Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A neoliberalizmus hatalomtechnika, a kapitalista elit támogatja az eltulajdonítást, és felhalmozást

Új Egyenlőség

Mussolini, a menedzserek és a kapitalizmus metafizikája

 

 

 

Részlet az írásból

Andrea Micocci – Flavia Di Mario (2017): The Fascist Nature of Neoliberalism. London–New York: Routledge.

Politikai gazdaságtani elemzésük szerint az általunk ismert kapitalizmus egy hibás, korlátolt és korlátozó szellemiségen alapul, amelyet a szerzőpáros kapitalista metafizikának nevez. Szerintük két fogalom köti gúzsba a gazdaságtani diskurzust, illetve a társadalmaink gondolkodási horizontját: a „reális” és a „megvalósítható”.[....]

 Már önmagában az a gondolat, hogy a saját közösségen belül érdekellentét feszülhet, egyenlő az árulással. A fasizmus ellenséges a munkásmozgalommal szemben, amely szerintük megosztja a „Faj” feltételezett egységét.

Erre kínáltak megoldást a korporációk, amelyek közös érdekvédelmi szervezetbe tömörítették a tőkéseket a munkásokkal, közös (és hamis) „képviseletet” biztosítva nekik. Ez névleg azért történt, hogy előmozdítsa a harmóniát az osztályok között, valójában azonban alárendelte a munkát a tőkének.

A szerzők szerint a korporációk visszatérésének egyik oka többek között az, hogy baloldali pártok is használják ezt az intézményt. Az elviekben antikapitalista pártok (az adóságválságba került Görögországot vezető Szirizától a Morales vezette Bolíviáig) keresik az együttműködést a centrumországbeli nagyvállalatokkal a GDP növekedése és a kedvező gazdasági mutatók érdekében.

A válságot követő társadalmi konfliktusok erősödésének veszélye csak fokozza a tőkés intézmények belső korporativizmusát. A mélyebb megértés érdekében azonban érdemes egy pillantást vetni a neoliberalizmusra, arra az ideológiára, amely a 2008-as válságban és az után csak látszólag veszítette el a hitelét.

A láthatatlan ideológia

John Williamson, angol közgazdász, a washingtoni konszenzus fogalmának megalkotója tíz pontot jelöl meg, amelyen reformokat szükséges végrehajtani, hogy a vágyott neoliberális gazdaságpolitika megvalósulhasson. Ezek a következők: költségvetési fegyelem, a közkiadások átcsoportosítása, költségvetési reform, pénzügyi liberalizáció, a kereskedelem liberalizálása, közvetlen külföldi befektetések, privatizáció, dereguláció és a magántulajdon előnyben részesítése.

Annak ellenére, hogy a neoliberalizmus ellenzi az állami beavatkozást, folyamatosan igényli is azt. Annak érdekében, hogy szakpolitikái bevezethetőek legyenek, cselekvőképes államra van szüksége, amely habozás nélkül beavatkozik a gazdasági folyamatokba.

A válságok során gyakori jelenség, hogy a magánvállalatokat közpénzből mentik ki, aminek árát a társadalmon csattanó megszorító intézkedésekkel fizettetik meg. Mindez csökkenti az állami intézményekbe vetett bizalmat, így fordítva még többeket a piaci megoldások és a neoliberális szemlélet felé.

Azonban fontos megérteni azt a történelmi helyzetet, amely kitermelte a neoliberalizmust. Eredetét az 1970-es évekhez szokták kötni, azonban ez csak világméretű diadalútjának kezdete. Ebben az évtizedben morzsolta fel az ún. „harminc dicsőséges esztendőt” eredményező, de ekkorra már kifulladóban lévő keynesianizmust és az állami szerepvállalással kapcsolatos háború utáni közmegegyezést.

A neoliberalizmus kifejezés az 1930-as években született, amikor az 1929-es világválságot követően liberális értelmiségiek összegyűltek Párizsban a liberalizmus megújításáért. A tábort azonban megosztotta az ellentét az erős állami szerepvállalás mellett síkra szálló Walter Lippmann vezette újítók és – elméletileg – az állami szerep minimalizálását támogató Ludwig von Mises, valamint Friedrich August von Hayek mögött felsorakozó tradicionalisták között. Ez utóbbiak az állam egyetlen feladatának a piacra való belépés akadályainak elhárítását tekintették. Ezt követően 1947-ben ez utóbbi frakció megalapította a Mont Pelerin Társaság nevű állami beavatkozásellenes, piacpárti trösztöt. Ennek soraiban olyan, később a neoliberalizmus szellemi hátországát kidolgozó gondolkodók is feltűntek, mint a közgazdaságtan chicagói iskolájához köthető Milton Friedman.

A neoliberalizmus nem gazdasági intézkedések összessége, hanem egy új és hatékony hatalomtechnika, amelyet a kapitalista elit a hiteles ellenzék hiányában arra használt fel, hogy támogassa az eltulajdonítás, valamint a felhalmozás hatékonyabb módszereit.

A neoliberális kapitalizmus ideológiai összetevője rejtőzködő jellege ellenére a fegyelmezésben nyilvánul meg, amely igazolja a bürokrataelitből és pénzügyi spekulánsokból álló csoport, a „járadékos osztály” elméleteit, gyakorlatát. A gyakran szakértői kormányzásba burkolt, önmagát „ideológiamentesnek” valló ideológia elsősorban azon cselekvő erőkön keresztül hódít teret, amelyek a kapitalista metafizika révén torzítják, korlátozzák a nyelvet, illetve a logikát, áltudományos és menedzseri megközelítésekkel hozva létre látszategyetértést. Ez segíti elő a korporativizmus ismételt kiépülését.

A neoliberalizmus a munka tőke általi módszeres elnyomáson alapszik. Ez megnyilvánul a nagyvállalatok ellenséges hozzáállásában a szakszervezetekkel, a dolgozói érdekképviselettel, önszerveződéssel és önigazgatással szemben. Ez a folyamat az 1970-es évektől, a posztfordista munkaszervezésre való átállás óta erősödik. A neoliberalizmus az osztályuralom helyreállítási kísérleteként is értelmezhető, amelyet a járadékos kapitalisták működtetnek az 1970-es évek válságaira adott válaszként, felmondva az 1945 után jóléti állam osztálykompromisszumát.

A tőkésosztály uralmát helyreállítani kívánó neoliberális projekt egy világszintű szabadkereskedelmen alapuló rendszer kiépítését szorgalmazza, ami egyúttal gördülékenyebbé teszi a tőkefelhalmozás folyamatát és a tőke koncentrációját. Ezt fedi el a neoliberális szemlélet kortárs mítosza, amely szerint az egyszerre kínál megoldást az emberi lét gazdasági, valamint társadalmi bajaira, így hozva létre egy jobb társadalmat.

E láthatatlan ideológiát bel- és külföldön egyaránt a brutalitás kíséri mindazzal szemben, ami eltérhet e projekttől, ami alternatívát kínál vele szemben vagy esetleg felforgathatja azt.

Fontos jellemzője, hogy a másságot sokszínűséggel váltja fel, ezzel pedig beolvasztva azt világképébe. A szerzők szerint a másság (otherness) magában hordja a felforgatás lehetőségét, míg a sokszínűség a „háziasított” másság, amely megfosztja azt átformáló erejétől. A sokszínűségbe be nem beilleszthető „Másikat” pedig a fasiszta gyakorlathoz hasonlóan alávetettnek tekinti és hosszútávon felszámolandónak ítéli.

A fejlett kapitalista társadalmakban a szegények peremre szorulása idővel büntetendővé válik, ami tetten érhető a tömeges bebörtönzésekben is az Egyesült Államok profitalapú magánbörtöneinek működésében. Ez a neoliberális modell „megoldási” kísérlete a társadalom alsóbb osztályain lecsapódó politikai döntések negatív következményeire.

A menedzserek csendes forradalma

Joseph Schumpeter osztrák származású közgazdász tévedett, amikor azt jósolta, hogy a menedzserek csoportja megszűnik a kapitalizmus fejlődésével. A jelek éppen az ellenkező irányba mutatnak. A menedzsereket a 20. század jelentős részében képzett adminisztrátoroknak tekintették. Munkájukat csak a céges környezetben gondolták fontosnak.

A menedzseri forradalom az 1940-es és 1960-as évek között következett be. A menedzserizmus az Egyesült Államokból indult ki, ahonnan a taylorizmus, a fordizmus, valamint a porteri munkaszervezési eljárások is világszerte elterjedtek. A menedzserek felértékelődését a cégtulajdon átalakulása, a részvényes tulajdonlási rendszer felfutása okozta. A tulajdon ilyen módon szétaprózódott, a korábbi tulajdonosok hatalma pedig leáldozott a céget ténylegesen irányító apparátussal, a menedzsmenttel szemben.

A menedzserek előretörése gyökeresen átalakította a társadalmat. A menedzsment kapta meg a jogot, hogy felvegyen, illetve elbocsásson alkalmazottakat. Hatalommal ruházta fel őket a munkások felett, hogy ellenőrizzék és fokozzák hatékonyságukat, termelékenységüket a nagyobb profit érdekében. James Hoopes üzleti etikával foglalkozó amerikai professzor szerint a menedzserizmus, a menedzseri szemlélet ideológiájának hatására az Egyesült Államok egy business-civilizációvá vált.

A menedzsment különböző technikákkal korlátozza a munkavállalók jogait: tiltja vagy akadályozza a szakszervezeteket, a sztrájkjog gyakorlását, csökkenti a béren kívüli juttatásokat.

A munkavállalók és az állampolgárok jogainak ilyenfajta megkurtítása, főleg az Egyesült Államokban, tőkepárti politikai erők kormányzása alatt ment végbe.

A financializáció, vagyis a pénzpiaci tranzakciók jelenségének megnövekedése drámaian átalakította a vállalatirányítás, illetve az emberierőforrás-menedzsment gyakorlatát. Szemléletük a termelőerők szervezésén túl kiterjedt a társadalom, illetve az ipar minden területére. E megközelítést új menedzserizmusnak nevezzük. Ennek terjedését elősegíti, hogy a médiában és a közgondolkodásban a menedzserről élő kép összemosódott a vállalkozóéval. A menedzserizmus behatolása az egyetemi-tudományos világba számos átalakuláson is tetten érthető az egyetemek piacosításától az olyan tudományterületek megjelenéséig, mint az emberierőforrás-menedzsment vagy a szervezeti magatartás.

A menedzseri szemlélet a politikába is behatolt, meggyengítve és kiüresítve az egykori demokratikus hagyományokat. Így a neoliberalizmus beszédmódjában egyetértés alakult ki a menedzserek, valamint a politikai szereplők között. A menedzseri kor kezdetét pozícióik megerősödése indította el az államigazgatásban, aminek hatására intézményközpontú megközelítésük új irányba terelte a bel- és külpolitikát egyaránt.

Az ország és a vállalat érdekegybeesésének kinyilvánítására jó példa Charles E. Wilson, a General Motors volt vezérigazgatójának, majd az Eisenhower-kormány védelmi miniszterének elhíresült szavai:

„ami jó a General Motorsnak, az jó az Egyesült Államoknak – és fordítva”.

A menedzserpolitikusok megnyitották a vállalati politikusok korszakát, amelyben a menedzserek a kormányzást vállalati érdekek megerősítése érdekében igyekeznek befolyásolni kapcsolataikkal és ismereteikkel. A menedzserizmus a neoliberalizmushoz hasonlóan a sajátos nyelvhasználatával a szakértelem álcájában tetszeleg.

A könyv Theodore Taptiklis, a menedzserializmus új-zélandi kritikusa nyomán három neoliberális nyelvi cselt nevez meg. Az első a kifejezések misztifikálása, eredeti jelentésük hangsúlyának áthelyezése. Erre jó példa a posztfordista munkaszerkezet két pólusa a bizonytalanság és a rugalmasság, szemben a biztonság/bizonytalanság és a rugalmasság/rugalmatlanság párossal. A második az új szaknyelvek feltalálása, amivel ki lehet zárni azokat, akik nincsenek birtokában az új szaknyelvi újításoknak. A harmadik a tágan értelmezett kommunikációs eszközök feletti formális és nem formális monopólium. Az így létrehozott nyelvi zűrzavar lehetőséget teremt az uralom megtartására, valamint a kudarcot valló gyakorlatok nyelvi elfedésére.

E menedzserizmus látszólag fejlett ismeretekkel bír, és rendelkezik a szervezet hatékony működéséhez elengedhetetlen szakértelemmel. A menedzserek a neoliberális fordulattal magasabb pozícióba kerültek, mint a korábbi vezetés, a tulajdonosok vagy a munkások, így pedig jobban átlátják a szervezetet és képesek jobban uralni is azt.

A menedzserizmus konfliktuskezelési stratégiája stabilitásra, rendre és az uralom megszerzésére, illetve megtartására törekszik, ami magába foglalja, hogy a konfliktust inkább figyelmen kívül hagyja okainak megértése helyett. Kedvelt taktika az oszd meg és uralkodj, ahogyan igyekeznek a közösségileg cselekvő dolgozókat megosztani etnikai, nemi, vallási vagy egyéb törésvonalak mentén. Ezt a termelés csökkenése és kiszervezése kíséri a centrumországokban, miközben a globális „Dél” lakosságának, valamint természeti kincseinek kiszipolyozása fokozódik.

Kiút a kapitalista metafizikából?

A kapitalizmus metafizikájának problémája a szerzőpáros nyomán az egyéniségellenes gondolkodásmód, amely korlátolt értékkészletet és nyelvet eredményez. A világot annak túlbonyolításával leegyszerűsíti, így hitelesítve a neoliberális hegemóniát, miközben szellemi ürességbe burkolja mind híveit, mind kritikusait.

Az értelmiség eközben arról értekezik, hogy miként lehet a válságot a realizmus jegyében kezelni – a kapitalista rendszer felforgatása nélkül. Elméletben és gyakorlatban a neoliberális zsargon olyan kiforgatott kifejezései kerülnek előtérbe, mint „a racionalitás” és „a hatékonyság”. A vállalkozói szándék, illetve a vállalati célok egysége egyazon metafizikai szemléletmódba foglalja a fasizmust, a menedzserizmust és a neoliberális kapitalizmust, rámutatva átfedő területeikre.

A neoliberalizmus a kapitalista metafizika uralkodó szemlélete, amely nyelvi és egyéb cseleket alkalmaz az emberi képességek, valamint az azokban rejlő egyenlősítő lehetőségek csökkentésére.

„A hatékonyság” és „az észszerűség” által igyekszik legitimálni önmagát, de közben politikai-gazdasági cselekvőkre is szüksége van, hogy működhessen. A kérdés: átlátunk-e az észszerűség álarcában tetszelgő észszerűtlenségen?

ujegyenloseg.hu/mussolini-a-menedzserek-es-a-kapitalizmus-metafizikaja/