Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


MIÉRT KEMÉNYKEDIK MERKEL MOSZKVÁVAL A NAVALNÍJ ÜGYBEN?

 Magyar Demokrata hetilap

MIÉRT KEMÉNYKEDIK MERKEL MOSZKVÁVAL?

A Navalnij-ügy végleg lezárhatja a második világháború utáni német–orosz kapcsolatok különlegesnek, már-már barátinak mondható szakaszát. Az orosz ellenzéki politikus állítólagos megmérgezése azonban csupán ürügy. Az Északi Áramlat bővítését is veszélyeztető elhidegülés elsősorban a nyugati világ zavaros belső viszonyaira vezethető vissza. A stratégiai jelentőségű gázvezeték sorsa nemcsak a Berlin és Moszkva vagy Oroszország és az Európai Unió, de az Európa és az Egyesült Államok közötti kapcsolatok alakulása szempontjából is jelzésértékű lesz.

FOTÓ: MTI/AP POOL/PAVEL GOLOVKIN

Alekszej Navalnij állítólagos megmérgezése fordulópontot hozhat a német–orosz kapcsolatokban, és lezárulhat a Mihail Gorbacsov főtitkársága idején látványosan felfutó, ám egy ideje már problémákkal terhes, de mégis valahol a kölcsönös bizalmon alapuló időszak. Hogy valójában mi is történt az orosz ellenzéki politikussal, ebből a szempontból nem igazán fontos. A lényeg az, hogy a német kormány látványosan felvállalta az ügyet, és olyan éles kijelentéseket címzett Moszkvának, mint az elmúlt három évtizedben a Nyugat és Oroszország közötti kapcsolatok legkomolyabb megrázkódtatásai idején sem.

Berlin szakítani látszik az Oroszországgal szemben eddig megértésre törekvő különleges politikával. Nem okvetlenül saját akaratából, hanem a körülmények nyomására. Itt gondolhatunk az egyre komolyabb német belpolitika gondokra, az Európai Unió válságára és a német–amerikai kapcsolatokban kitapintható feszültségre is. Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy korábban a Szkripal-ügy éppen akkor robbant ki, amikor több európai országban is felmerült a szankciós politika felülvizsgálatának gondolata, a mostani Navalnij-ügy pedig épp egy olyan helyzetben borzolja a kedélyeket, amikor Európa megpróbálja elkerülni a szakadását, Németország pedig fel-felemelve a fejét, a saját érdekei védelmében már ellent mer mondani Amerikának.

Mégpedig a leglátványosabban az Északi Áramlat bővítésének a kérdésében. A Balti-tenger alatt húzódó gázvezeték az ötlet felmerülésekor, még a 2000-es évek elején egy szélesebb stratégiai együttműködés szimbólumaként jelent meg. Akkor még aligha sejtette bárki, hogy alig két évtizeddel később az Északi Áramlat nemcsak Oroszország és a Nyugat szembenállásának, hanem a Nyugaton belüli egyet nem értésnek a jelképévé is válik.

Az európai orosz gázexport ügyében a pragmatizmus, a gazdasági együttműködés, a kontinens stabilitásának a kérdése még a hidegháború éveiben is felülírta a politikai, ideológiai és történelmi ellentéteket. Ez persze már kezdetekben sem tetszett az Egyesült Államoknak, és az 1980-as évek elején Ronald Reagan éppúgy szankciókkal akarta megtörni az európai–orosz együttműködést, mint ma Donald Trump. Akkor az orosz gáz importjában érdekelt európai országoknak sikerült meggyőzniük az amerikai elnököt arról, hogy az energetikai együttműködés nem lesz hatással a Nyugat belső kohéziójára. A szibériai gáz az 1950-es évek közepére helyreálló német–orosz diplomáciai kapcsolatok után egy évtizeddel indult meg nyugat felé, az 1970-es években pedig erre alapozva meghirdethette Willy Brandt a keleti politikát. Rá húsz évvel Moszkva közreműködésével egyesült a két Németország, és a kapcsolatok töretlenül fejlődtek ezután is.

Úgy tűnik, mindez a múlté. A mostani keménykedés egy hosszabb ideje, leg­alább az ukrán válság 2013-as kirobbanása óta tartó folyamat részeként értékelhető. Németország a piacszerzés reményében a tőle megszokott óvatosságot feladva aktivizálta magát a Majdan idején, az utóbbi években pedig Berlin keleti politikája egyre inkább belesimult a Kremllel szemben kritikus nyugati trendbe. A német kormány a nemzeti érdekeket szem előtt tartva persze az Északi Áramlat bővítése mellett végig kiállt. A jelenlegi válságban azonban már egyre hangosabban vetik fel német oldalról is, hogy fel kellene függeszteni a gázvezeték 140 kilométeres befejező szakaszának építését. Ez nem csupán teljes elfordulás az ezredforduló után még hangoztatott, a Lisszabontól Vlagyivosztokig terjedő úgynevezett Nagy-Európa elképzeléstől, de a saját, Oroszországhoz fűződő gazdasági érdekek feladását is jelentené.[...]

Az orosz diplomáciát mindenesetre meglepte Berlin keménykedése. Szergej Lavrov meg is üzente, hogy Németor­szágnak választania kell Navalnij és Oroszország között, majd lemondta berlini útját. Moszkva megnyilvánulásaiban egyértelműen érződik a csalódottság. Alekszej Navalnij Berlinbe szállításának engedélyezésekor Vlagyimir Putyin aligha gondolta, hogy ilyen fordulat következik. Sokkal inkább számíthatott arra, hogy Angela Merkellel együtt megtalálják a kiutat ebből az Oroszország számára kellemetlen helyzetből. Nem meglepő hát, ha az orosz elnök most hátba szúrásként éli meg a németek reakcióját. Különösen, hogy Vlagyimir Putyin a külpolitika alakításában komoly jelentőséget tulajdonít a külföldi vezetőkkel kiépített személyes kapcsolatoknak.

Racionális politikusként azonban a számára negatív fordulatot is eredményként foghatja fel. A dolgok ugyanis leegyszerűsödtek, a kép tisztább lett. A Kreml szemében még egyértelműbbé vált, hogy Németország nem önállóan cselekszik, hanem amerikai befolyás alatt áll, és Oroszország ezután így is viszonyul majd hozzá. Mindez hatással lehet a Németország, Franciaország, Oroszország, Ukrajna részvételével zajló úgynevezett normandiai formátumon belüli tárgyalásokra, így az ukrán válság rendezésére. De kihat majd az új helyzet Moszkva és az Európai Unió viszonyára is.

A Kreml leszámol maradék illúzióival, és még szorosabbra igyekszik majd fűzni ázsiai kapcsolatait. Emellett, mivel egyre kevésbé kell számolnia az európai érdekekkel, akárcsak az Amerikával folyó hibrid háborúban, ebben az irányban is mind többet engedhet meg magának, ha nincs már nincs mit vesztenie. Ez pedig nem erősíti Európa biztonságát. Sőt! Ezért bízzunk abban, hogy Berlin részéről inkább taktikai, semmint stratégiai lépésről van szó. A különleges német–orosz viszony ugyanis legalább annyira hozzájárult Európa biztonságához, mint a német–francia megbékélés./ Kiemelés tőlem/

Hozzászólások

Sajnos az én hozzászólásomat törölték. kérdéseket tettem fel: Miért nem volt halálos az adag?Miért mentették meg az orvosok, hiszen a KGB utasíthatta volna őket bármilyen halálokra? Miért kezelték ugyanazzal az életmentő szerrel, mint Námetországban? Miért adta ki kezéből Putyin a bizonyítékot? És mi lett a következmény? Kishíjján megállt a gázvezeték építése. Kinek az érdeke?

Gyula Regály

A németeknek örülniük kellene, hogy Oroszországnak olyan "ügyetlen" titkosszolgálata van, akik képtelenek embereket tisztességesen megmérgezni, olyan titkos mérget használnak, amelyek megtalálhatók az interneten, akik az ügynökeiknek olyan útlevelet adnak, amelyre rá van nyomtatva a titkosszolgálat telefonszáma, hátha elfelejtik.

 

Nincs mese a német az német, bármit mutat magáról. Főleg ha kelet náci volt!

Béla Fekete

 

Az orosz titkosszolgálat lehet, hogy nem etikus, de mindig profi volt. Ők ilyen félmunkát soha nem végeztek. Ebből látszik, hogy ez nem az ő munkájuk.

Lelkes rajongó
Porhintés. Nem fejezik be a hátra levő 140 km darabot, miután készen van közel 1100 km? Ezt még Navalnij is befejezné, ha ő lenne a boss, sőt! Hálából az ellenméregért.
A Navalnij botrány a németeknek a legnagyobb üzlet: szigorítanának, így csak rajtuk keresztül ömlene az orosz gáz Európába. Isten útjai (gáz és kőolaj) kifürkészhetetlenek!
 
 

A teljes írást olvashatja: demokrata.hu/vilag/miert-kemenykedik-merkel-moszkvaval-297840/

 
VILÁG