Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Így lettem alien Japánban

2015.07.27

 2013. július 29. 07:00

Így lettem alien Japánban

 

Két bőrönddel és egy szótárral vágott neki Japánnak Maya, aki aztán gyorsan rájött, hogy utóbbinak nem sok hasznát veszi. Posztja tulajdonképpen pillanatfelvételek sorozata arról, milyennek is látja egy 1998-ban egy évre érkező, de azóta is ott élő európai ezt a számunkra távoli, különös országot.

 

„Két fő oka van annak, hogy ezt a címet választottam. Az egyik, hogy ha Japánba készül valaki, és két hétnél hosszabb időt tervez az országban eltölteni, akkor nyugodtan elfelejtheti a könyvesboltokban kapható összes Japán útikönyvet!

Én is egy alien tudatlanságával léptem a földre. Az egyetlen dolog ami megegyezik az otthonival – a föld.

A másik ok, hogy amint az országba lépsz, megkapod a külföldiek számára, és csakis nekik (nekünk) készült regisztrációs kártyát, amin szó szerint ALIEN-nek neveznek.

Tehát én is elindultam két bőrönddel és egy japán szótárral, amit az első 10 sikertelenül használt szó után dobtam a szemétbe, mert az adott szó még véletlenül sem azt jelentette, mint ami a szótárban szerepelt.

Nem vittem magammal útikönyvet, viszont gyakorlatilag bemagoltam. Nem kellett volna.

 

Megérkezés

Az első, amit megpillantottam a „felkelő nap országából", az a felkelő nap volt... A gép leszállt, és én 10 perc után rádöbbentem, hogy angoltudásommal semmire sem megyek.

Még szerencse, hogy várt a meghívó cégtől egy tolmács, aki tökéletesen beszélt angolul, így a repülőtérről a célállomásig tartó 3 órás úton egy szót sem beszéltünk.

Eleinte még próbálkozott pár egyszerű mondattal, majd miután fél óra elteltével válaszoltam a kérdésére, amikor már épp elaludt volna, feladta. Tehát a bemutatkozásom mondhatni tökéletesre sikerült.

megérkezés.jpg

Az első viszontagságok

A távol-keleti országban átéltekről írtam egy könyvet, amiben viszont nem részleteztem az első pár hét mindennapi életének viszontagságait. Nem írtam a pálcikával való étkezés tortúrájáról, amikor két hétig tart megtanulni, hogy a levest is pálcikával illik enni, majd hangosan szürcsölve meginni a tányérból a maradékot.

Utána a mosdóban megszámolhatod a fehér ingeden a levespöttyöket, amit hiába van mosógéped, nem fogsz másnap reggel tisztán felvenni, hiszen a lakásod páratartalma 85 százalékos, így a száradási idő több mint két nap.

Vagy ott az első bevásárlás, amikor több mint 2 óra intenzív keresgélést követően az első látásra felismert 6 darab tojással a kezemben még 2 órát szaladgáltam a parkolóban, mire megtaláltam a cég által biztosított kocsimat, aminek nem emlékeztem a rendszámára, csak a színére és a típusára.

 

Tévés vetélkedők és egyéb furcsaságok

Eltelt jó pár hónap, és én megtanultam, hogy a 90 éves, biciklis néninek mindig minden körülmények között elsőbbsége van!

Tapasztaltam, hogy a japán emberrel való beszélgetés közben a legjobb a falnak háttal állni, hogy biztos lehessek benne, ha pontosan a kérdéseimre válaszol is, nem áll senki mögöttem, akit egyfolytában nézne helyettem.

Azt hittem mindent tudok, pedig dehogy.

Bekapcsoltam a tévét, gondoltam, ennyi itt eltöltött idő után talán lesz olyan műsor, amit meg is értek.

Mondjuk egy vetélkedő.

Az egyik hetekig tartó sorozatban a TV-stáb az egész országot bejárva találta meg az egyetlen középiskolás diákot, aki képes nyitott szemmel tüsszenteni, és ez még a jobbak közül való volt.

 

Átkapcsoltam.

TV-sorozat. A mentőorvos az eszméletlen sérült újraélesztésével foglalkozott, míg a sofőr a sérült ruháit vizsgálta. A balesetben deformálódott névjegytartóból remegő kézzel vett ki egy kártyát, és azonnal hívta a rajta lévő mobilszámot, ami a még mindig eszméletlen sérült zsebében hangosan csörgött is. A mentősofőr hosszasan csörgette a számot, majd kinyomta és megállapította, hogy nem veszik fel, ezek szerint a sérültnek nincs családja.

Átkapcsoltam.

Rendőrségi hírek. A ház fürdőszoba-ablakának külső védőrácsát csavarozta egy férfi, amikor elfogták a rendőrök! Másnap szabadon engedték, mikor egy család tett bejelentést a családfő eltűnéséről, aki eltűnésekor éppen a fürdőszoba ablak védőrácsát próbálta felszerelni.

 

Munkahelyem

Nyitott szemmel járok, így elég sokat láttam, sokszor olyat is, amit nem kellett volna. Japánban a munkahelyi öltözőszekrény, sokak számára a második otthon. Az egy hétre elegendő – szigorúan fóliába csomagolt - ruhák ott várakoznak bevetésre, amit a lehajtható vasalódeszkán az elemes vasalóval azonnal újjávarázsolhat az ember.

munkahelyem.jpg

A fogkefe elengedhetetlen, de volt olyan szekrény, amiben emellett egy mobil zuhanyzókészlet és egy minibár is helyet kapott, nem is beszélve a kihajtható fotelről, ami ideális arra, hogy fejünkön fülhallgatóval hallgassuk a zenét a saját kezűleg felcsavarozott music center-ből. Miközben a híreket nézzük a polcra szerelt mini tv-n. Komolyan, mondom, már csak a felfújható feleség hiányzott a sorból...

Tényleg egy egész életen át tanulnak

Természetesen egy ilyen rövid poszt csak arra lehet elegendő, hogy néhány furcsaságot felvillantsak a japánok sokszor fordított világából. Például az ajtóban fordítva jár a kulcs, vagy a biciklin a jobboldali féket meghúzva könnyen fejre állhatsz.

De mindez még megtanulható. Ami számomra szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnt, az a kanji jelek írása, olvasása. Míg mi, magyarok, egész életünkben olvasunk, hogy tanuljunk, addig ők egész életükben tanulnak, hogy olvasni tudjanak.

Az iskolákban az elsős diákok már a 3. hónaptól „egyszerű" kanji írásjeleket tanulnak, hiszen idő kell, amíg megtanulja a több mint 2000 írásjel jelentését és írásmódját.

Mert minden írásjelnél meghatározott a vonalak írásának sorrendje, habár a végeredmény ugyanaz. Persze végül is nem nyelvet tanulni jöttem ide, hanem a szakmámat demonstrálni.

végére_1.jpg

Ami piszkos, az piszkos

A velem dolgozók is japánok, így megpróbálom „átállítani" az agyam az ő gondolkodásmódjuk minél tökéletesebb elsajátítására. Ha mást nem is, de legalább a szerződésem lejártáig.

Így is óhatatlanul előfordul, hogy selejtet termelek, amit annak rendje s módja szerint be is jelentek. Odaadom a velem dolgozó lánynak, aki azonnal tisztítani kezdi.

Próbálom finoman tudtára adni, hogy amit odaadtam, az selejt. Rám néz, majd visszaszól: De piszkos!

És igaza van.

Még mindig van olyan közvetlen munkatársam, aki hiába próbálta, még mindig nem tudta megtalálni a térképen Magyarországot - Ausztrália mellett...

Japán csodálatos ország!!

Akkor élvezhető igazán ez a sajátos infrastruktúra, ha nem hangoztatod, hogy érted a nyelvet, Ha a látószöged mérete alvás közben, csukott szemmel sem változik. Ha mint Alien, képes vagy 0-ára csökkenteni füled rezonancia befogadó kapacitását!

Sok sikert!"

majmok.jpg

Mivel a múltkor többen nehezményeztétek, hogy belinkeltem az egyik szerző könyvének oldalát, ezért most nem a posztban, hanem külön, mindenkit előre figyelmeztetve teszek ide egy linket Maya könyvéhez. Csak az kattintson, aki érdekel. :) (A poszt természetesen eredeti tartalom, nem szerepel a könyvben, ezt külön kértem Mayától.)

hataratkelo.blog.hu/2013/07/29

 


don Fefinho
 


2013. október 15. kedd 21:43

Én is tudok egy aranyos anekdotát, amin azért érezni, hogy a japán társadalomban még élénken élnek a hagyományok.

Töriszakos haverom mesélte, hogy az egyik tanaruk, vagy talán maga a rektor részt vett Japánban valami történészkonferencián, másodmagával voltak kint egy német kollégával.
Siettek valahova, így beültek véletlenszerűen egy taxiba. Útközben szóbaelegyedtek a sofőrrel, tettek pár tiszteletkört, majd arra került a szó, hogy ki hova valósi. Amikor a japán sofőr meghallotta, hogy egyikük magyar, a másikuk német, szép diszkréten félrehajtott a leállósávba, hátrafordult és halálosan komoly arccal csak ennyit mondott:

“- Ha újrakezdjük, az olaszokat kihagyjuk.”

 /ferfihang.hu/2013/10/15/

 


Inaara
 


2013. október 15. kedd 20:24

Egészen elképesztő módon torz a japán társadalom.

 Ezek után teljesen hihető a következő történet: egy japán házaspár orvoshoz fordult, mert elmaradt a vágyott gyermekáldás. Néhány kérdés után kiderült, hogy a házaspár évek óta együtt aludt, de ennél több sosem történt közöttük. Végül is, azt mondták, hogy együtt kell aludni ahhoz, hogy gyerekük legyen… :)

 

  

MINT GYÁRAKBAN A FÉLKÉSZ TERMÉK

Határátkelő | 2011-11-02 07:08:00

CÍMKÉK: VENDÉGSZERZŐJAPÁNTOKIÓEGYETEM

/hataratkelo.reblog.hu/

Nagy nap ez a blog életében, hiszen régi törzskommentelőnk, tableno írását adhatjuk közre. Japán kalandjainak első részét olvashatjátok az alábbiakban. Felhívnánk a figyelmet a nem-orthodox (elnézést...) megoldásra, mellyel kijutott Tokióba. 

„Szóval az úgy volt, hogy 2002-ben mindenből elegem lett. Na nem mintha nyomorogtam volna, épp ellenkezőleg: jól fizető állásom volt egy mérnökcégnél, egy kicsi, de szép lakásban laktam Pesten, rendezett életet éltem. Mégsem éreztem túl jól magamat a bőrömben.

Ennek a fő oka az volt, hogy 28 évesen úgy éreztem, megrekedtem. Ugyan a munkámból jól megéltem, de semmiféle továbblépési lehetőségem nem volt: a 90-es évek vége után elkezdtek Magyarországon bemerevedni a dolgok.

A cégnek, ahol dolgoztam, egyre nehezebb lett megbízáshoz jutnia, ráadásul 5 év után ugyanabban az állásban már nem tudtam szakmailag továbbfejlődni. Ugyanakkor nem volt könnyű munkahelyet váltani sem, mindenki görcsösen kapaszkodott a székébe, miközben egyre kevesebb új állás volt (legalábbis az én területemen). Magánéleti gondjaim is voltak, egy csúnya szakítás után két éve nem volt barátnőm, és sokat betegeskedtem is. Szóval úgy éreztem, lépni kell, ha nem előre, hát le.

Kerülőúton külföldre

Persze két évvel az EU-csatlakozás előtt ezt sokkal könnyebb volt elképzelni, mint megvalósítani. Hiába küldözgettem önéletrajzokat, hiába beszéltem jól angolul, munkavállalási engedély nélkül sehol sem akartak velem szóba állni (azt pedig állásajánlat nélkül nem adnak, szóval sakk-matt).

Egy idő után feladtam, és úgy döntöttem, más utat keresek. Az MBA diploma akkor nagyon menőnek számított, úgy okoskodtam, hogy ha külföldön (USA-t vagy Angliát céloztam meg) szerzek egyet, megnyílnak előttem a kapuk, akár otthon, akár máshol. Már csak azt kellett kitalálnom, hogyan teremtem elő a tandíjra szükséges minimum 40 ezer dollárt, plusz miből tartom el kint magamat két évig. Ehhez a problémához képest már gyerekjátéknak tűnt letenni a bitang kemény nyelvi és egyéb vizsgákat, amik a felvételihez kellettek.

Szóval pénz... Hát az nem volt. Hiába kerestem jól magyar viszonylatban, a töredékét sem tudtam volna megszerezni annak, ami ehhez kellett. Néztem ösztöndíj-lehetőségek után, de hamar kiderült, hogy MBA-re nem adnak. Tervek ismét a kukában, más ötlet kell.

Vagy meghívólevél, vagy bevásárlólista

Ekkor esett meg, hogy elvetődtem egy nagyon szimpatikus japán professzor előadására a hagyományos Nó színházról (fogalmam sincs, mit kerestem ott). Jelen volt a japán nagykövetség egy munkatársa is, akitől félig viccből megkérdeztem, hogy ha én MBA-zni szeretnék Japánban, kaphatnék-e ösztöndíjat. Nagy meglepetésemre igennel felelt.

Kiderült, hogy van egy japán állami ösztöndíjprogram, amire Magyarországról is pályázni lehet, nem kell hozzá japánul tudni, csak az a feltétele, hogy elfogadjon egy kinti egyetem professzora vendégdiáknak. Ja, és MBA-re is érvényes. Szuper! Most már csak azt kéne kitalálni, hogy a fenébe tudnám meghívatni magamat egy professzorral Japánba, amikor az egyetlen, akivel életemben két szót váltottam, Nó színházat tanít?!

Jobb híján ezen az úton indultam el. Írtam egy szép levelet angolul, ahol elrebegtem a kérésemet. Hatalmas mázlimra nem csak hogy az adott egyetemen volt MBA kurzus, hanem a professzor be is ajánlott egy ottani kollégájának, aki két hónap múlva elküldte a várva várt meghívólevelet (legalábbis feltételezem, hogy az volt - mivel japánul volt írva, tőlem akár a bevásárlólistája is lehetett...).

Menni akarok!

A többi már ment, mint a karikacsapás: rengeteg dokument, ajánlás, diploma stb. összegyűjtése, néhány interjú a követségen, egy nagyon gyorsan lezavart japán nyelvi szintfelmérés (azért volt olyan gyors, mert a tudásom pont 0 volt)... És jó egy évvel a nagy elhatározás után végre kezemben volt a diákvízum és a tokiói repülőjegy!

Ekkor persze bejött az, hogy a család-barátok-kollégák szentháromság, akik addig csak ártalmatlan rigolyának hitték az egész cécót, rádöbbentek, hogy a dolog komoly. A reakciók a "te megőrültél"-től a "jaj de jó neked, mehetek én is?"-ig terjedtek.

Mondjuk sokan nem értették, miért hagyok ott egy biztos egzisztenciát a nagy ismeretlenért, de bennem nem volt semmi kétség: menni akarok! Japánról meglehetősen részletes ismeretekkel bírtam - tudtam hogy vannak ott szamurájok, nindzsák, gésák, mangák és öööööö... szusi?

A nyelvtudásomat is kielégítőnek ítéltem: konicsi wa, arigato, banzai. Felmondtam a munkahelyemen, összecsomagoltam egy nagybőröndöt, és egy szép tavaszi napon felültem a Budapest-Frankfurt-Tokió járatra.

A megérkezés

A repülőút, mint olyan, a várakozásoknak megfelelően zajlott: pokoli volt. Nem részletezem, de a mosott szarra a vége felé már mint olyan állapotra tekintettem, amit csak egy kiadós wellness-kúra után érhetek el. Ekkor megláttuk fentről a Szigeteket… Hát, bevallom, megdobbant a szívem, ahogy a Csendes-óceánról a havas hegycsúcsok fölé kanyarodtunk. Akkor egy kicsit megértettem, mit is érezhetett Kolompos Kristóf 1492 egy ködös vasárnap reggelén…

Csodálatos érzés volt újra szilárd talajt érezni a talpam alatt, úgyhogy egy megriasztott bölénycsorda kulturáltságával rontottam ki a gépből. Azért álltam csak meg egy pillanatra, hogy felragasszam magunkra az előírásos cetlit, amiről felismernek a japánok, akik az ösztöndíjasokat várják.

Ekkor meglepődtem, ugyanis a tömött Jumbo Jet utasainak csaknem a fele ugyanezt a rózsaszín stemplit viselte. Kiderült, hogy szinte az egész repülőgépet leendő vendéghallgatók töltötték meg, kb. a világ minden országából. Ekkor kezdtem gyanakodni, hogy talán még nincs vége az utazás megpróbáltatásainak…

Felcímkézetten

Hát, sajnos jó volt a megérzésem. Kb. egy óra alatt ugyan sikerült átjutnunk az útlevél-ellenőrzésen (a határőr amúgy kedvesen elbeszélgetett velem arról, hogy azon az egyetemen végzett, ahova én megyek, miközben mögöttem vagy ötven ember várt a sorára) és a vámvizsgálaton, de ekkor belefutottunk az AIEJ (Japán Nemzetközi Oktatási Szövetség) mosolygó alkalmazottaiba, akik összeterelték az összes külföldi diákot, majd ízelítőt adtak a híres japán szervezési készségből.

Hát, szó ami szó, nem kispályáztak: először mindenkinek kikeresték a nevét egy listából, majd a szó szoros értelmében felcímkéztek. Vagyis ránk ragasztottak egy cetlit a nevünkkel, a fogadóegyetemmel, és a szállásunk címével.  Innentől kezdve kb. úgy terelgettek minket ide-oda egyik regisztrációs asztaltól a másikig (volt egy pár), mint ahogy a gyárakban a futószalag mellett a félkész termékeket szokták (Kanban rendszer). Kb. két óra tökölés után végre felpakoltak egy buszra és elindultunk Tokióba.

Namármost tudni kell, hogy nem Ferihegy – Deák tér távolságról beszélünk, sokkal inkább Budapest – Székesfehérvár viszonylatról. Mondjuk a látvány a buszból nem volt utolsó, ahogy egyre sűrűbb lett körülöttünk a betondzsungel, úgy kezdtük felfogni, hol is vagyunk. Azért nagyon örültünk, mikor jó kétórás buszozás után kiszállhattunk… A Tokió buszpályaudvaron! Ami egy újabb elosztóhely volt.

Ez már viszonylag gyorsan ment (szerencsére, mert szó szerint tántorogtunk a fáradtságtól), mindenkit bepakoltak egy-egy taxiba, a vezetőnek elmondták, hová vigyen, aztán uzsgyi, be a tokiói csúcsforgalomba. Hát, itt kezdem egy kicsit megijedni: itt vagyok a világ legeslegnagyobb metropoliszában tökegyedül, egy taxissal, aki egy szavamat sem érti, fogalmam sincs hol vagyok, hova visznek, hova kéne mennem és még a táblákat sem tudom elolvasni. Bevallom, akkor és ott nagyon elveszettnek éreztem magamat.”

Az első rész végén tehát tableno megérkezik az egyetemre – hogy ott mi történt vele, azt nemsokára, a következő részből kiderül.

 

 

ELKÉPZELHETETLEN ENNÉL NAGYOBB KALAND

Határátkelő | 2011-11-04 07:08:00

CÍMKÉK: VENDÉGSZERZŐJAPÁNEGYETEMKOLLÉGIUM,TOKIÓ

 

A múltkor ott hagytuk félbe tableno történetét, hogy megérkezett az egyetemre. Mint a mai posztból kiderül, az eddig megpróbáltatások gyenge előhangjai voltak egy két és fél éves kalandnak, benne magukból kivetkőző japánokkal és persze A Harmónia és A Kölcsönös Tisztelet Helye) Kollégium Északi Szárnyával...

„Félórás autókázás után (na igen, Tokióban ez rövid útnak számít) megérkeztünk a kollégiumba. Ott a sofőr kipakolta a cuccaimat, majd minden további ceremónia nélkül otthagyott. Hát, nem éreztem túl nagy megkönnyebbülést…

A kollégium egy több épületből álló komplexum volt egy szép nagy parkban, én meg ott álltam majdnem ötvenkilónyi csomaggal, lassan huszonnégy órája talpon, és fogalmam sem volt, hova menjek, kit keressek. A közelben lézengett pár ferde szemű bentlakó, odamentem. Kórusban rám üvöltöttek, kb. úgy hangzott, mintha a jó édes anyám piros masnis kimonójába küldenének el.

Na mindegy, valahogy bevonszoltam a bőröndöket egy irodaépület-szerűségbe, ahol egy kedvesen mosolygó hölgy érdeklődött japánul, hogy mi a francot keresek itt. Ekkor tudatosult bennem először a japáni lét Elsődleges Irányelve: itt csak japánul tudnak, ha nem érted, az a te bajod… Miután nagy nehezen elmagyaráztam-mutogattam, ki vagyok, udvariasan megkértek, hogy várjak. Mivel már mindenféle holtponton messze túl voltam, csak ültem és üveges szemekkel vártam, mikor kapok végre egy szobát egy pihe-puha ágyikóval.

Vizsgázz egy általad nem beszélt nyelven!

Végre megjelent egy mosolygós (Japánban mindenki az) úriember, aki végre tudott egy kicsit angolul! Kitöltettek velem néhány papírt, név, születésnap, miegymás, aztán végre… Közölték, hogy szíveskedjek várni egy félórát, amíg a kollégium felvételi bizottsága felkészül a vizsgáztatásomra. A micsodámra?! Na ekkor kezdtem pánikba esni: tessék engem elképzelni, huszonnégy órája ébren, mosdatlanul, borostásan, jetlagesen, amint tökegyedül ülök egy szobában, és várom, hogy felvételizzek a kollégiumba, ahova elvileg beosztottak. És ha nem sikerül? Kidobnak az utcára? Végül szólítottak.

Az előbbi úriember (öltönyben) és egy kollégista diák (öltönyben), bevezettek egy terembe, ahol egy hosszú asztalnál ott ült nyolc idősebb japán úr (öltönyben) és leültettek velük szemben engem (mocskos és gyűrött melegítőben) egy igen kényelmetlen székre a japán diák mellé.

Ezután mosolyogva megkértek, ne izguljak (áááá, miért is izgulnék?!), és bár tudják, hogy egyáltalán nem beszélek japánul, azért próbáljak a legjobb tudásom szerint japánul válaszolni japánul feltett kérdéseikre. Említettem már az Elsődleges Irányelvet? Azért szerencsére kiderült, hogy a japán diákot tolmácsnak rakták mellém, úgyhogy valahogy csak túlestünk a dolgon.

A kérdéseket nem részletezném, elég annyi, hogy végül ünnepélyesen gratuláltak a felvételemhez a Wakeijuku (szó szerinti fordításban: A Harmónia és A Kölcsönös Tisztelet Helye) Kollégium Északi Szárnyának bentlakó ápoltjai közé. Arra még emlékszem, hogy segítettek becipekedni a szobámba, átöltöztem pizsamára, a többi néma csend…

Az első benyomások

Miután egy-két nappal később magamhoz tértem, elhatároztam, hogy szemügyre veszem új otthonomat. Először is konstatáltam, hogy az ágy, amin fekszem, igazi japán stílusú. Ami konkrétan azt jelenti, hogy nincs rajta matrac. Vagyis innentől kezdve egy paplanszerűséggel letakart deszkán kell aludnom. Egy kőkemény, hideg deszkán. A párna pedig… Nos, a párna nem tollal vagy szivaccsal, hanem apró babszemekkel van megtöltve, próbáld ki és megtudod milyen!

Az elkövetkező pár napban megismerkedtem a környékkel. A kerületünk egy nagyon kellemes, csendes kis kertváros volt Tokió belvárosától alig fél órára, ami ott nagyon nagy szó! Egy kis folyó partjánál laktunk, amit akkor épp gyönyörűen virágzó cseresznyefák szegélyeztek, és hihetetlen módon óriási teknősbékák és aranyhalak úszkáltak benne (egy majdnem 30 milliós agglomeráció kellős közepén)!

Kicsit ki is merészkedtem a város dzsungelébe, és összehaverkodtam a kolesz külföldi lakóival, meg azzal a kevés japánnal, akik tudtak angolul. A kissé spártai körülmények ellenére (a már említett ágyon kívül a legnagyobb gond az igen gyenge fűtés volt, de ez mindenhol probléma Japánban) kezdem jól érezni magamat.

Ordítozások és sikolyok

Feltűnt egy-két furcsaság is: legfőképpen az ordítozás. Hogy érzékeltessem a dolgot, már az első naptól rendszeresen összerezzentem, amikor a felem szembejövő japán srácok minden látható ok nélkül rám üvöltöttek; ennyire azért nem utálhatják a külföldieket!?! Éjszaka pedig az egész kolesz egy Scream-epizód hangulatát idézte: ordítozás, sikolyok és halálhörgések (na jó, ez utóbbi talán nem annyira) rezegtették meg az ablaküveget.

Kissé megszeppent érdeklődésemre elmondták, hogy miről is van szó: az elsőévesek tiszteletüket hangos (khm…) üdvözléssel kötelesek kifejezni az idősebbek (tehát rangban fölöttük állók) iránt minden találkozás alkalmával. Az éjszakai zenebona pedig a heya-mawari velejárója, amikor az újaknak végig kell látogatniuk a régi kollégisták szobáit, és artikulátlanul üvöltve bemutatkozniuk.

Maga a bemutatkozás hihetetlenül szertartásos, rengeteg meghajlással és shitsureishimasu-ozással (ez a gyakran használatos japán kifejezés magyarul kb. annyit tesz: bocsánat hogy élek, nem vagyok méltó rá, hogy egy levegőt szívjak veled). Ezután közölték, hogy hamarosan a külföldi diákoknak is illik bemutatkozni, először az avatási szertartáson. Hoppá…

A felavatás

Az avatási szertartásra egy vasárnap délelőtt került sor, öltönyben és nyakkendőben kellett megjelenni (mint minden kollégiumi rendezvényen). A nagytermet hatalmas felkelő napos zászlók díszítették, és előttük felsorakozott a kollégium mind a négyszáz diákja, a tanárokkal és vezetőkkel egyetemben.

Először hosszú és unalmas beszédek következtek (pláne, hogy egy kukkot sem értettem belőlük), aztán az egyetemi himnusz eléneklése. Na ez már sokkal érdekesebb volt: néhány diákegyenruhás tag hatalmas zászlókkal felvonult, és katonás mozdulatokkal vezényelni kezdett a tömegnek, akik olyan lelkesedéssel adták elő az indulót, mint valami háborús filmben.

Ezek után a Wakeijuku négy házának (pont mint a Harry Potterben) újoncai felsorakoztak (engem is beleértve), és egyenként szertartásosan bemutatkoztak. Ez úgy zajlott, hogy a delikvens kilépett a sorból, meghajolt, torkaszakadtából ordítva elmondta az előírásos üdvözlő szöveget, ismét meghajolt, majd visszalépett és jött a következő. Természetesen itt is a hangerőn volt a hangsúly, a különösen artikulálatlan produkciókat még meg is tapsolták, főleg ha külföldi volt az elkövető. Talán mondanom sem kell, hogy álló ovációt kaptam…

Levetkőzött japán gátlások

Este nagyszabású welcome partyt rendeztek a tiszteletünkre. Hát, ez sem volt piskóta. Azt eddig is tudtam, hogy a japánok nem bírják az italt de ami ott folyt… Természetesen kitűnően meg volt szervezve, minden sarokba vödrök voltak kikészítve (kitalálhatjátok miért…), és külön figyelmeztettek minket, hogy ne a legjobb cipőnket vegyük fel (inkább nem részletezem…). Sajnos a parti bizonyos részleteiről nem számolhatok be egy 18 éven aluliak által is olvasott blog hasábjain, de a lényeg az elsőévesek produkáltatása volt egy asztalokból összerakott színpadon.

A legtöbb esetben két dologra ment rá a műsor: a vedelésre és a pucérra vetkőzésre. A máskor udvarias és visszafogott japánok a szó szoros értelmében levetkőzték minden gátlásukat. Az volt a legfurcsább, hogy az egész őrjöngést mosolyogva nézte végig a kollégium teljes felnőtt személyzete a tanárokat és a takarítónőket (!!!) is beleértve.

Ja, és külön megbíztak valakit, hogy videóra vegye az egészet! Hát nem tudom, de szerintem a leendő japán vállalatvezető, aki a filmen anyaszült meztelenül rókázik a közönség hangos biztatása közepette, egyszer még súlyos zsarolópénzeket fog fizetni a kazettáért…

Epilógus

Az első fél év alatt meglehetősen sok buktatón kellett átevickélni. Jó pár kilót fogytam, mire megszoktam a helyi kaját, és csak jó fél év múlva jutottam el egy olyan nyelvi szintre, hogy legalább alapszinten tudjak kommunikálni az utcán vagy egy boltban.

A kollégiumból is elköltöztem (túlságosan drága volt), és kibéreltem egy hagyományos japán stílusú „lakást”: 12 négyzetméter, bútorok nélkül egy fűtetlen faházban. Itt meg kellett szoknom a földön (tatamin) ülni, étkezni és aludni, téli éjszakákon akár 5 fokban is. Még jó, hogy a japánok feltalálták az elektromosan fűthető paplant!

Az ösztöndíjamat kiegészítendő németet és magyart (!) tanítottam unatkozó japán háziasszonyoknak (tulajdonképpen „társalkodónőnek” kellettem nekik, mivel a férjük jó vállalati szamuráj módjára éjjel-nappal dolgozott), ez amúgy nekem is remek nyelvgyakorlás volt (rossz az, aki rosszra gondol!).

Megtanultam Tokióban tömegközlekedni, és higgyétek el, egy 30 milliós városban a „tömeg” szó egészen új értelmet nyer! Nem utolsósorban be kellett illeszkednem egy társadalomba, ahol minden annyira „más”, hogy európai ésszel gyakran felfogni is nehéz.

Végül életem egyik legszebb két és fél évét töltöttem Japánban. Megtanultam a nyelvet, megismertem és megszerettem a kultúrájukat, és a világ minden tájáról lettek barátaim és barátnőim. Túlzás nélkül mondhatom, hogy ennél nagyobb kalandot el sem tudtam volna képzelni, és olyan jellemfejlődésen mentem keresztül, ami az MBA-nél is sokkal többet ér. A legjobb dolog, hogy most már nyugodtan alhatok abban a biztos tudatban, hogy ha akár el is rabolnának az ufók, ezek után még velük is biztosan megtalálnám a közös hangot!”

Sajnos egyelőre eddig tartott tableno beszámolója, talán nem vagyok egyedül, aki azt reméli, hogy nem ez volt az utolsó írása. (Ezt lehet felhívásnak tekinteni keringőre – vagy inkább kagurára...)