Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Economist: Németország, a konfrontáció helyett Oroszországgal való kapcsolattartás

 Diétás Magyar Múzsa: Visszataszító képződmény helyett profizmusra lenne  szükség Orbán ellentáborában | Mandiner

Ez egy nagyon fontos cikk, mivel az Economist fizetős, összefoglalom, illetve kiegészítem. (Link az első kommentben)
Sokszor írtunk már mi is arról, hogy a Putyinnal és sokszor véreskezű, de a legenyhébb esetben is diktatorikus módszereivel szembeni politikai ellenérzéseket külön kell kezelni az Oroszországgal tartott gazdasági kapcsolatoktól.
Putyin és Orbán között ugyanis fontos párhuzam hogy mindketten egy korábbi kommunista autokrata (Putyin-Brezsnyev, Orbán-Kádár) hatalmi módszereit ötvözik azzal, hogy a kommunizmus szovjet modelljének működésképtelennek bizonyult gazdaságpolitikája helyett az államkapitalizmus és a patrimoniális monarchia elemeit ötvözik. Utóbbi jele a mészároslölők (a vezetőtől függő viszonyban levő oligarchák) és a helyi okosember (pl. Alekszej Miller) jelenléte.
Ennek a modellnek nem kell azzal megküzdenie, hogy a rendszer korruptságát magukban hordozó állami vállalatok végezzenek ipari és ellátási feladatokat. Hétköznapi példával: nem tartanak fenn állami élelmiszerbolt-láncolatot, ahol az alkalmazottak szétlopnak mindent, hanem ezt a fontos lakossági ellátási feladatot profi nyugati cégeknek engedik át. Ezek a cégek olyan zárt logisztikai és informatikai megoldásokat alkalmaznak, amelyek kiküszöbölik azokat a problémákat, amelyekre mi itt Magyarországon is emlékszünk, ha 1987 előtt születtünk és voltunk boltban a nagy láncolok ideérkezése előtt.
A brezsnyevi-kádári modell másik problémája az volt, hogy az ipar és a technológia egységét nem tudta megvalósítani. Bármilyen ipari, de főleg a nehézipari ágazatról beszélünk, számtalanszor előjön a mintázat: a politikai vezetés észleli, hogy valamilyen technológia miatt a Nyugat előnyben van, kiadják, hogy kell nekünk is. XY tervezőiroda vagy kutatóintézet, mivel a mérnökképzés nagyon jó, természetesen érti az új technológiát, sőt képes arra is, hogy akár jobbat is tervezzen belőle. Néhány elkészült kísérleti példány után kiderül, hogy az új technológiát képtelenség gyártásba venni, mert az ipari kultúra nem áll a megfelelően magas szinten. Elkezdődik a maszatolás mindenféle hibrid technológiákkal.
Ennek nagyrészt társadalmi és gazdasági okai vannak. Társadalmi azért, mert elnyomják az egyéni kezdeményezést, gazdasági azért, mert piac hiányában a cégek nincsenek túlélési és ezáltal fejlesztési kényszerben.
A putyini modellben a gyárak ugyanúgy szoros állami kontroll alatt állnak, mint Brezsnyev idejében, csak most már nincs arra szükség, hogy kémek szerezzenek tervrajzokat és kulcsfontosságú berendezéseket. (A magyar hírszerzés egyik specialitása az ipari kémkedés volt.) Helyette teljesen egyszerűen vegyesvállalatok vannak. Ezzel mi is próbálkoztunk a kilencvenes évek elején, csak sajnos nagyon hamar rá kellett jönni, hogy a relatíve kicsi magyar cégeket senkinek sem érte meg életben tartani.
Oroszországban más a helyzet. Az óriási kiterjedésű ország egyrészt még a jelenlegi romos gazdasági állapotában is hatalmas piac. Másrészt a földrajzi kiterjedése önmagában hatalmas ipari kapacitást igényel. Vasúti kocsik millióit mozdonyok tízezrei mozgatják, vágánykilométerek és felsővezetékek millióin, melybe áramot kell vezetni erőművek százaiból. Az ázsiai részeken vannak olyan tartományok, ahol két viszonylag “közeli” város között is két óra a repülőút.
Az orosz nehézipar épp ezért elpusztíthatatlan, hiszen szükség van arra, hogy ezt az irtózatos méretű birodalmat közlekedéssel egyben tartsák. A német (és kisebb mértékben a francia) iparvállalatok pont abban jók, amiben a szovjet ipar gyenge volt. Alapkutatási eredményeket ültetnek át gyorsan ipari termelésbe úgy, hogy a termék nem egy-két kísérleti darab lesz, amely mellett három egyetemi tanár nézi feszülten a műszereket, hanem működő berendezések ezrei, amelyeket Misa és Szerjózsa két hét betanítás után megbízhatóan kezel.
A németek másik specialitása a manufacturing, vagyis a gyártás és az anyagmegmunkálás világa. Az egykori COCOM-lista (gyk. azoknak a termékeknek a listája, amelyeket a fejlett Nyugat stratégiai fontosságúnak tekintett és nem engededett a kommunista blokkba eladni) legfontosabb termékcsoportja a megmunkáló gépek voltak. Esztergák, marógépek, precíziós kovácsoló, fúvó, szívó, mérő eszközök. A high tech termeléshez (ami a nyugati katonai fölény és a fegyverkezési verseny egyik alapja volt) ugyanis az elméleti tudás (melyben a szovjetek nem voltak lemaradva) mellett egyenrangúan fontos a precíz gyártás. Az iszonyatos fordulaton pörgő repülőgéphajtómű élettartama 150 üzemóra helyett akkor lesz 3000, ha a turbinatengelyben tizedmilliméteres “ütés” sem marad és így nem keletkezik vibráció. A dízelmozdony motorja akkor nem kér naponta 30 liter kenőolajat rátölteni, ha a dugattyúgyűrűk illesztései, a különböző szimeringek tizedmilliméteres tűréssel fekszenek a tömítendő felületre.
A mai orosz iparba ezt a tudást és technológiát nyugati cégek adják. Ezek nemcsak németek, hanem pl. az amerikai Wabtec teherkocsi forgóvázait is licenszben gyártja az orosz ipar.
Ez egy kölcsönös függés. Az oroszok a nyugati ipari technológiától úgy függnek, mint egy súlyos heroinista a napi adagjától. Utoljára a hetvenes években (pont Brezsnyev alatt) volt képes arra a Szovjetunió, hogy egy komplett ipari-technológiai generációváltást csináljon, és az élet minden területén nagyjából azonos színvonalú ipari tudás által előállított terméket termeljen. Tegyük hozzá, hogy akkor is nyugati segítséggel, lásd a Zsiguli-gyár Togliattiban (ahol most Renault-t gyártanak), de elolvashatjuk a kiváló Csikós Zsolt cikkét is arról, hogy a Moszkvics motorja is feltűnően emlékeztet a kor egyik kiváló BMW motorjára. (linkelem ezt is az első kommentbe).
Azóta a szovjet/orosz ipar képtelen volt még egy ugyanilyen átfogó, az ipari kultúrát teljes egészében megújító ugrást csinálni. Elszigetelt kísérletek voltak (ld. pl. Lada Szamara) de a legtöbb iparágban nem jött össze. Ékes példája ennek a Tupoljev és Iljusin utasszállító repülőgépek leváltására szánt repülők csigalassan haladó fejlesztése. Helyettük jórészt használtan vett Boeingek és Airbusok repkednek.
Miért nem tudja hát a “heroint” adó dealer nagyon rövid pórázon tartani Oroszországot? Ennek több oka is van. Oroszország elég nagy és kiszámítható piac, ráadásul nyersanyagexport bevételei miatt készpénzes vevő. A nyersanyagai szintén elég jó alkueszköszök. Nyilván idetartozik a német ipar ellátása olcsó energiával az Északi Áramlaton keresztül. Az olcsó orosz munkaerővel megtermelt iparcikk nincs olyan jó, mint a Németországban vagy akár a közép-európai gyárakban termelt, de a harmadik világba exportálásra tökéletesek. (itt már behajtom a papír szélét, mert Kína, de mindjárt visszatérünk erre). Az orosz piac rendszerint azt a technológiát szippantja fel, amelyet Nyugat-Európában épp kivezetnek, így a fejlesztések megtérülésénél nem 5-8 év modellciklussal kell számolni, hanem kétszer ennyivel, hiszen a technológia él egy második ciklust is az orosz termelésben.
Végül pedig Kína. Egyrészt az olcsó termeléssel előállított iparcikk ma a világ uralásának ugyanolyan fontos eszköze, mint 150 éve a csatahajó volt. Afrika és Dél-Amerika ébredésével kulcskérdés, hogy ezeknek az országoknak a megérkezését a saját autó vagy a megbízhatóan közlekedő vonat korába ki fogja ellátni iparcikkel. Ebben Kína hamarabb ébredt mint az egykori gyarmatosítók, de azért a meccs még nincs lefutva, és a Nyugat számára fontos szerepe lesz a kevésbé fejlett de azért nem harmadik világbeli országoknak. Oroszország ezek közé tartozik.
De a legfontosabb talán az, hogy ha egyelőre gyengébb “heroint” adva is, Kína képes lehet átvenni a Nyugat helyét az Oroszországot technológiával ellátó partner szerepében. Nyilván Putyin sokkal okosabb annál, hogy kiszolgáltassa magát egy agresszívan terjeszkedő, szuperhatalmi státuszra vágyó Kínának, de ha a nyugati iparvállalatokat csak osztozkodásra kényszeríti, az is tízmilliárdokban mérhető veszteség. Az pedig komoly világpolitikai-stratégiai veszteség, ha a Kínai befolyási övezet ezzel közelebb tud jönni Európához. (ami egyébként Kínai kinyilvánított célja)
Nem véleletlen tehát, hogy német ipari lobbisták súgják a kormány fülébe hogy nem szankciók kellenek, hanem “Wandel durch Handel” (változás elérése kereskedelemmel). Az EU és az USA Oroszországgal szembeni szankciós politikájának határait is kijelölik ezek az üzleti és stratégiai érdekek. Ezért van az, hogy például a Navalnij miatt kiszabott szankciók is inkább az arcvesztés elkerülését szolgálják, mintsem azt, hogy Navalnij tényleg politikai sikereket érjen el.
A Biden-kormány eddigi Putyinnal szembeni lépései is inkább arra mutatnak, hogy Putyint visszaszorítani akarják, világossá akarják tenni, hogy amerikai belügyekbe nem szólhat bele, illetve legalábbis korlátozni akarják azt a birodalmi képességet, hogy érdekszférája legyen, ahol kedvére csinálhat valakiből kormányfőt. De ez nem jelenti azt, hogy meg akarják semmisíteni. És azt sem jelenti, hogy az EU-tól el akarják venni azt a jogát, hogy Putyinnal egy mindenki érdekeinek megfelelő modus vivendit alakítson ki.
Magyarországon ennek annyi hatása tud lenni, hogy az orosz jelenlétnek az a része lesz nemkívánatos, amely ezekkel az amerikai és EU-s célokkal ellentétes. Pénzt mosni, Orbánnal üzletelni továbbra is szabad lesz, akár EU-pénzek rossz HÉV-vonatokba talicskázása árán is, mert ha választani kell, hogy a magyaroknak legyen három tucat rossz orosz vonata vagy az RZSD (orosz államvasút) inkább 300 mozdonyba kínai motort vegyen német helyett… ugye nem kell ezt jobban ecsetelni.