Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Nagy Könnyűzenei Sátánista Konteó

 

A Nagy Könnyűzenei Sátánista Konteó

A Nagy Könnyűzenei Sátánista Konteó

A rock-and-roll az ördög műve! Megrontja lányainkat, szétzilálja a családjainkat, aláássa a fennálló rendet, amiért annyit áldoztunk!” Hasonló tartalmú mondatok sokszor hangzottak el templomokban, iskolákban, sőt: rádióállomásokon is, mikor a mai könnyűzene alapjait meghatározó előadók feltűntek. Hogy romlás-e vagy fejlődés, ami azóta történt, azóta is vita tárgya, de igaz a Miley Cyrusnál is ordasabb közhely: a rock-and-roll megváltoztatta a világot. Ez a folyamat jól dokumentált, hisz a műfaj terjedésének hatóereje a feltűnés – és mert szereti is önmagát megörökíteni, ezért a lemezek mellett fotókat, könyveket, filmeket is bőven termelt és termel ma is. A könnyűzene bálványai ma a világ legbefolyásosabb embereivé váltak: Bono épp jóllakatja és kotonnal látja el Afrikát – hogy csak egy jellemző figurát említsünk a több tucatból. Lennon nem tódított nagyot, amikor azt mondta, hogy a Beatles népszerűbb Jézus Krisztusnál, bár a halála körüli konteók furcsa aspektusba helyezik ezt a fricskáját. Tény, hogy a rock-and-roll globális, tömegek életmódját befolyásolni képes, kulturális iparággá növekedett az elmúlt hatvan évben, ám a kezdetektől fogva rajta van a bélyeg: mindez gonosz erők műve és eszköze.

A nyomok a sötétbe vezetnek

E gyanú irodalma könyvtárnyi. Egy korai magyar nyelvű kísérlet a téma tárgyalására a Bencés-Piemme kiadó gondozásában, 1992-ben napvilágot látott Sátánizmus és rockzene című könyv, melyet Corrado Balducci vatikáni atya írt. Az eredeti szöveg minőségéről nem tudok ítéletet alkotni, de magyar fordításban a könyv hemzseg a könnyűzenei szakmai hibáktól. Ezek miatt a művet nem szokás komoly forrásnak tekinteni, pedig az ördög dolgaiban járatosnak tűnő katolikus atya végső soron felveti az alapproblémát, egyben tárgyal pár megkerülhetetlen témát is. Emellett a könyv átfogó képet ad a sátánizmusról, Crowley és mások munkásságáról, a szabadkőművesség, a média és sok más szereplő káros hatásáról, ezzel kontextusba helyezve az egész problémakört. Katolikus műről lévén szó, világnézete konzekvens: a sátánizmus keze nyomát kutatja a műfajban. Mindezek szem előtt tartásával a könyv tanulságos és szórakoztató olvasmány, antikváriumokban fel-felbukkan. A Balducci atya által felsorolt és világszerte alaposan tárgyalt gyanúokok közül néhány ma is érvényes, így ezekből mazsolázunk először. A jelen megértéséhez jó, ha átlátjuk a történeti részt is, úgyhogy klasszikusok jönnek.

A jól látható üzenetek: az Élveteg Mémek

Az ördög befolyása után kutakodók számára legszembetűnőbb üzenethordozók maguk a hangfelvételek. Ezek sok esetben nyilvánvaló üzeneteket hordoztak: „Ma este is lefekszem mindenkivel, ó jee!”, „A  spangli sej-haj, de körbejár =)”, „Luciferkó jó pajtás!”. Ezek és hasonszőrű társaik az Élveteg Mémek, amik az azonnali, gyors örömök dicséretét, az erkölcsi és világnézeti rend meghaladását hirdették meg. No és ki beszéli rá az Embert a Tiltott gyümölcs élvezetére? A folyton újdonságra törő, mindent tagadó, szexista könnyűzene az ötvenes évek keresztény karosszékeiből nézve maga volt a Lázadás Szelleme. Az Élveteg Mémek oly erősnek bizonyultak, hogy Elvis első csípőriszálásától a kokókályha James Brown Sexmachine-jéig eljutni elég volt vacak másfél évtized! Nem szabad csodálkoznunk, ha a századforduló táján született nagymamák hatvan-egynéhány évesen sokkot kaptak, hogy az unokáik önkívületbe ugrálják-drogozzák magukat a koncerteken, ahol a pokolból szalajtott, fekete baszódémont imádják.

Imádták és imádják ma is: ha nem feketét, akkor fehéret, ha nem üvöltőt, akkor suttogót – de a bálványimádás alapvető eleme a könnyűzenének, és ez ugyebár szintén egy strigula a sötét erők hatása mellett. A dalszövegek mellett a lemezborítók, a fotók, az interjúk, a filmek és a teljes média mind-mind tele voltak – és vannak – egyértelmű, a rajongók életmódját irányító, jól látható, konkrét üzenetekkel. A piac annyira szegmentált, hogy minden típusú érdeklődést kiszolgál az asztmás szobazenétől a halálmetálig. A szolgáltatás teljes körű: a szerepmodellekhez ruhatár és világnézet is jár a kedves vásárlóknak, pontos életviteli útmutatással.

Sokan vélik úgy ma is, hogy ezek az Élveteg Mémek egy szándékos, sötét terv részeként törtek elő, és gonoszul aláásták az erkölcsi rendet. A szemben álló, legfőbb ellenérv úgy szól, hogy születő művészetként a könnyűzene csak közvetítette, leképezte a mélyről jövő társadalmi változásokat: az Élveteg Mémek forrása a fejlődés, a szabadság eszményének kiteljesedése. Ma ez utóbbi a történelmi tényként kezelt magyarázat, de a kételkedők is elég hangosak. A kezdet tekintetében így ismét a konteók tyúk-és-tojás problémája állt elő: a bizonyítékok az információs zaj ködébe vesznek.

Annyi mindenképp látszik, hogy eredetüktől függetlenül a „művelt” világ kultúrája befogadta, magához ölelte és tovább is fejlesztette az Élveteg Mémeket, és ebben a könnyűzene is vastagon benne volt. Ingerküszöbünk mára elég magas lett: a legtöbb ember számára a Sexmachine inkább avítt, mintsem démoni. A lankadást jól szemlélteti, hogy míg pár évtizede még egy generációnyi kamaszfiú lakkcsizmás-flitteres diszkóangyalok magazinképeire izgult, ma már a pucér Lady Gaga fonnyadt didkói is alig váltanak ki buzzt a blogokon.

Rejtett hatások

A zene maga

Egy szabadon elérhető plébánosi vizsgadolgozatban (összeállította Baróti Csaba, 2000.) ezt olvashatjuk a könnyűzene fiziológiai hatásairól:

„Bob Larson és egy clevelandi orvoscsoport megfigyelései szerint a basszusgitár erősítője által kiváltott alacsony frekvenciájú rezgések, amelyekhez még hozzájárul a beat ismétlődő effektusa, számottevő hatást gyakorolnak a cerebrospinális folyadékra. Ez a folyadék azután közvetlenül hat a hormonelválasztást irányító hipofízisre. A végeredmény a nemi- és mellékvese hormonok egyensúlyának felborulása, valamint a vér inzulinszintjének radikális változása, minek következtében az erkölcsi gátlások vagy mélyen a tűréshatár alatt látják el ellenőrző funkcióikat vagy teljes mértékig kikapcsolódnak. Az érverés és a légzés megváltozásával, az endokrin mirigyek és az agyalapi mirigy szekréciója fokozódik. Amikor a dallam emelkedik a gége összehúzódik, ha ereszkedik a gége ellazul. A vércukorszint a zene hallgatása közben változásokon megy át. Az emberi szervezeten tehát úgy lehet játszani, akár egy hangszeren, amellyel néhány zeneszerző próbálkozik is. A kábítószer hatásához hasonlóan egyfajta rövidzárlat idézhető elő a szervezetben, manipulálható az emberi agy működése.”

Mindez nagyon tudományosan hangzik, de amúgy mégis, mit képzeltünk? Hisz ki ne tudná, hogy a zene alkalmas az „utazásra”? Ritmikus zenével révülnek a táltosok, a szúfik, a sámánok meg mindenféle törzsi varázslók ezerévek óta. Zenére táncol mindenki, amint lábra tud állni; s már az anyaméhben hallott ritmikus zajok is beépülnek a sejtszintű emlékezetbe – ezért lehet anyai szívdobogás hangjával megnyugtatni az újszülötteket. A zene emberi érzelmekre gyakorolt univerzális, kultúrafeletti hatása tagadhatatlan: Tarkovszkij a Sztalker egyik monológjában épp ezt a hatást jelöli meg a zene létezésének okaként!

Végül pedig nem szabad figyelmen kívül hagyni az emberi lény kiszolgáltatottságát mindenféle zenének: ha szól valami ritmus, máris indul a láb, jön a dúdolás, képek és érzelmek törnek elő belőlünk. A zene valahogy képes megkerülni a tudatos ént, és hatalmában tartani az embert. Logikus az a feltételezés, hogy ha van egy titokban munkáló, sötét szándék a világban, akkor ezt az eszközt használni is fogja. Ellenünk. Úgy, hogy mi hülyék vagyunk hozzá, és nem is vesszük észre. (Na jó, a mozgalmi dalok azért sokaknak feltűntek.)

Titkos üzenetek

1984 őszén egy amerikai kamasz öngyilkos lett, miközben – az időközben az agyhalált életmóddá nemesítő – Ozzy Osbourne lemezeit hallgatta. A család próbálta perbe fogni a Művész Urat, hogy miért is énekel öngyilkosságra buzdító dalt, ám az USA alkotmányának Első kiegészítése értelmében a Művész Úr azt énekel, amit csak óhajt.

Az Első kiegészítés (First Amendment) kimondja, hogy a Kongresszus nem alkot törvényt vallás alapítása vagy a vallás szabad gyakorlásának eltiltása tárgyában; nem csorbítja a szólás- vagy sajtószabadságot; nem csorbítja a népnek a békés gyülekezéshez való jogát, valamint azt, hogy a kormányhoz forduljon panaszok orvoslása céljából.

(Ennek a vadhajtásnak a visszafogására szolgálna a „Parental Advisory: Explicit Content” feliratú matrica, amit Al Gore felesége más potentát anyákkal harcolt ki akkoriban. Ma is ismerjük: ha az ovisoknak szóló lemezen szodómiára vagy emberáldozásra buzdítanak, akkor kerül rá egy fekete matrica, és már oké is.) Nem sokkal később két család beperelte a Judas Priest zenekart. Azt állították: a lemezükön szándékosan helyeztek el olyan, tudat alatt ható üzeneteket, amik öngyilkosságba kergettek két kamaszfiút. Ezt nem védi az Első kiegészítés. A nagy nyilvánosság előtt zajló perben rengeteg szakértői huzavona után az üzenet elhelyezését bizonyítottnak látta a bíróság, ám a gyilkossági szándékot és az üzenet öngyilkosságban való szerepét nem.

(Egy jó írás a perről itt olvasható

A szellem kibújt a palackból. Milliók kezdték el gyorsítva-lassítva, visszafelé, és mindenféle kombinációban lejátszani a vinyl-lemezeket, titkos üzenetekre vadászva és pokoli órákat szerezve környezetüknek. A zenészek – látva a konjuktúrát – művészi tökélyre fejlesztették az addig is gyakran használt reverse-technikákat éppúgy, mint a frekvenciamágia egyéb ágait, és elhelyezték titkos üzeneteiket a dalokban. Ezek egy része már korábban is művészi kísérletnek látszott (BeatlesZappa), mások reflektáltak magára az üzenetkereső játékra (Pink Floyd), de a legnagyobb számban azért mégis olyan felvételek jelentek meg, amiket hátsó szándék nélkül, előre volt javasolt meghallgatni. Ám a sok-sok értelmetlen katyvasz között a szorgalmas ördögvadászok találtak pár igazi gyöngyszemet is.

A Nevaeh ot Yawriats és a többi megfejtés

Led Zeppelin eleve nagyon okkultnak tűnt: nem csak a fura szimbólumok, hanem fennen hangoztatott Crowley-szimpátiájuk miatt is. A zene kemény, a főhős androgün, mind a négyen igazán jó kis bálványok. Egyik hányásig agyonjátszott slágerük, a Stairway to Heaven (aminek szövegét nem mellesleg állítólag A kelta Britannia mágikus gyakorlatai című alapmű ihlette), felkeltette a visszafejtők érdeklődését. Itt már azonban nem egyszerű magnószalag-trükkről van szó, hanem valódi, okkult backward masking-ról, azaz hogy az előre kifogástalannak hangzó énekszólam visszafelé hallgatva egy többé-kevésbé érthető, sátánista vallomás. Mivel visszafelé hallgatott éneklésről van szó, hol kis szódával elfogadjuk a megfejtést, hol erős kétségeink támadnak, de a játék érdekes. A Stairway egy rövidebb szakaszában hallható üzenet már régóta ismert és vitatott volt, de mára az egész dalt „lefordították”. Íme a cucc, feliratozott szöveggel. Érdemes rászánni az időt, a vége is nagyon kemény.

Az alapvető reakció ezekre a kísérletekre az volt, hogy ilyesmi lehetetlen, az egybeesések véletlenek, a többi meg belemagyarázás. A legtöbben ma is így gondolják. Hogy miként lenne lehetséges mégis, arra kétféle magyarázat is született. Az egyik, hogy tudatos alkotásról van szó: a nyelvek e fonetikai tulajdonsága régóta ismert, így ez tanulható, létező, táblázatokba foglalt módszertan – amit nem mellesleg mágikus praktikákhoz is használnak. Ha van oda-vissza játszó magnód, akkor könnyen kicsiszolhatod a mondanivalódat mindkét irányban. Kipróbáltam, és működik: ha megvan a „titkos” mondanivalód, azt felveszed, majd visszafelé meghallgatod. Ekkor valami blablát kapsz, amibe elkezdesz belehallani értelmes dolgokat. Ezeket az ötleteket újra felveszed, majd lejátszod visszafelé: így hallani fogod, mennyit torzul az eredeti üzeneted. Így pingpongozva, némi gyakorlattal és alkotói vénával egy refrénnyi titkos üzenethez pár óra elég lehet. Egy teljes dal persze más tészta, de a Stairway legendásan hosszú ideig készült, különösen a szöveg. Bármennyire is hihetetlen, de elméletileg meg lehet így írni egy egész dalt is, és tényleg nem ördöngősség. Illetve de.

A másik magyarázat a visszafelé is értelmesnek tűnő szövegekre sokkal meghökkentőbb: egy David John Oates nevű hapsi állt elő nagyjából azzal az elképzeléssel, hogy amikor valaki hazudik, a tudatalattija visszafelé  igazat mond ugyanezen a „vivőhullámon”. Ehhez hangfelvételek tömegeit mutatta be bizonyítékként, köztük pl. O. J. Simpson vallomásait, amiket visszafelé hallgatva Oates szerint egyértelmű a verdikt. (Ha valakit megérint a téma, a “reverse speech” kereséssel csodás kincsesbányára lelhet, Obamát is szemlézik ám vadul!)    

A backward maskingra adott két lehetséges magyarázat elég is volt a hívőknek, hogy igazolva lássák: nem csak úgy belehallják a dalba az ördögi sorokat, hanem azok ott is vannak: hol tudatos munkaként, hol a tudatalatti elszólásaként. Az üzenetek mindig pokoli eredetűek, a Stairway to Heaven megfejtése különösen az MK-Ultra és hasonló pszichovívmányok ismeretében borzongató. Elég ijesztő még a mindent túlélő Hotel Californiából kihámozott vallomás is, meg a további számtalan megfejtés a számtalan popszámból. A lelkes kutatók mindent és mindenkit feldolgoztak: Bing Crosby (!), a BeatlesMadonnaa QueenPrince – végtelenségig sorolhatók a sátánista üzenetek elrejtésével hírbe hozott, ismert sztárok. A pályán vannak persze a kortárs játékosok is: magam is végeztem egy gyors tesztet a már említett Lady Gaga nevű entitás Alejandro című dalával, s a refrén simán úgy szól visszafelé, hogy „my hell lord”. Aki nem hiszi, járjon utána. Bár a backward masking esetében soha nem lesz bizonyítható a szándékosság, mégis sokan gondolják úgy, hogy nyugtalanítóan sok az egybeesés. Ennyi véletlen áthallás, és mind sátánista? Vagy a keresők fókusza miatt van mindez?

Üzenetek a klipekben

Ahogy a tévé átvette a sztárgyártás nehéz feladatát a rádiótól, úgy váltak egyre jelentősebbé a képi anyagok is. A „Beatles bénán plébekkel fekete-fehérben” tévéfellépésektől ezek a progresszív fiúk hamar eljutottak a színes „promóciós kisfilmek” készítésééig. Ezek a ma ismert klipek egyértelmű előképei, eleve a dalokhoz forgatták őket, sok fantáziával, filmtrükökkel és egyebekkel – de figyelemreméltóak a filmjeik, a Rooftop Concert és az utolsó lemez élő képanyagai is. Ahogy a tévé jött fel, úgy kellett valami kép is a zene mellé – s végül lett is annyi, hogy a videóklip önálló tévés műfajjá nőtt. A klip egykor Nagyon Nagy Dolog volt, és ebben a tévé volt a könnyűzene fő szövetségese: „Hú, láttad az új dájersztréccet az emtívín? Kézzel rajzolt, de közbe videó is! Neonállat!” És ahogy a kép felértékelődött, úgy jelentek meg rajta a furcsaságok: Madonna égő keresztek előtt énekelt, a Thriller meg hát ugye kész thriller.

Mára a klipekben felbukkanó szimbólumok vizsgálata sokak kedvelt időtöltésévé vált. Az internet összekapcsolta az érdeklődőket, akik hol mértéktartó, hol vad feltételezésekkel állnak elő az egyes műveket illetően. Általánosnak mondható e körökben az a meggyőződés, hogy a popipar egy meghatározó része valamilyen okkult, tudatbefolyásolásra hajtó csoport kezében van, ami egy ősi szimbólumrendszerrel üzen csúnya dolgokat a zenefogyasztók tudatalattijának. Ez a rendszer éppúgy tartalmaz szabadkőműves, mint sokkal ősibb, okkult szimbólumokat, és csodák-csodájára ugyanaz a világ, ami az egydollároson is látható. Az ennek nyomait gyűjtő weboldalakon ijesztő mennyiségben láthatók a pop- és divatipar főszereplőitől ugyanazok a gesztusok, például a letakart fél szem, mindenféle pózok, kéztartások és effélék. Mindig ugyanaz a jelképrendszer: hol kockás padló két oszloppal, hol a skarlát szajha ölelget holt kecskét, hol rendőrattak; továbbá robotnő, kiborghadsereg, pillangók, rabszolgák, tükrök – és törött, síró babák. Beteg, szomorú, félelmetes világ, ami sokak elméjét tartja fogva.

Valóban könnyű belelátni ebbe a szimbolikába azt a terjedőben lévő konteót, hogy brutális elmemódszerekkel létrehozott sztár-bábokat is látunk a könnyűzenében. Őket irányítóik, a handlerek mozgatják és időnkénti pszichés megingásaik, drog- és gyógyszerfüggőségük mind e sötét háttér következményei. Nyilván nem mindenki érintett, de letagadhatatlanul vannak igen gyanús alkotói körök, amik nyíltan operálnak okkult szimbólumokkal, akár klipekben, akár élő előadásokon. És ez nem csak a sátánmetálra vonatkozik ám, hanem az annál sokkal nagyobb közönséget elérő villanypop-sztárokra is.

A csúcson jelenleg Lady Gaga áll: minden klipjéből ömlenek a szimbólumok – és mindig meghal valaki, de inkább többen. A Telephone klipje annyira brutális, hogy az elején látható női börtönverekedés és leszbicsók súlytalanná válik a későbbi táncikálós tömeggyilkosság fényében. Mindez persze ugyebár művészet, ami reagál a társadalomra – az immár három éves alkotást 179 millió alkalommal nézték meg csak a YouTube-on. És aki azt hitte, hogy van egy határ, amit nem léphet át a kis hölgy leleménye, annak csalódnia kell. Legendássá váltak élőben celebrált szertartásai, különösen az MTV-díjátadón előadott szívkitépős vérfürdője. Hogy mindig velünk lehessen, nemrég jelent meg a parfümje, aminek megtervezéséhez vér- és ondó-illatanyagokat is felhasznált – így végre bármikor az orrunkba ugorhat ez a remek aroma az éjszakai villamoson. Kösz, Gaga.

A Laurel-kanyon alkonteó

Vajon miért nem tudta az USA fiatalsága és értelmisége rávenni a saját kormányát a vietnami háború befejezésére? Bizonyára azért, mert az illető hölgyek és urak betépve ültek a mezőn, és valami béna háborúellenes dalt énekeltek. A tiltakozás e formája nem bizonyult valami hatékony nyomásgyakorlásnak, viszont zsíros üzlet volt a popiparnak. Így a háború is zavartalanul folyhatott – széles mosolyt csalva a hadiipari beszállítók homáron hízott arcára. Lehetséges-e, hogy mindez egy jól szervezett, kulturális hadművelet eredménye volt? David McGowan szerint az elsőre kissé bizarr feltevést egy sor bizonyíték támasztja alá.

Mindenek előtt, hogy a korszak friss amerikai sztárjai közül gyanúsan sokan származnak titkosszolga-, katona- meg haditengerész-családokból: ilyen mindjárt Jim Morrison, aki a Tonkin-öbölbéli incidenssel a vietnami háborút kirobbantó admirális tehetséges fiacskája; de John PhillipsStephen StillsDavid CrosbyFrank Zappa és Jackson Browne is szolgálati gyerekek. Mégis oly messze látszanak esni a fájuktól, hogy ők indítják útjára a hippizmust Los Angeles egyik festői (és procc) környékéről, a Laurel-kanyonból. E későbbi sztárok gyerekkora katonai támaszpontokon, légibázisokon és kikötőkben telik: a konteó szerint ezek ideális helyszínek mindenféle pszichológiai beavatkozásra, elmeprogramozásra is. McGowan szerint e gyerekek a háború fenntartásában érdekelt hadiipari lobbi ügynökeiként hódították meg Amerikát. A szerző erre oly aprólékos gonddal hordta össze a bizonyítékok apró mozaikdarabkáit, hogy összefoglaló írása lenyűgöző, egyben szinte olvashatatlan. Benne van minden, ami összeszedhető azokról az évekről: minden kapcsolat, kertészektől a groupie-kon át hangmérnökökig. Nagyon részletesen feltárja a történet kapcsolódásait mindenféle rémes gyilkosságokkal (pl. a Sharon Tate-üggyel), öngyilkosságokkal és furcsa halálesetekkel. A konteó szerint a cél adott volt, eléréséhez sok-sok pénz és persze hatalmas erejű médiaháttér állt az összeesküvők rendelkezésére, így a nyálas hippizmus irtózatos sebességgel el is foglalta Amerikát. A gumitalpúak így elárasztották droggal és szar zenével a lázadó fiatalokat, így a háborúellenes mozgalom erejét és hitelét vesztette. Mi pedig azóta is a korszak jelképének látjuk a brit Gerald Holtom grafikus által tervezett, ma csak békejelnek hívott szimbólumot – ami bár eredetileg 1958-ban készült a brit nukleáris leszerelési mozgalom megrendelésére, mégis sokak szerint egy halálrúna.

Kedvencek temetője

Ez most olyan érzés lesz, mint amikor megtudtad, hogy nincs is Mikulás. A főkonteó alapján ugyanis sátánistának tekinthető Britney és az összes Disney-gyereksztár, a frissen lezüllő Miley Cyrus-szal egyetemben. (A Disney amúgy köztudottan nagy játékos a szórakoztatóipari konteóvilágban, de ezt a ládikót most nem nyitjuk ki.) Sokat vádolták sátánizmussal a kilencvenes években a nyíltan meleg vagy melegjogi kérdéseket feszegető popzenészeket is; mára szerencsére töketlen szintizenéjük végre feledésbe merült. MadonnaMichael JacksonBono, a Rolling Stones meg Santana persze alapból a kalapban vannak, ahol velük ugrál az RHCP mellett Bob DylanNicki MinajMarilyn Manson(naná!), RihannaJay-Z meg Beyoncé. Nyilván érintett az összes taknyos punk, a matekrock-zenekarok egy része, a fogalmatlan newyorki értelmiségi dünnyögők legjava, és persze a drogok nélkül élvezhetetlen elekronikus tánczenéket kotyvasztó mágusok is. A hip-hop nevű izé is kitermelte a maga elképesztő kortárs bálványfiguráit, de ott már annyira ócska a zene, hogy azt nem bírom meghallgatni, úgyhogy ugorgyunk: mindez együtt már úgyis gyanúba keveri gyakorlatilag a teljes könnyűzenei globálbizniszt a gyökerekig visszamenőleg – túl nagy sztár itt senki nem lesz ártatlan angyalként. Persze nem lehet mindenki benne, valószínűleg számszerűen sokkal-sokkal többen vannak a jószándékú szerzők és előadók. Ám sokkal kevésbé ismertebbek is.

Magyarország nem túl jól teljesít

Igazán a fősodorba tartozó magyar előadót tudtommal nem ért komolyan vehető sátánvád. Nálunk inkább az ügynökvád volt a menő egy időben – ami nem biztos, hogy nem ugyanaz valahol mélyebben, de ebbe ne mélyedjünk el. A metálvilágban vannak magukat sátánistának valló bandák, de rétegük határait nemigen lépik át. Bár ócska zenét nálunk is sokan gyártanak, mégis le vagyunk maradva a régióban: a lengyel Doda Elektroda már felfeszítette a konteós pofonládát. Itthon talán Bye Alex Kedvesem című dalához vetített háttérvideó adhatna okot gyanúra: az ott táncoló hullák között látható egy letakart szemű figura – de a Kedvesemet visszafelé hallgatva csak olyasmi hallatszik, hogy „mellsebre Géza, mellsebre Géza, mááááár hinni kell, mellsebre Géza, mellsebbre garas, Sámson sír”. Nem is lett világsztár.

Következtetések

Nem tudni semmit. A sok helyen igen komoly érdekérvényesítő erőt képviselő keresztény szervezetek hittel állítják, hogy a műfaj részben sátáni befolyás alatt áll, így bevallottan harcot folytatnak ellene.

Nagyon sokak szerint az egész sátánista szimbolizmus puszta póz, divat és marketing, beteg fantáziák versenye, és nincs semmiféle titkos háttérszándék: a popművészet így reagál a világra. Ez a leginkább elfogadott és hangoztatott álláspont. Pár éve még egy konkrét, állatáldozó sátánistákat is felvonultató, csillebérci metálfesztivál szervezője is így nyilatkozott.

A konteóhívők megoszlanak abban a kérdésben, hogy kik állnak a háttérben. Vannak, akik szerint egyenesen a Lucifer szolgálatában álló Illuminátusok, óvatosabbak szerint a multik meg a pénz. Világnézet kérdése, hogy ki milyen magasra néz rajta, de ez végső soron ugyanaz a piramis.

A legtöbben persze azok vannak, akik nem is tudnak a kérdésről. Aki nagyon-nagyon figyel, az is csak sejteni vélhet bizonyos tendenciákat. Biztosat maguk a szereplők mondhatnának, de ott erős a titoktartás cementje. Azért ha a gyerek megkérdi: ki az a Lady Gaga? – mostantól megmondhatjátok neki, hogy egy gonosz boszorkány.

X   x   X

Képek forrásai: bookline.hu, velvet.hu, google.com, youtube.com, vigilantcitizen.com

A halálkittis gitár egyedi darab.

Ajánlott olvasmányok:

Rejtett szimbólumok a pop-kultúrában

Őszinte kritika az Eurovíziós Dalfesztiválról

konteo.blogrepublik.eu/2013/11/14/a-nagy-konnyuzenei-satanista-konteo/#comment-96303