Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szubszidiaritás: a dolgokat a dolgokhoz legközelebb álló vezetési szinten intézzük el

2021.05.11

 

Diétás Magyar Múzsa

 

 Az oltások megszervezése körüli problémák nem eseti problémák, hanem rendszerproblémák. Itt az ideje, hogy (újra) beszéljünk a szubszidiaritásról. Mi a szubszidiaritás? Az az elv, hogy a dolgokat a dolgokhoz legközelebb álló vezetési szinten intézzük el, és nem akarunk mindent a felső szintekről mikromenedzselni. Nagyon szépen hangzik, de mit jelent a gyakorlatban?

Egy hadseregnél ugyanolyan fontos, hogy a katonák lábat mossanak és az, hogy megfelelő haditerv legyen. Ha a katonák nem mossák meg rendszeresen a lábukat, akkor gombás lesz a lábuk, sebes lesz, a sebes lábú katona lassabban menetel. A lassabban menetelő, lábát fájlaló alakulat harcértéke csökken, sebesülés esetén könnyebben kap fertőzést. Ha nem jó a haditerv, akkor pedig a tökéletes lábú hadsereg is belesétál valamilyen kelepcébe, rossz helyen, rosszkor támad. Sok részfeladatot lehet még említeni a hadseregnél a fegyverek és bakancsok megfelelő kiválasztásától kezdve a kellően tüzes és lelkesítő indulók megkomponálásáig.

Jól működő hadseregnél minden feladathoz megvan a megfelelő vezetési szint. A tizedes és a szakaszvezető dolga, hogy üvöltözzön a bakákkal, hogy mindenkinek meg legyen mosva a lába. A haditervet vezérkari tisztek és főtisztek tervezik, tábornokok látják át és hagyják jóvá. Hírszerzők szerzik a hírt, berepülő pilóták repülik be a repülőgépet és a tamburmajor inti be az indulót a rezesbandának.

A megsemmisítő vereséget szenvedő hadseregeknél a vereség okai között az elsők között szokott szerepelni, hogy egy káplár, ahelyett hogy a lábmosást és fegyvertisztítást hanyagoló bakákkal üvöltözne, haditervet ír, vagy hogy a tábornok, akit éppen átvernek egy hadicsellel, a legénységi körletek inspiciálásával van elfoglalva.

A hadsereg azért jó példa a vezetési módszerek bemutatására, mert tisztán hierarchikus szervezet, vagyis egy bizonyos vezetési szint minden alatta levőnek parancsol. Mégis, akkor működik csak jól, ha nem parancsol minden felettes minden alantasnak, akkor sem, ha megteheti. Az a jó, ha minden szintnek felelősségi köre van, amelyen belül valamekkora önállósággal intézkedhet. Ennek az alapja a bizalom. Bizalom abban, hogy a káplár pontosan tudja, hogy kell a bakákkal üvöltözni és megtanítani nekik a fegyverpucolást és a lábmosást.

A bizalom jó, az ellenőrzés még jobb...ezt a mondást Gandhi és Jézus kivételével már az összes jelentősebb vezető neve fölé írva láttam. Pedig van ennek pontosabb változata is, igaz, hogy az nem hangzik ennyire jól.

Három fogalom van benne: irányítás, felügyelet, ellenőrzés. Ez a három dolog, amelyet egy felső szint az alatta levő szinttel csinálhat.

Az irányítás teljes kontroll, minimális bizalommal.

Minden lépést felülről határoznak meg. Amikor egy akciófilmben azt látjuk, hogy a kommandósok fejkameráinak képét nézik a központban és megmondják, hogy be szabad-e rúgni az ajtót, van tűzparancs vagy nincs, akkor irányítást látunk.

A felügyelet még mindig szoros kontrollt jelent és nem túl sok bizalmat.

 Ilyenkor az alsóbb szintnek van bizonyos önállósága, de továbbra is minden lépését szigorúan a regula szerint végzi és minden lépéséről jelentést tesz felfelé. A lépéseket azonban már nem kell egyenként jóváhagyni, azonban minden lépést megnéznek fent, hogy jó-e. Tipikusan ilyenek azok a munkák, ahol valami veszélyes anyaggal dolgoznak. Nagyon pontos nyilvántartást vezetnek, mert mindig pontosan kell például tudni, hogy mennyi plutónium van az országban, hol van, ki és mit csinál vele.

Végül pedig az ellenőrzés a kontroll leglazább formája.

 Az alsó szint a szabályoknak megfelelően, de munkáját magának megszervezve dolgozik, sokszor maga alá is szinteket szervezve. Nem tesz minden lépéséről jelentést, de persze attól még pontos nyilvántartást vezet. A felső szint vagy időszaki ellenőrzést végez, vagy konkrét ügyekben alulról (kívülről) érkező jelzésekre “nyúl bele” az alsóbb szint munkájába.

Az irányítás, felügyelet, ellenőrzés ebben a sorrendben egyre kevésbé kontrollált és biztonságos, viszont ebben a sorrendben egyre hatékonyabb.

Nincs univerzális recept arra, hogy mikor, melyik vezetési formát kell alkalmazni. Két dolog azonban elég jól eligazít: az egyik a szervezet tagjainak képzettsége és morálja, a másik pedig a bizalom.

Ha például az alsó szinten sok jó emberünk van, lehet őket hagyni dolgozni, ha viszont sok az új toborzott, akkor folyamatosan ki kell küldeni valakit, hogy eleinte szoros irányítással biztosítsa, hogy az történik, aminek történnie kell, ameddig a képzettség a kellő szintre emelkedik. A képzettség hiánya érdekes módon nem akkor üt a legnagyobbat, amikor a szervezet alján vagy tetején van, hanem amikor a közepén. Ilyenkor következik az, hogy a felső szint elvárásokat támaszt, az inkompetens középső szintek pedig az alsó szint nyakára ülnek és nem hagyják dolgozni.

Pontosan ez történik most a magyar vakcinakampánnyal is. Felső szinten meghoztak két jó döntést. Az egyik, hogy nem tartalékolnak, a másik pedig, hogy kockáztatnak és szereznek olyan oltóanyagot, amelyik még nincs teljesen bevizsgálva, de nagy valószínűséggel hatékony. Ezzel lökésszerűen, százezrekkel lehet megnövelni a legalább egyszer beoltottak számát, és a legfrissebb kutatások szerint ezzel rengeteg embert lehet védetté tenni. Mindkét lépés rejt magában kockázatot (1. jön-e elég anyag a második oltáshoz 2. tényleg jó-e az, amelyiket az EU nem vizsgálta be) de úgy tűnik, hogy megéri ezeket a kockázatokat vállalani.

A legalsóbb szinten pedig akármilyen megtépázott is az egészségügy, van elég szakember aki tud oltani és be tudja írni az oltás tényét egy megfelelő informatikai rendszerbe.

Középen történt a reccs, méghozzá azért, mert a bizalom hiányzik már nagyon rég, és a középszint (az államigazgatás/közigazgatás) fel lett töltve olyan emberekkel, akik “megbízhatóak” vagyis sose jelentik azt, ha valami nem jó és elfogadják azt, hogy nem szabad önállóan dolgozni.

A másik probléma ugyanis az, hogy az irányítási szintekről visszafelé is jönni kell az információnak, és a döntéseket ennek megfelelően korrigálni kell.

Az előző példában a felső szint hozott egy jó döntést és az alsó szint végre is hajtotta volna. Egyedi eset volt, ugyanis a legtöbb esetben a felső szinten fogalmatlan rögtönzést látunk, hibát hibára halmozva. Ez csak részben van azért, mert nem értenek hozzá. A koronavírus-járvány annyira új, hogy simán születnek rossz döntések a legprofibb munka mellett is. Mondjuk nem akkorák, mint hogy nem kötjük le a rendelkezésre álló keretet az egyik legjobb oltóanyagból, ahhoz nem kell elméletet gyártani, az egyszerűen azért van, mert valaki hülye volt. De sokszor nem a hülyeség az ok, hanem az, hogy a legfelső szint vakon repül.

A felső szint ugyanis nem hajlandó figyelembe venni az alsóbb szintek jelzéseit (és az alsóbb szintek már nem mernek jelezni) eleve rossz döntéseket hoz. A kormány eleve rossz nyomon jár persze, amikor a döntéseiből népszerűségi, politikai kérdést csinál. De ez a két dolog nem független egymástól. Természetesen minden kormány, nemcsak a magyar igyekszik bármilyen problémát úgy megoldani, hogy a lehető legkevesebb állampolgár rázza az öklét a parlament irányában. Önmagában az, hogy Orbán olyan döntést akar hozni, amely a legkisebb népszerűség-vesztést okozza, nem lenne gond. Gond akkor van, amikor nem veszi figyelembe az alsóbb szintről jövő jelzéseket a járvány terjedéséről és nem veszi figyelembe, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokkal mennyi idő alatt, mekkora változást lehet elérni.

Ilyen volt Orbán januári “mindenkit egy hétvégén beoltunk” megszólalása. Orbánnak szokása a nagyotmondás, de meggyőződésem, hogy ő tényleg úgy gondolta, hogy be lehet oltani ennyi embert ennyi idő alatt. Méghozzá azért gondolta így, mert megfelelő szervezés mellett ez lehetséges is. Csak nem akkor, amikor épp mindenki azzal van elfoglalva, hogy új szerződés aláírására szorítsa rá a legénységi állományt.

 Senki sem azt csinálja, ami a dolga. A középszint nem gyűjti be az adatokat és nem tesz javaslatokat a hatékony ügyintézésre, a felső szint nem biztosít erőforrásokat. Innentől kezdve két dolog szokott történni. Az egyik természetesen az, hogy az alsó szint elkezdi spontán megszervezni magát (beadja az oltást annak, aki ott van, mielőtt az oltóanyag megromlana) a másik pedig az ügyeletes csodadoktorok megjelenése, akik a felső szinttől megbízást kapnak a dolgok “gatyába rázására”. Ennek a vége egyébként az szokott lenni, hogy a felső szintről jövők főtisztnek feszesen tisztelegnek, majd amikor az autója kifordult a laktanya udvaráról, csinálják azt amit addig...

Az ideális állapot tehát az, amikor az ügyek intézése a lehető legközelebb van azokhoz a helyekhez és emberekhez, akiket az ügyek érintenek. A szoros irányítást ott alkalmazzák, ahol tényleg szükség van rá, az ellenőrzést ott, ahol valami probléma merült fel, mindenütt másutt pedig felügyelnek.

Ha valaki abban a hitben élt volna eddig hogy fentebb az én eredeti, kivételes tehetségemen, olvasottságomon alapuló gondolataimat olvashatta, ki kell ábrándítanom. Ez harmadéves anyag a jogi karon (közigazgatási jog), de tanítják minden igazgatásszervezési és menedzsment szakon is. A jogi karon persze ez egy túlélős-megúszós vizsga, de ha én emlékszem rá, akkor feltételezhető ,hogy még rajtam kívül azért több ezer ember emlékszik rá. Tíz év alatt viszont kormányközelben nem maradt egy se, aki emlékezne rá, vagy szólni merne a Doktor Miniszter Elnök Úrnak, hogy a szavazóbázisnak lehet hogy tetszik, hogy a Vezénylő Tábornok beleegyezése nélkül egy surranót se lehet kipucolni a seregben, viszont amint jön az ellenség, ez megbosszulja magát. Aztán mehet az elnézést kérő SMS. Esetleg megtizedeltethetjük a legénységet.

 Ja nem, azt a múlt héten csináltuk. A csata előtt.