Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Elképzelések a szociális piacgazdálkodás magyar modelljéről

2019.07.05

  

 

Elképzelések a szociális piacgazdálkodás magyar modelljéről

Összeállította és az utószót írta: Szabó Gábor

 „A globális tőkés társaságok az állami apparátussal összefonódva, illetve államközi intézmények képében egyre korlátlanabb és személytelenebb hatalommal rendelkeznek az emberek feje fölött. A rablás hagyományos, útonálló formája is mind elviselhetetlenebb méreteket ölt. Megvalósul tehát a dolgok rémuralma és a tőkés társaságok világuralma, s ha akarjuk, mindezekre akár tudományos magyarázatot is kaphatunk.” (Kocsis Tamás: A nemzetek nyomorúsága, „Kovász” folyóirat, I. évfolyam 1. szám, Corvinus Egyetem)

Kemény Bence Antal Attila kötetének célját keresi. Elemzésében megállapítja, hogy az „elsősorban nem az orbáni politika, sokkal inkább annak a politikai-gazdasági rendszernek (a neoliberális, hiperglobalizált kapitalizmusnak) a leírása, amiben az létezik. Ezt az egymásra utaltságot elemzi. A neoliberális globalizáció nemzetközi szereplői a tőkefelhalmozás zavartalanságában érdekeltek. Ebben rejlik a nemzetállami demokráciák és a globalizáció folyamata közötti feszültség, mert az utóbbi érdekei a társadalmi érdektől elszakadva léteznek, és működésük nem is ellenőrizhető az egyes társadalmak által. Kialakult egy nemzetközi gazdasági és pénzügyi rend, és ennek intézményei (Nemzetközi Valutaalap, Világbank, az Európai Unió, kereskedelmi egyezmények sorozata), amik működése csak nagyon korlátoltan befolyásolható, elszámoltatható a nemzetállamok által. E fejünk fölött zajló egyeztetéseket csak hullámverésükből érzékeljük, választópolgárokként nem szólhatunk bele e folyamatok alakulásába – ez az állapot pedig aláássa a demokráciát.

Hasonló az ellentmondás a nemzetek szuverenitása és a neoliberális kapitalizmus működése között. Mivel a nemzetállamoknak nincs eszközük irányítani azokat a globális gazdasági folyamatokat, amelyekben léteznek, csak igazodni tudnak hozzájuk politikájukkal, ami kiszolgáltatottá teszi őket.[…]

Ha a gyarmatosítás történetét nézzük, aminek lényege a piacteremtés, és az erőforrások kiaknázása a természetes gazdaságok (és társadalmak) összezúzásával.[…]Az állam úgy alakul át, hogy a piaci folyamatokat minél kevésbé legyen lehetősége befolyásolni, korlátozódik a parlament hatalma, és megerősödik a végrehajtásé. Ez végeredményben nem kisebb, csak másfajta államot jelent, olyat, ami nem szociális ellátórendszert, hanem börtönöket tart fenn. 

 Ez a folyamat a nemzetállamok szuverenitását is csökkenti, amennyiben azoknak nincs érdekérvényesítő ereje a nagy, globális pénzügyi intézményekkel szemben. [1]

Magyarország elrontott kapitalizmusmodellje

Greskovits Bélával, a CEU professzorával beszélgetett Pogátsa Zoltán/Részlet/

„A visegrádi országokban az egyik fő jellemzője ennek az átmenetnek az volt, hogy nem alakult ki egy jelentős hazai kapitalista réteg, haza nagyvállalati, export-képes szektor, ami az állammal szorosan együtt tudott volna működni. Helyette transznacionális nagyvállalati tőkeimport volt a jellemző, amely elsősorban az export ágazatokat, feldolgozóipari export ágazatokat célozta. Azaz a visegrádi országokban a multik megtelepedése jelentette az iparszerkezet átalakulását; ez abban különbözik a többi modelltől, hogy itt nincs vagy nagyon gyenge a hazai tulajdonosi réteg és ebből adódóan jelentős állami koordináció nem is tud megvalósulni, nem beszélve arról, hogy a szakszervezetek egyedüliként a posztszocialista országokban gyakorlatilag nem játszanak lényeges szerepet. Ezért is volt viszonylag könnyű már a kilencvenes évek közepére a neoliberális eszmének megfelelően leépíteni az érdekegyeztető, koordináló intézményeket, amelyek a kilencvenes évek elején létrejöttek ugyan, de nem tudtak megszilárdulni.[…]

Magyarország esetében nagyjából a Bokros csomag körül volt egy törés, amikor szakítottak az Antall kormány által kezdeményezett szociális piacgazdaság német típusú modelljével, hiszen a Bokros csomag óriási forrásokat vont ki az oktatásból. Ez a folyamat napjainkra nagyon felgyorsult — rövid távú gazdasági stabilizáció érdekében kivonják az erőforrásokat a humántőkeképző alrendszerekből, ami viszont csökkenti a versenyképességet.

Miközben az itthon tevékenykedő transznacionális cégek relatíve komplex termékeket exportálnak (autókat, elektronikai cikkeket stb.), ezeknek a hazai hozzáadottértéke rendkívül kicsi. Nagyon jól mutat ugyan az export statisztikánkban hogy mit exportálunk, de ha ebből kivonjuk az importot, akkor az jön ki, hogy a visegrádi országokban a munkavállalók alacsony hozzáadott értékű, rutinizálható munkahelyeken dolgoznak, alacsony bérekért.

Tartós gazdasági felzárkózáshoz egy globális piacgazdaságban ugyan szükség van arra is, hogy a nemzetközi piacokba bekapcsolódva a rendszer importálni tudja a kapitalizmus dinamizáló elemeit (pl. technológia, innováció, külső kereslet stb.), de arra is, hogy vagy a veszteseket jóléti juttatásokkal kárpótolják, illetve újraelosztással teremtsenek nyerteseket, mert a teljesen szabadpiaci gazdálkodás hihetetlen károkat tud okozni a társadalomban.

A 2010 utáni magyar gazdaságpolitika nagyon komplex: vannak gazdasági nacionalista vonatkozásai (a korábban nem nagyon létező hazai nagytőke megteremtését haveri alapon a rendszer bizonyos szektorokban kifejezetten támogatja), de ez egy eléggé szelektív és óvatos gazdasági nacionalizmus. Orbán próbálkozása hogy létrehozzon egy haza tulajdonosi réteget akár egy legitim dolog is lehetne, csak a probléma ez nem exportképes, magas hozzáadott értékű végterméket gyártó ágazatokban történik, hanem a kaszinók, nagykereskedelem, nagy földtulajdonok szektoraiban. Ebből nem lesz globálisan jelenlévő magyar tulajdonú ipar. Közben az egészségügy, az oktatás leépítése, az olcsó munkaerő hirdetése nemzetközileg, a multikkal kötött titkos alkuk gyakorlatilag a szentesítése annak, hogy Magyarország ezeknek a beszerelő iparágaknak nem az első, második, de inkább az ötödik vonalában legyen csak ott.[2]

Az „északi modell” elemzéséből

Pogátsa Zoltán következő elemzésében az északi modell kelet-európai régióban való működésének lehetőségére mutat rá. Véleménye szerint az sokkal működőképesebb lenne, mint az alacsony bérekre építő neoliberális, amelyet három évtizede működtetünk. A skandináv modell lényege a sokszínű társadalmi érdekeket figyelmen kívül hagyó centralizáció helyett a létező legnagyobb fokú decentralizáció,  állandó egyeztetés, érdekharmonizáció. A kevesek gazdasági fölénye helyett esélyt adni mindenkinek arra, hogy versenyezzen. 

A globalizáció, a tőke szabad áramlása, illetve az EU neoliberális architektúrája, sokat gyengített az északi modell működésén, annak alapvető jellegzetességei mégis fennmaradtak, és továbbra is létező, sikeres modellt képez az antidemokratikus államszocializmussal szemben ugyanúgy, mint a kapitalizmus neoliberális és egyéb formáival szemben. Kétségtelen az is, hogy a skandináv államok a hierarchikus világgazdaság csúcsán állnak hozzáadott érték tekintetében, és részben erre építik a belső jólétet. Ez azonban nem okozat, hanem maga a stratégia: az Északi Modell a Rehn–Meidner-modell segítségével (folyamatos ágazati bérminimum-emelések a termelékenység növelésének kikényszerítésére) tudatosan törekszik a magas hozzáadott érték elérésére. Ez a stratégia nem winlose, hanem winwin típusú, azaz a világgazdaság perifériáján és félperifériáján is alkalmazható, sőt alkalmazandó. Bármely ország képes újraelosztásból finanszírozott humántőke-befektetésekkel egyre magasabb hozzáadott érték elérésére.[…]

Pogátsa ismerteti Ost és szerzőtársai vizsgálatát arról, hogy a nyugati világban bevettnek számító osztályfogalom hogyan és miért nem honosodott meg a szovjet rendszert felváltó kelet-európai félperiferiális kapitalizmusban. Az akár marxiánus, akár más alapokon folytatott osztályalapú elemzés rámutatott volna a fennálló társadalmi rend uralmi viszonyainak elnyomó voltára. A létező szocializmus osztályalapú értelmisége kritikájában  a politikailag elfogadhatóbb társadalmi rétegről beszélt. A társadalmi réteg fogalma az egyenlőtlenségek létrejöttét nem vezeti vissza az osztályok közötti konfliktusokra, hatalmi viszonyokra.

 Pogátsa bloggjában (pogiblog.atlatszo.hu/2014/07/2) kifejti, hogy „Magyarországon az államosításról sokaknak a kommunista rendszer jut az eszébe, elfelejtik, hogy a neolib fordulat előtt a felzárkózó gazdaságokban a jobboldali pártok is államközpontúak voltak (Bismarck, de Gaulle, Japán, Korea, Szingapúr, stb.) Megfér mindezzel a meghirdetett illiberális demokrácia fogalma is, hiszen Japánban és Koreában a kilencvenes évekig szintén ilyen működött, és Szingapúrban ez máig fennmaradt.[…]

 A magyar álbaloldal gyengesége, karizma és legitimitás hiánya miatt képtelen bemutatni a polgároknak (akik közül vélhetően a jobboldali választók nagy része sem akarna illiberális demokráciában élni, ha tudná, hogy mi is az), hogy mik is az illiberális demokrácia velejárói. Szemben az álbaloldallal, a Fidesz tehát nem áljobboldali, hanem valódi jobboldali párt. A jelenlegi magyar, unorthodoxnak mondott gazdaságfilozófia az  amerikai republikánusok neoliberális filozófiájára hajaz az egykulcsos adó, a lusta szegények tételezése és az abból következő represszív foglalkoztatáspolitika, a visszatérően megszorításokra épülő költségvetési politika, illetve a “mindenki annyit ér, amennyit kikapart magának” ethosa. Orbán Viktor rendszeresen elmondja, hogy nem hisz a jóléti államban, szerinte a gazdagok megadóztatása technikailag lehetetlen, és a pénz amúgy sem jutna el a szegényekhez.

 A piaci retorika az erőforrások demokratikus szétterítését ígérte, ehelyett koncentrációját hozta. A valódi baloldali modell, az erőforrások állami alrendszereken keresztüli szétterítése, a rajnai vagy északi értelemben vett jóléti állami modell mind a mai napig nem született meg Magyarországon. Ennek elsődleges oka az idősebb értelmiségi generációk államszocializmusban tanult idegenkedése az állami megoldásoktól, és a liberális és a baloldali eszmerendszer összekeverése (ballib).

Visszatérve Pogátsa „északi-modell” elemzésére „A liberális társadalomtudományi értelmiség az egymás sorsára ható „osztály” fogalma helyett a kapitalista körülmények között is az egymástól független sorsú „társadalmi rétegekről” beszélt.  Ennek rejtett üzenete egybevág a piaci fundamentalista ideológia által sugalltakkal, tudniillik hogy minden társadalmi réteg a maga sorsáért felelős a piaci verseny meritokratikus szabályrendszerén belül, és az alsóbb társadalmi rétegek önmegvalósítási korlátainak nincs köze a felsőbb rétegek vagyoni örökléséhez, kapcsolati és szimbolikus tőkéjéhez, politikai érdekérvényesítési lehetőségeihez, és egy sor más olyan jelenséghez, amely valójában osztályok közötti viszonyokat feltételez. A rendszerváltás utáni diskurzus fókuszában egyetlen egy legitim osztály állt, a „középosztály” (alternatív elnevezésben a „polgárság”), amelynek viselkedési és életvezetési kódexét követni kívánatos, és amelybe mindenki aspirál. Az elitről, a prekaritátusról, az underclassról és a mobilitási esélyekről vajmi kevés derült ki. Árulkodó, hogy a nyugati világban megszokott társadalmi mobilitási vizsgálatok mennyire nem honosodtak meg a kelet-európai országokban.[…]

Ost arra is figyelmeztet, hogy a liberális dominanciájú rendszerváltó évtizedek osztálydiskurzus-nélkülisége milyen mértékben átengedte az identitásképző kollektívum szerepét a „nemzet” fogalmának. Az Orbán Viktor személye köré szerveződött politikai mozgalom e bukott gazdasági modell helyett az amerikai Republikánus Pártra szinte teljes egészében jellemző neokonzervatív gazdasági és társadalmi modellt vezetett be, amely tulajdonképpen a neoliberális gazdaságfilozófiának a konzervatív társadalomképre alapozó adaptációja. Ennek jellemzői:

§  adócsökkentés, a gazdagok adópolitikai és szimbolikus támogatása,

§  a szociálpolitikai rendszer (szegénység, lakhatás, munkanélküli segély stb.) megszüntetése,

§  az oktatási rendszer finanszírozásának drasztikus csökkentése,

§  a képzésekre épülő foglalkoztatás helyett a workfare, a közmunka,

§  intim közelség a hazai nagyvállalati szereplőkkel, azok támogatása szabályozással, adópolitikával, közbeszerzésekkel,

§  kulturális kérdésekben a konzervatív értékközösség megteremtése (nemzeti kohézió, kereszténység mint hívószó, menekült- és migránsellenesség, félelem az iszlámtól stb.)”.[3]

Mihályi Péter közgazdász, az MTA doktora, a Corvinus Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára, Büttl Ferenc közgazdász, egyetemi oktató és Pogátsa Zoltán közgazdász, szociológus beszélgetéséből:

„A közmunka mindenki meglepetésére népszerű lett. A kormány várakozásaival ellentétben nem dolgozni mentek az emberek a városokba, hanem a közmunka emeltszintű szocsegélyként funkcionál. Nem kell érte komolyan dolgozni, de valójában többet lehet kapni, mint a szocsegély.

A neoliberalizmus egy politikai irányzat, amely a kapitalizmus jóléti modelljének visszaszorítását tűzi ki célul, annak érdekében, hogy a társadalom felső részének ( a tőkejövedelmekből és a legmagasabb bérekből élők) az erőforrások  nagyobb szeletéhez jussanak hozzá, mint a jóléti korszakban, az alullévők kárára. A neoliberalizmus ideológiája retorikailag a piaci hatékonyság felsőbbrendűségére hivatkozik, hatalomba kerülve azonban a nagyvállalati szektor és a gazdasági elit által foglyul ejtett állam versenykorlátozó modelljét valósítja meg. /Nagyobb versenyre hivatkozik, de amikor kormányra kerül, szűkíti a versenyt és foglyul ejti az államot./

Orbán Viktor Magyarországon a neoliberalizmussal szemben kampányol, míg az Egyesült Királyságban elmondta, hogy neki a politikai bálványa Margaret Thatcher, és elment a temetésére. A magyar gazdasági modell külső, uniós forrásokra épül. Az Orbán kormány tömi a multikat. Sokkal multibarátabb, mint az előző kormányok. Alulfinanszírozzuk a humán tőkét. A szocialisták is, a Fidesz is kivéreztette az alrendszerek. Nincs rendes oktatás, egészségügy adórendszer, mind a neoliberalizmus forrása. „Perverz újraelosztás”/Ferge/ a felüllévőket szociálpolitika segíti, a szocialisták, a Fidesz ugyanúgy. Bármely ideológia mond valamit, és csinál valami teljesen mást. Azt javasolja, építsük le az államot, aztán foglyul ejtik az államot.

A baloldal azért veszítette el a támogatást, mert neoliberális kormányzást folytatott. A szabadpiac ellenes állam egyértelműen a baloldalon van a többség. A magyar társadalom többsége jóléti államot szeretne, és az állam társadalmi mobilitást növelő szerepében hisz. Gazdasági értelemben a magyarok többsége baloldali. Ehhez képest a baloldali kormány jobboldali módon kormányzott, és ezért elveszítette a társadalom támogatását.

A magyar társadalom felmérés alapján azt vallja, hogy az állam feladata az esélyteremtés. A Medgyesi kormány alatt volt növekedés, alacsonyabbak voltak az államháztartásbeli hiányok, a Gyurcsány kormány alatt nullára zuhant a növekedés, az államháztartásbeli hiányok pedig 11%-os GDP arányos mértékre nőttek. Brutálisan nőtt az adósság ebben az időszakban, ezért amikor jött a válság, Magyarország nem tudott anticiklikus gazdaságpolitikát követni, mert hiteltelen volt a befektetők előtt. Lengyelország pont az ellenkezőjét tudta csinálni Tuskkal. A Fidesznek nincsen programja. A Gyurcsány kormánynak rengeteg programja volt, de mind papírgalacsinná vált. „[4]

A Közbeszélgetések rendezvényén ismert közgazdasági szakértők beszélgettek arról, hogy a Fidesz gazdasági, szociális és bérpolitikája, törvénykezése az elmúlt 8 évben mely társadalmi rétegeknek kedvezett, és kik ennek a politikának a vesztesei. Mihályi Péter közgazdász, az MTA doktora, a Corvinus Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára, Büttl Ferenc közgazdász, egyetemi oktató és Pogátsa Zoltán közgazdász, szociológus, a Soproni Egyetem docense rámutattak az elmúlt 8 év a gazdasági eredményeinek fenntartható és nem fenntartható eredményeire, valamint ennek a gazdaságpolitikának más országokban is megtalálható gyakorlataira./Részlet/

„Erős szakszervezet (munkaerőpiaci kínálati monopólium) hiányában a kapitalizmus alapvető sajátossága, hogy a munkaadók vannak erőfölényben, ezért a megtermelt többletérték egyre nagyobb arányban a tőketulajdonoshoz vándorol. A visszaszorított szakszervezetek képtelenek voltak ellensúlyt képezni, és a világ vezető gazdaságaiban ismét a tőke javára változott a megtermelt többlet felosztása, azaz egyben a munkavállalók kárára.

A főáramú neoklasszikus közgazdaságtan nem ismer olyan profitelméletet, amely ne valamifajta monopóliumra épülne. Bármennyire is furcsán hangzik a hétköznapi kapitalizmus narratívájának fényében, de ha tökéletes a piac, nincs profit. Ha viszont van profit, akkor nem tökéletes a piac. Profitot pedig csak az realizálhat, akinek egyáltalán tőkéje van. Márpedig ahogy Piketty bebizonyítja, ha valaki nem örököl megfelelő mennyiségű tőkét, akkor alkalmazottként nem lesz képes akkora kezdőtőkét akkumulálni, amivel felveheti a versenyt a már létező, hatalmas tőkekoncentrációval versenyző nagy cégek méretgazdaságossági előnyeivel, politikai befolyásával.

  A helyzet úgy áll tehát, hogy azok a közgazdasági elméletek, amely még nem nyertek cáfolatot, nem objektív piaci versenyben eldőlő mennyiségként vagy valamifajta tevékenység vagy lemondás megérdemelt díjaként értelmezik a profitot, hanem egyrészt a tőke monopóliumból adódó hatalomból a többletmunka kikényszerítésére, másrészt a megtermelt többletérték feletti munkahelyi bérharc eredményének. Miért nem kelt ez feszültséget a gazdaságon belül? Leginkább azért, mert bár egyértelműen megbukott, ennek ellenére még mindig a neoklasszikus iskola és annak domináns profitelmélete az, amit az egyetemeken és az üzleti iskolákban tanítanak.”[5]

Kiss Soma Ábrahám reagált Isztin Péter, liberális fundamentalista közgazdász interjújára. „Az egyenlőtlenségek azért tudnak nőni, mert az embereknek a társadalmi helyzetük alapján különböző lehetőségeik vannak; nem a munkás hibája hogy nem tud rugalmasan reagálni – annyiban igaza van a klasszikus közgazdaságtani elméletnek, hogy az éhbérért dolgozó proletárok szeretnének jobban élni. A valóság azonban nem úgy működik alapvetően – vagyis kevés esetben talán – hogy az agyondolgoztatott, minimálbéren tengődő munkás azt látja, hogy a ping-pong asztalos, babzsákos irodákban lebzselő informatikusok betegre keresik magukat, míg alóla lassan már a munkahelye is megszűnik, ezért úgy dönt, hogy átképzi magát.

Ebben megakadályozza, hogy nincs meg az a kulturális tőkéje, vagyis tudása, mellyel lehetősége lenne bekerülni egy jól menő programozókat képző helyre, vagy ha megvan, akkor nincs meg a gazdasági tőkéje hogy megtegye ezt a lépést, vagy a városkában, ahol lakik, nem informatikusképző van hanem csirkegyár… és napestig lehetne folytatni, milyen tényezők akadályozhatják még abban, hogy olyan tudáshoz jusson, mellyel „alkalmazkodni” tud a munkaerőpiaci igényekhez.[…]

A termelés és a fogyasztás folyamatos növelését az emberek és a környezet kizsákmányolása árán lehet elérni, a piacon egymással versengő cégek pedig kénytelenek is folyamatosan növelni a termelésüket, hogy talpon maradjanak a konkurenciával szemben.

A rendszer a fogyasztás őrült pörgetése árán próbálja minél későbbre kitolni a következő, ciklikusan újra és újra, tehát egyszer bizonyosan bekövetkező válság időpontját, a fogyasztáshoz pedig termékek kellenek, melyekhez nyersanyagra és energiára van szükség, előállításuk során pedig szennyező anyagok keletkeznek.

termelés + fogyasztás = szennyezés.

Éppen hogy nem egy olyan rendszerre volna szüksége az emberiségnek kollektíve, mely a termelés és fogyasztás folyamatos növelésére épül, melyből igazán a globális felső osztályok profitálnak, azonban tönkreteszi az emberiség jelentős – szegényebb – részének az otthonát.” [6]

Zsidai Viktor befektetési alapkezelő „világforradalom” című bejegyzésében a baloldali erők előretörését vizionálja: „Hátravan a baloldali populista-szocialista erők térnyerése. Ez sokkal kedvezőtlenebb lenne a tőzsdéknek, mint a jobboldali populisták, hiszen valószínűsíthető, hogy a profitráta terhére a bérhányadot növelnék. Olyan intézkedések jöhetnek például szóba, mint a munkástanácsok beleszólása a vállalatirányításba, a vállalati nyereség vagy osztalék egy részének kötelező szétosztása a dolgozók között, a túl nagy cégek feldarabolása, a bizonyos méret feletti cégekbe kormányzati igazgatósági tagok kötelező delegálása, magas bérminimumok előírása, fizetett szabadságok emelése, munkaórák számának csökkentése, államosítások, stb.[7]

Isztin Péter rámutat, „ha Európában egységes minimálbér lenne, olyan, amely jelentős növekedésnek számítana az Unió kevésbé fejlett országaiban, az olyan magas lenne, hogy ezen országokban – többek között Magyarországon – a népesség jelentős részét nem lenne érdemes foglalkoztatni.

Lehetne érvelni azzal is az európai minimálbér mellett, hogy ez olyan országokban is biztosítana egy bérminimumot, ahol egyébként nincs minimálbér. Csakhogy azokban az európai országokban, ahol nincs minimálbér, kivétel nélkül erős szakszervezetek vannak, gyakran szektorális szintű kollektív alkukkal, tehát praktikusan van ezekben az országokban is egyfajta minimálbér, csak kollektív szerződéssel van biztosítva. Mi legyen akkor minimálbér helyett?

Európai minimálbér helyett, sőt, a magam részéről tovább mennék, általában véve a minimálbér helyett talán érdemes lenne az alacsony keresetűek másfajta segítési módjai felé fordítani a tekintetünket. Már csak azért is, mert van olyan policy, ami egyszerre növeli az alacsony keresetűek keresetét, és ösztönöz a vállalatok részéről a foglalkoztatás növelésére, a munkások részéről pedig a munkavállalásra: ez az adójóváírás,

 Az adójóváírás, bár országonként eltérő a rendszere, felfogható egyfajta bértámogatásként: az alacsony keresetűek adókedvezményben részesülnek, amelynek mértéke jövedelmük emelkedésével fokozatosan csökken.

 Az ilyen típusú támogatási forma vonzóbbá teszi a munkavégzést a szegények számára (hiszen csak munkajövedelem mellett vehető igénybe), egyben pedig a munkaadók számára is kifizetődőbbé teszi a foglalkoztatást, hiszen az állam, ha úgy tetszik „átvállalja” a munkások kompenzációjának egy részét. 

És hogy hogyan hozzuk közelebb a magyar béreket az európai átlaghoz? A szakszervezetek erősödése, amelytől sokan remélik a bérfelzárkózást, ugyan növelheti a béreket, de egyben, a minimálbérhez hasonlóan, munkanélküliséget generálhat. Vegyük észre továbbá, hogy már jelenleg is zajlik ez a felzárkózás, igaz, nem olyan gyorsan, mint azt sokan szeretnék. A külföldi tőkebefektetések és a magyar munkaerő nyugatra vándorlása egyaránt a bérfelzárkózást erősíti.”[8]

A „Magyar Szemle” tanulmányában Kraus Willy fejti ki gondolatait:„A SZOCIÁLIS PIACGAZDASÁG olyan eszménykép, olyan egységes gazdasági-társadalompolitikai koncepció, melynek alapjául az az elképzelés szolgál, hogy a piaci szabadságot szociális kompenzációval kell összekapcsolni. A szociális piacgazdaság legfőbb irányelvét az a gazdasági hatékonysági szintézis képezi, amely a sza­bad piaci erők és a szociális kompenzáció működésének eredménye. Az egyéni érdekeket össze lehet egyeztetni az összgazdasági jóléttel.

Ezen egységes koncepció megalkotói abból a megfontolásból indultak ki, hogy a gazdaságpolitikának mindig rendelkeznie kell irányítási rendszerrel. A munkamegosztáson alapuló gazdaságban szükség van a háztartások és a vállalatok különböző gazdasági tevé­kenységeinek összehangolására. Ellenkező esetben elkerülhetetlen az egyéni gazdasági akciók kaotikus egymásmellettisége és egymás ellen hatása. A központi irányítással vagy a központi tervezéssel több éven át szerzett tapasztalatok a leghatározottabban mutatták azt, hogy ez a koordinációs rendszer nem képes egy sokoldalú ipari gazdaság problémáit kielégítően megoldani.

A szociális piacgazdaság tehát a kapitalizmuson és a köz­ponti irányításon túli, eredeti utat választ. Ez az út egy tudatosan alakított egységes piacgazdasági rendszer, amely a versenyt koordi­nációs eszközéül használja. A termelés módjára, kiterjedtségére és formájára vonatkozó döntések decentralizáltan születnek.

A szociális piacgazdaság koncepciójának alapvető alkotóré­szei a személyi szabadság, a szociális igazságosság és a gazdasági teljesítőképesség. E koncepció általános célkitűzései a pénzérték-sta­bilitás, a teljes foglalkoztatottság, a fizetési mérleg egyensúlya, a gaz­dasági növekedés, a méltányos jövedelemelosztás és a szociális igazságosság, melyeket együttesen szoros interdependens összefüggés­ként kell kezelni.

A szociális piacgazdaság eszményképének gyökereit elsősor­ban a liberalizmus nagy történelmi szellemáramlatai, de a szocializ­mus célkitűzései is képezik.

A liberalizmus alapvető értékei a polgár személyi szabad­sága, a törvény előtti egyenlőség és a magántulajdon létének és használatának joga. Ezeket az alapvető jogokat az állam­nak olyan törvényes keretek által kell biztosítania, melyek megvédik az egyént polgártársai és az állam önkényétől. A kényszer helyébe a spontaneitás és az ötletgazdagság lép. Ilyen keretek között a szabá­lyozó erő a verseny, amely úgy hat, hogy az egyéni érdekek követése egyben az összjólétet is növeli. A verseny olyan kiválasztó elvként érvényesül, amely a javakat és szolgáltatásokat kínálók közül azok­nak, akik a legnagyobb teljesítményre képesek, meghozza a felemel­kedést és gazdasági sikert. Ellenben azok, akik a javakat és szolgálta­tásokat gyenge hatékonysággal kínálják, ráfizetnek, azaz vesztesége­ket kell elszenvedniük. A törvény előtti egyenlőség ellenére így a teljesítményverseny eredményeként státusz- és vagyoni egyenlőtlen­ségek keletkeznek. A verseny nemcsak annak jólétét növeli, aki nagyobb teljesítményre képes, hanem az összjólétet is. Az egyén szociális vé­delme azonban nem követelmény. Előtérben a gazdasági szabadság áll, anélkül, hogy azt szociális normákhoz kötnék. Ezáltal a szabad piacgazdaság nemegyszer „aszociális piacgazdasággá” fajult.

A szocializmus és a szociális mozgalmakban meg akarják valósítani az egyenlőséget mint központi alapvető értéket. A jövedelmeknek, a lakásviszonyok­nak, a képzési és szakmai lehetőségeknek kiegyenlítetteknek kell lenniük. A társadalomban szociális igazságosságnak kell uralkodnia. Ugyanakkor az is hamar kiderült, hogy az egalitárius társada­lomban, a „rizses vasfazék” társadalmában, ahol lusták és szorgal­masok, szakképzetlenek és szakképzettek, érdektelenek és fogéko­nyak egyaránt megtalálhatók, az igazságosság követelménye nem teljesíthető. […]

A szociális piacgazdaság — szellemi gyökereinek eszmei tar­talmánál fogva — egyensúlyt jelent a személyi szabadság és a szociális igazságosság között, az egyéni teljesítőképesség és a szociális egyenlőség között. Ám ezen egyensúly megteremtéséhez és fenntar­tásához egy fontos alapfeltételnek kell teljesülnie: a gazdasági és a szociálpolitikai intézkedéseknek piackonformoknak kell lenniük. Az állami intézkedések akkor piackonformok, ha a keretfeltételeket vál­toztatják, anélkül hogy a gazdasági folyamatba közvetlenül beavat­koznának. Az árak az újonnan meghatározott feltételekhez igazod­nak, de hatásmechanizmusuk továbbra is érvényesül.

A szociálpolitikát össze kell hangolni a gazdaságpolitikával. A szociális intézkedések nem korlá­tozhatják a termelékenységet. A piacgazdasági rendszer alapelveit kell követniük. A szociálpolitikai intézkedések „piackonformitásának” követelménye ugyanakkor természetesen azt is jelenti, hogy elvben minden olyan beavatkozás a gazdasági életbe megengedett, amely nem a piac „ellen” irányul. (AlfredMüller-Armack) […]
 A szociális piacgazdaság eszményének alapjául az a tény szolgál, hogy a háztartások és a vállalatok milliói készítenek decentralizáltan saját gazdasági terveket. Ezért a terveikre vonatkozó döntések, melyek az egyes gazdasági egységek különbö­ző érdekeire vezethetők vissza, kölcsönös egyeztetésre szorulnak. A háztartások termelési tényezőket kínálnak, és fogyasztási javak iránt támasztanak keresletet. A vállalatoknak termelési tényezőkre van szükségük, és alapanyagokat, félkész- és késztermékeket, valamint szolgáltatásokat kínálnak. Keresletük és kínálatuk a különböző pi­acokon találkoznak, melyek árai a javak és szolgáltatások szűkös­ségét, árviszonyai pedig azok relatív szűkösségét fejezik ki, figye­lembe véve az adott körülményeket és a jövőre vonatkozó várako­zásokat. Ezen jószág- és szolgáltatáspiacok összessége alkotja a piacgazdaságot, melyet az ármechanizmus — áthatva az egyes háztartásokat és vállalatokat is — a hatóságok minden kény­szerítő intézkedése nélkül képes irányítani, a szükségletek inten­zitásának és a jelentkező szűkösségnek figyelembevételével. De­centralizált irányításnál ezért működőképes árrendszerre van szükség, mint irányítási mechanizmusra, amely az összes egyéni döntést célszerűen összehangolja.

De csak versenyfeltételek között keletkeznek olyan árak, melyek he­lyesen jelzik a javak és szolgáltatások szűkösségét, amelyek a terme­lési eszközöket az összgazdasági folyamat szempontjából optimális hasznosítások felé terelik. A verseny résztvevői áraikkal és terméke­ik minőségével harcolnak a vevők keresletéért. [..] Nem ember küzd ember ellen, hiszen a harc iránya azonos. Egészen más az úgynevezett korlátozó vagy megsemmisítő verseny, amikor is a vetélytársak személyesen küzdenek meg egymással és megpróbálják egymást elpusztítani. Ilyen jelenségek azonban csak nem verseny­szerűen szervezett piacokon fordulnak elő, melyeket versenypoliti­kával lehet megakadályozni vagy ellenőrizni. A teljesítményverseny azt jelenti, hogy az erőseknek nincs rá módjuk, hogy hatalmuknak érvényt szerezzenek. A verseny a történelem „legzseniálisabb hata­lomfosztó eszköze” (Franz Böhm).

 A versenypiacokon szerzett nye­reség a teljesítményért járó jutalom, nem pedig piaci hatalom ered­ménye. A verseny teljesítményarányos jövedelemelosztást biztosít. Az eladók és a vevők piaci magatartása és piaci helyzete dönt arról, hogy a piacok és az árak információs, allokációs, koordinációs és elosztási funkciója meghozza-e az optimális eredményt. Ennélfogva a versenynek meghatározó jelentősége van a dinamikus gazdasági folyamatok működése szempontjából. Nem csak a spontán, szabad erőknek és a polgároknak a fogyasztásra, a megtakarításra, a terme­lőeszköz-kombinációkra, és az innovációkra, stb. vonatkozó döntése­inek kell ily módon érvényre jutniuk. Azoknak még a szociális hala­dással is párosulniuk kell, melyet éppen a piacgazdaság eredményei tesznek lehetővé.


  A „szociális" elem a szociális piacgazdaságban

Egy működőképes piacgazdasági rendszer nem csak gazdasági, hanem egy sor fontos szociális feladatot is ellát. Növeli a személyes felelősséget és támogatja az önálló kezdeményezést. Gazdasági lehetőségeket nyit meg, így egyéni teljesítmény általi szociális felemelkedést tesz lehetővé. Széles néprétegek számára tel­jesítményarányos elosztást biztosít. Olyan hajtóerőket szabadít fel, melyek maximális termelést és a lakosság számára maximális jólétet eredményeznek. A piacgazdasági rendszerben a fogyasztók képesek a gazdaságot saját szükségleteik szerint irányítani. Ennek a fogyasz­tásra irányultságnak sem lebecsülendő a szociális hatása. A verseny­folyamat által kikényszerített termelékenység-növekedés a szociális helyzet javulásaként hat. Annál gyorsabban terjed, minél inkább si­kerül gátat vetni a gazdasági különérdekeknek és a hatalmi pozíci­óknak. […] A piacgazda­sági rendszer politikája már önmagában is jelentős részben szociál­politika. Mégis a versenyrendszer formájában kiteljesedő piacgazda­ság is szociális bővítésre szorul. Minden modern társadalomnak tö­rekednie kell arra, hogy biztosítsa tagjainak a megélhetés minimu­mát. Hiszen mindenkinek laknia kell valahol. Az éhezőnek enni kell adni, a beteget el kell látni, a szenvedőt ápolni kell (Walter Kannengiesser). A szociális piacgazdaságban megvalósuló mégoly jó gazdaságpolitikát is szociálpolitikai in­tézkedésekkel kell kiegészíteni.[…]

A piacgazdaságot és a szociális feladatok ellátását gyakran teljesen különálló vagy éppen egymással ellentétben álló működési területnek tekintették.[….] A szociális piacgazdaság esetében eszerint két egymástól elválaszthatatlan területről van szó: a piacról a maga gazdasági hatékonyságával és a szociális területről, melynek szociá­lis biztonságot, igazságosságot és szociális haladást kell szavatolnia. E kettő kölcsönösen feltételezi egymást, egyik sem létezhet a másik nélkül (Alfréd Müller-Armack). Megszűnik a gazdaságpolitika és a szociálpolitika dualizmusa. Mindkettő teljes egészében integrálódik. A szociális piacgazdaság a piacok hatékonyságának és dinamikájá­nak szintézise a szociális biztonság magas szintjével.

Mindebből kényszerítő szükségszerűségként következik, hogy a szociális biztonság fenntartására és bővítésére, valamint a szociális igazságosság teljesítésére irányuló valamennyi intézkedést úgy kell megtervezni, hogy az a piaci mechanizmust ne korlátozza vagy éppen hatástalanítsa.[…]

Vitán felül áll, hogy a szociális piacgazdaságban a szociális helyzet romlásának mérséklése, valamint az indulási és ter­helésbeli különbségek kiegyenlítése érdekében jövedelem-új­raelosztásokat kell végrehajtani. A jövedelem elosztása piacgazdasá­gi rendszerben azokon a piacokon zajló árképzési folyamatok ered­ménye, ahol munkaerőt, tőkét és földet keresnek és kínálnak. Ebben az esetben csak azok jutnak jövedelemhez, akik megfelelő termelési eszközöket és munkaerőt tudnak kínálni. A piac elosztási eredmé­nyei ezért kiigazításra szorulnak mindazok javára, akik sem kellő termelési eszközökkel nem rendelkeznek, sem munkát nem tudnak végezni, mint például gyermekek és fiatalkorúak, munkanélküliek és betegek, fogyatékosok és öregek. A jövedelem-újraelosztás ezáltal kötelező paranccsá válik.[…]

A szociálisan motivált újraelosztás túlzott mértékű alkal­mazásának szükségszerű eredménye: a szegénység egyenlő­sége. Pedig a szociális piacgazdaság Ludwig Erhard alapel­vét követi: „Jólétet mindenki számára. Ne a gazdagok legyenek sze­gényebbek, hanem a szegények legyenek gazdagabbak."

A szociális piacgazdaság megalkotói, hívei és támogatói egyetértőén és nyomatékkal figyelmeztetnek arra, hogy a szociális feladatok megoldásának nem szabad kimerülnie az újraelosztásban. Szociális keretszabályozásnak kell például védelmet nyújtania a munkahelyi önkényeskedéssel szemben. Biztosítani kell a személyes kibontakozáshoz való jogot. Kifejezetten garantálták az évtizedek óta fennálló egyesülési szabadság sérthetetlenségét. Ezzel szoros összefüggésben kell látni azokat a legkülönbözőbb kooperációs for­mákat is — mint a szövetkezetek, fogyasztói és egyéb szövetségek —, melyeknek a szociális piacgazdaságban különös érzékük van ah­hoz, hogyan lehet az állam különleges védelmét igénybe venni. Na­gyon fontos továbbá a szociális jog kialakítása, valamint a balesetvé­delemre vonatkozó szigorú előírások. A polgárok nem tehetők ki védtelenül a rokkantságból, betegségből vagy öregségből adódó ve­szélyeknek. Ezért megfelelő beteg- és társadalombiztosítási intézmé­nyekre van szükség, beleértve az öregségi nyugdíjak biztosítását is. A szociális piacgazdasághoz foglalkoztatás- és konjunktúrapolitikai intézkedések is hozzátartoznak, valamint a munkanélküliek biztosí­tási rendszerének kiépítése és garantálása. A szociális piacgazdaság eszményképe azt is megköveteli, hogy széles munkavállalói rétegek mind nagyobb mértékben része­sedjenek a termelői vagyonból, és hogy tulajdoni jogcímükkel szaba­don rendelkezhessenek. Ebben az összefüggésben kell megemlíteni a „kis és közepes méretű struktúrák fenntartására” vonatkozó törek­véseket, valamint a „személyes, együttes döntésre alapozott üzemi kapcsolatokat” is. (Alfréd Müller-Armack)

 

Az állam szerepe a szociális piacgazdaságban

 Ez a piacgazdasági rendszer erős, aktív államot követel. Ezzel szemben a XIX. század gyakran kapitalizmusnak neve­zett gazdasági liberalizmusa az államra csak igen szerény, passzív szerepet osztott. A szabad iparűzésben, a szabad piacokban, a szabad árakban, a szabadon kialkudott bérekben — tehát vala­mennyi gazdasági terület szabad alakulásában — , maximális növe­kedésben, fejlődésben, hatékonyságban és haladásban bíztak. Az ál­lam az "éjjeliőr" szerepét játszotta, aki csak arra szorítkozott, hogy a legfontosabb feladatoknak, mint például a magántulajdon védelmé­nek eleget tegyen. Szociális biztosítási és védőintézkedések vagy a korrekt teljesítményverseny megteremtésére és fenntartására irányu­ló lépések megtételére csak igen gyenge hajlandóság mutatkozott. Az állandó harmóniába vetett hit ahhoz vezetett, hogy túlságosan megbíztak a piacgazdaság önszabályozó erőiben. Ennek következ­ményei részben a „korai kapitalizmus elviselhetetlen kizsákmányo­lási viszonyai voltak, melyekről Marx Károly és Engels Frigyes olyan érzékletesen számolt be.

A szociális piacgazdaság eszményképétől teljesen idegen a kapitalista éjjeliőr-állam szerepe. A munkamegosztás, a szabad ki­bontakozási lehetőségek és a minden irányban nyitott piacok az új rendszernek is alappillérei maradnak. A szociális piacgazdaság azonban az államra már egy sor jelentős feladatot oszt. Egy „ember­hez méltó rendért” kell „kezeskednie” (Walter Eucken). […]Az árrendszer által irányított piacokon mindazok ki vannak zárva az árukhoz és szolgáltatáshoz való hozzáju­tásból, valamint az azokból származó haszonból, akik nem akarnak vagy nem tudnak fizetni. Közjavak esetében viszont nem létezik kizáró elv. Ezért ezek rendelkezésre bocsátásánál sem lehet a piacra hagyatkozni.

Ez vonatkozik az infrastrukturális beruházások széles terüle­tére is, különösen a közutak építésére és a közlekedésügyre, a hírközlésre és a különböző energiaellátási formákra (völgyzáró gátak, elektromos távvezetékek, kőolajvezetékek stb.), melyek az összgazdasági rendszer működőképességének fontos feltételei.

A nemzetgazdaság pénzzel történő ellátását, a pénzteremtést és a pénzmegsemmisítést sem szabad a piaci mechanizmusoknak átengedni. A pénzstabilitás fenntartása az állam feladata. A szociális piacgazdaságban az államnak ezen túl rendszeralkotó gazdaságpolitikai felelőssége van. Rendszerpolitikai kereteket kell teremtenie, azaz meg kell hogy határozza azokat a jogi és szociális keretfeltételeket, melyekre a piacgazdasági folyamat összes résztvevőjének figyelemmel kell lennie.

Természetesen gondoskodnia kell az általa elrendelt játék- szabályok betartatásáról is. Ami azt jelenti, hogy az államra hárul az a feladat, hogy szavatolja a piacgazdaságnak a hatalom-összpontosulástól, azaz a kizsákmányolástól mentes működé­sét. Az államnak tehát garantálnia kell a piacok működőképességét. […]

Ezekhez a szabályokhoz konkrét áruk kifejezett termelési és forgalmazási tilalma is hozzátartozik, mint például a kábítószereké, a fegyvereké, a pornográf termékeké, stb. Az államnak tehát rend­szerpolitikai feladatai teljesítésével, megfelelő keretfeltételek meg­szabásával egy sor egyéni piaci döntést kell megváltoztatnia, ha ezt a közegészség és az általános morál megkívánja. Ezen túlmenően minden olyan területen beavatkozásra került sor, ahol a piac alkal­matlannak bizonyult a szabályozásra. Ez vonatkozik egyes extemális hatásokra, tehát a gazdasági egységek olyan tevékenységeinek hatásaira, melyek negatív következményei nem azok számláján jelentkeznek, hanem az egész közösséget terhelik — például a levegő- és vízszennyezés, stb. Korrekciókra rendellenes kínálati reakcióknál is szükség van, például alsó árkorlát megszabásával. „A piac alkal­matlansága” érvelés azonban csak igen óvatosan alkalmazható. A „piac alkalmatlansága” igazolás mögött túl gyakran az „állam alkal­matlansága” rejlik, olyan korábbi nem piackonform beavatkozások révén, melyek további piaci beavatkozásokat igényelnek.

Az államnak pénz-, hitel-, pénzügy- és külgazdasági politi­kájával aktív konjunktúrapolitikát kell folytatnia. A szociális piac- gazdaság kialakítói, elsősorban Müller-Armack, azon az állásponton vannak, hogy a konjunktúrák éppenséggel nem gazdaságpolitikai zavarok, hanem egy dinamikus fejlődés szükségszerű kísérőjelensé­gei. A konjunktúrapolitika feladata eszerint nem a konjunktúramoz­gások kikapcsolása, hanem annak megakadályozása, hogy a kon­junktúra átváltson depresszióba. Ennek biztosításához igen jelentős állami tevékenységre van szükség. Az úgynevezett „mágikus négy­szögére — gazdasági növekedés, teljes foglalkoztatottság, pénzérték-stabilitás és külgazdasági egyensúly —> azaz a mértékadó gazdaság- politikai célok elérésére való törekvést sem bízzák a „láthatatlan kéz­re” vagy bármilyen anonim automatizmusra.[..]

A szociális piacgazdaságban a struktúrapolitika elsődlegesen arra törekszik, hogy növelje a gazdaság alkalmazkodóképességét, elaszticitását és flexibilitását, annak érdekében, hogy a strukturális változások nagyobb alkalmazkodási nehézségek nélkül menjenek végbe. Azaz: a struktúrapolitikát végsősoron piaci erők irányítják.[…]

A felsorolt gazdaságpolitikai intézkedések mellett a már szintén említett, igen átfogó szociálpolitikai tevékenységeket is fi­gyelembe véve, világosan kitűnik, hogy a szociális piacgazdaság ke­retei között az állami cselekvéssel nemcsak hogy egyet lehet érteni, hanem egyenesen szükség van rá.”[9]

 

A szociális állam pénzrendszeréről

Palánkai Tibor MTA professzor Thomas Piketty A tőke a 21. században című könyvének isnpirációja alapján tartott előadást, Gondolatok a 21. századi kapitalizmusról és a „szociális államról”címmel. Ebből idézek: „Az aranyalaptól elszakadó hitelpénzek világában a pénztőke jellege is megváltozik, immateriálissá, virtuálissá válik. A pénzteremtés nem kizárólag a központi bank monopóliuma, a folyamatnak a kereskedelmi bankok, befektetési alapok vagy a TNC-ék (transnational corporations) egyaránt aktív résztvevői. Ez kibővíti a fiktív pénztőkék teremtését (derivatívák), s amint a legutóbbi pénzügyi válság bizonyítja, súlyos fenyegetést jelent az egész tőkés rendszer stabilitására. Annak elemzése nélkül nehéz releváns előrejelzést adni akár a gazdasági növekedés vagy az inflációs folyamatok jövőbeli alakulásáról.[…]

Az aranypénzrendszerek eltűnése következtében a pénztőke tekintetében is jelentős szűkösségi korlátok hárultak el. A hitelpénzekkel a központi bank potenciálisan korlátlan pénzkibocsátási lehetőséghez jutott. Ezt egyedül az inflációs veszélyek korlátozzák. A hivatalos kamatlábak a fejlett országokban az elmúlt évtizedben 2–4% körül voltak, olykor alig haladták meg az inflációs rátákat (reálkamatok), sőt az utóbbi években a központi bankok az alapkamat szintjét 0% közelében tartják. Az egyszerű pénztőkével szemben más a helyzet a minőségi pénzügyi szolgáltatásokkal, amelyek általában fejlesztési, technológiai és piacszerzési ismeretekkel és szaktanácsadással kapcsolódnak össze. Az elmúlt évek növekedési válsága egyértelműen bizonyította, hogy a növekedés korlátja nem a pénztőke, hanem a jövedelmező befektetések hiánya volt.

 

A szűkösség tehát új módon merül fel, bár korántsem arról van szó, hogy a kérdést hatályon kívül lehetne helyezni. Más kérdés, hogy az energia és nyersanyagforrások rendelkezésre állása és az ellátási biztonság jelentőségének mérséklődése békésebb világ ígéretét jelenti-e. Egyelőre úgy tűnik, hogy a gazdasági forrásokért folytatott háborúk helyébe a civilizációk külső és belső harca (Samuel P. Huntington) léphet. Az sem garantált, hogy ez a harc kevésbé lesz véres és pusztító hatású.[…]

 Manapság az oktatás vagy a munkavállalás kapcsán divatossá vált esélyegyenlőségről beszélni. Csakhogy komoly fenntartások vethetők fel az esélyegyenlőség elvének érvényességével és érvényesíthetőségével is. Továbbra is téves úton járunk. El kellene ismerni, hogy nem vagyunk egyenlők, s illúzió erre törekedni. Nyíltan fel kellene vállalni különbségeinket, s a hangsúlyt az esélyteremtésre kellene helyezni. Különbözők fizikai és szellemi képességeink, s tehetségünk. Különbségeink adják a társadalom sokszínűségét, a különbségeinkben hatalmas erőforrások rejlenek. Hibás az esélyegyenlőség leegyszerűsített és egyoldalú értelmezése akkor, amikor a tudásalapú társadalom azt követelné, hogy az oktatási rendszer éppen a különbségeinkre helyezze a hangsúlyt. A tehetséggondozással mindenkinek a saját tehetségét kellene kibontakoztatnia.

A mai oktatási rendszerek és reformok nagy része eltérő irányban keresi a megoldást, különösen akkor, amikor a „reformok” nagy része a költségek minimalizálására koncentrál, holott a kor követelményeinek megfelelő oktatási rendszerek éppen hogy költségesek lennének. Hasonló a helyzet az egészségügy reformjával. Az elmúlt évek fejleményei azt bizonyítják, hogy azok az országok sikeresek, amelyek képesek humántőkéjük fejlesztésére és ésszerű kihasználására. Tény, hogy az elesettek csak szociális támogatással tudnak megélni. Ez a társadalomnak potenciálisan kis töredéke, s a hatékony oktatás, képzés, egészség vagy szociálpolitika ezek számát képes minimálizálni. Az egyenlőségnek nincs értelme esélyteremtés nélkül.”[10]

 

„A Kína által követett minta nem a washingtoni konszenzus liberális modellje, hanem a kis tigrisek távol-keleti fejlesztő állama. Rendkívül sikeres modell a kínai, amely saját megtakarításokra és hazai tulajdonú cégekre épít, állami tervezés, széleskörű iparpolitika, bőkezű állami támogatások a hazai bajnokoknak, kizárólag állami bankrendszer, mesterségesen gyenge árfolyam, tőkekontroll, megszorítások helyett gigantikus anticiklikus keresletélénkítés. Valamint egypártrendszer és mindent átható korrupció. Nem, ezek nem a liberális szabad piacgazdasági ideáljai. Ha ezek közül csak egy-kettő előfordult elvétve Kelet-Európában, a liberálisok azonnal ágáltak ellene, hogy az ellehetetleníti a fejlődést. 1978 és 2016 között Kína 9,8 százalékos éves átlagos növekedést produkált mindezekkel együtt…”[11]

 

Rózsás Tamás „Van más út is!” tanulmányában állítja, a magyar hagyományokhoz, múltunkhoz, közvetlen környezetünkhöz és adottságaink jó részéhez az angolszász modellnél jobban illeszkedik az európai szociális piacgazdaság modellje.  Megjegyzi, hogy a két modell közötti alapvető különbségek valójában nem akkora jelentőségűek, mint amekkorát gyakran tulajdonítunk nekik. Elemzésében a Hofstede-féle kulturális dimenzió indexek értékeinek alapján kifejti, hogy a magyar emberek tudatában vannak saját sorsukért való felelősségüknek és akarnak is tenni annak javításáért. Magyarországot nem a lakosság hozzáállása, gondolkodásmódja akadályozza elsősorban a versenyképesség javításában, hanem a túlszabályozó és a túlterjeszkedő állam, amely ugyanakkor akadályozza a lakosságot abban is, hogy a változásokra vagy a „rosszabb időkre” tartalékot képezzen.

Ez a túlszabályozó, túlterjeszkedő állam vezetett tehát oda, hogy az egyébként önálló és cselekedni kész magyar lakosság és munkaerő elveszítette versenyképességét. Míg egyik oldalról a közép-keleteurópai bérek a versenyben előnyt jelentenek, másik oldalról a problémák a közép-kelet-európai gazdaságokban súlyosabbak, az erőforrások pedig szűkösebbek. Az adócsökkentés és az egykulcsos adó tehát nem luxus, hanem szükségszerűség, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a közép-kelet- európai országok eltérő adózási szerkezete miatt az adóelvonás szintje így is a kontinentális Európa magas, és nem az angolszász országok alacsonyabb értékeit közelítik.[25]

A magyar társadalom értékrendje közelebb áll az angolszász értékrendhez, mint a nyugat-európaihoz, de vannak más kultúrkörökkel, köztük a közép-európai és ázsiai értékrenddel közös vonásai is.[26] Nem az értékrend, hanem a közelmúlt történelmi múltja akadályoz tehát bennünket ma is a versenyképes stratégia követésében.

Az individualizmus és az önálló egyéni kiútkeresés egyik hajtómotorja éppen az állammal, a kormány megoldásaival való elégedetlenség. Nem volt ez másképp a gyarmati időkben a mai Egyesült Államokban és az angol polgári forradalom idején Angliában sem, az értékrendben megfigyelhető rokonság tehát nem véletlen. […] Idézzük fel: az angolszász modell alapvető jellemzője, hogy adózási szintje lényegesen alacsonyabb a miénknél, tehát az állam először is nem veszi el azt, amit később nem nyújt.”[12]

„Az Altern-csoport prof. Kindler József kezdeményezésére jött létre 1997 elején, David C. Korten Tőkés társaságok világuralma című globalizációkritikai könyvének magyarországi megjelenése után. A csoport célja a könyv "utóéletének" magyarországi gondozása, az abban felvetett problémák egységes (keresztény) világnézeti alapon történő továbbgondolása, alternatív társadalmi-gazdasági modellek felkutatása, illetve kimunkálása. Ebben az "erőtérben" merült föl egy folyóirat alapításának szükségessége, míg végül 1997 karácsonyára megjelent a Kovász első száma. Ebben jelent meg Kindler József: A harmadik út gazdaságfilozófiája ma című munkája. a tanulmány összefoglalója a „Gazdaságpolitikai lépések a harmadik út felé” része, melyben öt pontban részletezi az 1997-ben az általa megvalósítani kívánt gazdaságpolitikai lépéseket:

„Öt radikális lépés megtétele szükséges. Az első és alapvető fontosságú a pénzügyi reform. Az államnak jelentős mértékben újra be kell lépnie a pénzteremtés folyamatába. Nincs más olyan elfogadható eszköz, hogy a deficit növekedése és további eladósodás nélkül fenntarthatók vagy növelhetők lennének az állami kiadások. Az állami kiadások magas szintje szükséges viszont a gazdasági növekedés elfogadható szintű fenntartásához, és az ehhez szükséges többlet-pénznek adósságmentes, az állam által teremtett pénznek kell lennie.
A rendszer hosszú távú stabilitásához ugyancsak fontos, hogy a teljes állami és magánadósságnak a GDP-hez viszonyított arányára felső határt szabjanak meg. Ezt gyakorlatilag nem lehet elérni, ha csaknem az összes évente létrehozott új pénzt adósságként teremtik meg.

Az adósságnak a GDP-hez viszonyított arányára felső határt megszabni csak úgy lehet, ha a rendszerbe tekintélyes mennyiségű adósságmentes pénzt visznek be.
A felső határ megszabásához arra is szükség van, hogy ismét nagyon alacsony kamatlábakat vezessenek be és tartsanak fenn. Ez két lényeges reformmal válik lehetségessé.

Először olyan jövedelempolitikát kell megtervezni, amelyik nagyon alacsony inflációval jár, mintegy az alacsony kamatlábak előfutáraként. Másodszor a központi bankoknak végső soron az államnak kell felelősséggel tartozniuk, nehogy monopoljelleggel kerüljön kezükbe a kamatláb botkormánya.
A bankok szigorúbb szabályozása alapvető ahhoz, hogy a magánbankok által létrehozott pénz a termelő vállalkozások teljesítményének növelésére irányuljon és a fogyasztói kiadások finanszírozására, a hitelből fedezett kivásárlások, felvásárlások és a pénzügyi szolgáltatói ágazat mindenfajta spekulációinak jelenlegi nagy arányú finanszírozása helyett.
Végezetül a devizaügyleteket meg kell adóztatni olyan mértékig, ami ahhoz szükséges, hogy gyakorlatilag kiküszöböljék a rövid távú spekulációt, s ekképpen a kormányzatok visszanyerjék szükséges függetlenségüket a nemzetgazdaságuknak választóik érdekében való működtetéséhez.”[13]

 

Hozzászólásom:

Az állam feladata az esélyteremtés minden polgára számára a felemelkedésre és bármely szervezet, külföldi vagy(és) belföldi gazdasági szereplő, monopolhelyzetéből adódó előnyeinek korlátozása.

Olyan intézkedésekre van szükség, mint a vállalati nyereség vagy osztalék egy részének kötelező szétosztása a dolgozók között, a bizonyos méret feletti cégekbe kormányzati igazgatósági tagok kötelező delegálása, magas bérminimumok előírása, fizetett szabadságok emelése, munkaórák számának csökkentése, államosítások, állami tervezés, széleskörű iparpolitika, bőkezű állami támogatások a hazai kis és középvállalkozásoknak, kereskedelmi mellé állami bankrendszer, mérsékelten gyenge árfolyam, tőkekontroll. 8 órás munkaidő, fizetett ebédidő.

A külföldi multinacionális cégek mindent meghatározó érdekérvényesítése miatt, a magyar vállalkozások állami védelmére van szükség. Magyarországon nemcsak a termelőüzemek, hanem a szolgáltatóipar is jelentős jövedelmet termel, támogatnia kell az államnak. A világkorszak jellege miatt csak a rövidtávú célok elérésére lehet koncentrálni. Ford ismerte fel, a munka termelékenysége megnőtt a 8 órás munkaidő bevezetésével az autógyártásban.

 

Bővíteni kellene a fogyasztók körét, amelynek legegyszerűbb módja az alacsonyszintű nyugdíjak jelentős megemelése. Semmi sem indokolja azt az ideológiát, miszerint a nyugdíjakat az aktuális dolgozó réteg termeli meg. Az államnak számtalan egyéb forrásból van bevétele. Mi és elődeink hozták létre az állam hatóköre alá tartozó épületeket, termelési eszközöket, amit a jelen generáció használ és élvez. Ezért jogosultak idős korukra az állami gondoskodásra, ha már egyszer a szocializmusban nem a gyermekekre hárították az eltartásukat és ebben a tudatban öregedtek meg.

És még számtalan más intézkedéssel lehetne a szociális piacgazdaság megvalósításával felemelni Magyarországot.

 

Felhasznált irodalom

1. Kemény Bence: Mit tegyen a baloldal, ha jön az özönvíz?/ujegyenloseg.hu/

2. A kapitalista sokszínűség Európa perifériáján című könyv társszerzőjével beszélgetett Pogátsa Zoltán, magyarorszag-elrontott-kapitalizmusmodellje/ ujegyenloseg.hu

3. Pogátsa Zoltán: Az északi modell relevanciaja Magyarországon/ ujegyenloseg.hu/

4. Közbeszélgetések  Elmult-8 év Kik a vesztesei és nyertesei a Fidesz gazdaság és társadalompolitikájanak/ ujegyenloseg.hu

5. Pogátsa Zoltán: Mi a profit  /ujegyenloseg.hu/

6. Egyenlőtlenségektől nem lesz jobb a világ és hazudik aki mást mond /merce.hu/2019/02/15/

7. Zsiday Viktor Világforradalom /makronom.mandiner.hu

8. Isztin Péter Miért rossz ötlet az európai minimálbér/ azonnali.hu/

9. Kraus, Willy A szociális piacgazdaság /magyarszemle.hu  

10. Palánkai Tibor: Gondoilatok a 21. századi kapitalizmusról és a „szociális államról”.matud.iif.hu/2017/01/05.htm

11. Pogátsa Zoltán: g7.hu/vilag/20190405/kinai-vita-nem-az-a-tanulsag-hogy-korrupt-diktatura-kell-a-novekedeshez/

12. Rózsás Tamás: Van más út is 2008-06.hó-4-evfolyam-2-szam/249 polgariszemle.hu/

13. Kindler József: A harmadik út gazdaságfilozófiája ma /kovasz.uni-corvinus.hu/kov1/harmut.

Hivatkozások

25. Barysch 2005.

26. Matolcsy 2007.