Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hogyan vált sikeressé az Orbán rendszer illiberális hibrid demokráciája/ Szerkesztve

2019.11.03

 24.hu/belfold/2018/07/31/filippov-gabor-a-hibrid-ellenforradalom-kora/ 

 

A cikk eredetileg az Orbáni illiberális rendszer kritikája. 

Filippov Gábor: A hibrid ellenforradalom kora

Szabó: A húzásokat mindenhol nem, de véleményemet különállóan jeleztem. Célom a könnyebb olvashatóság szélesebb nyilvánosság számára

„Az Egyesült Államok mint egyedül talpon maradt szuperhatalom hegemóniája a nemzetközi kapcsolatok területén ideiglenesen egy morálisan megkérdőjelezhető és fenntarthatatlan helyzethez vezetett: az egyetlen szereplő által meghatározott világrend kialakulásához. Az új egyensúlytalanságnak azonban volt egy kedvező mellékterméke is: a liberális demokrácia, mint nemzetközi politikai minta uralkodóvá válása.[…]

Francis Fukuyama, eredetileg 1989-ben megfogalmazott „a történelem vége”-tézisét. Mivel a liberális demokráciáról, mint a legéletképesebb politikai rendszerről van szó, szükségszerű, hogy belátható időn belül az egész világon uralkodóvá váljék, így véget vetve a történelmi események véres folyamatának.

 „A civilizációk összecsapása”, a globális terror megjelenése és az autoritarianizmus visszatérése is azt jelzi, hogy a történelem korántsem ért véget. Az amerikai politológus a liberális demokrácia győzelmét – Hegel nyomán – az eszmék dimenziójára korlátozta, ami látszólag árnyalatnyi, valójában alapvető különbség. Se többet, se kevesebbet nem mondott, mint hogy a liberális demokrácia az emberi természethez leginkább illeszkedő eszme, amely a legjobb keretet biztosítja az egyéni és nemzeti önmegvalósításhoz.

Szerinte a liberális demokrácia szabadság- és egyenlőségeszménye kielégíti az ember elismerésre és megbecsültségre irányuló vágyát, hiszen arra az alapfeltevésre épül, hogy minden ember morálisan egyenlő, és joga van az őt érintő ügyek intézésében való részvételhez. Ennél pedig nehéz rokonszenvesebb és nagyobb elfogadottságra számot tartó, vagyis működőképesebb ideológiát kitalálni. Az ideák és társadalmi modellek nagy világtörténeteként felfogott történelem vége annyit jelent, hogy – Fukuyama szerint – a társadalmi eszmék, illetve rendszerek fejlődése ért tetőpontjára.

A liberális demokrácia a huszadik század végére legyőzte nagy riválisait, az örökletes monarchiát, a fasizmust, a nácizmust és a kommunizmust, új, életképes kihívó pedig nem látható a színen. A szerző mindezek mellett elismerte, hogy a világpolitika anyagi színterén a demokrácia visszaszorulhat, sőt külön kitért a különböző színezetű diktatúrák újjáéledésének, illetve a vallási vagy etnikai alapú konfliktusok kiéleződésének veszélyeire is. Ugyanakkor arra jutott, hogy ideológiai és intézményi szinten a demokrácia a fejlődés végpontját jelenti: nincs, és várhatóan nem lesz nála vonzóbb ideológiai alternatíva az eszmék piacán.[…]

A hidegháború végét követően az autokraták nagyon kevés kivétellel felismerték, hogy a demokrácia ideológiai szinten nem legyőzhető. Számtalan felmérés bizonyítja, hogy az emberiség elsöprő többsége demokráciában szeretne élni – és ez a legelnyomóbb diktatúrák polgáraira is igaz. Az autokraták új felismerése az volt, hogy a demokratikus intézményeket nem kell feltétlenül megsemmisíteni: meg is lehet „hekkelni” azokat. Miért fáradoznánk a demokrácia erődjének ostromával, ha sokkal költséghatékonyabb és fenntarthatóbb belülről elfoglalni?

1997-ben, a Foreign Affairs című folyóiratban jelent meg Fareed Zakaria nagy visszhangot kiváltó cikke, „Az illiberális demokráciák felemelkedése.” A szerző mások mellett Peru, Sierra Leone, Pakisztán vagy éppen a mečiari Szlovákia példáján mutatta be, hogy a többpárti választások önmagukban nem a liberális demokrácia csalhatatlan indikátorai. Sőt, sokszor éppenséggel annak elfedésére szolgálnak, hogy a hatalmon lévők rendszerszinten megsértik a törvények uralmát, a hatalmi ágak szétválasztását, a kiegyensúlyozott pártverseny követelményeit, a nemzeti, vallási és életmódbeli kisebbségek jogait, vagy éppen a sajtó- és szólásszabadságot.

Ezek volnának az „illiberális demokráciák”: vagyis a formálisan többpárti választásokat működtető, de a demokrácia „liberális” komponenseit, a polgári jogokat, a joguralmat, az állam semlegességét és a hatalomkorlátozást szűkítő vagy kiiktató rezsimek. Zakaria cikke arra irányította rá a figyelmet, hogy a történelem nem egyirányú utca: hiába győzött a liberális demokrácia az ideológiák küzdelmében, egyáltalán nem szükségszerű, hogy a világpolitikában is diadalmaskodni fog. A demokratikus díszletek és politikai szelepek ilyen-olyan arányú beépítésével nemcsak régi autokráciák kapnak új erőre – új, vagy akár több évtizede stabilnak hitt demokráciák térnek le tartósan a jogállamiság ösvényéről.

Az „illiberális demokráciákat”, „irányított demokráciákat” vagy „féldemokráciákat” ma már inkább nevezzük hibrid rendszereknek: vagyis a demokratikus intézmények és az antidemokratikus hatalomgyakorlás vegyülékének, átmenetnek a demokrácia és a tiszta diktatúra között.

Minden megkérdőjelezhető lépéskor a népre (valójában az őket megszavazó választói többségre) hivatkoznak – vagyis a demokrácia többségi elvére. Nem dobják kukába az alkotmányt, hanem a saját képükre szabják azt. Nem rendeletekkel vagy pártutasításokkal, hanem intézményi bűvészkedéssel, diszkriminatív jogalkotással, sőt népszavazásokkal betonozzák be a hatalmukat. Nem tiltják be az ellenzék működését, csak olyan választási szabályokat és médiakörnyezetet teremtenek, amelyek keretei között a hatalmon lévőket csak óriási erőfeszítések árán lehet leváltani.

Az új autokraták minden lehetséges módon megszegik a joguralom szellemét és informális szabályait, folyamatosan kiskapukkal élnek, de amíg lehet, ragaszkodnak a formális törvényességhez, és kerülik a nyílt elnyomást. Amikor csak lehet, a vér és puskapor helyett a jogalkotást, a gazdasági erőt és a célzott adminisztratív eszközöket választják.

A hibrid rezsimekben ugyanis tartanak szabad választásokat, és ezeknek sok esetben valódi tétjük van. A téma két elismert szakértője, Steven Levitsky és Lucan Way versengő autoriter rezsimeknek nevezi azokat a hibrid berendezkedéseket, amelyekben a pártverseny valós, rendszeres időközönként választásokat tartanak, a hatalom elvileg békésen leváltható, de az intézményi környezet szinte behozhatatlan előnybe hozza a hatalmon lévőket: az ilyen közeget nevezik „egyenlőtlen játéktérnek”. Az elvileg semleges állami intézmények pártos megszállása, a diszkriminatív jogalkalmazás, az állami forrásokhoz való egyenlőtlen hozzáférés és hatalom médiatúlsúlya olyan mértékben torzítja a demokratikus versenyt, hogy a voltaképpeni választási csalás vagy a nyílt állami erőszak feleslegessé válik. A választások jóindulattal sem nevezhetők fairnek, de viszonylag szabadok – épp elégséges mértékben ahhoz, hogy a majdnem biztos vereség tudatában is érdemes legyen indulni rajtuk.

A mai hibrid rendszerek (köztük a magyar) alapját és tartósságuk kulcsát épp azok a felismerések adják, amelyeket a múlt század diktatúráinak kudarcaiból vontak le:

1. A nyílt elnyomás és a rendszerszintű erőszak túl költséges. Az ellenzéki pártok és csoportok betiltása és üldözése, egy elnyomó erőszakszervezet fenntartása és a szabad sajtó korlátozása nem csak pénzben és ráfordított energiában kerül sokba. A rendszer társadalmi elfogadottságát, vagyis legitimitását is gyengíti, ezáltal pedig ösztönzi a társadalmi ellenállást. A teljes tiltásnál mindig hatékonyabb és fenntarthatóbb az éppen csak „szükséges mértékű” korlátozás.

A szabad sajtó törvényi felszámolása helyett gazdasági eszközökkel, a rendszert támogató oligarchák vagy egyszerűen az államkassza forrásai segítségével is kiépíthető az állami információs monopólium: a nyilvánosság olyan szerkezete, amelyben az ellenzéki hangok nem jutnak el a lakosság kritikus tömegéhez, vagy ha mégis, egyszerűen nem hallatszanak a kormányzati propaganda mindent elnyomó zajában.

2. A demokratikus intézményrendszer nem akadály, hanem erőforrás. Miért tartanak az új autokraták választásokat, amelyeket el is veszíthetnek? Egyszerűen azért, mert költségesebb és hosszú távon kockázatosabb nem vállalni ezt a kockázatot. A tiszta diktatúrák egyik fő gyengeségét a hiteles információk szűkössége adja. A nyílt elnyomás öncenzúrára és hamis konformizmusra ösztönzi a polgárokat, ami viszont megfosztja a hatalmat az országban uralkodó valós közhangulatra, hitekre és igényekre vonatkozó megbízható tudástól, nem is beszélve az elnyomott elégedetlenek titkos szervezkedéséről.

A szabad véleménynyilvánítás ezzel szemben valós információt biztosít arról, mennyire elégedett, és mire is vágyik valójában a nép. Ezt szolgálják a legalább relatíve szabad választások is: a voksolás a legreprezentatívabb közvélemény-kutatás. A demokratikusnak tűnő pártverseny erős legitimációt ad a nép által újra és újra megválasztott hatalomnak, és a választási harc az esetlegesen belső konfliktusoktól terhelt hatalmi elit sorait is összezárja a rendszer védelmében. Ugyanakkor a vezetők azt is felmérhetik, mekkora a rezsim valós támogatottsága, és milyen mértékű mobilizációra képesek az ellenfelei, ami az önkorrekcióra is lehetőséget biztosít. Ha igazán nagy a baj, az időközi és általános választásokon, népszavazásokon mutatkozik meg a leginkább. És inkább ott, mint egy puccsban vagy egy népfelkelésben.

A hatalom békés leváltásának elméleti lehetősége ráadásul az ellenzéket is pacifikálja. A választásokon a kihívók is szembesülnek a rendszer támogatottságával és saját gyengeségükkel, így az örök ellenzékiségben is elnyerhető képviselői helyek biztonsága és a kormányra kerülés bizonytalan jövőben lebegő esélye kezelhető keretek között tartja a rendszerellenes tevékenységet.

Míg egy választásokat nem tartó vagy azokat rendre látványosan elcsaló diktátor ellen hamar összeállhat az egységfront, a választások tétje kellően nagy, kimenetele pedig kellően bizonytalan ahhoz, hogy a hatalom képes legyen megosztani és szétaprózni a rendszer egymással is küzdő ellenfeleit. Akik ráadásul örökké ellenzékben is érdekeltek lesznek abban, hogy hozzáférjenek a vereség esetén is garantált parlamenti helyekhez és állami támogatásokhoz. Hasonlóan fontos a sajtó viszonylagos szabadsága.

3. A demokrácia jelszavai és intézményei a leghatékonyabb fegyverek a demokrácia ellen. Az új autokraták nem tagadják a demokráciát és a jogállamiságot: inkább ezek saját nyelvét használják fegyverként. A „többség diktatúráját”, a mindenkori győztes túlkapásait megakadályozni hivatott, független intézményekkel szemben, mint az alkotmánybíróságok, a bírói kar vagy a nemzetközi jogvédő szervezetek, rendre az állami szuverenitásra és a népképviseleti felhatalmazásra hivatkoznak: „senki által meg nem választott bürokraták nem írhatják felül az elsöprő többséggel megválasztott parlamenti többség akaratát”.

4. Az erőszak privatizálható és kiszervezhető. Egy diktatúra félreismerhetetlen megkülönböztető jegye a saját polgárai ellen alkalmazott átfogó erőszak állam általi gyakorlása. Egy demokratikus színfalak között működő hibrid rezsimben ezzel szemben nem a rendőrség vagy pártmilíciák terrorizálják az ellenzékieket, hanem a hatalomtól formálisan független „civil” biztonsági szolgálatok, szurkolói csoportok, ifjúsági szervezetek. A politikai természetű erőszak felelőssége így elhárítható az államtól, amely kívülállóként minősítheti alulról szerveződő társadalmi konfliktusnak az általa gerjesztett és a saját érdekeit szolgáló repressziót.

 

5. A civil szervezeteket nem kell betiltani, elég betörni. A diktatúrák és hibrid rezsimek egyik közös vonása, hogy a politika pluralisztikus felfogása helyett a hatalom összpontosítására és a társadalmi részvétel korlátozására, a politikai közbeszéd és a kritikus hangok minél nagyobb fokú ellenőrzésére törekszenek. Jogvédő és karitatív szervezeteket nem Magyarországon és nem is Lengyelországban bélyegeztek először idegen ügynököknek. A civilellenes nemzetközi kereszteshadjáratnak az első lökést a 2003–2004-es grúz és ukrán demokratikus szabadságmozgalmak adták, amelyekben nemzetközileg beágyazott civil aktivisták is jelentős szerepet vállaltak.

A független civil társadalomra az autokraták a liberális demokrata nyugat ötödik hadoszlopaként kezdtek tekinteni, és azonnal preventív ellenforradalomba kezdtek, amely aztán az arab tavaszt követően kapott új lendületet.

A terrorizmus és az idegen beavatkozás veszélyeire hivatkozva a következő évtizedben több mint hatvan országban vezettek be a civil szervezetek működését korlátozó jogszabályokat. Ezek a jogszabályok a legváltozatosabb módokon igyekeznek kontroll alá vonni és megbénítani az NGO-kat: előzetes kormányzati jóváhagyáshoz és regisztrációhoz kötik a működésüket, „idegen ügynök”-törvényekkel bélyegzik meg a tagjaikat, pénzmosás- és terrorizmusellenes jogszabályokra hivatkozva korlátozzák vagy megadóztatják a külföldről érkező támogatásaikat, rágalmazási és hazaárulási perekkel vegzálják a civileket, illetve baráti álcivil szervezetekbe próbálják becsatornázni a külföldi donorok hozzájárulásait. Ezek az intézkedések, bár nem lehetetlenítik el teljesen az NGO-k működését, radikálisan emelik a civil tevékenység költségeit (plusz kiadások, személyes megbélyegzettség, hatósági zaklatások), ami öncenzúrára vagy teljes depolitizálódásra ösztönzi azokat, akik egyáltalán megmaradnak a civil szférában.

Véleményem: Valóban a külföldi, akár fegyveres beavatkozás (lásd az ukrán puccs) részben támaszkodhat a helyi Nem Kormányzati Szervezetekre. Ezek blokkolása az állam biztonságának fenntartása érdekében elsőrendű feladat.

Magyarország hibridizációja

Csak egy dolog biztos: Magyarországon mára pártirányítás alá került az elvben semleges állami intézményrendszer és a nyilvánosság meghatározó része, a kormányoldal pedig oly mértékben képes jogalkotási és adminisztratív eszközökkel az érdekei szerint manipulálni a választási környezetet, hogy hazánk mostanra tökéletesen megfelel a hibrid rendszerek, azok között is a versengő autoriter rezsim közkeletű politikatudományi definíciójának.

Pártállástól vagy a rendszer személyes megítélésétől függetlenül rendkívül naivnak vagy tudatlannak kell lennie annak, aki őszintén azt gondolja, hogy a magyar pártverseny ma semleges játéktérben, egyenlő esélyekkel zajlik. Lényegében egyetlen párt (ne udvariaskodjunk most a KDNP-vel) alkotott olyan új választójogi környezetet, amelynek a választókerületi beosztástól és a második forduló elhagyásától a kampányfinanszírozási rendszeren, illetve a televíziós és plakáthirdetések szabályozáson át a győzteskompenzációig és választásért felelős szervek összetételéig minden egyes eleme tudatosan a kormányzó párt aktuális érdekeire lett szabva. Mindezt pedig nem „a tudatlanság fátyla mögött”, mintegy szerencséjére, hanem a pártrendszer dinamikájára és a választási földrajzra vonatkozó két évtizedes tapasztalat birtokában érte el.[…]

A demokrácia természetéből adódóan rendkívül sérülékeny rendszer, amely a többségi elv (a folyamatosan változó „népakarat”) és az előbbit kordában tartó alkotmányosság (a fékek és ellensúlyok sokat emlegetett rendszere) törékeny egyensúlyára épül. Ez az egyensúly pedig bármelyik irányban könnyen megbillen. A személytelen intézmények uralma és a képviseleti rendszer elitjellege könnyedén elszakíthatja a „népuralmat” a néptől. Ugyanakkor a demokrácia lényegéből fakadóan annak a veszélynek is mindig ki van téve, hogy az aktuális többség az alkotmányosságot semmisíti meg, és végső soron magát a rendszert váltja le. Különösen nagy a kockázat olyan társadalmakban, ahol végletesen nagyok a vagyoni különbségek, vagy ahol egyes identitáskülönbségek (etnikai, vallási, vagy éppen az állampárti múlthoz való viszonyra épülő ellentétek) szélsőségesen megosztják a politikai közösséget, és az ország két fele ellenségként kezd tekinteni egymásra. Az ilyen politikai atmoszféra előbb-utóbb megteremti a lehetőséget a hatalom extrém túlterjeszkedéséhez: ez nem egyes politikusok egyéni romlottságából, hanem a hatalom logikájából adódik.

Nem kell különösebb gonoszság ahhoz, hogy valakiből autokrata legyen, inkább ahhoz szükséges kivételes államférfiúi bölcsesség és önmérséklet, hogy valaki ne legyen az, amikor megtehetné.

A hibrid rendszerek csele, hogy a jogállami színfalak miatt nem-demokratikus és szabadságellenes jellegükkel gyakran még működtetői és támogatói jelentős része sincs feltétlenül tisztában. Fontos belátni, hogy a „posztkommunista maffiaállam” népszerű koncepciójával szemben a magyar demokráciát nem hataloméhes bűnözők maroknyi csoportja tartja tetszhalott állapotban, akik kizárólagos célja a nemzeti és uniós erőforrások minél alaposabb kiszipolyozása.

 A korrupció és a közpénz közpénzjellegének elveszítése nem cél, hanem eszköz. Nem a közhatalom rendelődik alá a járadékvadászatnak, hanem fordítva: az intézményes korrupció a hatalom megtartásának egyik előfeltétele.

Ha a demokrácia védelmezői választás útján akarják megdönteni a rendszert, ahhoz „egyszerűen” demokratikus többségre van szükségük. Igaz, ennek a többségnek a megteremtéséhez épp a rendszer természetéből adódóan sokkal több kreativitásra és erőfeszítésre van szükségük, mint a konszolidált demokráciákban. Bármennyire kevéssé biztatóan hangzik is, tiszta és kiegyensúlyozott pártversenyben egy idő után még egy ilyen ellenzéknek is kell tudnia győznie. Míg utóbbiban egy csapnivaló ellenzék is képes lehet a győzelemre, egy hibrid rezsimben csak átlagon felüli ideológiai és kommunikációs innovációt, illetve kivételes egységet és hatékonyságot felmutatni képes ellenzék győzhet. Nyilvánvaló, hogy a mai magyar ellenzék nem ilyen. Sőt, számos jel mutat arra, hogy meghatározó erői rég megindultak a kooptáció ösvényén: vagyis zsarolás, megvesztegetés hatására, esetleg egyszerűen a „kibekkelés” szándékától vezérelve a rendszer díszleteivé, passzív vagy akár aktív támogatóivá váltak, mint megannyi más hibrid rendszerben. Nincs azonban kőbe vésve, hogy ennek így is kell maradnia.

Két dolog ma is jól látható: először is, hogy a technikai bűvészkedés (összefogás vagy koordináció, választási párt vagy civil jelöltek) önmagában soha nem fogja megoldani a problémát, csak elvonja az energiát a valós feladattól: az új többség előállításától. Közhely, de nem lehet elégszer emlegetni: közel hárommilliós szavazóbázissal szemben a létező ellenzék bázisának akármilyen kombinációja legjobb esetben is legfeljebb egy újabb kétharmad megakadályozására, de demokratikus restaurációra semmiképp nem elég. Ehhez az ellenzéki pártoknak nemcsak hosszú távú politikai stratégiájukat, de egymáshoz való viszonyukat, öntisztulásukat és a választók elérésének új eszközeit is a rendszer egyre mélyülő hibridizációjának tényéhez kell igazítaniuk.