Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szilády Zoltán: Rokonaink-e a japánok?

2015.08.05

                     Szilády Zoltán:

                Rokonaink-e a japánok?

 

A múlt században még azon búsultunk Széchényivel, hogy "egyedül vagyunk".

Csak az első világháború nagy csalódásaival ébredtünk a né­pek közötti rokonság csodás értékének tudatára. Török, bolgár és finn rokonaink bajtársainkká lettek és mikor a turániság gondolataival kitűztük egy új néprokonság zászlaját, ez a három nép a­zonnal felénk nyújtotta testvéri kezét.

Azóta sokat vitatták, hogy mit jelent a turániság, hogy van—e jövője, értelme és tartalma? A legtöbb vita azonban a körül indult meg, hogy mely népeket nevezhetünk voltaképpen turáninak.  Maguk a turánisták is pártokra szakadtak ezen a ponton és megnyug­tató választ e kérdésre máig semhallottunk. Sokan szemünkre vetették, hogy nem elégszünk meg urát—altájirokonaikkal, hanem a sárgabőrű mongolokat, sőt talán még a lappokat isbeszámítjuk a turániság bizonytalan népcsődületébe.

Voltak, akik az oroszokat is 20-40 vagy 60 százalékig turáni vérűeknek nyilvánították és a kérdés reménytelenül bonyolódott tovább. Ebben az időben történt, hogy japáni látogatók érkeztek hozzánk és rokoni üdvözletethoztak távoli hazájukból, Daj Nippon-ból. Elmondták, hogy értesültek a nálunk megszületett turáni gondolatról és szívvel—lélekkel csatlakoztak újzászlónk alá. Történtek kézzelfoghatóbb dolgok is. Mikor a trianoni határelleni panaszaink megvizsgálására nemzetközi bizottság járta körül csonkaországunk határait, egyetlen nemzet kiküldöttje volt, aki min­dig és föltétlenül a magyar ügyet védte: Japán képviselője: Olyan csodálatosan jól esett ez a rokonias viselkedés, hogy valósággal új gondolatkörbe sodort mindnyájunkat. Szinte megdöbbentő volt, hogy annyi fehérbőrű ellenség között egy sárga kis ember legyen az egyedüli barátunk. Akkor még senki sem értette, hogy e mögött a barátság mögött valóságos rokonérzést kereshetünk. A közeledés azonban nem szakadt meg ezzel az egy találkozásunkkal.

Japáni kapcsolataink régibb időre nyúlnak vissza.

Kevesen tudják, hogy a Nemzeti Múzeum állattani osztályában már az első világháború előtt hosszabb ideig dolgozott Matzumura Sonen japán zoológus, aki egész tudományos kiképzését nálunk szerezte és kartársaink közt meleg vendégszeretetet élvezett. Utána többen is jöttek és e tudományszak hazai művelői ma is meleg kapcsolatokat - tartanak fenn japáni állatkutató kartársukkal.  A hábo­rú utáni években jött hozzánk egy kiváló műveltségű japáni tanár és újságíró, boldogult Imaoka Dsuidsiro. Ő már folyékonyan megta­nulta nálunk a magyar nyelvet és belső munkatársa volt Milotay István Magyarság című nemzeti irányú napilapjának. Szabad idejé­ben társadalmunk minden rétegében kapcsolatot keresett, meghitt barátokra talált író éstudományos köreinkben és hasznos munkásság közben nyolc évet töltött el nálunk. Ezalatt írta meg szá­munkra Uj Nippon címü könyvét is.

Mióta Imaoka hazaért, otthon folytatja megbecsülhetetlen munkáját - közben megírta a Magyar-Japán és Japán-Magyar szótárát a magyar barátság érdekében. Azóta megalakult Tokióban a japán-magyar egyesület és a japáni sajtó állandóan figyelemmel kíséri a magyarországi eseményeket. Tanulmányialapot létesítettek arra, hogy egy magyar tudós legalább egy egész évi tanulmányútra me­hessen a távol keletre és ezzel a segítséggel valósult meg kiváló orientalistánk, Felvinci Takács Zoltán és a Barátosi Balogh Benedek utazása. Ők voltak az utolsók, akik kapcsolatunkat a távol Nipponban méltón képviselték. Azóta a hadi események miatt összeköttetéseink meglazultak.

Ha mindezeket a japáni magyarbarát mozgalmakat szemléljük, elgondolkodhatunk afölött, hogy lehet-e hát a turáni mozgalmat egy szerűenjelentéktelen ábrándnak minősíteni? A velünk szemben álló, idegen szellemű sajtó természetesen újra csak a rokonság ta­gadásával áll elő, és így nem térhetünk ki az elől, hogy ezt a kérdést újból szőnyegre hozzuk.

Legegyszerűbb volna talán politikus észjárással gondolkodni? Elég nekünkannyi, ha a japánok bennünket rokonoknak tekintenek, és mint rokont segíteni és támogatni akarnak. Japán tekintélye kétségkívül a legelső vonalba emelkedett és csak boldogan gondol hatunk arra, hogy jöhet olyan idő, amikor az ő barátságuk euró­pai viszonylatban is súlyt jelent mellettünk. Akkor senki sem fogja majd visszautasítani ezt a nagybecsű rokonságot. Most azon­ban egyelőre maradjunk a tudományos kritika szigorúan hegszabottútjain.

A népfajok rokonsága az embertan (antropológia) munkaköré­hez tartozik. Ismerünk-e tudomány terén különböző elvekre alapí­tottcsoportosításokat? Ezeket itt nem részletezhetjük.

Annyi azonban kétségtelen, hogy a legújabb csoportosítások sem változtatták meg azokat a fajtahatárokat, amelyek kezdettől fog­va öt bőrszín szerint különböző emberfajtát jelöltek meg. Eze­ket aziskolakönyveinkből jól ismert csoportokat nem lehet össze téveszteni, sem különálláságukat elvitatni. A japán rokonság kérdése pedig éppenilyen fajtahatár-kérdésbe ütközik. Ezek szerint a japánok sárgabőrűek, tehát a fehérbőrű magyarral rokonságban nem lehetnek. Éppen a sárgabőrű fajta az, amely különösen föltűnő és elütő fajtaságokkalrendelkezik.

Igen jellemző a sárga bőrűek, ezzel kapcsolatban a gyér sza­kállképződésük.

Hajuk nem lapultszálú és hullámos, mint az árjákéhanem ke­rekszálú, sima és fekete. Érdekes sajátságuk a gyermekkorban jóideig megmaradó és velükszületett, többnyire kékes egy vagy több mongolfolt a hát közepetáján. Igen gyakori a mandulametszésű szem és a szemek belső szögletének ismert mongolredője.

A különbségek még a csontvázra is kiterjednek. A koponyán elsőtekintetre szembetűnik a kerek, zömök alkotás, az árjákéval ellentétes rövidfejűség, brachicephalia, továbbá azok a sajátosan kiülő pofacsontok, amelyek a mongol népekről ismert szögletessé­get adják az racnak.

Mindezekkel a sajátságokkal szemben jól ismerjük az európai vagy fehérbőrt ember erős szakállképződését, rózsaszínes-fehérbőrét,tojásdad, de oldalról lapult, hosszas-keskeny koponyáját, stb.

A megkülönböztetés eléggé határozott, össze nem téveszthető. Ha ezen az alapon vizsgálódunk, nem lehet kétséges, hogy a sárga bőrű japán és a fehérbőrű magyar nem tartozhatnak egy fajtához.  Kérdésünket azonban nemlehet ilyen egyszerűen elintézni.

Tekintsünk kerül bárhol társaságunkban, előbb-utóbb ráakadunk egy-két olyan ismerősre, aki valamely sajátságával mongolos jellegűnek látszik. Szélesarcú egyéneket kissé kiülő pofacsontokkal gyakran találunk. A sárgába hajló borszínezet sem tartozik ná­lunk a ritkaságok közé. Néha a szemek metszése is közeledik a mongoloshoz, sót egy kis mongol redő, a mi ízlésünk szerint nem ellenszenves kivétel. Nem egy színésznőnk volt már, akit japános mandulaszeméért kedvelt meg a közönség. Ezek azonban még csak átmenetes különbségek, részletjelenségek.

Ismerünk olyan egyéneket, akik termetükkel, arcszínükkel, fe­kete hajukkal és arctípusokkal is annyira keleti jellegűek, hogy született mongolokkal vagy japániakkal összetéveszthetők, noha kétségtelenül fajmagyar családból származnak. Nagyon érdekes volna az ilyen mongolos külsejű egyének fényképeit összegyűjteni és róluk pontosabb embertani (antropológiai) leírást szerezni.

A leghatározottabb sárgafaji bélyeg., a mongol-folt sem tartozik nálunk a ritkaságok közé. Minden szülésznő tudna eseteket róla, hogy egyes gyermekek foltos háttal születnek a világra. Csak hogy az ilyen eseteket titokban tartják. Később pedig a folt elenyészésével a szokatlan jelenség feledésbe megy. Bulgáriában az újszülöttek jelentékeny százaléka mongolfoltos. Az ilyen egyének többnyire külsejükben is mongolos jellegűek, tehát feltehetőlegegykori ázsiai ősük leszármazottjai. Kisebb mértékben ugyanezt állapította meg hazánkra vonatkozólag Koós N. 1909-ben.  Sokkal érdekesebb eredményt érnénk el, ha vizsgálatainkat olyan népcsoporton végeznénk el, ahol a mongolos arctípusok különösen gyakoriak, például a csíki székelyek sorában. Mivel pedig a mongolfolt a 10 életév körül, de gyakran már előbb is eltűnik, leghelyesebb volna, csak az egyéven aluliakat vizsgálni. (Majd otthon. Szerk.)

Az újabb kutatásokkal kiderült, hogy mongolfoltja bizonyosszázalékban a legtöbb színes népnek van, csak a fehérbőrűeknek nincsen. Tehát ez a jellemző sajátság éppen a fehérek és sárgák közt ad legbiztosabb elválasztó bélyeget. Ha pedig fehérbőrű né­pek közt is akad kis százalékban mongolfoltos gyermek, az mégis csak valamely régi vérbeütésnek a következménye lehet. Legvalószínűbben valamely ázsiai nép keveredésére gondolhatunk.  Ezzel a föltevéssel ítélve egyáltalán nem meglepő az, hogy a magyar és a bulgár nép körében a mongol folt állandó visszaütés (atavizmus)gyanánt mutatkozik, a szőke és kékszemű árják közt pedig ismeretlen.

A mongolfolt alapján tehát a vérközösséget sem a japánokkal, sem a többi sárgabőrűekkel letagadni nem lehet!

A rokonságnak ez a csekély, alig egy százalékkal mérhető fo­kaazonban magában aligha fejti meg a japánok erős rokonérzését velünk szemben. Eddig csak testi bélyegekről szóltunk. Nem feledkezhetünk megazonban a lelki tényezőkről sem: Ha a társadalmi életben minden-napemlegetjük a lelki rokonságokat, nem lehet-e szó egész népek lelki rokonságáról?

Egy jó barátom, aki hosszabb ideig élt arabok között, meglepő vonásokkalrajzolta meg, hogy ez a lovas nomád katonanép mennyire hasonló hozzánkegész egyéniségében, érzés- és gondolatvilágában  egyaránt. Szomszédaink közt egy sincsen, aki annyira megért­sen, mint a távoli arab, a puszták fia, aki pedig semmiképpen sem rokonunk. Ellenséges viszony ellenére is fejlődhet ki nép között rokonérzés és lelki közösség, ha van legalább egy erős közös vo­násuk. Ilyen közös vonás az élet legkeményebb megnyilatkozása, a harciasság. Szolganép és katonanép közt nem lehet lelki rokonság. De két vitéz nép között lehet:

A katona-jellemvonásból ered Japánnak minden alapjellemvonása.  Elsőül vegyük a császár tiszteletét, amellyel szemben har­madfél évezred óta soha nem vétettek.

Ezzel függ össze a` katonáskodó és hősi önfeláldozásra nevelt nemesi rend, a szamuraik vagy dajmiók jelentősége.  Ugyanez a szellem vezette a magyar katonát is évezredek történetén keresztül.

Ezekhez kapcsolom hármadikul a család szentségét és az ősök tiszteletét. Ezen a téren mi sokat elfeledtünk a régi korok pél­daadásából, mert érezzük, hogy ebben is velük kell tartanunk.  Aki Lafcadio Hearn tollából ismeri aKvajddan című japán népmesegyűjteményt, tanúskodhatik arról a sokvelünk meglepő rokonvonásról, amely a japánok nemes és lovagias gondolkodásában megnyilvánul.

Más a mikádó és más a magyar vezér, más a szamurai és más a magyar vitéz önfeláldozása. De a két nép gondolkodásában vannak olyan alapvető közösségek, amelyek alapján a jellegzetes különb­ségeket is megértjük és megbecsüljük.

Mikor Imaoka Dsuitsiro barátunk egy európai körútjáról visszatért hozzánk, igen szűkszavúan nyilatkozott tapasztalatairól. Csak annyit jegyzett meg, hogy mikor a magyar határt átlépte, valami csodálatos jó érzés fogta el. Csak annyit mondott: "Újra itthon vagyok". Ma is előttem áll kifejezéstelennek látszó mosolygó arca. Nem sírt és nem nevetett, de ahogyan ezt a hazatérésétegyszerűen elmondta, azt soha sem tudom elfelejteni.

Az "Átöröklés Alapelvei" - Principles of Genetics by Sinott-Dun-Dhobzansky, New York, 1958 című munka 279-ik oldalán táblá­zat található az átöröklésre fontos vérsejt-csökevények szempont jóból megvizsgált népekkel kapcsolatban. Ezek közt szerepelnek a magyar és a japáni nép is.

(A közönséges vércsökevény jelzése "I", az utána követke­ző ikervér-csökevény jelzése "IA", míg az egyedi vércsökevényé pedig az "IB")

 

Íme a táblázat:

 

Népcsoport

Általános „I”%

Iker „IA”%

Egyéni „IB”%

Összesen

Magyar

0.54

0.29

0.17

100

Japáni

0.54

0.29

0.17

100

Kínai

0.58

0.22

0.20

100

Euzkár(baszk)

0.76

0.24

0.00

100

 

A japáni-magyar vérrokonság azonban nemcsak a fenti táblá­zattal bizonyítható, hanem elsősorban a turáni népeknél általá­nosrövidfejűséggel, merev hajzattal, a mongolránccal, de főleg amongolfolttal.

Forrás:  A Nap Fiai, 1976. szept-okt. 273-278 old.

magtudin.org/