Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Magyar, japán két jóbarát, együtt tart egy angolórát

 maji-de

日本

Magyar, japán két jóbarát, együtt tart egy angolórát

MMZ2016. február 04. 03:33

Ülök a mikrobusz hátsó ülésén, és kortyolgatom a kávémat. Reggel 8:20 van, tíz perce indultunk el a Narita reptérről és még tíz perc, amíg megérkezünk az általános iskolához. Ha kinézek az esőtől homályos ablakon alig látok házakat, csak rizsföld rizsföld hátán, elvétve egy-két konbíni, azaz éjjelnappali (rövidített japán becenév az angol „convenience store”-ból). Ez a tipikus naritai táj, mezők, erdők, farmok, néha egy ósdi karaoke bár - ez veszi körbe Japán elsőszámú repterét minden irányba.
Így aztán nem vagyok meglepve, amikor a csoportvezetőnk hátrafordul és közli, nem lesz sok diák a mai iskolában. Minden évfolyamban csak egy osztály van, egy osztályban tizenegy-tizenkét gyerek. Az egész (hat osztályos) általános iskolában, tanárokat is beleszámolva, nincsen száznál több ember.


Megérkezünk és leparkolunk a főbejáratnál. A zuhogó esővel nem törődve, az igazgatóhelyettes kirohan hozzánk. Nem hallom az ablakon át, de a szájáról le tudom olvasni, hogy azt ismételgeti: „Köszönjünk, hogy ilyen korán reggel idefáradtak, biztosan nagyon megterhelő volt.” Mozdulatlanul meghajolva áll a mikrobusz mellett, és úgy is marad, amíg mindannyian ki nem szállunk. „Sajnos, ma nagyon fülledt idő van, ugye?” Mondja ezt olyan bocsánatért esdeklő arccal, mintha az egész japán esős évszak (június-július) egyedül az ő hibájából történt volna. Igyekszem megnyugtatni, „nem, nem olyan vészes”, pedig a trópusi klíma a mai napon éppolyan elviselhetetlen, mint öt éve, amikor ideérkeztem júliusban. Az iskolaépület bejárata felé haladva a kilencven százalékos páratartalomban úgy érzem, mintha egy ragadós, sűrű levesben kellene gyalogolnom. Minden lélegzetvétellel forró nedvesség árad szét a tüdömben, és a bőröm, amint hozzáér valamihez, rögtön izzadni kezd. Az ormótlan, sivár, szögletes beton-panel kockát Európai országokban reflexből börtönnek, kórháznak, esetleg szocreál irodakomplexumnak hinném - de Japánban rögtön felismerem benne az általános iskolát.


Az iskolákba természetesen tilos cipővel belépni, a bejáratnál már oda vannak készítve a papucsaink, ami újabb bocsánatkérésre ad alkalmat az igazgató-helyettesnek. Hogy ne haragudjak, amiért minden papucs kis méretű és régi, nem tudták, hogy ilyen nagy lábam lesz. Egyébként, akárcsak a diákoknak, ezt az iskolai papucsot nekem is le kell majd vennem, ha vécére megyek. Oda csak az erre kijelölt vécé-papucsban lehet belépni. Ha az osztályteremben, az óra közepén letolnám a gatyám és nekiállnék pisálni, az se okozna nagyobb rémületet, mint az, ha ezt a két papucsfajtát véletlenül felcserélem.


Ünnepélyes csendben végigsétálunk a kihalt folyosón, a falakon mindenhol a gyerekekről készült nagyméretű fotók, megérkezünk az igazgató irodájába. Belépéskor a következő három látvány fogad: 1. Az igazgató, háttal nekünk, az iroda sarkában lévő falikútnál mossa a fogát. 2. Az íróasztalt teljes hosszában elfoglalja egy masszív láncfűrész. 3. A kanapénál, ahova leültetnek minket, előre odakészített vészhelyzet-instrukciók. Merre rohanjunk ki az épületből, ha földrengés van. Hol van a környéken a legmagasabb pont, ha jön a cunami.


Az igazgató megtörli a száját, meghajol és (töredezett, de lelkes angolsággal) közli, hogy nagyon boldog nap ez neki is és a diákoknak is. Mindenki meglepetésére a beszéd – ami pedig bíztatóan indult – ezzel véget is ér. Már csak annyit fűz hozzá: „Yoroshiku onegaishimasu!” Ez a teljességgel lefordíthatatlan japán frázis az élet legkülönbözőbb helyzeteiben használatos. Bemutatkozáskor, tárgyalás végén, szerződéskötéskor, hiba elkövetése után, szívesség kérésekor. A jelentése sok mindent sugall egyszerre, magyarul nagyjából így lehetne visszaadni: „Ahogyan eddig is, úgy mostantól is legyünk jóban egymással, tartsuk fenn közösen az általános harmóniát.”


Ezután az igazgató felszólít mindenkit: „Legyenek szívesek enni” és bátorítóan mutogat az asztalon található, alga-foszlányokkal megszórt száraz rizs-tallérokra. Én a magam részéről igyekszem a harmóniát és a jóviszonyt fenntartani azzal, hogy beszélgetésbe elegyedek az igazgatóval. Miközben egy fületlen bögre forró zöld teát, mint egy darab izzó szenet, rakosgatok egyik kezemből a másikba, megválaszolom a szokásos kérdést, amit feltett: “No, not America. I’m from Hungary.”

Ez a váratlan fordulat a szobában tartózkodó összes japánt izgatott állapotba hozza. A meglepetést/elismerést kifejező japán hanghatással reagálnak, hosszan elnyújtott és egyre magasabbra szökő kiáltással: “EEEEeeeeee?!” Az igazgató kicsit közelebb húzza hozzám a székét, előrehajol és mohó érdeklődéssel kezd faggatni: Még mindig a Kocsis Zoltán vezényel a Magyar Filharmónikusokban? Mit gondolok Bartók zenéjéről? Tudom-e, hogy Angliában lovaggá ütöttek egy Schiff nevű magyar zongoristát? Legjobb tudásom szerint válaszolgatok ezekre, majd kis szünet után az igazgató-helyettes is beleszól: Puskás, Aranycsapat, satöbbi, hogy áll manapság a magyar foci szénája? EB-nek örülök? Végül még a bögréket felszedegető titkárnő is megszólal félénken, hogy bizony a magyar porcelán milyen szép, és az én családom is Herendit használ-e.


Kollégáim, a másik négy tanár, akikkel a mai Nemzetközi Napra jöttem ebbe az általános iskolába, döbbent csenddel hallgatják mindezt. Én magam már hozzászoktam az ilyesmihez, tanítványoktól, japán kollégáimtól. Mindig szívesen és rosszul leplezett büszkeséggel válaszolgatok ezekre a kérdésekre. Mondjuk a Kocsis Zoltános keresztkérdés még engem is meglepett, normál esetben leginkább csak őrölt paprikáról, Tokaji borról, budapesti gyógyfürdőkről szoktak kérdezni.

A nyíltan soha ki nem mondott, de lehetőségként mindig ott lebegő japán-magyar barátság olyan dolog, amire a tanítványaim is szoktak bizonytalanul utalgatni, és ilyenkor valahogy kötelességemnek érzem megerősíteni ezt, vagy legalábbis nyitva hagyni a lehetőséget. Ezen a ponton szokás szerint - mint most az igazgatónak is - megemlítem, hogy gyerekkoromban a tévében lehetett magyar kommentárral szumót nézni, így én már 12-13 évesen tudtam, hogy mi az a “dohio” vagy “yokozuna”. Ha ez nem éri el a kellő hatást, a másik megdöbbentő(nek szánt) információm, amit még elő tudok húzni a tarsolyomból, hogy Japánhoz hasonlóan mi magyarrok is a családnevet írjuk előre. Ez végleg minden kételyt eloszlat, látom az igazgató szemén, meg van győződve a titokzatos japán-magyar jóviszonyról. A klasszikus zene iránti szeretete már a kérdéseiből nyilvánvalóvá vált, de ezt most megerősíti (és a jóviszonyunkat megpecsételi) azzal, hogy megemlíti, rengeteg fiatal japán zenész (főleg vonós) utazik ki tanulni a budapesti Zeneakadémiára. Épp belekezdene kedvenc darabjának a dúdolásába, amikor félbeszakítja a kopogtatás az ajtón, megérkeztek a kísérőink, minden tanár mellé egy kisgyerek.

Öt tanár érkezett a mai Nemzetközi Napra, hogy játéknak álcázott angolórát tartson a gyerekeknek, akiknek ez ritkaságszámba menő, izgalmas és időnként félelmetes élmény. Most próbálhatják ki “élőben” amiket az angolórákon tanultak, sőt most találkozhatnak először külföldivel. Rajtam kívül meg lett hívva egy amerikai, egy fülöp-szigeteki, egy ecuadori és egy koreai tanár. Kísérőm, a kilencéves Hirotake, megáll előttem, kihúzza magát és büszkén kiáltja: “Hello, I’m Hirotake, I’m fine thank you!! It’s eight years old... Nine.” Én is megpróbálok bemutatkozni, de hirtelen rám lesz szólva: “OK, let’s go!” és Hirotake, miután ellentmondást nem tűrően kézen fogott, kivezet az irodából és át a tornaterembe. Vélhetően előzetes utasításoknak megfelelően, amíg oda nem érünk a tornaterembe, Hirotake mindent megtesz, hogy civilizált, lendületes beszélgetés alakuljon ki köztünk. Bizonyos időközönként megszólal, saját magáról közöl információkat, kinyilatkoztatások formájában, váratlan hevességgel, azután elhallgat. “I like baseball, I don’t like snake!” Vagy: “Can you swim yes I can!” Végül: “I want go Moon. I don’t want go China. I like Michael Jordan.” Megérkezünk a tesiterembe, ahol a gyereksereg (fegyelmezett) ovációban tör ki. Ugrálnak, tapsolnak, integetnek, a bátrabbak pacsizni próbálnak velünk. A japán tanár egyetlen kézdmozdulatára abbamarad az üdvrivalgás, nekem pedig ki kell állnom egy térkép elé, hogy megmutassam, honnan jöttem. A síri csöndben a következő visszafojtott suttogásokat lehet hallani az aprócska, izgatott közönség soraiból: “Magas külföldi!” és “Hosszú a haja, pedig fiú!” és “Látod, mekkora szeme van??” és “Ő is szereti Micheal Jordant!” (Hirotake)

Köszönök, és közlöm velük, hogy egy kis országból jöttem. Bekiabálások: “France! No, Russia!! No, no, Singapore!!!” Majd végül egy szelíd kislányhang a hátsó sorokból: “Han-ga-rii?” Mindenki döbbenten keresi a helyes válasz gazdáját, aki most vidáman odainteget nekem: “Marton-sensei, hello!” Az egyik saját tanítványom az, akit a nyelviskolában minden héten tanítok.

Ha tetszik a blog, like-old a Facebook oldalát. Az új írásokat ott mindig megtalálod, nem beszélve sok egyéb japánnal kapcsolatos posztról! Köszönöm!
https://www.facebook.com/majideblog/