Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vízió a nemzeti fejlesztő állam modelljében működő újraelosztó szociális piacgazdaságról

2019.10.06

  

Vízió a nemzeti fejlesztő állam modelljében működő újraelosztó szociális piacgazdaságról

 

 

A szemelvényeket összeválogatta: Szabó Gábor

 

Az állam feladata: a fennálló hatalmi és jogrend védelme, az emberi szabadságjogok, a magántulajdon és az alkotmányosság biztosítása

Akármelyik államelméletet vesszük is államszemléletünk alapjául, az államot jogi szervezetnek kell tekintenünk. Az állam a jog formái között, a jog által létesített közintézmények összhangzó működésében éli életét.

Az alkotmányból merített felhatalmazottsága, és az alkotmány által biztosított jogállása révén a pillanatnyi tömeghangulat netaláni romboló kitöréseinek esetleg gátul is kell szolgálnia. Molnár Kálmán: Államelméletek lecsapódásai a tételes alkotmányjogban (1932)

A közgazdaságnak azt kell értelmezni, hogy mi történik körülöttük a világban.”/Martin Wolf/ Nem gondolhatjuk, hogy létezhet olyan ideológiától mentes társadalomkép, amely érintetlenül hagyja a gazdasági elitet, nem célozza meg a tőkéhez való hozzáférés újrarendezését. John Rawls :A Theory of Justice ( Az igazságosság egy elmélete)

Antikapitalistáknak tudniuk illenék, hogy bár a neoliberalizmus csakugyan ellenség, de letepert, a földön heverő ellenség, a libertárius-neokonzervatív történelmi szakasz már véget ért, míg a korporatista-etatista gazdaságpolitika kezdi mindenütt átvenni a hatalmat. S ez is kapitalizmus (bár valamelyest más), tehát ez is épp úgy ellenség, mint a piaci-megszorításos-államtalanító változat volt. /merce.hu/2019/05/20/TGM

 

Miért szükséges az újraelosztás?

A kikényszerített redisztribúció jelenséget Tullock (1970) és Downs (1957) írták le először. Szerintük a szegények szavazati hatalmukat használják fel arra, hogy kierőszakolják a gazdagoktól a redisztribúciót. A képviselők újraválasztásuk, azaz a többségi szavazat elnyerése érdekében olyan programért állnak ki, amely inkább a szegény többség érdekeit szolgálják. Az egyenlőség viszont így sem valósul meg, egyfelől mert az adók emelése csökkentheti a munkaerő-keresletet; másfelől a gazdagok nagyobb hatalommal rendelkeznek, és kisebbségük ellenére meg tudják védeni érdekeiket, harmadrészt maguknak a szegényeknek is érdeke az egyenlőtlenség fenntartása, hiszen ha egy napon majd ők is gazdagok lesznek, akkor mindezeket az előnyöket ők is élvezhetik majd. Tullock elmélete szerint tehát a politika inkább a többség érdekeit szolgálja, amelynek nagyobb részét, akárhogy is nézzük a középosztálybeliek teszik ki. Ez indokolhatja azt, hogy az állami intézkedések gyakran a középosztálynak kedveznek leginkább, s így nem teljesül maradéktalanul a méltányossági szempont. A másik eset, ha egyáltalán nincs redisztribúció és a gazdagok önkéntes adományaiból összejött pénzt osztják el a szegények között.

Előfordul viszont, hogy a gazdagok önként szavaznak a szegények érdekeit képviselő pártra, azaz az állami redisztribúcióra. Ezen jelenségek magyarázata után kutatva Hochman és Rogers (1969) arra a következtetésre jutott, hogy mivel az egyéni jólétek egymástól nem függetlenek és a szegény jövedelme hatással van a gazdag jólétére is, ezért racionális az önkéntes adakozás. Ez viszont nemcsak az adakozó hasznát fogja növelni, hanem azokét a gazdagokét is, akik nem adakoztak. Az ún. „potyautas” probléma miatt, tehát a gazdagoknak megéri az állami redisztribúció mellett dönteniük, hiszen akkor a többi gazdag is kénytelen adójával a szegények támogatásához hozzájárulni. A másik ellenérv az önkéntes adakozás ellen az, véli Barr, mégha mindegyik gazdag adakozna is, nem biztos, hogy az általuk felajánlott összeg megfelelne a redisztribúció optimális értékének.[…]

Annak ellenére, hogy a szocialista rendszerekben sem valósult meg maradéktalanul a lakosság pénzbeni jövedelmeinek egyenlő elosztása, az mégis egyenletesebbnek mondható a kapitalista országokkal összevetve (Kornai, im). A meghirdetett elvekkel szemben az anyagi jólét elosztását szolgáló intézkedések és eszközök (forgalmi adók kivetése, állami szubvenciók, ingyenesen osztott javak és szolgáltatások) sem feltétlenül szolgálták az egyenlő elosztást. Ugyancsak nehézséget jelentett, hogy a hiánnyal küszködő gazdaságban az elvileg mindenkinek alanyi jogon járó juttatásokért sorban állás volt.

Kornai a szocialista rendszer jóléti szolgáltatásait reziduális jellegűnek nevezi, abból kifolyólag, hogy az állam juttatásainak abszolút mértéke alacsony volt: ha több jutott rá többet, ha rosszabb volt a gazdaság helyzete, akkor kevesebbet osztottak szét. A szocialista állam tehát csak felemás módon teljesítette a redisztribúció útján történő igazságosabb elosztás kívánalmait. Másfelől az elért eredmények az egyének politikai, társadalmi és gazdasági szabadságjogainak korlátozásával jártak együtt. (Kornai, 1993a) /Róbert Péter–Nagy Ildikó: ÚJRAELOSZTÓ ÁLLAM VAGY ÖNGONDOSKODÓ POLGÁR?/TÁRKI/

 

Szociális állam, jóléti állam. Elméleti és történeti alapvetés

Egy publikálás előtt álló „Alkotmányjog” tankönyv egyik fejezetének vázlata Pongrácz Alextől /Részletek/

1. A szociális állam fejlődéstörténete

A tulajdonképpeni jóléti állam távoli gyökereként inkább az ún. szegénytörvényeket érdemes említeni. Ezek a születőben lévő piacgazdaság során nehéz helyzetbe került dolgozók és szegények életét igyekeztek valamennyire védeni. Angliában az első ilyen tárgyú törvényhozási produktum 1601-ben született, majd 1834-ben egy újabb törvényt fogadtak el. A szegénytörvények egyfajta minimumot próbáltak nyújtani a piac hullámzásai és viharai ellen védekezni képtelen rétegek számára.

A szociális állam első gyakorlati említésére a forrongó Franciaországban, 1790-ben került sor, amikor La Rochefoucauld-Liancourt ezt a követelményt fogalmazta meg az Alkotmányozó Nemzetgyűlés koldulási bizottságának jelentésében, majd Robespierre az 1793-as Deklarációban. Hasonló karakterű volt a Barre részéről a Konventnek küldött 1794. évi jelentés is, amely kinyilvánította a biztonsághoz, az öregségi és a rokkantsági támogatáshoz való jogot. Angliában 1802-től indult meg a gyári törvényhozás.

A laissez faire-felfogás és az „éjjeliőr-állam” eszményének piedesztálra emelése és érvényesítése azonban óriási problémákat generált. A liberalizmus szerint a gazdasági élet és szervezés alapja a szabadpiac. A piac szabadsága (a gazdasági tulajdon és tőkeszerzés szabadsága, a vállalkozás és a verseny szabadsága) a politikai szabadság alapja. Az állam szerepe csupán a piacgazdaság működési feltételeinek – a szabadpiac érvényesülésének – a jogszabályokban történő garantálása és szabályozása, valamint őrködés e szabályok betartása felett.

 

2. A jóléti állam fogalma, céljai és preferenciái

 

A jóléti állam kapcsán nem szolgálhatunk egzakt, pontosan meghatározható fogalommal. Nicholas Barr szerint a jóléti állam „nem teszi lehetővé a pontos fogalmi meghatározást, ezért nem is próbálom meg komolyabban ajánlani.” Kellő eligazítást adhat azonban Asa Briggs meghatározása, mely szerint a jóléti állam olyan állam, amelyben „a szervezett kormányzati hatalom tudatosan kerül alkalmazásra (a politikán és az adminisztráción keresztül), abból a célból, hogy a piaci erők játékát módosítsa legalább három területen”, azaz

az egyéneknek és a családoknak minimális jövedelmet garantálnak, amely független munkájuk vagy tulajdonuk piaci értékétől;

leszűkítik a gazdasági bizonytalanság mértékét, lehetővé téve az egyének és a családok számára bizonyos társadalmi kockázatok, így a betegség és munkanélküliség kezelését, végül státusztól és osztály-hovatartozástól függetlenül bizonyos preferált szolgáltatások esetén a lehető legmagasabb szintű ellátást biztosítják alanyi jogon, minden állampolgár számára.

Esping-Andersen meghatározása szerint a jóléti állam a polgárok elemi jólétének biztosítására irányuló állami felelősségvállalást jelent. A jóléti állam fogalma tehát elsődlegesen a tőkés piacgazdaság negatív hatásainak korrigálására irányuló állami szociálpolitikai intézmények és kormányzati intézkedések komplexumát jelenti, amelyek különböző indítékok alapján, és eltérő ütemben épültek ki a fejlett tőkés országokban.

A jóléti állam két fő célja a szegénységgel szemben történő fellépés, a jövedelem és a vagyon újraelosztásának, redisztribúciójának megvalósítása (méltányossági összetevő vagy ún. „Robin Hood-funkció”), illetve a biztosítási szolgáltatások és a fogyasztás „kisimítását” szolgáló mechanizmusok kínálása („malacpersely-funkció” vagy hatékonysági komponens.) A jóléti állam az állam következő, átfogó területein fejt ki tevékenységet: pénzbeli juttatások, egészségügyi ellátás, oktatás, lakásügy, illetve egyéb jóléti szolgáltatások. A juttatás lehet pénzbeli (társadalombiztosítási kifizetések, gyermeknevelési támogatás, szociális támogatások), illetve természetbeni is (oktatási és egészségügyi ellátás megszervezése a gyengék, a szellemi vagy fizikai fogyatékkal élők, a védelemre szoruló gyermekek részére). A jóléti állam „célközönségét” főként a gyengék és elesettek (védtelen gyermekek, rossz egészségi állapotú, idős emberek, szellemi vagy fizikai fogyatékkal élők, szegények) jelentik, de a különböző pénzügyi juttatások, az egészségbiztosítási és közoktatási szolgáltatások nyújtása révén azok is, akik nem elesettek vagy szegények. Különösen a svéd jóléti államban azonban az állam annak érdekében is lépéseket tett, hogy a középosztály tagjait is „helyzetbe hozza”: ráeszmélve ugyanis arra, hogy az erős középosztály a működő demokrácia záloga és őrzője, védőhálót nyújtott a svéd középosztály tagjai számára is (így egy középosztálybeli az állása elvesztése esetén, az álláskeresés idején is számíthatott a korábban őt megillető fizetés egy részére).[…]

Ez az irányítás azonban soha nem akart a piacgazdaság alapjaiig hatolni, csak az önpusztító vonásait igyekezett korrigálni: a ciklikus visszatérő válságra való hajlamukat, és a súlyos társadalmi feszültségeket eredményező válságot. A modell követői a fizetőképes piaci kereslet ösztönzése mellett valamilyen szintű jóléti, szociális újraelosztást, fogyasztóvédelmet, és más közszolgáltatások nyújtását tartották kívánatosnak. A jóléti állam tehát nem a piacgazdaság ellensége, mi több, a piaci kudarcok kezelésén keresztül a piacgazdaság hatékony(abb) működésének az elősegítése a célja.[…]

 

A jóléti állam típusai

A „liberális” modell főleg kezdetben volt domináns az angolszász országokban. Ez az alsóbb néprétegek számára a tisztes szegénység viszonylagos egyenlőségét igyekezett megteremteni, a többség számára pedig a jövedelmek arányában differenciált jólétet. A szociális segítségnyújtás a bizonyítható szükségletekhez igazodik és kapcsolódik, nem a munkateljesítményhez. Általában jellemző rá a szolgáltatások alacsony színvonala, a kérvényezők megbélyegzése, stigmatizációja. A juttatások elsősorban egy alacsony jövedelmű, általában a munkásosztályhoz tartozó, az államtól függő helyzetben lévő klientúráról gondoskodnak. A jogosultsági szabályok szigorúak, a juttatások pedig szerények. E változatban összességében mély szakadék keletkezik a középosztályok és az alsóbb néprétegek között. Az ilyen állam támogatja a piacot (ebben az értelemben nevezhető liberálisnak). Az ilyen állam hatásosan korlátozza a szociális jogok terjedelmét. E modellre jellemző példa az Amerikai Egyesült Államok, Kanada és Ausztrália rendszere. Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy a brit Clement Attlee keresztényszocialista-munkáspárti miniszterelnök meglehetősen markáns jóléti ellátórendszert épített ki, az ingyenes egészségügy és temetkezés preferálásával, családi pótlék és egységes összegű nyugdíj, munkanélküli segély, valamint táppénz folyósításával, és számos stratégiai ágazat államosításával.

 

A konzervatív-korporatista (etatista) modell kötelező társadalombiztosítási rendszert alkalmaz, erős szociális jogosítványokkal. A juttatások mértéke a befizetésektől, a munkateljesítményektől és a foglalkoztatottság mértékétől függ. A konkrét jogosultsági és juttatási szabályok emellett társadalmi rétegek szerint is tagoltak. Ebből a modellből általában hiányzik a kiegyenlítő újraelosztás mozzanata. Külön biztosítási rendszerek léteznek például a munkások és alkalmazottak, illetve az állami tisztviselők számára. A keresztény-konzervatív családképben problémaként tételeződik a nők munkavállalása, a családi szolgáltatásokra helyezik a hangsúlyt és családi pótlékok ösztönzik az anyaságot. Ebben a modellben meghatározó az állami jelenlét, a magánbiztosítás pedig csak marginális szerepet játszik. Hagyományosan ebbe a csoportba sorolható Ausztria, Franciaország, Németország és Olaszország rendszere.

A harmadik, a skandináv modellbe tartozó államok csoportját fentebb már érintettük. Érdemes azonban összefoglalóan leszögezni, hogy ebben a modellben az állampolgári juttatások kiegyenlítő rendszere érvényesül, a keresettől és a hozzájárulás mértékétől függetlenül. A szociáldemokrata típusú megoldást a már említett Beveridge-jelentés elkészítője nyomán Beveridge-modellnek is nevezik. A jövedelem-újraelosztás segítségével felfelé egyenlősítenek, differenciáltabb szükségleteket is bevonva a juttatási körbe. A skandináv típusú jóléti politika korlátozza a piac hatását, de széles körű lojalitást képes teremteni a jóléti állam iránt. A szociáldemokraták egy olyan modell kialakítására törekedtek, amely a legmagasabb szinten biztosít egyenlőséget. A fizikai munkások az alkalmazottakkal vagy a köztisztviselőkkel azonos jogokat élvezhettek, és minden rétegre kiterjedő, univerzális biztosítási rendszer jött létre. Mindenki részesült a juttatásokból, ekként viszont mindenki függő helyzetbe is került. Csak az érdekesség kedvéért említjük meg, hogy a dán jóléti állam példáját említve alkotta meg azt a frappáns minősítést Bod Péter Ákos, hogy a modern északi piacgazdaság képlete a következő: „kapitalizmus délelőtt, szocializmus délután”.

 

4. A jóléti állam válsága és a neoliberális versenyállam felemelkedése

A nemzetállamok gazdaságpolitikai mozgástere az eddig látottakhoz képest később radikálisan lecsökkent, nem függetlenül a gazdaságpolitikai arénában az 1970-es évek derekától bekövetkezett változásoktól. Az évtizedeken keresztül sikeresnek mondható jóléti állam „projektjével” szemben az 1970-es évek közepétől kibontakozó, majd meghatározó befolyásra szert tevő /neokonzervatív/neoliberális ortodoxia térnyerése kapcsán Friedrich August Hayek és Milton Friedman nézeteinek gyakorlati alkalmazását valósították meg, a „piac megtisztulásának” tételére építve egész hitvallásukat. Eszerint a rugalmas árak jóvoltából a gazdaság képessé válik önmaga stabilizálására, az állam pedig szinte csak ott funkcionálhat, ahol a piaci integráció nem lehetséges. Friedman egyértelműen fogalmazott, amikor rögzítette, hogy „a kormány hatáskörét korlátozni kell. Fő feladata szabadságunk mind a kapuinkon kívüli ellenségeinkkel, mind pedig polgártársainkkal szembeni védelmezése kell legyen: hogy őrizze a törvényességet és a rendet, hogy kikényszerítse a magánszerződések teljesítését és hogy erősítse a versenypiacokat.”[…]

Az önszabályozó piacok mítosza révén korábban a szegényeket óriási létbizonytalanságnak sikerült kitenni. Joseph Stiglitz szerint a központi probléma, amit korunkban kezelni kell, az, hogy le tudjuk-e küzdeni a világközösségben tapasztalható egyensúlytalanságokat, mielőtt túl késő lesz. Új típusú problémaként jelenik meg ráadásul az információs robbanás és a technológiai forradalom, amelynek hatására a XXI. században milliárdok kerülhetek ki a munkaerőpiacról, létrehozva egy „hatalmas és hasznavehetetlen új társadalmi osztályt, olyan társadalmi és politikai felfordulást okozva, amelyet egyetlen ma létező ideológia sem lenne képes kezelni. Technológiáról és ideológiákról beszélni meglehetősen elvontnak és távolinak hangozhat, a tömeges munkanélküliség (…) nagyon is valóságos kilátása azonban senkit sem hagy hidegen.” Ideje lenne elgondolkodnunk, hogy a XXI. század államának nem a fejlesztési prioritásokat és a szociális szempontokat egyaránt szem előtt tartó fordulatra lenne-e szüksége?! /merjgondolkodni.wordpress.com/category/gazdasagpolitika/

Általánosságban elmondhatjuk, hogy a baloldali liberalizmus és a szociáldemokrácia hívei jellemzően az igazságosság méltányosság- és esélyegyenlőség-központú felfogását vallják. Szerintük az igazságosság mértéke az, hogy az egyének méltányos feltételekkel, egyenlő esélyekkel vesznek-e részt a társadalmi kooperációban. A piac szabályozását oly módon kell megvalósítani szerintük, amely ezzel az esélyegyenlőséggel összhangban van.

Radikálisabb baloldali elképzelések szerint azonban az igazságosság mértéke az, hogy a társadalomban mindenki megkapja-e azt, amire szüksége van a teljesértékű emberi élethez, emberi méltósága fenntartásához és képességei mindenoldalú kibontakoztatásához. „Mindenkitől képessége szerint, mindenkinek szükségletei szerint” – ez a radikális baloldal alapvető igazságossági elve. E radikális baloldaliak tehát – amennyiben a piacot egyáltalán céljaik megfelelő eszközének tartják – a piac olyan szabályozását támogatják, amely a piaci elosztást minél érzékenyebbé teszi az emberek szükségleteire. https://merce.hu/2019/02/17/mi-a-baj-a-piacgazdasaggal-ii-piac-es-igazsagossag

A piacoknak – eltérően a közgazdászoktól és a politikusoktól – nincs ideológiájuk. Amíg a piaci szereplők pénzt tudnak keresni, addig készek a saját szavaikat is megcáfolni, ezért csak azt akarják, ami egyszerűen működik, ami stabil, egészséges gazdasági környezetet biztosít, ami elősegíti a tartozások visszafizetését. Ha a körülmények eléggé súlyossá válnak, akkor az adósság átütemezésére is készek, ha ennek alternatívája a káosz és a még nagyobb veszteség kilátása. /vg.hu/velemeny/kisertet-jarja-be-europat-322552/Közgazdász  blog/

„A liberálisok összekötötték a szabadságot és a kapitalizmust! Hogy csak a leghíresebbeket említsük: Hayek Constitution of Liberty (A szabadság alkotmánya) című műve, vagy Milton Friedman Kapitalizmus és szabadság című könyve, melyben nemcsak amellett érvel, hogy a szabad piac előfeltétele a szabad demokráciának, hanem a fordított kapcsolat mellett is. „/g7.hu/vilag/20190405/kinai-vita-nem-az-a-tanulsag-hogy-korrupt-diktatura-kell-a-novekedeshez/

 

 „A demokrácia és a kapitalizmus szorosan összetartoznak

Ezt csak az gondolhatta, aki nem ismeri a kapitalizmus történetét. Sem Anglia nem volt demokrácia, amikor megelőzte Flandriát, sem Németország, amikor beérte Angliát. A távol-keleti kistigrisek vagy diktatúrák voltak (Dél-Korea), vagy autoriter rendszerek (Tajvan, illetve Szingapúr a mai napig), de legalábbis egyetlen párt volt egyeduralkodó (Japán). A neoliberálisok (Hayek, Friedman) álomországa a szélsőjobboldali chilei diktatúra volt. Semmi csodálkozni való nincs azon, hogy Kína nem demokratikus országként képes az elképesztő fejlődésre. Hogy aztán a fejlődés következtében egy széles középosztály létrejöttével lesz-e demokratizálódás, mint a fejletté vált Japánban, Tajvanon és Koreában, vagy marad az egypártrendszer, mint Szingapúrban, az már a jövő zenéje. Demokráciában természetesen jobb élni, ám ez a gazdasági növekedésnek nem előfeltétele. Tény, hogy a nagy gazdasági kiugrást produkáló országok többsége nem volt demokrácia, amikor a globális gazdaságon belül előre tört. Akkor lett demokrácia, amikor egy bizonyos fejlettséget elért, kialakult egy megfelelően széles középosztály, és az kivívta a demokráciát.https://g7.hu/vilag/20190319/ot-kinai-lecke-liberalisoknak/

A jólléti állam Nyugat-Európában megvalósult modellje

A neoliberalizmus tartalmi körülhatárolásához érdemes először Wolfgang Streeck nyomán az azt megelőző keynesiánus jóléti időszak sajátosságait összefoglalni:

– politikai cél a teljes foglalkoztatás;
– széles tagságú szakszervezetek kollektív és iparági bérmegállapodásokat kötnek;
– vegyes gazdaság, iparpolitika,
– a versenyképesség növelése az ágazati bérminimumok emelésével (ez az úgynevezett Rehn–Meidner-modell);
– biztonságos megélhetést adó széles közszféra, amely versenytársként felhúzza a magánszféra foglalkoztatási gyakorlatát;
– univerzális szociális jogok;
– az egyenlőtlenséget szűk korlátok között tartó adó- és jövedelempolitika;
– a bérek folyamatos emelésére törekvő, anticiklikus, keresletet menedzselő politika a stabil növekedés elősegítésére;
– erőteljes antikorrupciós intézményrendszer a magas adóztatás értelmes felhasználásának biztosítására.

A keynesiánus, jóléti kapitalizmus ezen modelljének jellegzetességei élesen elválnak az ezt követő neoliberális korszaktól, melynek célja a gazdasági elit és az általa irányított nagyvállalati szektor érdekeinek megfelelően:

– az adók csökkentése,
– az újraelosztás, a jóléti állam szolidaritást és mobilitást lehetővé tevő kiadásainak leépítése a költségvetési „stabilizáció”, a megszorítások ideológiájának segítségével,
– a privatizáció,
– a liberalizáció, a dereguláció, a közbeszerzések nagyvállalatok általi megszerzése,
– a szakszervezetek és a munkavállalók jogainak csorbítása, a munkapiaci „rugalmasság” ideológiájának álcázva (lásd erről a Nobel-díjas amerikai közgazdászt, Solow-t)
– A folyamatos megszorítás, amelyen keresztül a nagyvállalatok által foglyul ejtett állam a polgárokkal fizetteti meg a nagyvállalatoknak és a felső osztálynak juttatott állami támogatásokat, adócsökkentést, adókedvezményeket, az adósságállományuk állami átvállalását.
http://ujegyenloseg.hu/mi-a-neoliberalizmus-1-resz-a-neoliberalizmus-eredete/

A fejlesztő állam modellje

„A fejlesztő állam fogalma első ízben a II. világháborút követően jelent meg Indiában (Nehru kezdeményezésére), Brazíliában (Getulio Vargas jóvoltából), illetve Törökországban, ahol 1962-ben meg is alapították az Állami Tervezési Szervezetet. A nemzetgazdasági tervezés kivitelezésére tett első kísérletek azonban hamvukba holtak.

A fejlesztő állam paradigmája azonban az igazi sikertörténetét a délkelet-ázsiai térségben megvalósított gyakorlat révén könyvelhette el.

A fejlesztő államok által megvalósított konstrukció ugyan a központi tervezésen nyugszik, mindazonáltal a kapitalizmus keretein belül maradó állami beavatkozást jelent a gazdaság működésébe, mely erre tekintettel különösen alkalmas a piaci kudarcok korrigálására.” [11] Wade, Robert Hunter: Az állam visszatér. Leckék a kelet-ázsiai fejlődés fejezeteiből, in Scheiring Gábor – Boda Zsolt (szerk.): Globalizáció és fejlődés. Kritikai fejlődéstanulmányok szöveggyűjtemény. Védegylet – Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2011, 382-398. o.; Wade, Robert Hunter: Governing the Market. Princeton University Press, Princeton, New Jersey, 1990

/merjgondolkodni.wordpress.com/tag/fejleszto-allam/#_ftn11

Szintén kulcsfontosságú volt a sikerekben a következetes, nem részrehajló, szokatlanul kemény igazságszolgáltatás. Így nem alakulhatott ki az államot foglyul ejtő, kizárólag saját gazdagodásukat célzó, a politikaközeli érdekcsoportokat favorizáló jogszabályalkotás és igazságszolgáltatás.

Az ázsiaiak eredményei azt igazolják, hogy nekik felkészülten ment a bürokratikus fejlesztés. Iparpolitikájuk eredménye így összhangban volt a piac működésével és a gazdasági szereplők elvárásaival. A szakirodalom ezt a rendszert beágyazott autonómiának nevezi, aminek az a lényege, hogy az állam képes a magánszektorral úgy együttműködni, jelzéseit az iparpolitikájába beépíteni, hogy közben megőrzi függetlenségét és nem válik korrumpálhatóvá. Szingapúrban minden egyes döntést hihetetlenül alapos, racionális módon, kemény költség-haszon elemzéssel támogatva hoztak meg. https://index.hu/gazdasag/2016/10/26/orban_viktor_felreertett_rendszere/

Jelenleg a gazdasági ismérvek – alapján a monopolkapitalizus kiteljesedésének, beteljesülésének korszakát éljük.

A transznacionális monopolkapitalizmus a monopolkapitalizmus klasszikus és állammonopolista szakasza után, annak harmadik stádiuma. Ugyanakkor az is világos, a korábbi stádiumaihoz képest markánsan eltérő (sajátos) jegyeket is mutat:

1.      a tulajdonviszonyok nemzetköziesedésében (pl. külföldi beruházások, ipar-kitelepítés) és ezzel a nemzetközi jövedelemelosztásban.

2.     A pénztőke (pénzügyi luftballon) szerepében, ezzel az értéktöbbletek nemzeten belüli és nemzetközi újraelosztásában (pénzügyi szféra „élősdiségének” mértékében).

3.     A centrum-országokban megváltozik a kapitalista gazdaságra jellemző ciklikusság természete, mégpedig jellemzően az extenzívebb termelés kitelepítésével a perifériára, ugyanakkor egyes területeken a technikai fejlődés permanensé válásával a fejlett országokban. Az extenzív és intenzív fejlődési szakaszok – ezek korábban jellemzően egymást követték – a térben és időben egymás mellé helyeződnek.

4.     A világméretekben tevékenykedő (optimalizáló) nagyvállalatok a gazdasági hullámzásból adódó nehézségeiket jobban teríteni tudják, jobban át tudják hárítani az egész világra.

5.     A globalizáció folytán – a nemzetközi tőkeáramlások felgyorsulása, az adóssághegyek felduzzadása, stb. következtében – az egyes országok makroegyensúlya törékenyebb, nagyobbak az egyensúlyhiányok, mint a kapitalizmus korábbi szakaszaiban.

6.     A nemzetállami kormányok gazdasági manőverező képessége gyengül, nincs szó azonban korunkban a nemzetállamok teljes megszűnéséről. Minden jelszó ellenére az állami újraelosztás nem csökkent (az USA-ban és Japánban nőtt).

7.     Az elmúlt évtizedekben a profitráták fenntartásának egyik legfontosabb eszköze a fejlett országokban a tőkejövedelmek növelése (jellemzően kisebb adóztatás és virtuális értéknövekedés folytán), ugyanakkor a bérjövedelmek csökkentek a GDP arányában. A jóléti állam leépítése került napirendre. Ezért erősödik a társadalmi ellenállás.

8.    A kapitalizmus történetében először fordul elő, hogy (a termelés-kitelepítés és a további automatizálás folytán) a foglalkoztatás a fellendülés idején is stagnál vagy csökken, esnek, esetleg szinten maradnak a reálbérek.

9.     A globalizációs folyamat súlyos társadalmi következményekkel jár. Felgyorsult a világméretű differenciálódás folyamata: tovább nőttek a jövedelmi különbségek az országokon belül és az országok között

/ Farkas Péter /vilaggazdasagi.blog.hu/2014/03/26/vazlatos_vazlat_a_mai_kapitalizmusrol_azaz_a_trasznacionalis_monopolkapitalizmusrol

A transznacionális monopolkapitalizmus

A transznacionális kapitalizmus a monopolkapitalizmus klasszikus és állammonopolista szakasza után annak harmadik stádiuma.


    A világpiaci viszonyok (kereskedelmi, tőkekiviteli, pénzpiaci, tulajdonlási szabályok) liberalizálása felgyorsította a vállalati fúziókat, a tőke koncentrálódását és a termelés egy részének kitelepítését az olcsó bérű országokba. A cégfelvásárlások és összeolvadások nyomán a fejlett ipari országok között erősödött a kereszttulajdonlás. A gyenge gazdaságú országok pedig arra kényszerültek a hetvenes évektől, hogy egyre nagyobb teret engedjenek a külföldi tőkének a termelésben, a kereskedelemben, a közszolgáltatásokban. Az adósságaik konszolidálása, törlesztési kötelezettségeik mérséklése fejében piacuk megnyitását követelték meg tőlük a hitelezők, mindenek előtt a Nemzetközi Valutaalap közvetítésével. Földünkön a globális transznacionalizációs index, mely nagyjából tükrözi a külföldi tulajdon szerepét a gazdaságban, megközelítette a 25%-ot az ezredfordulón (fejlett országok: 23%, fejlődő országok: 24%, Közép-Kelet-Európa: 17%). Ez nyilvánvalóan minőségi ugrás a tulajdonviszonyok nemzetköziesedésében. Ennek nyomán és a pénzügyi befektetések globálissá válása következményeként a jövedelmek nemzetközi áramlása és újraelosztása a korábbi korszakoknál sokkal jelentősebbé vált.[..]


    Az elmúlt évtizedekben a profitráták fenntartásának egyik legfontosabb eszköze a fejlett országokban a tőkejövedelmek növelése, a bérjövedelmek csökkentése volt a GDP arányában. Ez praktikusan elsősorban a tőkét terhelő adók mérséklése és részben a bért terhelő adók növelése útján valósult meg. Ugyanakkor – miközben a GDP költségvetési újraelosztása lényegében véve nem csökkent – kevesebb „jut” arányaiban a lakosság szociális, kulturális, oktatási, egészségügyi ellátására. A jóléti állam leépítése került napirendre.  A vállalati tőkeerő mérete ma már lehetővé teszi, hogy az olyan infrastrukturális, közmű- és közszolgáltató ágazatok (köztük a közegészségügy és a közoktatás) privatizálására is sor kerüljön, amelyeket korábban a magántőke nem tudott felvállalni. A magáncégek azonban nem vállalják át azt a szociális felelősséget, amit azelőtt az államok viseltek. Ezért erősödik a társadalmi ellenállás a liberális politikák ellen Nyugat-Európában. 


    Már utaltunk rá, hogy a technikai fejlődés folytán a munkaerő – legalábbis a fejlett országokban – kiszorul a termelésből. A kapitalizmus történetében először fordul elő, hogy a foglalkoztatás a fellendülés idején is stagnál vagy csökken. Ráadásul a dolgozókat immár világméretekben versenyeztetik. Ha nem elég jövedelmező a termelés a fejlett országban, mert a munkaerő a költségeivel együtt túl drága, akkor a termelés kitelepítése fenyeget. Ezért nagy nyomás nehezedik a bérekre és a szociális ellátásokra. Ha nem törődik bele a fejlett országok munkásosztálya, hogy 25 éve stagnál a reálbére, sőt immár a bércsökkentés, a szociális ellátások, a közszolgáltatások lefaragása is napirenden van, akkor kitelepítik a munkahelyeket az olcsó bérszínvonalú, kevés járulékos költséget követelő országokba, s tovább fog nőni a már úgyis igen magas munkanélküliségi ráta.


    A vállalati szempontú gazdaságosság, tőkehozam szempontjából hatékony globalizációs folyamat, mely a transznacionális vállalatok (a közvetlen beruházások) térnyerését jelentette, súlyos társadalmi következményekkel járt a világ több mint száz, kevésbé fejlett vagy rendkívül elmaradott országában. A transznacionális társaságok termékeikkel elárasztották a gyengébben fejlett országok piacait. A nemzetközi munkamegosztás globális átrendeződése és a külföldi direkt befektetések, továbbá a nagyhatalmak politikai érdekei csak mintegy tucatnyi, azelőtt elmaradott ázsiai országban generáltak jelentősebb fellendülést. Igaz, köztük van az emberiség csaknem negyedét képviselő, a szocialista és a kapitalista modell sajátos elegyével kísérletező Kínai Népköztársaság.

A külső konkurencia erősödésével a legtöbb országban a belső gazdaság fejlődése, szerkezeti fejlesztése lelassult, egyes ipari tevékenységek leépültek (dezindusztrializáció), csökkent a munkahelyek száma. Különösen élesen hatott a korábbi ipari tevékenységek szétesése és a munkahelyek számának csökkenése az 1980-as évek Latin-Amerikájában, az 1990-es években pedig a Közel-Keleten és a közép-keleteurópai volt szocialista országokban és a szovjet utódállamokban – utóbbiak esetében a piacaik és részben termelő kapacitásaik bekebelezése és megszűntetése nyomán. A világméretű tőkeexpanzió felgyorsította a korábbi korszakokban is jelen volt világméretű differenciálódás folyamatát.[…]

    A transznacionális kapitalizmus magán hordozza a monopolkapitalizmus általános jegyeit, sőt sok tekintetben az állammonopolista kapitalizmus sajátosságait is, ugyanakkor a monopolkapitalizmuson belül új, meghatározott (politikai gazdaságtani) sajátosságokat hordozó szakaszt is jelent. A formák soha sem tiszták, részlegesen átmennek egymásba. A sajátosságok azonban elég határozottak ahhoz, hogy kimondjuk expressis verbis azt, ami átlengte az egész tanulmányt: megítélésem szerint a transznacionális kapitalizmus a monopolkapitalizmus klasszikus és állammonopolista szakasza után, annak harmadik stádiuma. Egy részleges formációváltozás terméke. /ezredveg.vasaros.com/html/2009_02/09023.html

Pogátsa Zoltán két izraeli szerző könyvét ismerteti: Jonathan Nitzan és Shimshon Bichler (A tőke mint hatalom, Routledge 2009) című könyvükben a tőkét sokkal inkább hatalmi pozícióként értelmezi. A tőke fogalmát nem a neoklasszikus közgazdaságtan materiális értelmében kell kezelni, sem pedig a marxiánus értelemben, amely termelési viszonynak látja azt. Nitzan és Bichler azonban a tőkét sokkal inkább hatalmi pozícióként értelmezi. A uralkodó tőke szerintük nem önmagában a profitra törekszik, hanem a gazdaságra jellemző átlagos jövedelmezőségnél relatíve magasabb jövedelmezőségre. Ez vezet ugyanis a hatalmi pozíció megteremtésére alkalmas megkülönböztető felhalmozásra.

Az uralkodó tőke nem az állam ellentétpárja, hanem az államot felhasználja uralmi pozíciójának létrehozatalára és fenntartására.

Thorsten Veblen először mutatott rá arra, hogy a társadalmi szerveződés hatalmi gépezetként működik, és hogy az egyes termékekben benne van a teljes társadalom tudása, inputja. Lewis Mumford, aki az ókori birodalmak példáján keresztül mutatja be, hogy azok „társadalmi gépezetek”, az uralom eszközei. A feudális uralmi formákat felváltó kapitalizmusban a tőke fogalmát Nitzan és Bichler szerint ugyanígy társadalmi szintre emelt uralmi gépezetként kell értelmezni. A nagyvállalatok uralmi rendszerek, a nagyvállalatok tulajdonosainak végső célja pedig nem a köztes nyereségesség, az eszközként szolgáló tőkefelhalmozás, hanem az uralmi pozíció folyamatos erősítése.[…]

Az uralkodó tőke koncentrációja többségében nem zöldmezős beruházások folyományaként jött létre, hanem összeolvadások és felvásárlások eredményképpen. Erre a gazdasági többségében nem zöldmezős beruházások folyományaként jelenségre (M&A, mergers and acquisitions) sem a főáramú neoklasszikus, sem a marxiánus közgazdaságtan nem figyel eléggé, pedig a gazdasági erőkoncentráció létrejöttének lényegi forrása. Az egyre nagyobbá váló cégek jelentős hatással vannak saját iparágaik szabályozására, egyre inkább maguk alá gyűrik az állami szabályozást először nemzeti, majd egyre inkább globális szinten (lásd a TTIP Transzatlanti Kereskedelmi és Befektetési Partnerség esetét).

Nitzant és Bechtelt az érdekelte, hogy a krízis ellenére mégis egyre erősödött Izrael vezető gazdasági konglomerátumai. Elemzésükben a Kalecki és a Baran-Sweezy szerzőpáros által fémjelzett monopolkapitalizmus iskolára támaszkodnak. Ez az iskola azt mondja, hogy a létező kapitalizmust oligopóliumok jellemzik, ahol már nincs árverseny. Itt a verseny a költségek vágásában érvényesül. Mivel nincs árverseny, az árak nőnek. A növekvő árak és a csökkenő költségek között azonban egy rés jön létre, melyet Baran és Sweezy „társadalmi többletnek” nevez el. (Ez egész más, mint Marx „értéktöbblet” fogalma!) Szerintük ez a többlet egyre inkább nő a GDP arányában, és a tőke tulajdonosaié lesz, ezért az aggregát kereslet nem elégséges a kínálat felszívására. Ebből természetesen stagnálás lesz az infláció mellett. Ez magyarázza a „stagfláció” jelenségét. Szerintük a kapitalizmus ezen a fázison csak akkor képes túllépni, ha „felesleges” kiadásokon keresztül felszívja ezt a többletet: például a pénzügyi szektoron keresztül, illetve a katonai kiadások által. ujegyenloseg.hu/izrael-globalis-politikai-gazdasagtana/

Mi a profit?

Egy átlagos egyetemista általában arra való hivatkozással nem kerülhet közelebb Sraffa neoklasszikus közgazdaságtant „kivégző” okfejtéséhez, hogy munkássága túl bonyolult. A tudomány logikáján kívüli valóság narratíváját pedig egészen más elvek, más szimbolikus uralmi viszonyok működtetik. A Sraffa előtti piaci profit kép él a szélesebb köztudatban is. A profit ezen érdemelvű értelmezése pedig hasznos a status quo szempontjából, hiszen tompítja a tőkével nem rendelkezők, az alkalmazottak békétlenséget.

Ahogy azonban Pikettytől láttuk, a jóléti újraelosztás nélküli kapitalizmus a szupergazdagok legfelsőbb osztályának megerősödéséhez, az pedig a foglyul ejtett állam jelenségéhez vezet. A neoliberalizmus és a jóléti állam közötti versengés tehát erősen politikai gazdaságtani természetű. /ujegyenloseg.hu/mi-a-profit/

Az Orbán Viktor személye köré szerveződött politikai mozgalom e bukott gazdasági modell helyett az amerikai Republikánus Pártra szinte teljes egészében jellemző neokonzervatív gazdasági és társadalmi modellt vezetett be, amely tulajdonképpen a neoliberális gazdaságfilozófiának a konzervatív társadalomképre alapozó adaptációja. Ennek jellemzői:

§  adócsökkentés, a gazdagok adópolitikai és szimbolikus támogatása,

§  a szociálpolitikai rendszer (szegénység, lakhatás, munkanélküli segély stb.) megszüntetése,

§  az oktatási rendszer finanszírozásának drasztikus csökkentése,

§  a képzésekre épülő foglalkoztatás helyett a workfare, a közmunka,

§  intim közelség a hazai nagyvállalati szereplőkkel, azok támogatása szabályozással, adópolitikával, közbeszerzésekkel,

§  kulturális kérdésekben a konzervatív értékközösség megteremtése (nemzeti kohézió, kereszténység mint hívószó, menekült- és migránsellenesség, félelem az iszlámtól stb.).

/ujegyenloseg.hu/az-eszaki-modell-relevanciaja-magyarorszagon/

 

Orbán Viktor állammodelljének történelmi érdeme a központosított gazdaságirányítás megteremtése

A Horn-Gyurcsány kormányok feltétlen EU kiszolgáló liberális irányvonala után Orbán Viktor miniszterelnök EU-s pénzeken létrehozta a magyar nemzeti tőkésosztályt. Ugyancsak ezen pénzek felhasználásával biztosította a magyar földek, a magyar média és a termelőeszközök egy részének magyar tulajdonba kerülését, illetve maradását. Koncentrálta és a Kormány hatókörébe vonta a hatalmi ágakat. Ezáltal elérte, hogy erőteljes gazdaság átalakító intézkedéseit ne lehessen liberális oldalról megtámadni. Biztosította, hogy a Magyar Nemzeti Bank tevékenysége a Magyar Állam érdekeit szolgálja.  Anyagi támogatásokon keresztül jelentős támogatást nyújt a Magyarország határain kívül került nemzetrészeknek. Felszámolta a külföldi tulajdonosok pénzkivitelét lehetővé tevő magánnyugdíjpénztárakat. Ellenőrzése alá vonta a Magyar Tudományos Akadémia közpénzfelhasználási tevékenységét. Német autóipari cégek betelepítésével behozta a német munkakultúrát a magyar gazdaságba.  A magyar munkaerő nyugat-európai munkaerőpiacon való szereplésével a nyugati munkakultúrát ismerteti meg a magyar dolgozókkal, akik széleskörű ismeretekre tesznek szert. Intézkedéseivel megteremtette a lehetőségét a kínai fejlesztő állammodellhez hasonló államirányítási rendszer felépítéséhez.

§  Elmúlt 8 év – Kik a vesztesei és nyertesei a Fidesz gazdaság- és társadalompolitikájának?

§   

§  Mihályi Péter közgazdász, az MTA doktora, a Corvinus Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára, Büttl Ferenc közgazdász, egyetemi oktató és Pogátsa Zoltán közgazdász, szociológus videóbeszélgetése

§  A közmunka mindenki meglepetésére népszerű lett. A kormány várakozásaival ellentétben nem dolgozni mentek az emberek a városokba, hanem a közmunka emeltszintű szocsegélyként funkcionál. Nem kell érte komolyan dolgozni, de valójában többet lehet kapni, mint a szocsegély.

Orbán Viktor Magyarországon a neoliberalizmussal szemben kampányol, míg az Egyesült Királyságban elmondta, hogy neki a politikai bálványa Margaret Thatcher, és elment a temetésére. A magyar gazdasági modell külső, uniós forrásokra épül. Az Orbán kormány tömi a multikat. Sokkal multibarátabb, mint az előző kormányok. Alulfinanszírozzuk a humán tőkét. A szocialisták is, a Fidesz is kivéreztette az alrendszerek. Nincs rendes oktatás, egészségügy adórendszer, mind a neoliberalizmus forrása. „Perverz újraelosztás”/Ferge/ a felüllévőket szociálpolitika segíti, a szocialisták, Fidesz ugyanúgy. Bármely ideológia mond valamit, és csinál valami teljesen mást. Építsük le az államot, aztán foglyul ejtik az államot. A baloldal azért veszítette el a támogatást, mert neoliberális kormányzást folytatott. A szabadpiac versus állam egyértelműen a baloldalon van a többség. A magyar társadalom többsége jóléti államot szeretne, és az állam társadalmi mobilitást növelő szerepében hisz. Gazdasági értelemben a magyarok többsége baloldali. Ehhez képest a baloldali kormány jobboldali módon kormányzott, és ezért elveszítette a társadalom támogatását. A magyarok társadalom felmérés alapján azt vallja, hogy az állam feladata az esélyteremtés. A Medgyesi kormány alatt volt növekedés, alacsonyabbak voltak az államháztartásbeli hiányok, a Gyurcsány kormány alatt nullára zuhant a növekedés, az államháztartásbeli hiányok pedig 11%-os GDP arányos mértékre nőttek. Brutálisan nőtt az adósság ebben az időszakban, ezért amiokor jött a válság, Magyarország nem tudott anticiklikus gazdaságpolitikát követni, mert hiteltelen volt a befektetők előtt. Lengyelország pont az ellenkezőjét tudta csinálni Tuskkal. A Fidesznek nincsen programja. A Gyurcsány kormánynak rengeteg programja volt, de mind papírgalacsinná vált. ujegyenloseg.hu/elmult-8-ev-kik-a-vesztesei-es-nyertesei-a-fidesz-gazdasag-es-tarsadalompolitikajanak/

 

Pogátsa Zoltán írja: „A neoliberalizmus egy politikai irányzat, amely a kapitalizmus jóléti modelljének visszaszorítását tűzi ki célul, annak érdekében, hogy a társadalom felső részének ( a tőkejövedelmekből és a legmagasabb bérekből élők) az erőforrások  nagyobb szeletéhez jussanak hozzá, mint a jóléti korszakban, az alullévők kárára. A neoliberalizmus ideológiája retorikailag a piaci hatékonyság felsőbbrendűségére hivatkozik, hatalomba kerülve azonban a nagyvállalati szektor és a gazdasági elit által foglyul ejtett állam versenykorlátozó modelljét valósítja meg.” /Nagyobb versenyre hivatkozik, de amikor kormányra kerül, szűkíti a versenyt és foglyul ejti az államot./ tps://merce.hu/2019/02/17/mi-a-baj-a-piacgazdasaggal-ii-piac-es-igazsagossag/?

 

 A szociális fejlesztőállam modellje

Scheiring Gábor munkájában az Orbán-rendszer természetét próbálja meghatározni. Arra jut, hogy autoriter kapitalizmust építő és felhalmozó állam.  „A szociális fejlesztőállam célja a helyi gazdaság termelőkapacitásainak folyamatos technológiai fejlesztése, a globális gazdaságban a leginkább jövedelmező szegmensekre specializált, képzett és kooperatív munkaerőt igénylő exporttermelés kialakítása.

A következő ismérvek jellemezhetik a sikeres szociális fejlesztőállamot:

A) Szervezett, egységes és erős állam és bürokrácia. Ez a bürokrácia képes lehet megfelelő alkuerő birtokában partneri viszonyt kialakítani a nemzeti és nemzetközi tőkével, és egyben korlátozni is a fejlesztéspolitikai partnerek rövidtávú érdekérvényesítését.

B) Az állam pénzügyi kapacitása. Az államnak képesnek kell lenni a nagy magánvagyonokat feltárni és adózás alá vonni, pl. az offshore pénzeket, valamint képesnek kell lennie a gazdaság jövedelmező szektorait, a multikat méltányosan bevonni a közteherviselésbe.

C) A magas minőségű humántőke kínálatát elősegítő, humán kapacitásokat biztosító politikák (oktatáspolitika, egészségügy, társadalombiztosítás).

D) Stratégiai iparpolitikák, melyeknek piacvédő, piacteremtő, technológia transzfert elősegítő illetve tőkeképző funkciói vannak. /merce.hu/2018/12/25/az-orban-rendszer-termeszete-autoriter-kapitalizmus-es-felhalmozo-allam/

 

Kiss Soma Ábrahám: Az egyenlőtlenségek azért tudnak nőni, mert az embereknek a társadalmi helyzetük alapján különböző lehetőségeik vannak; nem a munkás hibája hogy nem tud rugalmasan reagálni –„Az annyiban igaza van a klasszikus közgazdaságtani elméletnek, hogy az éhbérért dolgozó proletárok szeretnének jobban élni.

Miért rugalmatlan a munkaerő kínálati oldala? A valóság nem úgy működik alapvetően – vagyis kevés esetben talán – hogy az agyondolgoztatott, minimálbéren tengődő munkás azt látja, hogy a ping-pong asztalos, babzsákos irodákban lebzselő informatikusok betegre keresik magukat, míg alóla lassan már a munkahelye is megszűnik, ezért úgy dönt, hogy átképzi magát.

Ebben megakadályozza, hogy nincs meg az a kulturális tőkéje, vagyis tudása, mellyel lehetősége lenne bekerülni egy jól menő programozókat képző helyre, vagy ha megvan, akkor nincs meg a gazdasági tőkéje hogy megtegye ezt a lépést, vagy a városkában, ahol lakik, nem informatikusképző van hanem csirkegyár… és napestig lehetne folytatni, milyen tényezők akadályozhatják még abban, hogy olyan tudáshoz jusson, mellyel „alkalmazkodni” tud a munkaerőpiaci igényekhez.

A termelés és a fogyasztás folyamatos növelését az emberek és a környezet kizsákmányolása árán lehet elérni, a piacon egymással versengő cégek pedig kénytelenek is folyamatosan növelni a termelésüket, hogy talpon maradjanak a konkurenciával szemben.

A rendszer a fogyasztás őrült pörgetése árán próbálja minél későbbre kitolni a következő, ciklikusan újra és újra, tehát egyszer bizonyosan bekövetkező válság időpontját, a fogyasztáshoz pedig termékek kellenek, melyekhez nyersanyagra és energiára van szükség, előállításuk során pedig szennyező anyagok keletkeznek.

termelés + fogyasztás = szennyezés.

Éppen hogy nem egy olyan rendszerre volna szüksége az emberiségnek kollektíve, mely a termelés és fogyasztás folyamatos növelésére épül, melyből igazán a globális felső osztályok profitálnak, azonban tönkreteszi az emberiség jelentős – szegényebb – részének az otthonát.

merce.hu/2019/02/15/az-egyenlotlensegektol-nem-lesz-jobb-a-vilag-es-hazudik-aki-mast-mond/

 

A jóléti újraelosztás nélküli kapitalizmus a szupergazdagok legfelsőbb osztályának a megerősödéséhez vezet, az pedig a foglyul ejtett állam jelenségéhez. A neoliberalizmus és a jóléti állam közötti versengés tehát erősen politikai gazdaságtani természetű.

/nepszava.hu/1147535_pogatsa-zoltan-neoliberalizmus-es-osztaly

 

 

Pogátsa Zoltán” A gazdasági felzárkózás modelljei”  magyar viszonylatáról ír: „A konzervatív fejlesztő állam archetípusa a bismarcki Poroszország, majd Német Birodalom, amely a tizenkilencedik század végén a brit gazdaság utolérésére szövetkezett a porosz junkerekkel, és állami bankok segítségével óriási ipari konglomerátumokat fejlesztett. A brit szabad kereskedelmi törekvésekkel szemben, amelyeket Friedrich List, Gustav Schmoller és más német közgazdászok javallatára a porosz állam elutasított és pejoratívan „manchesterizmusnak” titulált, a németek tudatos állami gazdaságfejlesztésbe kezdtek. Ennek a filozófiának elemei módosult formában a második világháború utáni német modellben is fellelhetők.

Hasonló jegyeket mutatott a francia felzárkózás, amely a világháború utáni De Gaulle-i jobboldali etatizmusban csúcsosodott ki. Jellemzője az állam markáns szerepvállalása a gazdaság fejlesztésében. A katolikus társadalomképet és francia nacionalizmust valló De Gaulle-i Franciaország már közvetlenül a második világháború után államosította a gazdaság nagy részét, köztük például az elektromos hálózatokat, az AGF biztosítót, a Crédit Lyonnais és a Société Generale bankokat, a Renault autógyárat. A gazdasági stratégiát ezeken az államosított vállalatokon keresztül kívánták érvényesíteni a francia ’grandeur’ nagyobb dicsőségére. Az egyes szektoroknak differenciált, államilag megállapított kamatokkal adtak hiteleket, így folytatva iparpolitikát. A francia atomerőművekben, kikötőkben, autópálya-hálózatban, a Concorde repülőgép és a La Manche-csatorna francia oldalán mind-mind az állam volt megtalálható. És nem is sikertelenül. A világháború utáni három évtizedet hívják a gazdasági fejlődés, a magas foglalkoztatási arány és a javuló életszínvonal miatt a franciák „les trente glorieuses”-nek, dicsőséges harminc évnek.

A francia jegybank kedvezményes hitelekkel segítette a gazdasági szereplőket, és a folyamatosan növekvő bérszínvonalat is az egyes szektorokon belül meghatározó állami szereplők determinálták. Ezeken keresztül az állam tudatos jóléti politikát folytatott legitimitásának fenntartására. […]

A koreai növekedési modell, ahogy a többi ázsiai tigrisé is, a fejlesztő állam modellje. […] A koreai állam saját multinacionális cégeket nevelt ki, nem pedig a külföldi működő tőkére alapozta a növekedést.

 A társadalom saját belső megtakarításaiból finanszírozta a beruházásokat, nem hivatkozott a hazai tőke hiányára, mint a kelet-európai közgazdászok a rendszerváltás idején a kifelé történő privatizáció indoklásakor. A koreai rezsim kifejezetten távol tartotta a közvetlen külföldi befektetőket, ehelyett inkább nagy volumenben vett fel modernizációs hiteleket a Világbanktól és külföldi partnereitől, amelyeket a magyar Kádár-rezsimtől eltérően jól hasznosított. Olyan iparágakat jelölt meg, amelyek alkalmasak lehetnek saját ipari konglomerátumok létrehozására. Koreai nyelven ezek a csebolok, és a magyar olvasó is jól ismeri őket: Hankook, Hyundai, Daewoo, Lucky Goldstar, és a leghíresebb, a Samsung, amely 1938-ban alakult, és kezdetben halat és zöldséget árult.

Ezeket állami eszközökkel támogatta, technológiát adott át nekik, lenyelte veszteségeiket. A konglomerátum gyártóüzeme a cégcsoport alapanyag-gyártójától vásárolt, a cégcsoport bankjától vett fel hitelt, nem pedig a tankönyvi példa szerint a legolcsóbb piaci forrásból, és legkevésbé külföldről. A koreai csebolok annyiban különböztek csak a japán keirecuktól, hogy nem volt pénzügyi önállóságuk. A koreaiak hisznek a megrendelések multiplikátor-hatásában, azaz hogy a hazai tőke itthon maradva és körbeforogva sokaknak adhat megrendelést és ezen keresztül megélhetést.

A tőke Koreában egyáltalán nem volt liberalizálva, azt az állam kontrollálta. Az állam a kitűnő oktatási és kutatási rendszer létrehozásával és támogatásával egyre magasabbra emelte az exporttermékek technikai színvonalát. Az egykori agrárország kezdetben emberi hajból készült parókát és tengeri hínárt exportált, majd gyatra műanyag termékeket, később „koppintott” elektronikai egységeket, végül elektronikai csúcstechnikát, félvezetőket, autókat, és ma már ők adják a világ hajógyártásának háromnegyedét is.[…]

 A konzervatív fejlesztő államok – szintén szemben Magyarország jelenlegi gyakorlatával – nem árulják világszerte a külföldi befektetőknek az alacsony hozzáadott értéken termelő, rosszul képzett munkaerejüket, hanem magas hozzáadott értékű, exportképes, végterméket is előállítani tudó hazai vállalatokat hoznak létre és támogatnak konzekvensen. Magyarországon ilyen cég jó ha 30-40 létezik, és kifejezetten nem voltak az állami támogatáspolitika célkeresztjében az utóbbi években.

A magyar konzervatív fejlesztő állam a tőkeoldalon a támogatott vállalati hitelezés kitűnő intézményén keresztül megteremti az egyik termelési tényező lehetőségeit, de a munkaerő oldalán és a termelékenység tekintetében ezzel szembemenő folyamatokat indított el. Ez középtávon megfojtja a magyar konzervatív fejlesztő állam esélyeit. Amennyiben fenntartható módon meg akarja ismételni a konzervatív fejlesztő államok sikerét, száznyolcvan fokos fordulatra van szüksége a humán tőke és technológiapolitika tekintetében. /magyarnemzet.hu/archivum/velemeny-archivum/a-gazdasagi-felzarkozas-modelljei-es-magyarorszag-4044641/

 

 

Scheiring Gábor

Az Orbán által működtetett állammodell

„A felhalmozó állam azonban szintén egy paradoxonnal néz szembe: az uralkodó társadalmi koalícióba a nemzetközi tőke mellé belép a nemzeti tőke is, ám az új hatalmi tömb felhalmozási igénye a korábbinál is jobban szemben áll a munkásosztály érdekeivel, akiktől pedig részben származott az új hatalmi koalíció támogatottsága. A korábbi függő fejlődés kudarcának részleges kezelése, a nemzeti tőke emancipációja a transznacionális tőke igényeinek párhuzamos kielégítése mellett, olyan új érdeksérelmekkel jár, melynek menedzselése és a saját hatalomban maradása érdekében a politikai osztálynak ki kell iktatni a demokráciát.[.]

Orbán Viktor államát joggal tekinthetjük e történelmi államforma egy sajátos reinkarnációjának. Az olcsó munkaerővel termelő földbirtokos arisztokrácia szerepét itt az olcsó munkaerővel termelő, munkaintenzív szektorokban koncentrálódó nemzeti tőke, a burzsoázia szerepét pedig a technológiailag komplex termelést végző nemzetközi tőke játssza.

Az Orbán-féle felhalmozó állam szisztematikusan beavatkozik a liberális kapitalizmus intézményrendszerébe, hogy felpörgesse a nemzetközi és nemzeti tőke felhalmozását, az így keletkező társadalmi feszültségeket pedig a politikai versengés radikális szűkítésével, vagyis autoriter technikákkal kezeli.

A felhalmozó állam beavatkozásai tehát nem valamiféle természetes egyensúlytól való eltérést jelentenek, hanem a félperifériás kapitalizmus politikai menedzselésének egy lehetséges formáját. A tőkefelhalmozás felpörgetésének igénye nélkül nem érthetjük meg a Munka Törvénykönyve módosításait, a „rabszolga törvényt”, melyek a szakszervezetek megzabolázását illetve a rugalmas munkaerőkínálatot biztosítják; az oktatási rendszer átalakítását, mely a munkaintenzív termelést végző, képzetlen munkaerőt igénylő nemzeti tőkét elégíti ki; a világszinten rendkívül alacsony társasági adót; a dohánykereskedelem újrarendezését; vagy az MNB növekedési hitelprogramját – hogy a legváltozatosabb példákat említsem.

A tőke felhalmozódása ugyanakkor önmagában nem fejlődés, a felhalmozó állam pedig nem fejlesztőállam. A felhalmozó államot rövidtávú szempontok vezérlik, nem képes szembe helyezkedni a nemzeti és nemzetközi tőke rövidtávú érdekeivel, nem tud ezekkel szemben hosszú távú fejlesztéspolitikai célokat érvényesíteni.

A felhalmozó állam az adott gazdasági struktúrát konzerválja, bebetonozza az alacsony hozzáadott értéket előállató összeszerelő üzemek és az egyre feudálisabbá váló nemzeti tőke termelési modelljét.

A felhalmozó állam apparátusára az uralkodó osztálykoalíció tagjai – a nemzetközi tőke, a nemzeti tőke és a politikai osztály – túlzott befolyással bírnak, nincs független állami bürokrácia, nincs érdemi belső szakmai szelekció, így az állami karrierutak nem vonzóak a magas szakmai teljesítményre vágyók körében. Az államaparátusban a politikai elithez való lojalitás a kizárólagos szempont, ami fundamentálisan ellentétes a weberi bürokrácia racionalizmusával és szabálykövetésével, ami pedig a fejlesztő állam gerince.[..]

Röviden tehát a magas hozzáadott értékű termelésre való áttérést, azaz a hosszú távú fejlődés alapjait rombolja le az Orbán-rendszer, hogy a nemzeti és nemzetközi tőke igényeit rövidtávon kielégíthesse.

Orbán Viktor 2010 utáni rendszere tehát a 2010 előtti függő fejlődésre adott reakció, a nemzeti tőke felzárkóztatása a nemzetközi tőke mellé. A rendszer legfőbb célja a hatalmi tömb mindhárom alkotóelemének anyagi gyarapodása:

1) Gyarapszik a politikai osztály, s vele együtt a nemzet gázszerelője, Orbán kollégiumi szobatársai és családtagjai;

2) gyarapodnak a rendszerhez alkalmazkodó nemzeti vállalkozók, amiben Kóka János vagy a kamionos Wáberer ugyanúgy benne van, mint Csányi Sándor;

3) végül gyarapszik a német nagytőke, és általában a nemzetközi tőke, kivéve azt a néhány, jellemzően nem-technológiai szektort (pl. dohánykereskedelem, energetika), ahol a nemzeti tőke előnyben részesíthető a nemzetközi tőke kárára.

A felpörgetett tőkefelhalmozásból fakadó társadalmi feszültségeket, melyek a munkásosztályban illetve a társadalom peremén élők körében jelentkeznek, a rendszer politikai elnyomással (választójogi rendszer átalakítása, parlamentarizmus kiüresítése, a média uralása, az ügyészségek és a bíróságok gyarmatosítása stb.) kezeli.” /merce.hu/2018/12/25/az-orban-rendszer-termeszete-autoriter-kapitalizmus-es-felhalmozo-allam/

 

Pogátsa Zoltán: „A 2010 utáni Fidesz-korszaknak gyakorlatilag az összes gazdasági mutatója jobb, mint az azt megelőző Gyurcsány-időszaké, aminek az oka részben az, hogy katasztrofális volt a bázis, az összehasonlítási alap. Ezek a rövidtávon kedvező számok azonban fenntarthatatlanok.

A fentarthatatlanságnak több oka is van: 1.) jelentős külső erőforrásokra alapoznak 2.) az érdemi gazdaságszerkezeti átalakulás nem történt meg, a magyar gazdaság továbbra is a multik alacsony hozzáadott értékű összeszerelő bázisa 3.) alapvetően a felső osztályoknak kedvez, az ország alsó kétharmadát az út szélén hagyja.

Retorikája szerint szakítani kívánt a multik támogatására épülő alacsony hozzáadott értékű termeléssel, a valóságban azonban nem ebbe az irányba indult el, sőt, titkos külön megállapodásokat kötött a multikkal, és minden eddiginél nagyobb arányban támogatta őket.

Közben a hazai szektor szerény méretű maradt. A rendszerváltás utáni évtizedek kormányai olyannyira a multik helyzetbe hozására koncentráltak, és közben olyannyira elhanyagolták a hazai szektort, hogy mire a Matolcsy-féle jegybank – ismét csak helyesen – elindította a növekedési hitelprogramot, már alig maradtak hazai kkv-k, melyek azt igénybe vehették.

A gazdasági szerkezetváltás elmaradásának elsődleges oka, hogy elképesztően keveset költ a kormány a humánerőforrásképző-alrendszerek megfinanszírozására.  Túl keveset költünk oktatásra, szociálpolitikára, közösségi közlekedésre, vagyis azokra az alrendszerekre melyek az alsó jövedelmi és vagyoni tizedek humántőke-képződését lehetővé tennék.

Miközben a legjobb magyar iskolák a világ élvonalába tartoznak, az ország nagy részén az iskola egyenesen meggátolja a társadalmi előrejutást, főleg a legszegényebb térségekben. A gazdagok gyerekei gazdagok maradnak, a szegényeké szegények. Nem meglepő módon Magyarország az egész Európai Unióban a legigazságtalanabb ország társadalmi előrejutás szempontjából. Magyarországon bezárultak a társadalmi mobilitás csatornái.

Nem az a tanulság, hogy korrupt diktatúrát kell csinálni a növekedéshez, hanem hogy gazdasági jólétet hozó kapitalizmusmodellel kell összekötni a demokráciát, ahogy azt mondjuk a skandinávok tették. A liberális kelet-európai modell nem volt sikeres”. /ujegyenloseg.hu/fidesz-gazdasagpolitika-kulso-forrasbol-adunk-a-multiknak-es-a-gazdagoknak/

 

Bokros Lajos és más liberális közgazdászok elterjesztették, hogy az alacsony adó a jó, mert az alacsony adóval idejön a tőke, ha megemeljük az adót elmegy a tőke. Bulgáriában rendkívül alacsony az adók vannak, de mégsem oda áramlik a tőke. Svédországban rendkívül magas adók vannak, mégis oda meg, mert ott képzett munkaerőt talál, mert a magas adókból megfinanaszíroztak egy olyan társadalmat, ahol mindenki képzett, egészséges és magas hozzáadott értéket termel. Bulgáriában, ahol alacsonyak az adók ebből adódóan nem tudtak rendes állami szolgáltatásokat csinálni, képzetlenek az emberek, elhagyják az országot a dolgozók. A tőke oda meg, ahol jólképzett egészséges társadalom van. /ujegyenloseg.hu/az-ertekelvu-baloldali-politika-megujitasa-nem-partpolitika-radiointerju/

 

Összefoglalva a szociális fejlesztő nemzeti állam ismérveit:

1. ) A fejlesztő állam szervezett, egységes és erős állam és bürokráciával rendelkezik. Az állammodell újraelosztó gyakorlatú.

2. Állami irányítással és szabályozással a magán és állami vállalatok egymás mellett élését valósítja meg. Az állam meghatározó tulajdonszerzésével tevékenyen részt vesz a vállalatok gazdálkodásában, szabályozza a szabad piac kilengéseit.

3. Az állam támogatja a magas hozzáadott értékű, exportképes, végterméket is előállítani tudó hazai vállalatokat

 A baloldali populista-szocialista erők térnyerése sokkal kedvezőtlenebb lenne a tőzsdéknek, mint a jobboldali populisták, hiszen valószínűsíthető, hogy a profitráta terhére a bérhányadot növelnék. Olyan intézkedések jöhetnek például szóba, mint:

a munkástanácsok beleszólása a vállalatirányításba, a vállalati nyereség vagy osztalék egy részének kötelező szétosztása a dolgozók között, a túl nagy cégek feldarabolása, a bizonyos méret feletti cégekbe kormányzati igazgatósági tagok kötelező delegálása, magas bérminimumok előírása, fizetett szabadságok emelése, munkaórák számának csökkentése, államosítások, az újraelosztási hányad további növelése, állami beavatkozás a gazdaságba, piackorlátozás, egalitárius társadalompolitika, a fogyasztás serkentése, részvételi költségvetés, szakszervezetek korporatív előjogai, kulcsiparágak és hitelintézetek államosítása, az állam gazdasági beavatkozása,stb. /makronom.mandiner.hu/cikk/20190113_zsiday_viktor_vilagforradalom