Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy biológia-tankönyv kálváriája az abortusz nyomán

2020.02.23

 

Egy biológia-tankönyv kálváriája

 
 
 
 
2020.02.23.
 

Napok óta egy tizenkettedik osztályos biológia-tankönyv abortusszal kapcsolatos néhány sorától hangos a média. Szinte alig van olyan internetes híroldal vagy blog, amely ne venné a szájára és ne kiabálna abortuszellenességet és nőhibáztatást.

 
 
Mintha egész társadalmuk Csipkerózsika-álmát aludná, és nem akarna felébredni, miközben néma önigazolásban és tagadásban tengeti mindennapjait: „nem tudok róla, ezért nem fáj”. Ám most valaki megtörte a csendet: nem sok, csupán néhány mondat erejéig meg merte említeni, hogy az abortusz esetén az „én testem, én döntésem”-megközelítés hibás – és máris hangosan, védekezően felkiáltanak.

A tankönyv családtervezési része pontosan az alábbiakat írja:
„Sok nő felfogása teljesen hibás a terhesség mesterséges megszakításával kapcsolatban. Úgy vélik, hogy amikor elhatározzák a műtétet, akkor »saját testükről« döntenek. Kétségkívül, a műtétet a nőnek kell vállalnia. Szinte csak őt érinti minden ezzel kapcsolatos testi és lelki probléma is. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a döntés egy másik, leendő ember életéről is szól, amelyhez a nőt a lehető legszorosabb kapcsolat fűzi, de etikai szempontból még ez sem jogosít fel senkit egy leendő élet elpusztítására.”

A szerző, Lénárt Gábor, végre ki merte mondani, hogy felelős döntést kell hozni, mert a lányok nem csupán a maguk jövőjéről, hanem egy emberi élet további sorsáról is határoznak az abortusz kapcsán.

Arról, hogy a méhükben megfogant gyermek élhet-e vagy meg kell halnia.
Nem mondott igazat a könyv szerzője? Dehogynem.
Akkor miért ez a hangos ellenkezés?

Talán egyrészt azért, mert régen sikeresen elültették a fülekben és szívekben női jogvédők az „embrió, magzat=sejtcsomó” elméletet. Mára azonban a tudomány olyan pontosan ismeri az emberi egyedfejlődést, hogy heti lebontásban le tudja írni, mikor milyen fázisnál tart a méhmagzat. Mire felfedezik a várandósságok nagy részét, a kis ember már elmúlt 5 hetes. Dobog a szíve, a szervecskéi elkezdenek működni, rohamos léptékben fejlődik az agya, az idegpályák folyamatosan épülnek. Egy 10–12 hetes magzatgyermek pedig – Magyarországon alapvetően ez az abortusz végső határideje – már igen fejlett.

Tehát a tankönyv sorainak nem abortuszellenesség vagy nőhibáztatás volt a célja, hanem elgondolkodtatás és a felelősség súlyának érzékeltetése.

Annyit érdemes itt pontosítani, hogy nem „leendő ember”, hanem magzati életkorát élő ember, hiszen az is tudományos tény, hogy az ember méhen belüli fejlődése folyamatos, és nincs olyan állomása, ahol élesen elkülönülnének a fejlődési fázisok (még nem ember–már ember).

Tehát a felelősség megjelenése az, ami sokak számára zavaró lehet, mégis kívánatos, hogy a következő generációnak előbb legyen kialakult véleménye és felelősségtudata, mint ahogy várandós lenne és átesne az első abortuszán.

Sajnos a szülői háttérből ez az információ, és úgy általában a szexuális felvilágosítás is szinte teljesen hiányzik. Talán ez az egyik oka annak, hogy megjelent a tananyagban is. Szintúgy hiányzik az abortusszal foglalkozó szakirodalomból. Soha, semelyik klinika vagy kórház abortusztájékoztatóján nem szerepel ez az információ. Azt már a tankönyv sem említi, hogy a nőben egészen pontosan milyen nyomokat fog hagyni. Pedig erről is széleskörű pszichológiai információink vannak már.

Az abortusz nem „csak” egy műtét, hanem olyan történés, amelynek tragédiája elkezdődik már a műtőben, és megfelelő szaksegítség nélkül végig kísért akár egy egész életen át. A poszt abortusz-szindróma tünetei elfojtás esetén is felszínre törhetnek lelki eredetű meddőség, endokrinológiai problémák, depresszió, méltatlan kapcsolatok, gyermekekkel szembeni ridegség vagy túlféltés, alkoholizmus, drogok, öngyilkosság stb. képében. 

Talán épp azok az emberek háborognak a leghangosabban, akiknek korábban abortusza volt, és a mai napig menekülnek a felelős szembesítés elől. De a többi ember tagadásra és hallgatásra kényszerítésével nem segítenek sem a fiataloknak, sem önmaguknak.

Hogy valóban egy másik ember életéről is szó van, arról kiváló genetikusunk Czeizel Endre is több ízben több médiában nyilatkozott. Íme, az egyik:

„Fiatal orvosként, a János Kórházban még magam is csináltam terhességmegszakítást, de az ember érettebb fejjel rájön, hogy az élet a fogamzással kezdődik, és az egészséges magzatok megölése élet elleni bűn. Az abortusz társadalmi kérdés: mindent meg kellene tennünk, hogy a lehető legalacsonyabbra szorítsuk.”

Vajon nem azzal lenne kevesebb abortusz, ha a fiatalságot a tisztánlátás útján kísérnénk, és valós információkkal látnánk el?

Most, amikor egész társadalmunk szexualitáscentrikus, és a médiából is napi szinten ez sugárzik, még elemibb fontosságú, hogy az együttlét előtt kezdjenek el gondolkodni mindezen, ne pedig utána.

Az a nő pedig, aki e sorokat a saját abortusza után olvassa, rádöbbenhet arra, hogy mi is történt vele és gyermekével, és megpróbálhatja a párkapcsolatát, személyes jövőjét felelősebben tervezni.

Nem rossz dolog ez.