D_KOS20200222024.jpg

Sokan tekintik úgy az István, a király 1983-as királydombi ősbemutatóját, mint a rendszerváltás előfutárát. Bizonyos szempontból kétségkívül jól modellezte és összegezte a spontán nemzeti ünneppé alakult előadás azokat a társadalmi folyamatokat, amelyek a 89-es eseményekhez vezettek, beleértve a rendszer tudatos, felsőbb döntés alapján elindult lazítását. Ugyanakkor közel négy évtized távlatából már világosan látszik, hogy a legendás bemutató inkább csak egy látványos állomása volt egy felülről vezényelt hatalomátmentő folyamatnak, mint katalizátora a valódi szabadsághoz vezető változásnak, annak ellenére, hogy a darab hatása számos máig tartó pozitív folyamatot indított el, például a táncházmozgalom szélesebb körben való elterjedését, a magyar identitás tudatosabb keresését. A bemutató körül zajló háttéreseményekről és a darab utóéletéről Szörényi Leventével beszélgettünk.

 

- Úgy érzem ennyi év távlatából, hogy az István, a király előtt számos társadalmi és kulturális folyamat zajlott, látszólag párhuzamosan és egymástól függetlenül. Ilyen volt a táncházmozgalom, az Illés-örökség, a magyar identitás újraéledése, a formálódó ellenzék. A Királydomb azért is volt olyan meghatározó pillanat a magyar kultúrtörténetben, mert itt vált világossá, hogy ezek a folyamatok összefüggnek egymással. Talán kicsit ennek is köszönheti a sikerét.
- Senki sem számított arra, az utómunkák vége felé a stúdióban én sem, hogy ekkora siker lesz. Ez a siker szó ebben a szakmában nagyon fontos momentum, egy zeneszerző, egy zenész arra törekszik, hogy olyan produkciót állítson össze, amelynél a siker garantált.
    

- Mennyiben járult hozzá a darab a rendszerváltáshoz, vagy más aspektusból a hatalom átmentéséhez?
- A magam részéről volt elég más dolgom, mint hogy az események politikai hátterében elmerüljek akkoriban, de azért csak nem jártam csukott szemmel. Harminchét év távlatából visszatekintve, az akkori benyomásaimat összegezve, az azóta történtek fényében már teljesen egyértelmű, hogy mindez azért történhetett meg, mert az elvtársak így döntöttek. Pontosan látták ők is a külső-belső folyamatokat, érzékelték a változást, és elhatározták, valahogy átmentik a hatalmukat. Ezt persze mi akkor még nem láttuk, sőt nem is hittük volna el, hogy ez állt a 80-as évek végének történései mögött. Ebből következik, hogy nézőpont kérdése, az István, a király hozzájárult-e a rendszerváltáshoz. A bemutatóhoz vezető folyamatok sora és az előadással járó felszabadultság érzése egyfelől arra adta meg a lehetőséget, hogy a kommunisták átmentsék a hatalmat, másfelől arra, hogy a közönség elindulhasson egy szabadabb gondolkodás irányába. Ebből a szempontból valóban a rendszerváltás előfutára volt, de ne értékeljünk túl egy színpadi művet, bármilyen népszerű is lett az idők során. Nem maga a darab és nem az abban elmondottak idézték elő ezt a történelmi helyzetet, hanem az elvtársak tették lehetővé, hogy ezt
bemutassuk.

-  Mennyire lehettek tisztában azzal, hogy milyen lesz a darab fogadtatása?
- Nem újság, hogy Koltay Gábor volt a közvetítő Maróthy elvtárs felé (Maróthy László, az MSZMP Budapesti Bizottságának akkori első titkára, későbbi miniszter – a szerk.), és Maróthy elvtárs bekérte előre a teljes szövegkönyvet. Így a pártbizottságban pontosan tudták, mit és hogyan kell megetetni az idősebb, rugalmatlanabb elvtársakkal ahhoz, hogy az előadás zöld utat kapjon.

- Kádár János = István király; Nagy Imre = Koppány?
- Sokkal később, egy-másfél évvel a királydombi bemutató után egy emigrációban működő sajtóorgánumból értesültem arról, hogy ez volt a kulcsa az előadásnak, vagyis az elvtársak ebben a párhuzamban gondolkoztak. Ha én így gondolkoztam volna, akkor erről a darabról most nem beszélhetnénk.

- Később más belemagyarázások is születtek…
Sz. L.: Igen, de ez a megjelent Kádár–Nagy Imre párhuzam volt annak a bizonyítéka, hogy ők a színfalak mögött így győzték meg egymást arról, hogy erre a darabra szükség van. Ez az eset arra is pontosan rámutat, hogy miért is engedélyezték ezt a bemutatót. Koltay Gábor jó elvtárs volt akkoriban, aztán átugrott a mellette lévő vonat ütközőjére, ami már az MDF irányába vitte a szerelvényt.

- Amihez az István, a király, a magyar történelem, az Illés ellenzékisége, a néptáncos koreográfia egyaránt jó ugródeszka volt.
- A táncházmozgalmat is a kezükben tartották. Tudom, mert ott voltam. Elég, ha azt mondom: Vitányi Iván. Az aczéli „3T” kultúrpolitikája után úgy lehetett továbblépni, hogy az ellenőrzés nem szűnt meg, csak másképp folyt. Mindenről tudtak, mindenben ott voltak, de az emberek mégis azt érezték, hogy kitört a nagy szabadság, és nem is vették észre a nyakukon a pórázt. A Királydombon az akkori belügyminiszter, Horváth István is megjelent, és ott volt Barabás János, népies nevén Kopasz Barabás, egykori KISZ-titkár, aki ekkor az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályának helyettes vezetője volt. A domb mögött állt egy büfésor, ott szólított meg: „Levente, kérdeznék valamit, hogy van az, hogy Koppány szimpatikusabbnak tűnik?” Azt válaszoltam: „Vikidál baromi jól énekel.” Mit is lehetett volna mondani erre a nyilvánvaló kérdésre? Ez is egyértelműen rávilágít arra, hogy ők gyakorlatilag készültek ezzel a darabbal egy euforikus átmentési szisztémára, és minden eszközt megragadtak, noha 1983-ban kicsit odébb van még, amikor Kádár lemond.


/Az István, a király királydombi előadása Fotó: E. Várkonyi Péter/MTI/
 
- Vagyis egy tudatos terv részévé tették ezt is?
- Talán az a legfontosabb politikai-történeti mondanivalója, hogy miként sok más darabot, úgy az István, a királyt sem lehetett volna bemutatni, ha nem tudták volna felhasználni azt az elvtársak a saját jól felfogott jövőjük érdekében. Ennek része volt az István, a király utótörténete is. Egy évvel később Koltay Gábor, meglovagolva a királydombi sikert, elintézte, hogy a szegedi Dóm téren is bemutathassuk a darabot. Ott magasművészet volt addig, hogy is kerülhettünk mi oda? Ott voltunk, és kész! Ennek is megvolt a maga háttértörténete. Nem volt ugyan bukás, de az én véleményem, aminek akkor hangot is adtam, hogy az – különösen egy évvel a királydombi euforikus előadás után – maga volt a szégyen. Mondtam is Koltaynak, hogy nagyon szeretném, ha ezt a sorozatot befejeznénk, és úgy gondolom, hogy a darab többet érdemel annál, mint hogy mindössze politikai kuriózum legyen. Hogy mennyire igazam volt ebben, azt bizonyítja, hogy Koltay két évvel később a szegedi Dóm előtt bemutatta a János, a vitéz című művet. Így, vesszővel, miként az István esetében. Nem adta fel, ahogy a mai napig sem, csak most már a jobboldalon áll. Akkor úgy gondolta, hogy elindult a bicikli, és megsértődött, hogy mi erről leszálltunk. Sokan kérdezték az elmúlt időkben, hogy akkor mi most összevesztünk, és haragban vagyunk? Ez ennél sokkal összetettebb kérdés. Hozok egy példát, ami még inkább rávilágít a helyzetre. Tíz évvel később, 1993-ban Koltay rendezésében bemutatták a rég tervezett művet a Margit-szigeti Szabadtéri Színpadon. Az Atilla – Isten kardja előadás tizenöt telt házas estén futott, amelynek szövegét Bródy kilépése miatt Lezsák Sándor írta. A bemutatón díszvendég volt a miniszterelnök, Antall József. A gigantikus előadásról a szigorú tollú Molnár Gál Péter írt lelkendező kritikát. Ennek ellenére a művet Gábor nem vállalta, azaz az ő öntömjénező zászlórúdjára nem sikerült fölhúzni Atilla király turulos lobogóját, ott azóta is egyedül Szent István monogramos zászlaja leng. Az István, a király sikeréből nem kellett volna következnie Antall József temetésének, az esztergomi koronaúsztatásnak, és még sok mindennek. A szerepeket nem szabad összekeverni. Bródy, én és az alkotótársaim művészek vagyunk, ha szabad ezt így kijelenteni. Bár filmrendezőként avanzsált, ettől ő még producer, nem akármilyen teljesítménnyel a háta mögött, de híján a művészi látásmód elengedhetetlen követelményének.

- A szegedi esetnek mi lett a következménye?
- Boldizsár Miklóssal leültünk, mondtam neki, hogy klasszikus színházi körülmények közé szeretném terelni a darabot, beleértve a rendezőt is. Kértünk időpontot Aczél Györgytől. Egy héten belül fogadott minket, nem mondta le, nem várakoztatott, mint később például egy magától elszállt fideszes potentátor. Ezzel csak annyit akarok mondani, hogy Aczél egy intelligens kultúrember volt, természetesen a politika vonzásában. Amikor megtudtuk, hogy Aczél fogad bennünket, Boldizsár szólt, hogy Bródyt ne vigyük. Pontosan tudta, hogy Bródy vörös posztó lenne a szemében. Biztos forrásból tudtuk, hogy a piros szőnyegén, Bródy szövegei miatt, szó szerint ugrált a bakelitlemezeinken. Ezen a beszélgetésen hangzott el Aczél elvtárs szájából, hogy „tudják, hogy én nem igazán kedveltem magukat, de amit az István, a királyban maguk alkottak, az a magyar kultúra része, a Nemzeti Színházban a helye”. Én majdnem becsúsztam a szék alá. Innentől kezdődik az István, a király
színházi rendező által megálmodott karrierje. Ez nagyon fontos mérföldkő volt számomra, mert kíváncsi voltam, hogy a darab tényleg csak egy össznépi happeningként, a nagy eufória hatására áll meg, vagy tényleg vannak belső értékei. Az elmúlt évtizedek az utóbbit igazolták, hiszen valamennyi szereposztásban, akárhány rendező nyúlt hozzá, a darabbal lehetett dolgozni, mint színpadi művel.

- Beszéljünk az előadás végére került Himnuszról, amely nemcsak a végén hangzik el eredetiben, hanem a darab során több ponton is felismerhetően megjelennek a motívumai, mintegy előkészítésképpen.
- Két olyan zene van az István, a királyban, amelyik külső ajánlásra került bele, az eleje és a vége. A Te kit választanál? című Illés-számot Koltay ajánlotta az elejére, annyira félt, hogy nem lesz siker, ezért azt az Illéssel akarta bebiztosítani. Nem volt ellenvetésünk, teljes természetességgel illeszkedik a darabhoz, zeneileg és szövegileg is. A Himnuszt viszont Nemeskürty István javasolta a végére. Ez azért is volt érdekes, mert a zeneszerzési csapásirányt is meghatározta, hiszen zeneileg előkészítettem a darab több pontján azzal, hogy a kezdősorából bizonyos motívumokat feldolgoztam, megjelenítettem benne. Szokolay Sándor mondta később egy interjúban, hogy amikor először meghallotta a darabban a Himnusz bevezető hangjait, már biztos volt benne, hogy a végén el fog hangzani.

- Hozzá is nőtt a darabhoz.
- Amikor Aczél beengedte az akkori Nemzetibe, Kerényi Imre vitte színre 1985-ben, sokáig ez a rendezés futott. A következő felújításnál Iglódi István rendezte újra a darabot. Félrehívott a főpróbán, hogy le kellene venni a végéről a Himnuszt. Próbáltam érvelni, hogy zeneileg elő van készítve, a mű része, így szereti a közönség. Kitérő választ adott, arra hivatkozott, hogy a székek között szűk a hely, hogyan áll majd fel a közönség. Érdekes, korábban ezzel nem volt probléma a Kerényi-féle rendezésnél. Azonnal megértettem, hogy megfelelési kényszerben szenved. Mondtam, hogy jó, vágjátok le a végéről, de az újságnak holnap te nyilatkozol. Ott maradt a Himnusz. Ebben az a gondolkodásmód az érdekes, ahogy Iglódi Pista képes volt eljutni oda, hogy ezt megkérdezze tőlem.

- Ez 2000-ben volt, pedig azt gondolná az ember, hogy a 80-as években járunk. Másik pikáns kísérője is volt a darabnak: nagy port vert fel, amikor később Vikidál múltja kiderült.
- Én döbbentem meg a legjobban. A családunkról szerettem volna megtudni bizonyos dolgokat, így derült ki Vikidál Gyuláról és Fogarasi Jánosról, a Metro zenekar billentyűséről a besúgó múlt. Fogarasi a barátom volt, már nem él. Nála még valahol értem is, hiszen dzsesszzongorista volt, és a vendéglátásban is dolgozott, skandináv országokban hajókon zenélt, ebből élt, nyilván megzsarolták, hogy nem kap útlevelet. Vikidált viszont a mai napig nem értem… Miért kellett ebbe belemennie? Mivel zsarolták meg? Mindegy, túltettem magam rajta. Ez a történet nemcsak pikáns, hanem végtelenül szomorú, és sokaknak hatalmas csalódás is. Vikidál olyan mértékben azonosult a Koppány-szereppel, hogy nehéz feldolgozni a szerep és a múltja között feszülő ellentétet.

/Vikidál Gyula Koppány szerepében Szörényi Levente-Bródy János István, a király című rockoperájának bemutatóján a Városligetben Fotó: E. Várkonyi Péter/

- Ez is azt támasztja alá, hogy elég rövid pórázon tartották a királydombi előadást is. Már említettük a táncházmozgalmat. Bizonyos szempontból hatalmas lökést adott neki az István, a király, rétegkultúrából eljutott a szélesebb közönséghez.
- Ez Novák Tata koreográfus érdeme, persze a zenéből is következik, és nem előzmények nélküli. Az a robbanásközeli állapot, amit a régi Pesti Színház kicsi színpadán a Kőműves Kelemen előadásában a kőművesek a gyimesi csángó kettős jártatójával elértek, a főpróbája volt a Királydombnak. Ott persze kitárult a kapu az egész ország, sőt a Kárpát-medence magyarsága felé. Már utaltam arra, hogy a póráz lazítása nem arról szólt, hogy nem féltek a hatástól. Pontosan tudták, hogy egy Illés zenekar után milyen következménye lehet annak, ha szabadjára engedik ezt a művet, és mindent, ami ezzel jár. Tisztában voltak az ifjúságban gerjedő indulatokkal, és nemcsak a spontán szabadságvággyal, hanem a későbbi hálózattal, az SZDSZ elődjével is. Ők nem a szabadságra készültek, mint a fiatalok többsége, hanem a hatalomra, és ez óriási különbség. Hogy ez mennyire így volt, most bizonyosodik be világosan és egyértelműen, amikor az egykori hálózat örökösei kinyilvánítják, hogy az erdélyi magyarok nem kellenek. Akkor kellettek volna, hogyha szavazóként működnek, persze erről ők tehetnek, hiszen módszeresen ellenséget csináltak belőlük. A rendszerváltás kapcsán elmondhatjuk: mi nem ilyen lovat akartunk.

- Erdélyben az István, a király még nagyobb kultusszal rendelkezik, összekapcsolódott a magyarságtudattal.
- Ezért is félnek tőlük! Az István király iskolába megy című online tehetségkutató kapcsán merült fel, hogy Erdélyben és különösen Székelyföldön sokkal több a Koppány szereplő, mint az István. Bennük nem alakult ki egy széles paletta a darabbal kapcsolatban, ezzel szembe kell nézni. Az „istvániságot” sok mindenbe bele lehet magyarázni, de a Koppány által képviselt fölfogást nem, ahogy a székely embert sem. Neki Koppány-világnézete van, és ettől a világnézettől rettegnek ezek az erők.

/Indulókép: Szörényi Levente zeneszerző, előadóművész, aki az Emberi Méltóság Tanácsának a kiemelkedő társadalmi teljesítményének elismerésére alapított Emberi Méltóságért kitüntetést kapta 75. születésnapja alkalmából életműve elismeréseként Budapesten, 1920. február 22-én Fotó: Koszticsák Szilárd/MTI/ 

orszagut.com/nyomtatott_cikk/nem-ilyen-lovat-akartunk