Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A baloldali radikalizmus anatómiája

2019.04.25

 

A baloldali radikalizmus anatómiája

 CC Matt Brown

Az új baloldali radikális eszmék sem nem újak, sem nem radikálisak – véli a kelet-európai származású neokonzervatív elemző. Ráadásul közpolitikai tekintetben nem sokban különböznek a fő riválisnak számító jobboldali populizmustól.

 „Ha a történelemnek van tanulsága, akkor az, hogy az újjáéledő politikai radikalizmus nem éppen az intellektuális megújulás jele, hanem sokkal inkább az előttünk álló válság előszele” – írja Dalibor Rohackülpolitikai szakértő, a piacpárti konzervatív American Enterprise Institute kutatója az American Interestben.

Az elmúlt években a jobboldali populizmus megerősödésével párhuzamosan egyre népszerűbbé váltak a szociáldemokrata eszmék. Az Egyesült Államokban a Demokrata Párt több jelöltje is nyíltan kiállt az amerikai kontextusban radikális baloldalinak számító demokratikus szocializmus elvei mellett. Jeremy Corbyn vezetése alatt a Brit Munkáspárt is erőteljesen balra tolódott. Európa szerte egyre népszerűbbek lettek a baloldali populista mozgalmak.

A radikális baloldali mozgalmak elvetik a jóléti állam és az internacionalizmus hagyományos baloldali eszméit. Szellemi, politikai és társadalmi megújulást ígérnek. Mindez azonban leginkább csak retorika – véli Rohac. A radikális baloldal által képviselt eszmék sem nem újak, sem nem forradalmiak. Ami az állami szerepvállalást és az egyenlőtlenség csökkentését illeti, a magukat radikálisnak nevező baloldali amerikai politikusok nem túl radikális követeléseket fogalmaznak meg. Például azt szeretnék, hogy a dolgozóknak nagyobb szerepe legyen a vállalatvezetők kiválasztásában, támogatják a szakszervezetek megerősítését és szorgalmazzák az egybiztosítós állami egészségügy bevezetését. Ezekben a gondolatokban nincs semmi újdonság, és még ha megvalósulnának is, ezek a javaslatok aligha borítanák föl az amerikai piaci kapitalizmust. Szép gondolat, hogy az állam a kétkezi munkásokat támogassa, csakhogy minél jobban segíti őket, annál inkább visszaesik a versenyképesség, ami pedig elbocsátásokkal jár. A globalizált piacok világában szűk a kormány mozgástere, nem véletlen, hogy a skandináv jóléti modell is recseg-ropog – jegyzi meg Rohac. Hozzáteszi, hogy – legalábbis Amerikában – esély sincsen a szocialista ígéretek megvalósulására, mert a populista retorikát folytató, ám valójában a piaci kapitalizmust támogató Donald Trump megválasztása óta jelentősen nőtt a szabad kereskedelem híveinek tábora. Ráadásul a fejlett világban egyre kisebb az érdeklődés a szakszervezetek iránt.

Az egyenlőtlenségek csökkentése és a jóléti állam erősítése mellett a demokratikus szocialista politikusok fontos ígérete a külpolitika újragondolása – folytatja Rohac. Ám ebben a tekintetben sem mondanak semmi újat. Sőt, a baloldali radikálisok globalizációellenes programja az irányelvek tekintetében alig különbözik a jobboldali populistákétól. A szerző itt arra utal, hogy a baloldali és a jobboldali radikálisok egyaránt elutasítják a nagyhatalmi politizálást, és helyette az izolacionizmus elvét képviselik, igaz, a baloldali populisták a nemzeti szuverenitás helyett inkább az önkéntes nemzetközi együttműködésre helyezik a hangsúlyt.

Ha ideológiai értelemben ennyire lapos és unalmas a radikálisnak hirdetett baloldali politika, akkor miért népszerű mégis? – teszi fel a kérdést Rohac. Úgy véli, hogy a társadalom egyre nagyobb megosztottsága a magyarázat. A jobb- és a baloldal világnézeti, vagyoni értelemben, sőt lakóhely dolgában is egyre inkább elkülönül. Ez pedig mindkét oldalon a radikális, szektás és bigott retorikának kedvez. És ha a radikális baloldaliak jutnának hatalomra, akkor ők is egy Trump-féle kontrollálhatatlan „zombi-politikus” mögé sorakoznának fel – véli Rohac.

www.metazin.hu/index.php/item/3630-a-baloldali-radikalizmus-anatomiaja