Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Adjátok meg azért ami a császáré a császárnak; és ami az Istené, az Istennek

 

 

Jézus és az adópénz

(Nyitott szemmel II./7.szám. Dr Szathmáty Sándor cikke nyomán)

 

Mit mondott Jézus az adófizetéssel kapcsolatban?

 

„15. Ekkor a farizeusok elmenvén, tanácsot tartának, hogy szóval ejtsék őt tőrbe.

16. És elküldék hozzá tanítványaikat a Heródes pártiakkal, akik ezt mondják vala: Mester, tudjuk, hogy igaz vagy és az Isten útját igazán tanítod, és nem törődöl senkivel, mert embereknek személyére nem nézel.

17. Mondd meg azért nékünk, mit gondolsz: Szabad-é a császárnak adót fizetnünk, vagy nem?

18. Jézus pedig ismervén az ő álnokságukat, monda: Mit kisértgettek engem, képmutatók?

19 . Mutassátok nékem az adópénzt. Azok pedig oda vivének néki egy dénárt.

20. És monda nékik: Kié ez a kép, és a felírás?

21. Mondának néki: A császáré. Akkor monda nékik: Adjátok meg azért ami a császáré a császárnak; és ami az Istené, az Istennek.

22. És ezt hallván, elcsodálkozának; és ott hagyván őt, elmenének.” (Máté 22:15-22.)

A kérdés középpontjában az ún. „fejadó” állt. Ez nem az általános adók tárgyköre (illetékadó, vámadó, stb), volt. A fejadó beszolgáltatása a legyőzött népek kötelessége volt, amellyel elismerték önállóságuk elvesztését, szolgai helyzetüket. Az adófizetés megtagadása lázadást jelentett a birodalom és a császár ellen. Kifejezetten ennek a kérdésnek tisztázására, Jézus próbatételére, összegyűltek az adóellenes álláspontú farizeusok, és az adót elfogadó Heródes pártiak. Mivel a Messiástól az Írások alapján Izrael felszabadítását várták, ezért a Messiás kizárólag nemet mondhat az adófizetésre. A kérdésre adott válasznak ezért messianisztikus vonatkozása van.

Ha Jézus igent mond az adófizetésre, akkor a néppel, a farizeusokkal, az írástudókkal kerül szembe, és semmiképpen sem lehet Messiás. Ha nemet mond, akkor lázadó és a császár helytartója kivégeztetheti.

Jézus a kérdés megválaszolását korának történelmi tényeire építette. Azt mondta Jézus: „Mutassatok nekem egy adópénzt.” A farizeusok átnyújtottak neki egy dénárt, és kíváncsian várták, hogy vajon ki tudja-e kerülni Jézus az általuk kigondolt csapdát?

 A pénz egyik oldalán a császár képe volt, másik oldalán a latin felirat:

„A felséges Tiberius császár, az isteni Augustus fia.”

 A császár képe az érmén folyamatosan emlékeztette Izráelt arra, hogy alávetett helyzetben van. A denáriusz a római birodalomban akkoriban általánosan használt pénzérme. A pénzérmét Tiberius bocsájtotta ki és kifejezetten az adó megfizettetésére használták.

 Miért kérte tőlük a pénzérmét Jézus? A farizeusok tagadták, hogy jogosan szed adót a megszálló hatalom, ugyanakkor a saját pénzügyi gyakorlatukban használták a pénzérmét. Ezzel a császár hatalmi jelét jogosnak fogadták el, mind magán, mind templomi használatra. Azaz elfogadták a megszálló hatalom politikai rendszerét, és ezzel elvesztették a jogukat arra, hogy az adófizetés megítélésének kérdésében vallási, lelkiismereti álláspontra hivatkozhassanak.

 „Adjátok meg ami a császáré, a császárnak” … Ez a magyar fordítás miatt félremagyarázható. Jézus ugyanis nem azt mondta, hogy „adjátok meg”, hanem azt, hogy „adjátok vissza”.

 Az itt használt – apodidómi – görög szó ugyanis átad, visszaad, visszafizet,viszonoz jelentéstartalommal bír. Az „ad” szóra a görög nyelvű szöveg a –„didómi” – kifejezést használja. Jézus ezzel azt mondta, hogy ha éltek vele, ha használjátok a megszállók által közvetített pénzügyi rendszert, akkor a császárral szemben fennálló adófizetési kötelezettségetek jogos. Ô csak azt követeli vissza tőletek, ami az övé, az ő képmása, tulajdonjoga van rajta. A visszaszolgáltatás ezért számotokra nem csak lehetőség, hanem kötelesség. Haszonélvezői vagytok a birodalom jogrendjének, életrendjének, gazdasági rendszerének. A császár adófizetési követelése ezért jogos veletek szemben. Ez itt nem vallási, hanem gazdasági kérdés, Amikor fizetőeszköznek elfogadták a birodalom értékmérő jelképét, a császár által kibocsátott pénzérmét, a saját, a függetlenségük elvesztéséig hasznát pénzük helyett, akkor feladták vallási meggyőződésüket, ezért a hatalom adófizetési követelése jogos.

 Jézus válaszának második részében az adófizetés kérdését továbbviszi, és egészen új alapra helyezi: „és ami az Istené, az Istennek.”

 Ha ezt úgy értelmeznénk, ahogyan a hagyományba átment szólás-mondás tartja, hogy „adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené, ami úgy értelmezhető, hogy csak a köteles részt kell megadni a császárnak, /az államnak/ is, meg Istennek is, akkor azt állítanánk, hogy az életünkből, pénzünkből valamennyi részre, mind a kettőnek joga van. Ebben az esetben úgy értelmeznénk, hogy van állami adó, és van templomi adó, és ezt is, meg azt is meg kell adni az arra illetékesnek.

 Viszont, mivel a császárnak az adót a tőle kapott eszközzel VISSZA kellett adni, megfelelő mértékben, úgy Istennek is VISSZA kell adni azt, amit Tőle kaptunk, az életünket. De nem csak töredék részben, hanem egészben. Ugyanis a császár a fémérmén csak arcának lenyomatával szerepelt, az ember viszont élő lélekként Isten képmásának lenyomata ebben a világban, amelyre a tulajdonosa teljes mértékben igényt tart. És amely igényének érvényesítésére, az ember halála után, Istennek teljes mértékben hatalma van.

 Jézus azt állította: Mivel a császár, a képmásából kiindulva jogosan szed adót tőletek, így Isten is jogosan tart igényt az életetekre. De mivel nem adjátok meg Istennek, ami az Istené, ezért megoldhatatlan a császár és adókérdésetek is.

Ugyanis a császár minden pogány vallások főpapja is volt, és isteni személyként állította önmagát. Ezért az adófizetéssel a zsidók a bálványimádás bűnébe estek bele. Nem fogadták el Isten országának közöttük megjelenő küldöttjét, elutasították személyében Isten munkájának megjelenését, ezért nem a császárral volt bajuk, hanem Istennel. Ha elfogadták volna Isten küldöttjét, akkor helyére kerülhetett volna a császárral, (a világgal) való viszonyuk is.

www.nyitottszemmel.hu/