Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az „Impexek kora”, Magyarország gazdasági katasztrófájának okai a Kádár-rendszerben

2019.11.04

 https://444.hu/2017/11/04/a-vallalati-elit-mar-a-kadar-rendszerben-is-tokeletesen-tudta-mire-jok-a-stromancegek-es-az-offshore-szamlak

A vállalati elit már a Kádár-rendszerben is tökéletesen tudta, mire jók a strómancégek és az offshore számlák

Czinkóczi SándorGAZDASÁG2017. november 4., szombat 8:18 283 1278

Évtizedekkel későbbi mércével mérve is meredek, milyen pusztító hatása lehet annak, ha egy ország titkosszolgálata egész hálózatot épít a lopásra, az állam vezetői pedig tétlenül nézik. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának kutatója, Borvendég Zsuzsanna a most megjelent könyvében feltárta, hogy a szocialista vállalatok vezetői milyen módszerekkel mentették külföldi számlákra az államtól lenyúlt pénzeket.

Az „impexek kora” olvasmányos formában mutatja be, hogyan fonodótt össze a 70-es, 80-as években a magyar külkereskedelem a titkosszolgálatok működésével. A könyv olyan belügyi iratokat dolgoz fel, amelyekből kiderül, milyen nemzetközi játszmákban vett részt a magyar hírszerzés a rendszerváltás előtt. 

Az Irak-iráni háború idején például azt is megszervezték, hogy miközben leszállították Iraknak a Videoton rádiólokációs rendszerét, az irániaknál felállították ugyanannak a berendezésnek a zavaró állomásait. De voltak gondok abból is, hogy az amerikaiak olyan integrált áramköröket találtak a Nicaraguában és Afganisztánban zsákmányolt bolgár fegyverekben, amelyeket a Videoton vásárolt az Egyesült Államokban. 

A könyv nagy része mégis azt mutatja be, hogyan használták ezeket a titkos csatornákat az államkassza lerablására. 

A belügyi jelentéssek azt mutatják, hogy a szocialista nagyvállalatok vezetőinek tudása már a 70-es években is bármelyik kapitalistáéval vetekedett, ha strómancégekről vagy offshore számlákról volt szó. 

Borvendég Zsuzsanna: Az „impexek” kora

A nagypályás lopásokhoz a Kádár-rendszerben a külkereskedelem jelentette a legjobb terepet, aminek kiemelt szerepe volt, hiszen állami vállalatoknak nem volt exportjoguk, így helyettük az állam exportvállalatai közvetítették az árut. 

A rendszert eleve úgy építették ki, hogy abban észrevétlenül lehessen illegális pénzeket mozgatni, mivel a kereskedelmi vállalatokon keresztül tudták finanszírozni a nyugaton működő kommunista pártokat, de a szocialista országokkal szemben bevezetett embargót is ezekkel kerülték meg.   

De ha már állami segítséggel kiépült egy olyan rendszer, amelyben hatalmas pénzeket lehetett eltüntetni, a pártállami elitben is bőven akadtak olyanok, akik a saját zsebüket tömték meg.

A szolgálatoknak kellett lopni

Az éledező magyar külkereskedelemben egyből meglátták a lehetőséget a titkosszolgálatok is. A nyugati kirendeltségekre egyszerre épült rá a Belügyminisztérium III/I. Csoportfőnöksége és a Magyar Néphadsereg Vezérkarának felderítő részlege. A külkereskedelmi vállalatokon keresztül nemcsak értékes információkat és embargós technológiákat tudtak beszerezni, de pénzhez is innen jutottak az akcióikhoz.

De gyakran előfordult, hogy a saját halózatuk kiépítésénél a két magyar szolgálat kifejezetten egymás ellen dolgozott. A kémelhárításért felelős belügy ellenőrizni akarta, hogy a katonai hírszerzés kiket szervez be, kikkel üzletel, amit a katonák nem szívesen osztottak meg másokkal. Ezeket a csatákat általában a katonai hírszerzés emberei nyerték, a belügyesek hiába gyűjtöttek terhelő adatokat a nekik dolgozó emberek visszaéléseiről, a felsőbb vezetés szemében sérthetetlennek számítottak. 

Metalimpex-Konsumex székháza a Ajtósi Dürer sor - Hungária körút kereszteződésnél.Fotó: Fortepan

Az „impexek” kora főleg olyan jelentések felhasználásával mutatja be a korszak visszaéléseit, amelyeket a belügy készített a katonai hírszerzés lopásairól. Persze a belügyi hírszerzésnek is lehettek hasonló fedőcégei, de mivel ezeknek az ügyeit is a Belügyminisztériumnak kellett volna feltárnia, ilyen dokumentumok egyelőre nem kerültek elő. 

Azok az anyagok sajnos még mindig nem kutathatók, amelyekből kiderülne, milyen adatokat gyűjtött a katonai hírszerzés a belügyes cégek bizniszeriről. 

A könyvben feltárt ügyek így is jól mutatják, hogy a szinte korlátlan korrupciós lehetőségek és a lebukás veszélyének hiánya miatt a külkereskedelmi vállalatokat a észszerűség helyett inkább az irányította, hogy csúszópénzeket és jutalékokat szerezzenek maguknak. 

A nyereséges üzleteket kiszervezték a külföldi leányvállalatokhoz, és mivel a profitot is kint tartották, az üzletekből nyert haszon sosem jutott el a hazai anyavállalatokhoz. Az okozott veszteséget az állami bankok pedig úgyis lenyelték. 

A Videoton például évekig utalt jutalékot a Waltham nevű, müncheni cégnek, hogy az magyar tévéket exportáljon a Távol-Keletre. A közvetítő cég a tévéket hitelre kapta, de mivel a Videoton sosem erőltette a fizetést, akkora tartozást halmozott fel, hogy a Belügyminisztérium vizsgálni kezte az illegális tőkekivonást, de komoly következménye ennek sem lett. 

Amikor az éves hiány ötöde egy magánszámláról került elő

Az „impexek” kora egyetlen olyan ügyet mutat be, amikor a magyar állam legalább az ellopott pénz egy részét megpróbálta visszaszerezni. A 80-as évek végén kirobbant Mineralimpex-botránnyal már a sajtó is foglalkozott, de a rendszerválás körüli politikai változások és az ezt követő botrányok elvonták a közvélemény figyelmét. Pedig a belügyi jelentések alapján egy akkora lopásról volt szó, amibe a népgazdaság is beleremegett.  

Az olajexportot a Mineralipmex nevű külkeres vállalaton keresztül bonyolították. Azért, hogy az embargókat megkerülve nyugati vevőknek is tudjanak üzletelni,  a Mineralipmex vezérigazgatóján, Russay Istvánon keresztül még egy félig osztrák tulajdonú vegyesvállalatot, a Mineralkontoront is bekapcsolták a rendszerbe.

A vegyesvállalat hatalmas lehetőséghez jutott, amikor az Egyesült Államok 1979-ben szankciókat vezetett be Iránnal szemben, Russay pedig megszervezte, hogy az embargót megkerülve a Mineralimpex iráni olajat adjon tovább az egyik amerikai cég, a Philipp Brothers svájci vállalatának. A Philipp Brothers pedig az Egyesült Államokba szállította.

A történet szépséghibája, hogy az állambiztonsági anyagok szerint az amerikai cég komoly vesztegetési pénzeket ajánlott Russaynak. Az üzlet után járó jutalékot pedig az amerikaiak a Mineralkontor külföldi számláira fizették be.   

A csúszópénzeknek pedig komoly szerepük lehetett abban, hogy a magyar állam ebből a rendkívüli üzletből is veszteséggel került ki. 

Ugyanis ahelyett, hogy szétkeresték volna magukat az amerikaiaknak átcsempészett nyersanyagon, a Mineralimpex jóval olcsóbban adta tovább az olajat az Philipp Brothersnek, mint amennyiért Irántól vette. 

Borvendég Zsuzsanna szerint Magyarország az évekig tartó kereskedelmi kapcsolatban minden egyes dolláron tíz centet veszített, vagyis minden szállítás 10 százalékos veszteséget jelentett a költségvetésnek. 

A Mineralkontorról a magyar kémelhárítás már a 80-as évek elején megállapította, hogy teljesen feleslegesen iktatták közbe, és csak súlyos károkat okoz a népgazdaságnak, de a modell a rendszerváltásig mégis zavartalanul működött. Ez a cég 1990-ig kizárólagos jogot kapott az „ásványolaj- és bányászati termékek” forgalmazására, ami az akkori osztrák-magyar külkereskedelmi forgalom 35 százalékát jelentette. 

A Belügyminisztérium már 1981-ben jelezte Marjai József miniszterelnök-helyettesnek, hogy lopásról lehet szó, 1985-ben az összegyűjtött bizonyítékok alapján pedig már büntetőeljárást is indítottak volna Russay ellen, de sem Marjai, sem a pártvezetés nem tett semmit. A legmagasabb szintű figyelmeztetések ellenére legalább 1989 végéig biztosan folytatódtak a veszteséges szállítások.

Bár az állambiztonság tisztában volt azzal, hogy a vállalatigazgató a kenőpénzekből és a jutalékokból hatalmas vagyont halmozott fel osztrák és svájci bankszámlákon, csak azután léptek akcióba, hogy Russay 1986 őszén meghalt, és a teljes külföldre mentett vagyonát feleségére, Szőnyi Olga operaénekesnőre hagyta. 

A kémelhárítás egy külön akciócsoportot állított fel, hogy haza tudja hozni Russay vagyonát. Az állambiztonsági iratokból nem derül ki, hogy sikerült-e megtalálni a teljes vagyont, ráadásul a korrupcióból származó pénzeknek így is csak az 50 százaléka került Russay nevére, mivel a vezérigazgató a Mineralkontor nyereségén fele-fele arányban osztozott osztrák üzlettársával, Heinrich Korzillal.

Végül a hazahozott pénz akkori értéke 260 millió forint volt, 950 milliót pedig osztrák számlákon helyeztek el. De a Russay által ellopott pénz is csak egy töredéke lehet a Mineralimpexen keresztül kiszivattyúzott összegnek, ugyanis az amerikaiaktól a 10 százalékos haszonból csak 1-2 százalékot kapott, a maradék 8-9 százalékhoz az állam sohasem férhetett hozzá.

Ráadásul miközben a hatóságok Russay örökségére vadásztak, az országot lerabló konstrukció továbbra is működött, így a nyomozás ideje alatt valószínűleg több pénz tűnt el, mint amennyit a belügyes szervek visszahoztak. 

Az állambiztonság jelentései még 1988-ban is arról szóltak, hogy Korzil svájci bankszámlájára továbbra is érkeznek az utalások. 1988-ban a Mineralimpex 100 millió dollár értékben adott el iráni olajat az amerikai cégnek, ekkor már az előre betervezett veszteség 10 százaléknál is több volt.

A könyv összesítése szerint az akció körben az állambiztonság 3,7 milliárdos népgazdasági kárt állapított meg, ami az 1989-es költségvetési hiány 19 százalékát tette ki. 

De ez az összeg még mindig csak a sok közül az egyik külkereskedelmi vállalat által okozott töredéke volt. Ugyanakkor a könyveben bemutatott bűncselekmények miatt senkit sem állítottak bíróság elé. 

A könyv sajnos csak a rendszerváltás előtti évekig követi a vállalatok történetét, így az sem derül ki, milyen szerepük volt az ellopott vagyonoknak a privatizációban, kihez kerültek a külkereskedelmi vállalatok, és miért maradt el a felelősségre vonás. 

HATVANHÁROM ÉV
(Bogár László írása a Magyar Hírlapban, november 4., hétfő)

A társadalom évszázadok óta vesztes többségének legmélyebben rejlő lélektani mintázata a kiszámítható viszonyokat tartja a legfontosabbnak saját életére vonatkozóan.

Hatvanhárom évvel ezelőtt, 1956 novemberében kezdetét vette a magyar történelem egyik legsötétebb korszaka. Kádár János, a korszak ura harmincegy és fél évvel ezután, 1988-ban távozott a hatalomból – egy évvel később az élők sorából is. Azóta pontosan annyi idő telt el, amennyit a hatalomban töltött, vagyis az őt követő idő már ugyanannyi éve tart, mint ameddig a Kádár-korszak tartott. Nem volna érdektelen eltöprengeni azon, mire is jutott a posztkádári korszakban a magyar társadalom. Ez a harminc év körüli időtartam egy ember felnőtt életének nagyjából a fele, így kellően hosszú ahhoz, hogy a belőle kirajzolódó tendenciákból már látszódjon, mire számíthat az egyén és a közösség. Ha az élet anyagi újrateremtésének leggyakrabban használt mutatóit, a GDP és a reálbérek növekedését nézzük, az alábbiakra jutunk.

A Kádár-korszakban a GDP közel négyszeresére nőtt, vagyis kétszázhetven százalékos volt a növekedés, míg a névadó bukását követő hasonló hosszúságú korszakban nagyjából hetven százalékos. Vagyis a bővülés üteme alig több mint negyedére csökkent. Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy az éppen Kádár bukásának évében elfogadott (máig is érvényben lévő) társasági törvény nyomán az országba áramló százmilliárd dollár feletti külföldi tőke a rendszerváltozás óta kivonja megszerzett profitját, ami előtte értelmezhetetlen lett volna, akkor az összehasonlítás eredménye még szívszorítóbb. Igaz, a reálbérek esetében már nincs ekkora különbség, de azért a Kádár-korszak száz százaléknyi növekedésével szemben csak hetven százalékos emelkedés áll.

Ám ehhez érdemes hozzátenni azt is, hogy a Kádár-korszak két élesen elkülönülő részre oszlik: az első huszonkét éven át, a második egy szűk évtizeden át tartott, s míg az első időszakban száztíz százalékos növekedés megy végbe, a szűk egy évtizeden át tartó második korszakban tíz százalékos csökkenés történik. A poszt Kádár-rendszernek így huszonnégy (!) évre van szüksége, hogy 2012-ben újra elérje az 1978-as reálbérek szintjét. És végzetes tévedés az a közkeletű sztereotípia, miszerint az első időszakban Kádár külföldi kölcsönökből fedezte az életszínvonal emelését, és aztán ezt kellett kamatostul visszavenni a csalódott néptől.

Az igazság ezzel szemben az, hogy az első időszakban a reálbér növekedésének kizárólag a magyar társadalom elképesztő ereje és sajnos egyre inkább önkizsákmányolásba hajló munkája volt az alapja.

A második korszak brutális forráskivonása inkább az akkor, már „Kádár alatt” a teljhatalmat átvevő, rejtett, „belső SZDSZ-nek” köszönhető, amely „reform” fedőnéven elindította az 1990 és 1998 között csúcsra járatott kifosztó stratégiáját. Talán érdemes a népesség vagyonában végbemenő változásokat is összehasonlítani, hisz mindez a gazdasági folyamatoknál sokkal mélyebb összefüggéseket is képes megmutatni.

Nos, Kádár alatt összességében hatszázezer fővel nőtt az ország népessége, úgy, hogy a korszak nagy részét jelentő, 1980-ig tartó szakaszában a növekedés közel kilencszázezer, a rövidebb második korszakban már közel háromszázezres csökkenés megy végbe. A máig tartó posztkádári korszakban a népesség csökkenése már folyamatos, és több mint hétszázezerre tehető. Ha a születéskor várható élettartamot nézzük, mint fontos életminőség-mutatót, a két korszak pontosan ugyanúgy teljesít, mindkettőben harmincegy év alatt öt-öt évvel nőtt a születéskor várható élettartam, de drámaian nagy az eltérés a férfiak és nők között. Mert míg a nők esetében hat év és öt év a két korszak növekedése, a férfiaknál a Kádár-korszakban mindössze három év a növekedés, később ennek éppen a kétszerese, hat év a növekmény.

Mindez a Kádár-korszak elképesztő módon önkizsákmányoló életmódjának a következménye, ez volt az ára az életszínvonal térségünkben egyedülállóan gyors növekedésének. Ami az anyagi vagyonokban bekövetkező változásokat illeti, itt csak becslésekre hagyatkozhatunk, mert nagyjából Kádár bukását követően a nemzeti vagyon számbavétele (eléggé rejtélyes módon) eltűnt a statisztikai számbavételi rendszerből, és azóta sem tért oda vissza. Vagyis utoljára az 1989-es statisztikai évkönyvben láthattunk Magyar nemzeti vagyon című fejezetet. Az erre vonatkozó elemzések azonban azt valószínűsítik, hogy míg a Kádár-rendszer alatt a nemzeti vagyon több mint kétszeresére nőtt, addig a Kádár utáni korszakban alig több mint felére csökkent. Ezt a drámát fedte el látványtechnikailag a legtehetősebb rétegek lendületes gazdagodása.

A vagyonvesztés egyik fontos eleme az adóparadicsomokba (offshore) való „kimentés” volt, ami egy Tax Justice Network nevű nemzetközi szervezet számításai szerint Magyarországot illetően 242 milliárd dollár volt 1988 és 2010 között. Messzire nyúló történelmi okok miatt a társadalom évszázadok óta vesztes többségének a leg­mélyebben rejlő lélektani mintázata – azaz pszichológiai fraktáljai – a tartós és kiszámítható viszonyokat tartja saját életére vonatkozóan a legfontosabbnak.

Ferenc József rendszere a kiegyezést követő fél évszázad során, Horthy rendszere a két világháború között, Kádár Jánosé 1956 után ennek a rejtett „mély mintázatnak” próbált megfelelni. A Kádár utáni rendszerváltozás rendszere is csak úgy válhat stabil berendezkedéssé, ha egy, ebbe a különös sorba illeszkedő, negyedik uralmi reprezentáns képes lesz ezt a lélektani mintázatot megérteni, átérezni, a benne foglalt vágyakat valóra váltani.

https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20191104-hatvanharom-ev

 
 

 

a