Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy Amerikából hazatelepült, lassan nyolcvan éves házaspár eddig közel ötven rászoruló családot húzott ki a bajból

2018.09.23

 Emberi sorsokba fektetnek

Doros Judit

Publikálás dátuma

2018.09.21 09:30

Képtalálat a következőre: „Ember”
Fotó: /

Egy Amerikából hazatelepült, lassan nyolcvan éves házaspár eddig közel ötven rászoruló családot húzott ki a bajból: havonta nagyjából kétmillió forintot költenek erre.

hirdetés

A roma családokat önként segítő, vak férfiről, a tiszavasvári Kiss Zsoltról néhány hete írt a Népszava. A férfi maga is nehéz körülmények között él a családjával: kölcsönotthonban laknak, egy lombikbébi program miatt jelentős hitelt görgetnek maguk előtt, ő maga rokkantnyugdíjas, a felesége házi gondozónőként dolgozik. Önként vállalt missziója, hogy a gyakran nyolc osztályt se végzett helyieket elkíséri a városházára, vagy orvoshoz, és segít nekik az ügyintézésben. Cikkünk megjelenése után jelentkezett egy férfi, hogy feleségével együtt havi rendszerességgel támogatnák a családot, mert riportunkból úgy tűnik, megérdemlik. Kiderült: nemcsak Kiss Zsolték kerülnek most a védőszárnyaik alá, már ötven családot húztak ki így vagy úgy a csávából. Kíváncsiak voltunk a jótevőkre, így jutottunk el a 61 év után Amerikából hazatelepült Gézához és felségéhez, Ilonához, aki magyaros hangzású neve ellenére német származású. Budapesti, polgári lakásukban találkoztunk velük. Vezetéknevüket kérésükre nem hozzuk nyilvánosságra.
– Miután elolvastuk a cikket, s tájékozódtunk Kiss Zsolték életéről, beválasztottuk őket a „programunkba”: a feleségem és én 12-18 hónapon át havonta ösztöndíjat fogunk a kislányuknak küldeni, és a tartozásukat is megpróbáljuk rendezni. Ők ezzel a pénzzel megfordíthatják az életüket, miközben a mi számunkra ennek az összegnek nincs jelentősége a családi kasszában, nem függ tőle semmi – mondja a férfi. Szavai szerint azért segítik a családokat, mert van miből, és több van, mint amennyire nekik szükségük lesz, a pénzt pedig nem tudják magukkal vinni a túlvilágra. Úgy fogják fel ezt, mint egyfajta befektetést, csak nem értékpapírba, hanem emberi sorsok jobbá tételébe invesztálnak. Nem szórták a pénzt, nem is fogják soha, ezért van most miből adniuk. 

Riportunk nyomán került be a házaspár „programjába” a roma családokat önként segítő, vak férfi, Kiss Zsolt

Riportunk nyomán került be a házaspár „programjába” a roma családokat önként segítő, vak férfi, Kiss Zsolt

- Roszik Gábor lelkésszel 1997-ben találkoztunk először, attól az évtől kezdve járunk rendszeresen haza. Az ő segítségével először egy anyaotthonban élő nőket – bár inkább lányokat, hisz jellemzően tizenöt-tizenhat évesek voltak - kezdtünk támogatni. Minden évben hoztunk nekik csomagot, mikor, mire volt szükségük, karácsonykor utaltunk pénzt. Közel öt éve végleg hazatelepültünk, mert szeretjük Budapestet, és különösen szeretjük a Szent István park környékét, ahol lakunk. Már nem járunk vissza Amerikába, az útlevelünk sincs megújítva, végleg Magyarországot tekintjük az otthonunknak – mondja a férfi. Szerényen kezdték: először „csak” tizenkét családot vettek be a programunkba, s másfél évre tervezték a támogatást egy karitatív, közhasznú alapítványon keresztül. Most tizenöt családot segítenek, vagyis tizenhatot, ha ideszámítjuk a „Hétköznapi hősök” programját, amiben szintén részt vesznek. Erről is lapunkban olvastak, innen tudták, hogy ez a kezdeményezés hajléktalanokat segít talpra állni. Két éve már ide is utalnak minden hónapban egy jelentősebb összeget, amit a szervezők a rászoruló családok között osztanak szét. Ez egy nagyon átlátható rendszer, s nekik fontos volt, hogy lássák, ki kapja meg a pénzüket, kinek hogyan enyhítenek a gondjain. – Most gyerekes családokba „fektetünk be”. Ezt azért tehetjük meg, mert a pénzünket korábban sem éltük fel. A feleségem Ilona, és én is mindig dolgoztunk, s amit a havi fizetésünkből félre tudtunk tenni, azt a tőzsdén befektettük. Először mérnökként dolgoztam, utána megtanultam az informatikát, abban is eltöltöttem jó tíz évet, és végül áteveztem a pénzügyi szektorba, tanácsadónak. Ötvenkét éve vagyunk házasok, mind a ketten a nyolcvanhoz közelítünk, s optimistán azt szoktam mondani: most még nincs gyerekünk, akire ráhagynánk a vagyonunkat. Büszke vagyok arra, amit most csinálunk, de arra is büszke vagyok, amit elértünk Amerikában. S mindazt, amit elértünk, ahol most tartunk, végül is nem elsősorban magunknak, hanem az apámnak köszönhetjük. Volt haditengerészeti kormányosként ő volt az egyik főszereplője az 1919-es monitorlázadásnak, a június 24-én kirobbant úgynevezett ludovikás ellenforradalomnak. Az eseményekről könyvet is írt, amit a 100 éves évfordulóhoz közeledve újból kiadott a Püski kiadó. Apámat tevékenysége, és az általa írt könyv miatt 1947-ben internálták, de sikerült Ausztriába menekülnie a családjával, majd öt évi küzdelem és migránsélet után hatvan éves korában végre Amerika befogadta, három gyerekkel: erről is írt egy könyvet később. Ha ő nem lett volna ilyen „rebellis magyar”, nem kellett volna elhagynia az országot. Akkor a mi életünk is biztosan más irányt vesz, s nem lenne most lehetőségünk másokat támogatni – meséli. S hogy mik a kiválasztás szempontjai? Lényeges, hogy tisztességesen élő, dolgozni tudó és akaró családokról legyen szó: az elmúlt közel öt évben ötven család került be Ilona és Géza „programjába”, s közülük legalább negyvennek gyökeres fordulatot vett az élete. Volt olyan egyedülálló, négy gyerekes anyuka, aki dolgozott, szépen nevelte a gyerekeit, de a fizetéséből nem futotta arra, hogy végre saját házuk legyen, s ne kelljen temérdek pénzt albérletre költeni: nekik az ingatlanvásárláshoz szükséges pénzt pótolták ki. Másoknál a komfort nélküli lakásba vezették be a vizet vagy épp a fűtést építették ki. A rászorultságon kívül egyetlen erős feltétel van még: aki belép ebbe a körbe, s dohányzik, le kell tennie a cigarettát. Ez különös indoknak tűnhet, de szerintük ez fontos, hisz nem kérnek semmilyen más viszonzást, csak hogy a kiválasztottak egészséges életet éljenek és boldoguljanak. Egy káros szenvedélyről leszokni nem könnyű, de jól mutatja azt az akaratot, amivel valaki az életén is változtatni szeretne. Aki várja a sült galambot, aki csak úgy kéreget, azt nem támogatják. Eltartásról nincs szó, arról van szó, hogy egy hiba, egy rossz döntés miatt félresiklott életet visszatereljenek a helyes vágányra, s onnantól magától menjen tovább a vonat. Volt olyan támogatott család, amelyik azért került nehéz helyzetbe, mert a férj megbotlott: kamionsofőrként elvállalta egy olyan csomag szállítását, amelyikben kábítószer volt. Nincsenek előítéleteik, csak azért, mert valaki börtönben ült, nem mondanak le róla: neki a szabadulása után kifizették az újbóli jogosítványszerzés költségeit is, s most jó munkája van. Kevés olyan kivétel akad csak a családok között, amelyik a segítő szándék ellenére „megbukott”, de náluk inkább az emberi gyengeségről, az akarat hiányáról volt szó - mondják. Először összesen havonta egymillió forintot áldoztak erre a célra, most ennek akár a duplájánál is tartanak. Azt remélik, a következő tíz évben elérik, hogy száz családot pártfogoljanak. Ehhez magukat is jó karban kell tartaniuk, rendszeresen eljárnak teniszezni, fitnesz-terembe, telente hetente háromszor korcsolyáznak a Városligetben. Vigyáznak a súlyukra, egészséges ételeket esznek, s nagyokat sétálnak, olykor vidékre utazva. Kényelmes és gondtalan életet hagytak hátra Floridában, tengerparttal, vitorlással, partikkal. Megunták. - Hazajöttünk. Most már a feleségem is magyar állampolgár, sokat járjuk az országot és nagyon szeretünk itt lenni, annak ellenére, hogy jómagam 66 évet más országban éltem – mondja Géza. S a legnagyobb öröm számukra ebben a programban az, hogy többször kapnak visszajelzést, fényképeket a családoktól, akiknek megváltoztatták az életét: ez nekik mindent megér.nepszava.hu/3009045_emberi-sorsokba-fektetnek