volt munkásőröktől a kint maradt fegyvereket, erre a sajtó hetekig üvöltözött. A pártállami érdemek alapján járó nyugdíjakat megvonták, az 1956-os sortüzekben is elindulhattak a perek. A visszamenőleges hatályú törvényalkotást az Alkotmánybíróság elkaszálta, s azt is kifejtették, hogy az 56-os bűnök elévülési idejéből az 1956 és 1989 közötti időszak kihagyását– amihez hasonló a német megoldás lett – nem törvényalkotási úton kell kimondani, hanem ezt a bíróságok feladata megállapítani, az egyes eljárások során. Az ügynöklisták nyilvánosságra hozatalában a legfőbb dilemma a következő volt:

hogyan lehet felelősségre vonni, vagy akár csak a nevük nyilvánosságra hozatalával megbélyegezni a többnyire zsarolással beszervezett kisembereket, ha az ügynökök által kiszolgált rendszer szimbolikus megtestesítőjét, Kádár Jánost halálában is közmegbecsülés övezte, a titkosszolgálatokat ténylegesen irányító Aczél Györgynek pedig igen sok lekötelezettje élt még a magyar közéletben?

Apám tartott Pandora szelencéjének kinyitásától, ugyanis a katolikus, a református egyház és a zsidó felekezet teljes felső vezetése is érintett volt. Nem akarta megalázni az öreg kisgazdákat sem, akiket Rákosiék és 1956 után Kádárék is durván megtapostak, sokukat beszervezték. Végül jelentkezett az a politikai dilemma is, hogy amennyiben a nyilvánosságban tetemre hívja a sok szempontból áldozatnak tekinthető egykori ügynököket, ebből politikailag az MSZP profitál. Mivel ők irányították a rendszert, a soraikban természetszerűleg kevesebb érintett volt. Súlyosbította a helyzetet, hogy 1989 előtt a sajtó is a titkosszolgálatok meghosszabbított kezeként működött; egyszerűen nem volt erő az újabb front megnyitására. Lehet, hogy jobb lett volna akkor túlesni az egészen, de lehet, hogy mint annyi mindent, ezt a kérdést is az idő fogja megoldani.

Halljuk a megoldási javaslatot!

– Én komolyan távol vagyok a politikától, így szerencsére nem az én feladatom a megoldás megtalálása. Az utolsó 150 év magyar történelmének egyik sajátossága, hogy a nagy kormányzó párttal – mint amilyen a Tiszák-féle Szabadelvű Párt, Bethlen István két világháború közötti Egységes Pártja – szemben álló ellenzék teljesen kormányzásképtelennek tűnik. 1944-1945 teljesen diszkreditált mindent, ami az akkori FKGP-től jobbra állt, de a koalíciós időkben gyorsan kiderült, hogy a Horthy-rendszer ellenzékéből jövő kisgazdák mennyire felkészületlenek. Nagyapám újjáépítési miniszterként 1945-46-ban kétségbe volt esve Tildy Zoltán és Nagy Ferenc teljes inkompetenciája miatt: Rákosi úgy csapta be őket, ahogy akarta. Észre se vették a kommunista taktikát, fel sem mérték, hogy az ország milyen mértékig kiszolgáltatott a szovjeteknek, s mennyire nem lehet számítani az angolokra, meg amerikaiakra; a nagyapám ezért volt végletekig pesszimista. Ő tudta, mi vár az országra, 1917-18-ban orosz fogságban élte át a bolsevik hatalomátvételt, s Szentpéterváron keresztül 1918 kora őszére ért haza.

– Szép családi hagyomány tehát a pesszimizmus.

– A pesszimizmus régi magyar nemzeti sport, a focinál sokkal régebbi és jóval sikeresebb. Ám a pesszimista hozzáállás mellett nagyon jellemző a magyarokra a túlélési képesség és a találékonyság is. Európának ezen a tájain a nyugati ember számára felfoghatatlan dolgok történtek, s hazánkban az elmúlt száz évben is szinte minden generációt ért valamilyen rettenetes csapás. Most béke van, s ha nem jön valami rettenetes háború vagy összeomlás, talán a családok lassan megindult gyarapodása sem szakad meg. Évtizedek után először lesz majd mit átadni a következő generációnak. Akármi is történik, a megszerzett tudást nem lehet elvenni. 75 éve Németország és Japán romokban hevert, de a német és a japán emberek szorgalmával és tudásával, ami nem hamvadt el a városokkal együtt, egy sokkal erősebb országot lehetett felépíteni. Sok magyar fiatal megy ki tanulni Nyugatra, sőt még Keletre is, de egyre többen jönnek vissza – remélhetőleg majd a lányaim is.

www.valaszonline.hu/2020/05/28/antall-gyorgy-interju/