Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


D. M.Múzsa: Jó újságot jó szerkesztőséggel lehet írni, az írás munka és művészet

2021.02.11

 

Magyarországon lehet független, ellenzéki, kormánypárti vagy bármilyen sajtóról beszélni, egyvalami azonban nincs: olyan sajtó, amely ne lenne a NER része maga is.
A napokban megosztottunk egy Stumpf-interjút a Telexről és a cikk szerzője megtisztelt minket a kommentjével, amelyben elmondta, hogy a Telex szerepfelfogása nem “ellenzéki” sajtó, hanem simán “sajtó” vagyis nincs abban semmi, hogy Stumpfnak nyilvánosságot adnak.
Mások azt mondják, hogy a NER-ben ilyen nincs, állást kell foglalni, főleg, mikor tíz- és százmilliárdokból finanszírozott, olyan média működik, ahol teljesen nyíltan felvállalják, a NER iránti teljes hűséget, és propagandát tolnak.
Én úgy gondolom, hogy a Telexeseknek abban teljesen igaza van, hogy tévút a NER-ellenes médiacsinálás. A NER ellensége ugyanis nem a sajtó kell hogy legyen, hanem a tények, amelyekről a sajtó tudósít. A magyar sajtó nagyon fontos hibája, hogy ezt elfelejti. Sajnos azonban nem az egyetlen hibája.
Nincs nem NER-sajtó
Előszöris tisztázzuk, hogy Magyarországon jelenleg nincs teljesen rendszerellenes sajtó, legfeljebb rendszerkritikus sajtó van. Nincsen szamizdat, amit tiltások ellenére és büntetéstől tartva kellene terjeszteni. Persze, a nagy rendszerkritikus, vagy akár csak objektivitásra törekvő médiumokat, mint amilyen a Népszabadság vagy az Index, igyekeznek kilőni. Meg persze amit adminisztratív úton kockázatmentesen ki lehet, mint a Klubrádiót, azt szintén. Minden más azonban működhet, azzal a feltétellel, hogy kevesekhez jut el. A Telex, HVG, 444, Magyarhang, Válaszonline, Mérce, Portfolio, DMM és mindenki más azért működik, mert veszélytelen.
Teljesen mindegy, hogy milyen titkokra bukkan a Direkt36 vagy az Átlátszó, vagy milyen összefüggésekre mutat rá valamelyik újságíró, a lényeg az, hogy ez az egész egy szűk városi értelmiségi rétegnek szól, amely maga is széttöredezett. A magyar rendszerkritikus vagy független sajtó a tűrt kategóriában van. Tiltott sajtónk nincsen.
A magyar sajtóra jellemző, hogy a legtöbb sajtótermék nem tud disztingválni, nem tudja mikor kell szeriőz cikket, és mikor kiröhögős tudósítást írni.
Szerkesztőségi kultúra
Egy sajtótermékre, ha mondjuk egy tészta analógiáját használjuk, akkor az élesztő benne a szerkesztőségi kultúra. Mit írunk meg és mit nem, mire figyelünk és mire nem, miről milyen hangnemben tudósítunk, egyáltalán, mi az a hangnem ami mehet és mi az ami nem. Ez egy végtelenül konzervatív dolog, amely generációkon keresztül tud kialakulni. Példaként a saját újságíró apámat tudom felhozni, aki az olvasószerkesztői elveit (melyekkel sokat tett a Múzsa fejlődéséhez) úgy szokta bevezetni, hogy ez meg az így szokás, B. Lajos, Á. Pista, B. Jóska, B. Géza bátyád ezt mindig így mondta, így szerkesztettük bele, stb. Tehát én egy most hetven éves ember, és az ő kollégái által kialakított elvek alapján gondolkozok a sajtóról, és ha lenne fiam, aki mondjuk írásra adná a fejét, akkor nyilván apámra hivatkoznék, hogy mit hogy szoktunk.
Ezt a gyakorlatba átültetni még nehezebb. Egyrészt az ember meg-meginog, másrészt szerkesztőként a többieket is tudni kell visszanyesni. Például a Múzsánál hetek óta nem bírom keresztülverni, hogy a szokásos péntek reggeli kolbászos-hagymás miniszterelnök Parasztreggelire nem reagálunk. De látom más helyeken hogy nekik is bajuk van azzal, hogy nem tudják eldönteni, hogy mikor van a “Mr Husszeint tegnap Bagdadban felakasztották” tartalmú cikk és mikor van az, hogy gyorsan még 4-5 mémet bele a cikkbe.
Ezen nem segít, hogy a mai nemkormány-sajtó leghangosabb alakjai közül sokan a gonzó bűvöletében nőttek fel. Egyikük-másikuk 15-20 éve volt is annyira cool, hogy jobb pillanataiban megengedhette magának Hunter S. Thompson stílusát. De ők se mindig. Sokszor érzem azt, hogy egész komoly témákban is az viszi félre a cikk hangnemét és ezáltal a mondandóját is, hogy túl sok marad benne a mesélőből. Ez persze érthető. Ha valaki magyar autós újságíró például, és videókat csinál, nagyon nehéz elvontatkoztatni a fiatal Winklertől és Karottától. Viszont ők akkor, annyi idősen, azok között a körülmények között voltak viccesek. Ma már ők se lennének, mint ahogy a műsor angol előképe, a TopGear is szánalmas vergődések közepette múlt ki, mikor a szereplők megvénültek.
A nehézséget fokozza az is, hogy hosszú évek óta működő szerkesztőségek is szembesülnek azzal, hogy mások a fogyasztási szokások, mint régen. A szeriőz hangnemet még a legkonzervatívabb helyeken is valamelyest hígítani kell és szembe kell nézni azzal, hogy a fiatalabb olvasók egyre kevésbé toleránsak a wall-of-text szövegekkel szemben, mint amilyen ez is lesz, mire a végére érek.
Témaszegénység
A bulváros-gonzós hangvétel mellett jellemző az is, hogy a magyar sajtó nagy része egymást másolja. Van egy-egy hír, akkor azt gyorsan megírja mindenki, aztán várja a következő szenzációt. Ez a bulvársajtó sajátja, viszont ebben az is benne van, hogy valódi szenzáció ritkán van. Ez ellen a bulvársajtónak két módszere van. Az egyik a jelentéktelen dolgok felnagyítása, a másik a műbalhé. Utóbbira komplett ipar épült, a valóságshow-k és a médiacelebek világa. Kis Juliska megműttette a melleit, exkluzív fotók. Kis Juliska öt éve harmadik fordulóba jutott valami tehetségkutatón, esetleg pár hónapot egy bekamerázott lakásban unatkozott.
A NER kommunikációja teljesen tudatosan látja el a magyar sajtót bulvárhírrel. Van mindig 5-6 nyilatkozóember, aki baromságokat beszél, vannak direkt a sajtó és az ellenzék triggerelésére szolgáló műsorok, mint a Parasztreggeli is.
Eredeti téma, jól megírt, sok érdekes hír nincs. Ennek a jelentőségéről hamarosan, előbb az okáról:
A magyar sajtó nem optimális szervezeti egységekben működik
Megint konzervatív leszek: jó újságot jó szerkesztőséggel lehet írni. Az írás munka és művészet. Munka, mert gyakorolni kell, és csinálni kell akkor is, amikor az embernek nincs kedve híreket, gondolatokat mások számára fogyasztható formába önteni. De művészet is egyben, mert ihletet, lelkesedést, szellemi erőfeszítést igényel. Épp ezért, ha egy “nagy projekten” dolgozik valaki, nem elvárható tőle, hogy nyomja a belpolt, a hírkommentárt, a sportrovatot.
Egy jó szerkesztőség ezért azzal a létszámmal és/vagy külsősökkel üzemel, akik győzik ezt a melót.
A magyar internet tele van jó írásokkal. Van jó Amerika-blogger, EU-blogger, geológus, sejtbiológus és orientalista. Csak végtelenül sok munka ezeket mind követni és elolvasni. Az index azért tudott állócsillag lenni a magyar internet egén, mert ezt a munkát jól-rosszul elvégezte, mint a Népszabadság kinyírása után egyedül talpon maradt nagy 100+ fős szerkesztőség.
A mai magyar sajtóból fájón hiányzik két fontos összetevő: hírszerkesztőség és tudósítóhálózat:
Ha fejlesztenem kéne a magyar sajtót ezzel a kettővel kezdeném. Az MTI szétverésével a kormány leválasztotta a sajtóról a híreket. Fájón látszik, hogy nincs Magyarországon hírügynökség, és nincsenek olyan szerkesztőségek, amelyek azzal foglalkoznának, hogy egy jó hírügynökségtől (halkan teszem hozzá, hogy vannak nemzetközi hírügynökségek is…) vett híreket fordítsanak, kommentáljanak, összefésüljenek korábbi, a lapnál már megjelent hírekkel.
A nemzetközi hírügynökségek és a külföldi sajtó figyelése a külföldi híreknél segíthetnek, azonban a magyar sajtó belföldi tudósításai végtelen szegényesek. Ennek oka a NER működésében keresendő. Miközben Budapesten viszonylagos szabadságot élvezünk, az a pár ember (Győr, Debrecen, Szeged stb.) aki gyűri a Helyi Harsona írását, már komoly egzisztenciális kockázatot vállal. Aki meg kimegy falura tudósítani, a képviselő úr falusiturizmusához, amelyben egy privát kéjbarlang üzemel, azt lehet meg is kergetik. De hogy a feleségét kirúgják, a nagynénjét meg hátrébb rakják a csípőprotézisre várók sorában, az biztos.
Persze nem kell mindenütt fizetett “mti-tudósítót” fenntartani, de számolni kell azzal, hogy a most helyben megtűrt ember, ha a helyi botrányoknak országos nyilvánosságot tud adni, felkerül a NER radarjára, és igényelni fogja a forrásokat, hogy ő megtette a hazafias és szakmai kötelességét, de most szeretné eltartani a családját.
Ezek a problémák együttesen oda vezetnek, hogy a magyar sajtó néhány fellángolástól eltekintve képtelen ellátni a hatalom ellenőrzését jelentő feladatát. A NER zajmonopóliumát megtörni ugyanis csak úgy lehetne, ha a sajtó nem túlkiabálni igyekezné a NER-t, hanem képes lenne folyamatosan nagy volumenű, érdekes, aktuális, jól megírt tartalmat szolgáltatni, helyben is. Ameddig ezt nem teszi meg, addig egyszerűen a NER része, ugyanúgy, mint az ellenzék, vagy mint Rákay Philip tervezett Aranybulla-filmje.