Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Úgy tűnik, az út szélén hagy pár százezer munkanélkülit a kormány egy időre

2020.04.07

 

Váczi István

2020. április 7. 06:53• KÖZÉLET

Úgy tűnik, az út szélén hagy pár százezer munkanélkülit a kormány egy időre

 

 

 „A magyar modell második eleme a pénzügyek mellett a segélyalapú gazdaság helyett a munkaalapú gazdaság. És itt nagyon világosan kell fogalmaznunk, ezt fönn kell tartanunk, hogy nincs társadalmi segítség személyes erőfeszítés nélkül. Mert ha anélkül adunk pénzt, hogy személyes erőfeszítést kérnénk cserébe, akkor tönkre fog menni a gazdaságunk, és erre számos elszomorító példát és rossz távlatot látunk Európában”.

Ezt a miniszterelnök mondta tavaly februárban, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara gazdasági évnyitó rendezvényén. Ez az egyik legjobb idézet ahhoz, hogy megértsük, a példátlanul nagy gazdasági felfordulás közepette miért zárkózik el a kormány két olyan eszköz alkalmazásától, amelyet pedig külföldön egyre több helyen használnak, és idehaza is sokan szorgalmazzák a bevetését: az embereknek juttatott közvetlen pénzbeli támogatástól, valamint a mindössze három hónapos és alacsony összegű munkanélküli segély meghosszabbításától. (Miközben a munkahelyek megőrzését szolgáló külföldi mintákat a jelek szerint – ha késéssel is, de – hajlandó átvenni.)

A munkaalapú gazdaság/társadalom a 2010-ben kezdődött kormányzati időszak egyik ideológiai sarokköve, a családbarát jelzővel együtt a kormány olyan maga által választott arculatépítő eleme, amilyen 1998 és 2002 között a polgári jelző volt. Ha a kormányzati honlap keresőjébe* beütjük a munkaalapú szót, jelen állás szerint 185 találatot kapunk.*

A kormányfő mellett több miniszter és államtitkár is lényegesnek tartotta az utóbbi években, hogy a munkaalapú társadalom fontosságáról beszéljen. Ez abból a szempontból természetesen érthető, hogy az elmúlt közel tíz év egyik legfontosabb eredménye a munkanélküliség csökkentése, a foglalkoztatottak számának és arányának növekedése volt.

Most, a koronavírus-járvány okozta gazdasági válság kezdetén azonban kiesett a talapzat a munkaalapú társadalom alól. Eddig a kormány hivatkozhatott arra, hogy mindenki el tud helyezkedni, aki akar, de most csak márciusban 30 ezer fővel nőtt a munkanélküliek tábora (nagyjából 300 ezresre), április elejétől a munkahelyüket elveszítők száma napi 4 ezer körüli, és a kormány szerint is csak az a kérdés, hány százezer lesz az állás nélkül maradók száma.

Rövid, néhány hónapos időtávon elhelyezkedési esélyeik is elég szerények. Ha igaznak bizonyul a kormány előrejelzése a járvány június-júliusi tetőzéséről, akkor a gazdaság tekintélyes része – turizmus, vendéglátás, sokféle szolgáltatás – akár fél évig is tetszhalott állapotban marad, hiszen a lefelé tartó szakaszban sem lehet egyből feloldani minden korlátozást. Addig még az is kétséges, hogy – a 2010-es években több százezer munkanélkülit felszívó – közmunkaprogramok indulhatnak-e, hiszen járvány alatt árkokat tisztítani sem annyira tanácsos csoportosan. Közben egyre több fejlett országban egy a 2008-2009-es válsághoz mérhető recesszióval számolnak idén, így ha újra is indulnak a következő hetekben például a magyarországi járműipari cégek, kellő külföldi kereslet híján nem valószínű, hogy visszavennék a tömegesen elküldött kölcsönzött munkásokat. Az sem tűnik életszerűnek, hogy a mezőgazdasági idénymunkák fel tudnának szívni kellő számú embert.

A kormány azonban erről látszólag nemigen vesz tudomást. Orbán Viktor múlt héten elmondta, nem szabad feladni a munkaalapú gazdaságot; „annyi munkahelyet fogunk létrehozni, amennyit a koronavírus elpusztít”. Ezt megismételte tegnap, a „gazdaságvédelmi akcióterv második szakaszának” bejelentésekor. Tegyük fel, hogy ez így is lesz – nagyon nem mindegy azonban, hogy milyen időtávon.

 

A munka nélkül maradóknak addig is meg kell élniük valamiből, azt pedig a kormány eléggé egyértelművé tette, hogy extra segítségben ne reménykedjenek.

hiteltörlesztési és kilakoltatási moratórium sokaknak jelentős segítséget ad, de mire számíthatnak azok, akiknek nem az a problémájuk, hogy tudnak-e törleszteni, hanem hogy ki tudják-e fizetni az albérlet havi költségét, miközben enni is kell? Aki az utóbbi három évben legalább egyet bejelentve dolgozott, három hónapig jogosult az álláskeresési járadékra. Ezzel nemcsak az a baj, hogy a fejlett világ legszűkmarkúbb munkanélküli segélye, hanem – mint a fentiekből kiderült – az is, hogy sok embernél azelőtt lejár, mielőtt eljutnánk a járvány csúcspontjáig.

A 90 nap után 22,8 ezer forint foglalkoztatást helyettesítő támogatás érhető el, ami lényegében kenyérre és vízre is csak akkor elég, ha az ember nem fizeti be a számláit. Aki szürkén-feketén dolgozott az utóbb időben, az kapásból ennél az összegnél kezd. Talán kevésbé élesen, de az anyagi gondok szintén felmerülnek azoknál, akik ugyan nem vesztették el az állásukat, de csökkent a jövedelmük (például kisebb óraszámban dolgoznak), nem is beszélve a fizetés nélküli szabadságon lévőkről.

A fenti szerény juttatásokon túl az érintettek a jelek szerint csak magukra számíthatnak. Ez azért probléma, mert akár az Európai Központi Bank, akár a Magyar Nemzeti Bank, akár a Központi Statisztikai Hivatal adataiból indulunk ki, azt látni, hogy a magyarok többségének nincs még három hónapra elegendő pénzügyi tartaléka sem, sőt, gyakran csak hetekben számolható. „Ezért elengedhetetlen lesz, hogy a munkanélküli segélyrendszert nagyvonalúbbá tegyék, és bevezessenek egy átmeneti alapmegélhetést biztosító rendszert” – írta múlt héten Nagy Bertalan, a Concorde Értékpapír Zrt. privátbanki üzletfejlesztési igazgatója. Egyelőre azonban Orbán Viktor ettől mereven elzárkózott.

Ennél a témánál rendszeresen felmerül, hogy miért nem tesznek félre az emberek nehezebb időkre. De sokan erre eleve nem képesek, például mert az utóbbi években elszállt lakásbérleti díjak elvitték ennek a lehetőségét. Múlt héten mi is írtunk ilyen emberek elkeserítő helyzetéről.

De induljunk ki abból az alaphelyzetből, amiből sok kommentelő. Vegyünk egy olyan embert, aki éveken át kiemelkedően jól keresett mondjuk a vendéglátásban, megtehette volna, mégsem tett félre semmit, és most elvesztette a munkáját, nincs bevétele, nincs tartaléka. A tücsök, a tél elején. A hangya nem is adott neki élelmet – a következményt a mese nem részletezi, de mindenki elképzelheti. Miért segítsek, akárcsak közvetve, adófizetőként – kérdezheti most egy a tanulságot leszűrő, hangya módra élő ember.

Miközben az öngondoskodás természetesen fontos, érdemes megfontolni néhány szempontot, egy modern társadalom mégiscsak összetettebb egy mesénél. Aki dohányzik, manapság tökéletesen tisztában kell lennie azzal, hogy súlyosan károsítja a saját egészségét – az állami kórházakban mégis (elvileg) ingyen kezelik az ebből fakadó betegségeit*. Vagy egy még erősebb példa, ahol nem életvezetési tanácsot, hanem törvényt vesznek semmibe: tilos ittasan autót vezetni, de ha valaki részegen nekimegy egy fának, és csúnyán összetöri magát, akkor persze meg fogják büntetni ittas vezetésért, ám ennek összege eltörpül ahhoz képest, amennyibe az ellátása és rehabilitációja kerül az adófizetőknek. Nem nyomják a kezébe a végén a számlát, hogy mennyibe került a tűzoltóknak őt kivágni a roncsból, a mentősöknek ellátni és elszállítani, a kórháznak a kezelés.

Látható tehát, hogy egyéni nézőpontból tekintve sokkal nagyobb igazságtalanságok is vannak az állami kockázatközösségben (ami a tücsök és a hangya között nem állt fenn), de akad itt más szempont is. A most nehéz helyzetbe jutók megsegítése – legyen az tovább folyósított álláskeresési járadék vagy rendkívüli pénzjuttatás – társadalmi befektetésnek is tekinthető. Ezeknél az embereknél tökéletesen biztosak lehetünk abban, hogy a kapott pénzt elköltik – nem pedig megtakarítják –, azaz keresletükkel segítenek életben tartani a gazdaságot az előttünk álló hónapokban. Ezáltal mások munkája megmaradhat, kevésbé lesz mély a válság, könnyebb lesz újraindítani a gazdaságot a járvány visszaszorítása után. (A megugró költségvetési deficitet pedig akár a jegybank is tudná finanszírozni, ennek feltételeit már meg is teremtette. A jelek szerint azonban a kormány ezzel nem kíván élni.)

Azért is érdemes segíteni a most talajt vesztő embereket, hogy – nyers közgazdasági megfogalmazásban – ne csökkenjen a munkaerő-piaci értékük. Ha valaki most az utcára kerül, depresszióba zuhan vagy éppen az alkoholba menekül, a visszakapaszkodás borzalmasan nehéz. Ha hónapokon keresztül hiányosan táplálkozik, egy ideig nem lesz képes a korábbi teljesítményére. Ez hatványozottan igaz a kisgyermekekre, náluk ez az egész életükre negatívan hathat, egészen a magzati kortól kezdve. Ezért is javasolják többen, hogy jelentősen emelje meg a kormány a családi pótlék 2008 óta változatlan összegét.

A helyenként máris látványosan növekvő gyermekszegénység ellenére egyelőre erről sem hallani. Pedig a családi pótlék megduplázása pont akkora kiadás – évi 300 milliárd forint – lenne, mint a 13. havi nyugdíj ismételt bevezetése*, és még a családbarát vonalba is illeszkedne. Igaz, hogy nem feltétlenül a munkaalapú családéba, meglátjuk, belefér-e ennyi rugalmasság válság idején, vagy a munkaalapú társadalom megdönthetetlen kormányzati ortodoxia.

g7.hu/kozelet/20200407/ugy-tunik-az-ut-szelen-hagy-par-szazezer-munkanelkulit-a-kormany-egy-idore/