Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


SZÁZADVÉG 88.: JÁRADÉK/ Tanulmányok/Szerkesztve, jelentősen rövidítve

 SZÁZADVÉG

88.

 

Mihályi Péter – Szelényi Iván

A járadék szerepe a szocialista gazdaságból a tőkés piacgazdaságba való átmenet korában

/Szabó Gábor: Szerkesztve/

 

„Tanulmányunk hipotézise – Aage Sørensen és David Ricardo elméletéből kiindulva – az, hogy alapvetően más a profitból és bérekből, illetve a különféle járadékból származó egyenlőtlenségek természete. Érvelésünk szerint a járadékból származó egyenlőtlenségek különösen fontosak a posztkommunista kapitalizmusokban. A járadék és a járadékvadászat fogalma kulcs a korrupció megértéséhez is. Három típust különböztetünk meg. Valamely mértékben mindegyik előfordul minden kapitalista piacgazdaságban, de mindhárom, különösen pedig az első és harmadik kiemelkedően fontos a poszt-kommunista kapitalizmusokban. Ezek a következők: (I) a politikai elit foglyul ejti a piacot; (II) az oligarchák foglyul ejtik az államot; (III) egy autokratikus vezető foglyul ejti az oligarchákat a politikai ellenfelek szelektív kriminalizációja útján, vagyonukat pedig újra elosztja a lojális újgazdagok között.”

 Saját véleményem a témában

I. Hogy a politikai elit fogságba ejtette volna a magyar piacot? A fentiekben a piac fogalma a leginkább kérdéses. Mert beszélhetünk e normális piacról akkor, amikor azt a reklámokkal a fogyasztók számára kezelhetetlenül manipulálják. A gyárak működtetéséhez gyorsan avuló termékekre van szükség. A gépkocsik eladási mennyisége csökkent a piac telítettsége következtében. Ezért átállnak a meghajtásukban más energiahordozóra, az olajról elektromos meghajtásra. Csökken ettől a légszennyezettség? Az autóknál igen. Azonban az elektromos áramot szén, gáz, víz olaj és atomenergiából állítják elő. Ezek mind-mind valamilyen környezeti kárral járnak. Ráadásul az átlaghőmérséklet emelkedése miatt nyáron esetleg le kell állítani az atomerőműveket, mert elpusztulnak a halak és más élőlények a folyókban a 30C° vízhőmérséklet felett. Nem beszélve a töménytelen mennyiségű hulladék akkumulátorról, amely az elektromos gépkocsik üzeme következtében keletkezik. Az akkumulátorok egy adott üzemóráig jelentős kapacitással bírnak, utána hirtelen elvesztik az áramfölvevő képességük 80%-át, gépkocsi hajtásra alkalmatlanná válnak. A fogyasztók számára manipulatív reklámok nélkül megfelelne az öt tíz éves gépkocsi, ha nem gyártanának bele eleve olyan korhoz kötött szerkezeteket, amelyek miatt az évek előrehaladtával egyre nő a meghibásodások száma és javításuk költsége. Ugyanígy, szinte minden termék szerkezetében lényeges fogaskerekeket műanyagból készítenek, hogy adott idővel tönkremenjenek és a javításuk többe kerüljön, mint az új készülék.  A végeredmény a műanyagok alkalmazása következtében felhalmozódó kezelhetetlenül megnövekedett szemét mennyiség, illetve a pusztuló, élhetetlen környezet. Viszont a termelés továbbra is rendületlenül folyhat.

Ebből következően kifejezetten hasznos, a társadalom szempontjából kívánatos, előnyös, ha egy környezetvédésre hajló politikai elitet hoz létre, amely foglyul ejti a környezetet pusztító, profitéhes piacot. Csak az államhatalom képes megállítani a kizárólag a profit maximalizálásával foglalkozó kapitalista piacot, a társadalmi fejlődés és élhető környezet érdekében.

II. Magyarországon az oligarchák, ha nem is ejtették teljesen fogságba a magyar államot, de azért a német autógyártó és a hozzá kapcsolódó akkumulátor és gumigyárak, jelentős érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek.

III. Magyarországon eddig minden kormány igyekezett létrehozni a hozzá hű emberekből álló gazdasági elitet. De ezt csinálták már a magyar és nem magyar királyok, vezetők.

Véleményem vége

 

JÁRADÉK

„[…]…a klasszikus társadalomelméletben miként értelmezték a profit, a bér és a járadék fogalmát. Kiindulópontunk Ricardo járadékelmélete (2004 [1817]), ám Ricardo elméletét Aage Sørensen (2000) Max Weber által inspirált interpretációja alapján általánosabb érvényűként értelmezzük. Sørensen nyomán járadéknak azokat a jövedelmeket tekintjük, amelyek „zárt társadalmi kapcsolatok”-ból, monopóliumokból, kartellekből, a szabályozóintézmények elfoglalásából erednek. A szakirodalomban szokásos állásponttól két vonatkozásban térünk el: (I) a szakirodalom a járadékvadászatot többnyire a korrupció szinonimájaként használja, és minden szempontból elítéli, mi a járadékok megszerzésére irányuló erőfeszítéseket értéksemlegesen interpretáljuk; (II) értelmezésünk szerint járadék és járadékvadászat minden gazdasági rendszerben előfordul, a szabad piac által uralt gazdaságokban azonban másodlagos szerepet játszik, míg egyéb gazdaságokban ez a meggazdagodás fő forrása.”

Ezek alapján járadék volt az „olajos ügyek” nyomán keletkező profit, amikor az állami szabályozás csak nagysokára zárta be a gázolaj és a fűtőolaj közötti árkülönbség nyomán keletkező profitot. Így a járadék voltaképpen egy olyan jövedelem, amelyet állami szabályozás tesz lehetővé, úgy, hogy az állam közreműködik az ügyletben, a keletkező profitot pedig szétosztja közvetve, vagy közvetlenül saját emberei között. A szabad piac legfeljebb az élelmiszer csarnokokban valósul meg , a valóságban napjainkra egy rendkívül szűk csoport birtokolja a termelőeszközök kilencvenkilenc százalékát. Minden olyan magán, vagy állami kezdeményezést üdvözölni kell, amely kivonja a termelőeszközöket az ő birtokukból, annyival is szabadabb a piac.

JÁRADÉK

„A járadékosok társadalmának, illetve a szupermenedzserek társadalmának szembeállítása egyszerre naiv és eltúlzott. A két egyenlőtlenség ugyanis megfér egymás mellett: miért ne lehetne valaki egyszerre szupermenedzser és járadékos?” (Piketty 2015: 283) [a magyar fordítást a szövegösszefüggéshez igazítottuk – a szerk.]; „[...] a múltban felhalmozott vagyon gyorsabban nő, mint a kibocsátás vagy a munkabérek. [...] A vállalkozó elkerülhetetlenül járadékossá válik” (Piketty2015: 599).

„[...] két úton lehet vagyonossá válni: a vagyont létre lehet hozni vagy pedig el lehet venni másoktól. Az előbbi hozzáad valamit a társadalomhoz, az utóbbi pedig jellemzően kivon belőle valamit.  A monopolista, aki túlárazza a termékeit, pénzt vesz el azoktól, akiknek a túlárazott terméket felkínálja [...]. Egyesek pedig járadékot kérnek annak érdekében, hogy még nagyobb vagyont szerezzenek. Vegyünk csupán egyetlen példát: a 19. század amerikai vasútbárói fontos szolgálatot tettek a vasúthálózat kiépítésének, de vagyonuk jelentős része politikai befolyás eredményeként állt elő, hiszen komoly kormányzati támogatást kaptak minden vágányra. Manapság pedig, mintegy évszázaddal a vasútbárók dominanciájának kora után, az Egyesült Államok csúcsvagyonainak – és az alsóbb rétegek szenvedésének – jelentékeny része vagyonmozgatás és nem vagyon létrehozásának az eredménye”  (Stiglitz 2012: 40).

 

„[…]A munkás csak annyit kereshet, amennyit el is fogyaszt. Ha keresetének egy részét meg tudná takarítani, akkor előbb-utóbb nem kényszerülne arra, hogy munkaerejét áruba bocsássa, maga is tőkéssé válhatna, s megtörne a tőkés újratermelési folyamat „ördögi láncolata”. Továbbá, a tőkés versenyben áll a többi tőkéssel. Ez a verseny minden tőkést arra kényszerít, hogy a lehető legmagasabb profitot tegye magáévá, s ezt a profitot termelésének, termelékenységének növekedésébe újra beruházza. Ha nem ezt tenné, akkor a vele konkurenciában levő tőkések csődbe juttatnák a vállalkozását.

Ezért a mi értelmezésünk szerint Marx végül is „A tőke” I. kötetében egy idealizált egyensúlyi elméletet alkotott meg, amelyben a tőke és munka együttese pozitív összegű játék. Ha a profit nő, azt a tőkéseknek új munkahelyek teremtésére kell fordítaniuk, vagy ha munkaerőhiány van, a béreket kell emelni (s egyben biztosítani annak feltételeit, hogy a „tömegfogyasztói társadalom” szellemében a magasabb béreket is el kell a munkásoknak fogyasztaniuk). Ugyan Marx szándéka „A tőke” megírásakor az volt, hogy megalkossa a tudományos magyarázatot, miért kell a kapitalizmusnak megbuknia, de „A tőke” I. kötete inkább azt bizonyítja, hogy miért nem fog a kapitalizmus soha megbukni. John Roemer, akit sokan okkal tartanak a racionális cselekvéselmélet legjelentősebb teoretikusának, meggyőzően érvel: „A versenygazdaság neoklasszikus modellje nem rossz alkalom a marxistáknak arra, hogy az idealizált kapitalizmust tanulmányozzák” (Roemer 1982: 196).                                                       

JÁRADÉK

„Mai ismereteink birtokában magától adódik a kérdés: a járadék forrása kizárólag ingatlan, termőföld vagy természeti kincsek lehetnek? Amint a céhek példája mutatja, erre a válasz egyértelműen nem. Weber úgy vélte, hogy a „zárt csoportok” mindig képesek arra, hogy elfoglalják a gazdaság szűkös mennyiségben rendelkezésre álló, de kívánatos termékeinek a piacát, illetve klientelista módon, kartellek, oligopóliumok vagy monopóliumok létrehozásával szűkössé tegyék a legkívánatosabb javak iránti kínálatot. Napjainkban, a legjobbnak vélt szakemberek rendkívül magas juttatásainak egy része, ebben az értelemben, járadéknak tekinthető. A vállalatok és különféle intézmények, például egyetemek, kórházak, sportegyesületek versengenek a legeslegjobbakért. Semmiképpen sem akarják elveszíteni a legendás hírű vezérigazgatójukat, neves professzoraikat, futballsztárjaikat. Ezeknek hajlandóak olyan magas jövedelmet biztosítani, amit pusztán „termelékenységük” nem igazolna. A küzdelem a presztízsért folyik.”

 

Ricardo járadékelméletének sørenseni interpretációja és általánosítása

JÁRADÉK

„Sørensen – Ricardóhoz hasonlóan – azzal érvelt, hogy a tökéletesen szabad piacon kialakuló profitok és bérek mellett, a monopolhelyzetek miatt is keletkezik jövedelem. Ez csökkenti a profitokat vagy a béreket, vagy mindkettőt. Sørensen ezt a többletjáradék-jövedelmet tekinti kizsákmányolásnak (Stiglitz is használja hasonló értelemben a „kizsákmányolási járadék” fogalmát), s javaslatot tett a marxi tőke és munka ellentétére épülő osztályelméletnek egy, a járadékot osztályképző tényezőként felfogó társadalmistruktúra-elméletre.

A mi újnak vélt koncepciónk kiindulópontja tehát Sørensen járadékelmélete, de abban a kérdésben, hogy a járadék kizsákmányolás-e, és felhasználható-e egy alternatív osztályszerkezet leírására, mi nem foglalunk állást. Sørensen nyomán azonban a járadékot mi is úgy határozzuk meg, mint olyan jövedelmet, amely olyan források tulajdonlásából származik, amelyek hozzáférhetőségéből egyes aktorokat kizárnak. Mint azt látni fogjuk, ez történhet oligopóliumokkal, monopóliumokkal, kartellekkel vagy állami szabályozással is.

Nem vitatjuk, hogy a profitból, illetve bérekből eredő egyenlőtlenségek is számottevő morális és politikai probléma forrása lehetnek. Ám a tapasztalatok szerint liberális demokráciákban a választók döntik el, hogy milyen fokú egyenlőtlenséget tartanak társadalmilag elfogadhatatlannak, s a versengő piacon keletkező profitokból, illetve jövedelmekből mennyit kívánnak az adórendszeren keresztül a módosabbaktól a szegényebbek felé újraosztani. A járadékból eredő egyenlőtlenségek azonban más jellegű kihívást jelentenek: (I) kétségessé teszik a liberális kapitalizmus legitimációját, a meritokratikus jövedelemelosztás elvét; (II) aláássák a források hatékony elosztását. Már Mancur Olson (1982) is kimutatta, hogy amennyiben a járadékvadászok foglyul ejtik az állami szabályozási rendszert, az állam működésképtelenné válhat (state failure). Nyitott társadalmi kapcsolatok esetében (vagyis a tökéletes szabad piac feltételei között), amíg a profitok és bérek összege nő, addig a társadalom számára ez felfogható pozitív összegű játékként. Amikor azonban a járadékok nőnek gyorsabban, mint a bérek és profitok együttesen, akkor ezt negatív összegű játékként jellemezhetjük (Stiglitz 2012).”

[…]Pareto ugyanis a The Mind and Society című művében sajátos módon megkülönböztette a „spekulánsokat” („rókákat”) és a „járadékosokat” („oroszlánokat”). Weber szerint, de szerintünk is, minden jól működő tőkés piacgazdaságban szükség van spekulánsokra is és járadékosokra is. A spekulánsok (rókák) az innovációt biztosítják, a járadékosok (oroszlánok) viszont a társadalom stabilitásához szükségesek. Súlyos társadalmi-gazdasági problémák akkor adódnak, amikor vagy a spekulánsokból, vagy a járadékosokból van túl sok. A fenti idézetben Weber is azon töri a fejét, mi a kívánatos egyensúly spekulánsok és járadékosok, innováció és stabilitás között.  A járadékok megszerzésére irányuló erőfeszítések más jellegű egyenlőtlenségeket hoznak létre, mint a profitmaximalizálás, és más politikai eszközökkel kell, illetve lehet ezeket kezelni. Olvasatunkban Piketty legérdekesebb megjegyzése „A tőke a 21. században” című könyvében az, hogy látja a veszélyét annak, hogy a kapitalizmus egy patrimoniális rendszerré alakul át. Ezt úgy lehet értelmezni, hogy növekvőben vannak a járadékszerű, magas jövedelemből és az örökölhető vagyonból keletkező járadékjövedelmek.” A kapitalizmus re-feudalizálódik.

Összefoglalás

Klebnikov (2001) az orosz oligarchákat az amerikai rablóbárókhoz hasonlította. De azért megjegyezte, hogy míg a rablóbárok termeltek valamit (olajat, acélt, vagy vasutat építettek), s így hozzájárultak az amerikai nemzeti jövedelem növekedéséhez, az orosz oligarchák tipikusan csak spekulánsok voltak. A piac vagy az államfoglyul ejtéséből szerzett járadékukat svájci bankokban hizlalták, ingatlanban

spekuláltak, képzőművészeti tárgyakat gyűjtöttek. Ennek a tanulmánynak nem az a célja, hogy elítélje a járadékvadászatot, vagykiálljon a profitmaximalizálás elve mellett. Pareto elemzése számunkra meggyőzőbb: minden modern piacgazdaságban szükség van spekulánsokra és járadékosokra, rókákra és oroszlánokra. A piacgazdaság komplex rendszerének mindkettőre szüksége van. A baj ott kezdődik, ha túl sok a spekuláns vagy a járadékos. A szabályozatlan piacgazdaságnak is megvannak a maga veszélyei: Polányival szólva „kettős mozgásra” van szükség. A piacon megtermelt jövedelmek egy részét a társadalmi béke és stabilitás érdekében transzformálni kell járadékokra, legyenek azok szociális juttatások, betegbiztosítás vagy nyugdíjbiztosítás. De a túl sokoroszlán, túl magas járadékjövedelem megfojtja a versenyt, és aláássa a gazdasághatékonyságát. John Locke-kal szólva: „[Azt kell gondolnunk], hogy az emberek annyira balgák, hogy miközben nagy gonddal igyekeznek elkerülni azokat abajokat, amelyeket görények és rókák okoznak nekik, belenyugszanak abba, ha oroszlánok falják fel őket” (Locke 1986 [1698]: 328).

Ebben a szövegben, persze amikor Locke „görényekről” ír, akkor természetesen a versengő polgártársakra gondol, míg az abszolút monarchiák képviselik az oroszlánokat. De mondandójának a lényege: kellenek oroszlánok is s vigyázni kell a görényekre is, de a fő veszély, ha az oroszlánoknak van túl sok hatalma. Legfontosabb következtetésünk tehát így hangzik: a kulcskérdés nem az, hogy mennyi egy társadalomban az egyenlőtlenség. Azok az országok, amelyekben a Gini-mutató 0,20 és 0,40 között van, egyaránt lehetnek dinamikusak, és fennmaradhat bennük az erős társadalmi kohézió. Ha most félretesszük annak a kérdésnek a megtárgyalását, hogy milyen következményekkel jár az etnikai, vallási és gender-alapú egyenlőtlenség, akkor számunkra az egyenlőtlenség fő kérdéseannak forrása: mennyiben származik az egyenlőtlenség szabad versenyből, illetve járadékvadászatból, tehát egyes faktoroknak a piaci versenyből nem meritokratikus szempontok szerint történő kizárásából. Ha az utóbbi válik dominánssá, akkor az veszélyeztetheti a gazdaság dinamizmusát és a társadalom kohézióját. Sørensennek azt a feltevését, hogy a járadékosok és a piaci versenyben jövedelmet szerzők között antagonisztikus ellentét van, nem tudjuk elfogadni. De egyetértünk Ricardóval, hogy hatékonyabb és észszerűbb a járadékokat adóztatni, mint a szabad piaci versenyben megszerzett profitokat, illetve a béreket.”

 

 

 

 

Szalai Ákos

Hamlet Szellem nélkül

Megjegyzések Szelényi Iván – Mihályi Péter

A járadék szerepe a szocialista gazdaságból

a tőkés piacgazdaságba való átmenet korában

című cikkéhez

 

„Járadék mint a helyettesítők hiányának következménye. A – talán többséginek tekinthető – társadalomtudományi hagyomány szerint a járadékot az különbözteti meg a profittól, hogy a két jövedelem forrása eltér. Ez a hagyomány általában a klasszikus közgazdaságtan modelljeire, mindenekelőtt David Ricardóra hivatkozik:  szerinte a járadék (angolul: rent) alapvetően a természeti erőforrások, a (jobb minőségű) föld, az ingatlanok által termelt jövedelem – míg a profit a tőke jövedelme. A későbbi modellekben ez az „erőforrás” már más formát is ölthet. Általában valamilyen „szűkösség” okozza. Ricardo példájánál maradva: a járadék oka az, hogy a jóminőségű föld többet termel – mert könnyebben, olcsóbban művelhető, nagyobb a hozam rajta stb. Ez a többlet a járadék. Az oka pedig az, hogy a jó minőségű föld a rossz minőségűekkel versenyez. Nem a tökéletes helyettesítőivel, hanem a távolabbiakkal. A járadék oka a helyettesítők, a velük folytatott verseny hiánya. Kicsit zavaró módon, ezt nevezik szűkösségnek.

 Érdemes kiemelni, hogy a modern felfogás szerint a járadék nem feltétlenül az adott szűkösen rendelkezésre álló erőforrás által generált teljes jövedelem. Csak az a része, az az „extra” jövedelem, amely nem lenne elérhető, ha nem hiányoznának a helyettesítők, a verseny. A tőke profitot hozna, mert az emberek hozamot várnak el cserébe azért, hogy a tőkéjükről lemondjanak egy időre, és mert a befektetés kockázatos. Ugyanakkor, ha a tőke szűkös, akkor ezen a „normál profiton” felüli jövedelmet realizálhatnak – ez utóbbi „gazdasági profit”, „extraprofit” a járadék. A közeli helyettesítők hiánya, a verseny gyengesége, a szűkösség e közgazdaságtani modell szerint lehet piaci helyzet következménye, de származhat mesterséges, politika által teremtett kivételezett helyzetből is.

 A piaci járadék valamiféle „piaci kiválóságból” származik. Például ha kevés kiváló szakember, kevés meghatározott szolgáltatást nyújtani tudó vállalat, termelő van, akkor a fogyasztók, a vevők hajlandóak többet fizetni, mint amenynyiért ők az adott tevékenységet már elvállalnák. Ez a piaci járadék ösztönöz az adott piacra való belépésre, arra, hogy mások is megpróbálják utánozni ezt a kiválóságot, megpróbálják ők is ugyanazt adni. E mások megjelenése viszont versenyt teremt, ami miatt a jövedelem – és így annak járadék-összetevője is –csökkenni fog. Hosszú távon, ahogy a szűkösség egyre csökken, ahogy egyre több és több versenytárs jelentkezik, ahogy a jövedelem egyre jobban csökken, a piaci járadék el is tűnik.

Nem így a politika által generált járadék esetén: ha a politika mesterségesen okoz szűkösséget, például akadályozza a piacra lépést, egyes csoportokat speciális (verseny)előnyökhöz juttat, akkor e járadék léte a politikusok, a döntéshozók akaratától függ.

A járadék mint társadalmi többlet.

A magam részéről – szűkebb szakterületem, a joggazdaságtan példáját hozva – a járadék okának nem csak az időleges vagy mesterséges szűkösséget tekintem. Járadék nem csak valamiféle kizárólagosság, felszámolandó politikai előjog, idővel, a piaci versennyel eltűnő piaci szűkösség következménye lehet (bár lehet azé is). Sokkal gyakoribb, hogy a járadék forrása ugyanaz, ami a kereskedelemé: vannak a birtokunkban olyan dolgok, olyan képességek, amelyekért mások hajlandóak többet fizetni, mint amennyiért mi azokat rendelkezésükre bocsátanánk. A közgazdaságtan kifejezéseivel: járadék a cseréből, a kereskedelemből, a kooperációból elérhető termelői többlet. Sőt járadék a fogyasztói többlet is. Vagyis amikor valaki az általa vágyott dologhoz, szolgáltatáshoz kevesebb ellenszolgáltatásért jut hozzá, mint amennyit maximálisan adna azért.  (Ez utóbbit, vagyis a fogyasztói többletet Heller Farkas még fogyasztói járadéknaknevezte [Heller 1942/2001: 324−327].) E szemlélet szerint a járadék és a munkamegosztás egy tőről fakad, a specializációban rejlő előnyökből: ha valami a jelenlegi tulajdonosnak, a potenciális szolgáltatónak kevesebbet ér (kevesebbe kerül), mint a potenciális vevőnek, akkor hatékonyabb, ha a vevő megveszi, megrendeli, mint ha maga kezdené előállítani. Ha az ebben az értelemben felfogott járadékot kiiktatjuk a gazdaságból, akkor ezt a kölcsönösen előnyös kooperációt és az az által ösztönzött munkamegosztást, a vállalkozásokat iktatjuk ki. A dán királyfit tettekre sarkalló Szellemet.

 

Maga a nem produktív járadék elleni harc is nem produktív járadék (lehet)

 

Mihályi Péter és Szelényi Iván cikkének egyik legnagyobb pozitívuma, hogy leírják az irodalomban ritkán emlegetett összefüggést: a járadékvadászat, a nem produktív járadékok elleni küzdelem, az ezzel igazolt intézményi változások gyakran maguk is nem produktív (újraelosztási) járadékot termelnek, maguk is nem produktív (újraelosztási) járadékvadász tevékenységek (Mihályi – Szelényi 2017: 32−33).

 Az általuk hozott példák, vagyis a korrupcióellenes programokat politikai vagy éppen piacszerzési célokra használó fellépések is jelzik, hogy a nem produktív járadékvadász csoportok ellen harcoló szereplők gyakran nem a kritizált járadék felszámolását akarják, hanem egyszerűen annak átcsoportosítását. Sokszor a kialakult járadékot ugyan valóban megszüntetik, de a kedvezményezett csoport másféle járadékhoz jut. Az egyik legszebb példa erre a versenyjog, a trösztellenes törvények létrejötte. Mint arra Massimo Motta is utal, a piaci hatalommal rendelkező nagyvállalatok, az általuk megszerzett járadék ellen fellépő kis- és középvállalati csoportok valóban megszüntették ugyan e nagyvállalatok piactorzító magatartásából fakadó járadékot, viszont erre az motiválta őket, hogy a piacszabályozás révén korlátozhatták a versenyt. Ezek a törvények ugyanis lezárták (részben) a nagyvállalatok előtt a piacot, vagyis a kis- és közepes vállalatok a szabályozás miatt versenyelőnyhöz, végső soron járadékhoz jutottak” (Motta 2007: 23−24).

 

 

 

 

 

 

 

 

Bod Péter Ákos

Bérek, profitok és járadékok

harca – magyar szemmel

A közgazdaságtan klasszikusaira visszautaló járadékfogalom körüli növekvő irodalom jelzi, hogy a társadalomtudományok művelői használhatónak tartják a bér/profit kettősségét meghaladó jövedelemosztályozást. Nos, járadék jellegű jövedelmek különféle szituációkban keletkeznek, és a klasszikusoktól eredő magyarázat szerint mindig valami szűkösséggel, korlátossággal függnek össze. Ám a korlátok megléte és tartóssága nem mechanikus ügy, amely pillanatnyilag fellép, hogy majd rövid időn belül eltűnjék a hatékony versenyerők következtében. Ha csak ennyiről lenne szó, akkor a késések és súrlódások kategóriáival leírható mikrogazdasági elemzési téma maradna a profitráta és profithányad ügye. De nem ez a helyzet: az extranyereség mértéke és tartós léte arra utal, hogy a jelenség kapcsolatban áll a gazdasági/jogi/politikai rendszer jellemzőivel. Ezértegy adott térség jövedelmi viszonyainak értelmezésénél magát a piacgazdasági rendet (rendszert) kell vizsgálnunk, hiszen a munkaerőpiac, illetve a tőkejavak keresleti és kínálati tényezői önmagukban nem adnak kielégítő magyarázatot arra,  hogy miért éppen annyi a munka remunerációja, és miért éppen annyi normál és extraprofit marad (keletkezik?) a munkajövedelmeken felül. Ezért a továbbiakban bele kell tekintenünk térségünk (és ezen belül országunk) rendszerjellemzőibe. Ezek közé számít a járadékképződést előidéző helyzetek és cselekvések témája is.

Járadék és politika a 2008-as krízis után

Minálunk a nagyközönség és a politikai osztály a nemzeti jövedelem és a bérek összefüggéseinek egész problematikáját gyakran arra a kérdésre egyszerűsíti, hogy miért maradnak le a bérek a nyugati szomszédok szintjétől ennyire, illetve miért nem gyorsabb a régió országainak bérkonvergenciája. A konvergencia (felzárkózás, utolérés) fogalma alatt a közvélemény elsősorban a jövedelmeket érti, holott helyesebb lenne az elemzést a reálkonvergencia többi vonatkozására is kiterjeszteni, mint amilyen a termelékenység, a nemzetgazdaság fejlettségi felzárkózása, a fogyasztási szint, a versenyképesség, az erőforrások hasznosulása.

 

Járadék, járadékos, járadékvadászat

Amint láttuk, a közgazdaságtan klasszikusainál megjelent a járadék, elsőként a föld magántulajdonából fakadó tiszta hozam. Idővel ezt a hozamtípust a kamatjövedelemhez hasonlóan a tőkejövedelmek közé számították: Heller Farkas megfogalmazásában a föld használatának átengedéséért fizetett bérleti díj „hasonló ahhoz az ellenértékhez, melyet az adós kamat alakjában fizet a tőkésnek”, hiszen nemmunka- vagy tőkeáldozat ellenértéke, teszi hozzá, hanem azon felüli jövedelem (Heller 1945: 79). Ricardo feltételezte a (föld)járadék emelkedő tendenciáját azon az alapon, hogy véges mennyiségben rendelkezésre álló vagy − ahogy ma mondanánk − rugalmatlan kínálatú termelési tényezőről van szó.

A járadék mértéke a kereslettől függ: ha például egy ingatlan iránt hatalmas lesz a kereslet, akkor a tulajdonos nagy járadékhoz jut. Kiugró jövedelemre tehet szert a nagyon keresett sztárművész vagy sportoló, akinek a szokásos szakmai bérszintet sokszorosan meghaladó honoráriuma szintén járadéknak tekinthető. Ám járadék, azaz a szokásosat felülmúló hozam képződik akkor is, ha például hatósági döntéssel korlátoznak egy szolgáltatásvégzést: nem adnak ki több építési engedélyt, nem nyitható újabb trafik vagy étterem egy kerületben, pedig lenne bőven vállalkozó. Ez közel áll a monopolhelyzethez, amely egyébként versenypiaci körülmények között kialakulhat természetes úton, hatékonysági előny következtében. A szakirodalomban ezért a szokásos nyereségrátát meghaladó monopolprofitra gyakran alkalmazzák a járadék (rent) fogalmát. Egyébként a piaci verseny teljes szabadsága mellett is keletkezhet oligopol- vagy monopoljáradék, bár csak átmeneti jellegű (quasi-rent), mert hamarosan megjelennek új szereplők, és az így felélénkülő versenyben az addigi járadékos idővel elveszti a normál profit feletti jövedelmét.

 De mi van akkor, ha a domináns szereplő állami versenykorlátozás révén jut járadékhoz? Ekkor hiába szeretne új versenyző belépni az extranyereséget adó piacra, a hatóság meggátolja a versenyt. Itt merül fel a politikai rendszer ügye. Ideális esetben az állam, amely kizárólag a közjót szolgálja, nem tűr meg – és különösen nem kezdeményez saját maga – olyan szabályt, amely tartósítja a járadékjövedelmet keletkeztető helyzetet. Sőt maga vonná el adózással az ilyen jövedelmeket, delegalább egy nagy részüket, hiszen mikrogazdasági elemzéssel levezethető, hogy a járadék adóztatása – szemben a fogyasztásra és munkajövedelmekre kivetett adókkal – nem okoz jóléti veszteséget, hatékonyságromlást.

 A kizárólag közjót követő állam feltételezése azonban naivan ideális eset: a tényleges kormányzati viszonyok között sűrűn előfordul, hogy az állam (kormány, politikai vezetés) olyan szabályzást tart fent, amely mellett adott gazdasági szereplőknél rendszeres és tartós járadékjövedelem keletkezik. Ha egy tisztviselő részesül ebből a profittöbbletből (amely többlet, tehát ha nem keletkezne, és csupán normál profit maradna, attól még a gazdasági szereplő folytatná nyereséges tevékenységét), akkor más erkölcsi megítélés alá esik a helyzet: korrupcióról kell beszélnünk. A gazdasági szereplő részéről az ilyen helyzetre törekvés a járadékvadászat. Még súlyosabb az ügy, ha maga a kormányzat tudatosan teremti és tartja fent a járadékot eredményező helyzetet, majd közhatalmi eszközeivel saját céljaira elvonja az így előálló extraprofit nagy részét (rent extraction). A korrupció esélyét mindenképpen növeli a kormányzat kiterjedt szabályozói beavatkozása, az egyedi állami döntés gyakorlata. Az ilyen gyakorlat az üzleti körökés az állam (politikai szféra) gondos elválasztásával szorítható vissza; ez azonban nehezen megy. Sőt – amint például Dani Rodrik, az aktív, fejlesztő állam koncepciójával szemben máskülönben nem ellenséges közgazdász konstatálja – magaaz állami iparpolitika egyengetheti az utat a korrupció előtt: a magánbefektetők támogatására kigondolt ösztönző rendszer könnyen „a gátlástalan üzletembereknek és a magánérdekeiket néző bürokratáknak járadékot juttató mechanizmussá züllik” (Rodrik 2007: 111).

Ezzel meg is jelent az a probléma, amelynek vizsgálata mind időszerűbb. A világ országain végigtekintve ugyan csak kis számú államilag irányított (terv)gazdaságot találunk, de nem kevés a fejlesztő állam. Az emberiség nagy része pedig autoriter politikai rendszerekben él: ezekben az állam (kormányzat, uralkodó párt, monarcha) nincs érdemben elválasztva a gazdaságtól (üzleti világtól), gyakran uralja a piacokat.

A világ másik fele az elfogadott normák szerint demokráciának és piacgazdaságnak minősül – de attól még nem mentes járadékosoktól, járadékvadászattól. Nyilván a mérték is számít: jól működő demokrácia, valamint tőke- és árupiac mellett kevésbé alakul ki és rövidebb ideig marad fent a járadékot keletkeztető versenyhiányos állapot, és a járadéknak csekély része köthető korrupcióhoz vagy egyéb társadalmi diszfunkcióhoz. Léteznek olyan járadékjövedelmek, amelyek funkcionálisak, miként a szabadalmi védelemből fakadók vagy a piaci hibát korrigálók. A korábbiak szerint a hatékonysági okból erőfölénybe kerülő szereplők miatt előállhat – rendszerint átmenetileg – extraprofit. Ideális versenyviszonyok, pártatlan és hatékony államigazgatás mellett eleve kevés járadékjövedelem keletkezik, a jól konstruált adórendszer annak zömét el tudja vonni a társadalom jóléti és hatékonysági érdekeit szem előtt tartva. Mindez azonban túl szép ahhoz, hogy így legyen. A világ valamennyi társadalmában bizonyos fokig jelen vannak azok a járadékot juttató korrupt mechanizmusok, amelyekről Rodrik szólt.

A közgazdaságtan klasszikusainál a jövedelmek típusai adott gazdasági pozícióhoz (osztályhoz) kötődtek: a kamat a pénztőkéseké, a vállalkozói nyereség a vállalkozóké, a munkajövedelem a munkavállalóké, a járadék pedig a föld és ingatlan tulajdonosainak jut. Az állami szabályozás nyomán keletkező járadékjövedelem élvezőit nehezebb besorolni, mert nem alkotnak a fenti értelemben világosan felismerhető osztályt. Ha mégis, az olyan kriminális összefonódást feltételez a vállalkozók és a tisztviselők között, amellyel ehelyütt nem foglalkozunk.

Azt viszont tisztázni és − ha lehet − kalibrálni is kell, hogy a járadékok miként érintik a gazdaság működését. Egy hatást már érintettünk: csökkentik az elsődleges jövedelmek nemzetgazdasági mértékét, hiszen az új értéken belül a normálprofit és a piaci bér közé ékelődnek. Ez akkor is így van, ha a definíciónk szerinti járadék egy része munkajövedelemként, a másik pedig nyereségként kerül be a nemzetgazdasági számlákba – ha bekerül. Intuitíve azt állíthatjuk, hogy amelyik gazdaságban gyakori a járadékjövedelem (extraprofit), ott a bérek az elvileg lehetségesnél alacsonyabbak. De van egyéb következménye is a járadékjövedelem létezésének. A járadékos többletprofitja annak analógiájára képződik, mintha egy piaci szereplő monopolhelyzetbe kerülne (ezért is kezeli a szakirodalom az utóbbit is gyakran járadékként). Márpedig a monopólium létezése a szokásos mikrogazdasági elemzésben jóléti veszteséget okoz.

Aki a mesterséges monopóliumot az államtól ajándékba kapta, értékhez jutott. Ez a helyzet nyilván vonzó, de nem csak neki. Megszerzésére – és a monopolista pozíciót birtokló oldalról: az ajándék megtartására – nagy erők fognak megmozdulni. E profittömeg megszerzésére a körön kívül levőknek érdemes akár J mínusz 1 dollárt fordítani

Tullock felvetéséből következik, bár a fenti statikus modellen már nem mutatható be: a gazdasági szereplők a rendelkezésükre álló erőforrásokból meglehetősen sokat pazarolnak arra, hogy az extraprofitot (járulékot) lehetővé tevő különleges helyzetbe bekerüljenek, akár az állami döntéshozók tiltott vagy nyílt befolyásolásával, megvételével. A következtetés: az állam által megengedett (netán kezdeményezett) járadékszerző szituációból nem csak a fogyasztói többlet mérséklődése következik. A jóléti veszteség tovább nő azzal, hogy társadalmilag haszon nélküli (több termelést és alacsonyabb árakat nem eredményező) versengésre pazarlódnak gazdasági erőforrások: ez utóbbi a Tullock-veszteség. Ezzel együtt már nagy a társadalmat érő kár.

Járadékvadászat minálunk – miben más?

 

A kibővített jelentéstartalmú járadék és az annak megszerzésére irányuló gazdasági cselekedeteket magába foglaló járadékvadászat fogalma gyorsan gazdagodó szakirodalomhoz vezetett. A közgazdasági elemzések kimutatták, hogy a legfejlettebb piacgazdaságokban is elterjedt gyakorlat a járadékvadászat. Az amerikai gazdaságban a katonai kiadások, sőt a mind nagyobbra duzzadó jóléti programok, valamint a jóléti közgazdasági érveléssel bevezetett állami regulációk mind-mind meghökkentően tág teret engednek a versenykorlátozásnak és ezzel a járadékok megszerzése és megtartása körüli erőforrás-pocsékolásnak. Tullock fontos további megállapítása, hogy a jóléti államon belüli és az államok közötti jövedelemtranszferálás (elvileg a gazdagoktól a szegényekig, valamint a gazdag országoktól a támogatott szegényebbekig) nem költség nélküli aktus, amint azt a jóléti irodalom feltételezte. Mivel az adomány jellegű transzfereknek sok haszonélvezője van, és nemcsak a támogatott oldalon, hanem az adományt nyújtóknál is, így masszív intézményi rendszer épül ki, amelynek érdekében állhat eltagadni a hatékonyságromlás, erőforrás-pazarlás tényeit (Tullock 2005: 22).

 

A nemzetközi segélyezés vizsgálata kapcsán jutott hasonló következtetésekre P. T. Bauer: a fejlődő országok segélyezése gyenge hatékonyságú, míg a segélyezett államokban a politikusok, valamint a politikához közel álló kiválasztott kevesek járadékszerű jövedelmet húznak, sőt eközben az uralmon levő helyi kormány kezébe egy újabb hatalmi eszköz kerül (Bauer 1993).

Bauer Péter Tamás magyar származású közgazdász, aki idézett nézeteivel nem lett a Myrdal házaspárhoz hasonló progresszív közgazdászok és fejlődéspolitikai aktivisták kedveltje. Ugyanakkor a Kelet-Ázsiában, Afrikában, a Karib-térségekben szerzett gyakorlati tapasztalatai alapján Bauer még tovább is ment kritikájában, amikor kimutatta: a segélyezett állam kormánya a korábbinál még kevésbé törekszik közfeladatainak hatékony ellátására, hiszen a nemzetközi segély megerősíti a kormányt a társadalommal és az üzleti szférával szemben. A segélyek szétosztásában betöltött kormányzati aktivitás növeli a közügyek elpolitizálódását, holott arra egyébként is hajlamos a fejlődő világ számos országa (Bauer 1993: 14).[…]

Hogy sikeres lesz-e és egyáltalán sikeres lehet-e európai viszonyok között anem európai fejlesztői államok megoldásaira támaszkodó modernizációs kísérlet– nos, ez még előttünk áll.27 Azonban a versenyt helyettesítő, torzító és a járadékjövedelmek kinyerésére irányuló modellről kimutatható, hogy nem fér meg a demokratikus renddel, és hatékonysági veszteségekkel jár (Székely-Doby 2016).

 

drive.google.com/file/d/1HKg_qrmZVmtVwtRDHJhzlyqpFJF7Grw5/view