Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Alexander Petrovics /Petőfi Sándor/ magyar őrnagy és költő sírkeresztjének eredeti fotója a barguzini temetőben

2015.06.27

 

 

 

 Rosonczy Ildikó: Egy honvédtiszt oroszországi fogságának története 1849-ből. Hadtörténelmi Közlemények 2013. évi 1. 149-167. o.

 

Alexander Petrovics magyar őrnagy és költő eredeti sírkeresztjének fotója a barguzini temetőben

 

 

10.  A Szabad Szó 1989. augusztus 14-i számában megjelent Sebestyén László cikke: A Petőfi nimbuszát féltőknek. - Itt olvastam: „Az első világháborúban például Cibakházán telepedett le olyan orosz hadifogoly, aki egy 1849-ben fogságba vitt magyar utódjaként született Oroszországban". Megkérdeztem az adatokat a cikk írójától, s közölte velem, hogy azokat Tamáska János nevű barátjától tudja, s a hazatelepedett neve Tóth János volt - ha jól emlékszik... 

 

11.  A Magyarok című folyóirat 5. számában fog megjelenni a Csenger községben élő parasztember elbeszélése, melyet édesapjától hallott - a község helytörténeti múzeumának vezetője, Fábián László gyűjtésében. Fábián a vajai múzeumigazgató - expedíciónk tagja, Varga Béla - barátja, s feljött Pestre egy Petőfi Bizottsági ülésre. Elmondta, miről tud ez az idős ember, kinek apja Szibériában volt fogoly az I. világháborúban...

 

Édesapjától hallotta - kis „pulya" kora óta sokszor, a mezőn, munka közben, hogy Szibérián átutazva, Csitában sokáig állt a vonat. Az ablakban nézelődtek, s egy 90 év körüli, hosszú, fehér szakállú muzsik megáll előttük. „Ennek is hány unokája harcolhat ellenünk!" szólt  egyikük.  Az  öreg szeméből  lassan  kezdtek peregni  a könnyek, majd megszólalt magyarul, s elmesélte, hogy 1848-as honvéd, a debreceni csatában esett foglyul 1849 augusztusában, Nagy-Sándor József tábornok vezényelte a csatát, ők 3600-an voltak (a történelem kb. 5000 emberről tud), óriási volt a túlerő, s ő orosz fogságba került, s kihozták Szibériába, később megnősült, orosz felesége lett, és sok gyermeke. Jöttek is az unokái és ő közben sírva hálálkodott az Istennek, hogy meghagyta érnie, hogy még életében találkozhatott magyarokkal. „Jól itthagytak bennünket!" - mondta, miközben hullottak a könnyei.

 

12.  Farmos községben élt egy öreg néni - meséli ismerősöm Kocsisné Hegedűs Márta - kb. 1960-ban halt meg, 100 éves körül volt, tehát 1860 körül született. Gyermekeinek leszármazottai mind Farmoson élnek - a Tanácsházán is dolgozik egy közülük. Ez a Mali néni mesélte - Mártának is -, hogy édesapját 1849-ben cipelték el az oroszok Szibériába, ahol rettenetes hidegben élt, de kb. 8-10 év múlva sikerült megszöknie valahogy. Hazajött, megnősült, és sokat mesélt a borzalmas fogságáról. Az ő családjának is le kellene írnia egy újságban, amit tud ősapjukról - nevét, esetleg: hol volt Szibériában. A történelemnek fel kellene már dolgozni azt a szomorú „diaszpórát" - szétszóródást is, amit 1849-ben szenvedett a magyarság, az oroszok beavatkozása, intervenciója, majd törvénytelen hadifogolyzsákmányolása által... 

 

Szándékosan hagytam utoljára Svigel (azelőtt Schwiegel) Ferencet és Sándor Józsefet, két I. világháborús hadifoglyot, akik külön-külön megjelentették azt a sír-fotót, melyen cirill (tehát 1917 előtti) betűs, orosz felirat jelzi, hogy ott nyugszik az Iliszunszkban meghalt Alekszandr Sztyepanovics Petrovics, aki magyar őrnagy és költő volt, s 1856 május havában halt meg...

 

13.  Svigel Ferenc I. világháborús hadifogoly. Bakancsa talpában hozta haza ennek a sírkeresztnek és táblának a fényképét 1920-ban.

Az 1943-as brosúra szövege szerint: „A fénykép az előadó megrendelésére 1916 június havában készült." Tehát nem ő fotózta le - hiszen hadifogoly volt Verhnye Udinszkban, a mai Ulan-Udéban, ami Iliszunszktól 400 km. A Magyarság című (jobboldali) lapban volt egy ismerőse Svigelnek - Abonyi Ernő -, aki „ráharapott" a témára, és interjút, cikket írt Svigelről, s közölte a szerkesztőségbe bevitt fotót is - 1940 augusztusában. Nem lehet tudni, hogy a megjelent elbeszélésben mennyit színezett ki Abonyi - aki nemsokára egy névtelen kerekegyházi olvasó „szibériai információit" is leközli. A beszámolóban olvashatjuk: 

 

„Petőfi Vargával együtt megszökött, de ötnapi bolyongás után elfogták őket és mindkettőjüket Omszk börtönébe zárták. Kiszabadulásuk után kőszénbányában dolgoztak, de itt Petőfi tüdővérzést kapott. Az őrnagy költő felgyógyulása után Barguzinba került, ahol 1854-ben megnősült... egy Miker nevű fogoly, aki ottlétemkor Barguzinban még élt, világosan emlékezett arra, mikor Petőfi egy Tatjána nevű ottani orosz lányt vett feleségül. A házasságukból egy fiú született, Petőfi halálát követő második hónapban."

 

Bár Svigelről azt írta Abonyi, hogy többedmagával személyesen elutazott Iliszunszkba, melynek temetőjében volt a sír, és a városka fényképészével fotóztatták le. De 1940-ben már állt a vita, üzlet a fényképpel és némi ellenségeskedés Sándor József volt hadifogollyal, aki 35 pengőért megvette tőle a sír-fotót készülő könyvébe. Talán Abonyi vette rá Svigelt, hogy vallja azt, hogy nemcsak hallott a magyar őrnagy költő sírjáról - s levelezés, megrendelés után megkapta a sírkereszt fényképét - hanem „személyesen járt és látta a sírt." Így nagyobb lesz a hitele Sándorral szemben... 

És lám: senki sem gondolt arra az egyszerű dologra, hogy a sírokon csak ez áll: „itt nyugszik". És általában mindenki ott nyugszik, abban a városban - ahol meghalt. Csak akkor írják rá a halála helyét - ha nem ott van eltemetve. (Pl. Rákóczi kassai sírján ez áll: meghalt Rodostóban.) Vagyis: a Petrovics-síron azért állt ez a szöveg: meghalt Iliszunszkban - mert nem az iliszunszki temetőben temették el...

 

Tjivanjenko és Djomin - a két szibériai kutató - először is nagynehezen találta meg Iliszunszkot - mai neve Eliszun. Burját-mongol falu, lakói oroszul se tudnak, buddhisták, mongol betűkkel írnak. A múlt században - egy útleíró szerint - jurtákból állt, és szép lámakolostora volt. Sem oroszok, sem külföldiek nem laktak ott, csak a rabok építettek ott egy faépületet (posta? rendőrség?) a folyó túlsó oldalán - a múlt század közepén, a mai 80-90 évesek dédapái, nagyapái idejében. Száműzötteket amúgy is csak orosz városokban, falvakban telepítettek le, hogy jól tudják ellenőrizni őket. Magyarok még csak véletlenül sem éltek ott. De mivel kétszer is említette a Svigel-interjú, hogy Barguzinban „megnősült" és fia született - elkezdtek ott kutatni - s ott egymás után jöttek elő a századeleji elbeszélések, az öregek meséi - a néprajzosok régi lejegyzésében - Petrovicsról, a tüdőbeteg külföldi rabról, aki verseket szavaltatott, a falu népének színielőadásokat rendezett, akit nagyon veszedelmes politikai fogolyként kezeltek, kb. 15-en hozták a faluba - kihallgatták azokat is, akikkel beszélni szokott. Fekete, bajuszos, sovány ember volt. Transzvánban (Transzilvánia-Erdély!) harcolt a királya, Franz ellen, igazi neve Peterfi volt.

 

Így erősödött meg a hit, hogy Barguzinban, és nem Eliszunban van eltemetve. A Morokov testvérek szerint Küchelbecker (Karlics) közelében van a sírja (három év differenciával haltak meg, a dekabrista 1859-ben, de ők összekeverték haláluk sorrendjét.)... Egyébként a házasságnak semmi nyoma - nem is vehette volna el, s nincs is dokumentum - csak az öregek mondták, hogy „tudtuk, hogy az Annuska fia őtőle volt". Maria Morokova is csak „szállásadónőjének" nevezi Annuskát. De a nyomok a barguzini lány története nyomán vezettek végképp Barguzinba...

 

Nem kell haragudnunk Svigelre, ha messziről jőve, s várva Sándor József támadását, hogy „ő a hiteles tanú" - egy kicsit megtoldotta az információt azzal, hogy „állt a sír mellett." Ő Berezovkán volt fogoly - ez ma Ulan Ude (Verhnye Udinszk) külvárosa. A fotót postán kaphatta - dolgozott a svéd Vöröskereszt ottani állomásán is, mivel perfekt német volt. A nagy városba befutottak a hírek - s a magyar sír híre is eljutott odáig...

 

14.  Sándor József világháborús hadifoglyot hagytam utolsónak, aki 1941-ben megjelent könyvében: Nemes Petőfi Sándor költőnk Szabadszálláson született és Szibériában halt el - közölte a Svigeltől vásárolt fotót, bár csak a sírfelirat-tábláét, s az is elég halvány: Svigel brosúrájában jobban olvasható - nyilván utána fotóztatta és azt adta csak el... De Sándor József - nyomdász volt ő is, mint Svigel - azzal, hogy több példányban megjelent könyvbe tette bele a sírfelirat fényképét, szintén igen nagy szolgálatot tett a kérdésnek. /urszu2.blogspot.hu/2009/02/petofi-minden-valtozatban/

 

 

 Mozaikok a szibériai Petőfi-kutatásból

Barguzintól Amerikáig

Cím : Nagyréde, Kossuth u. 4. 3212

 

 A szerencsétlen kimenetelű segesvári csata óta számtalanszor felmerült a kérdés: mi lett Petőfi Sándorral?

 

      A kérdés felvetése még ma is jogos. Habár a Morvai Ferenc által finanszírozott, és Dr. Kiszely István tudományos vezetésével Barguzinban járt Megamorv Petőfi-expedíció nemzetközi szakértőkből álló csoportja igen nagy valószínűséggel 19889. július. 17. –én megtalálta, és azonosította szeretett költőnk földi maradványait, nagyon keveset tudunk az oda vezető útról. Mindenesetre, a végeredményt illetően  csak azért nem állítja 100%-ban a bizottság, hogy Petőfi Sándort találta meg, mert létezik még olyan eljárás, mellyel az általunk alkalmazott vizsgálati és azonosítási módszereknél még pontosabban is meghatározható az azonosság. Ez az USA hadseregének a vietnámi háborút követően kifejlesztett eljárása, a „DNS print“ módszer. Ennél a vizsgálatnál a fizikai jellemzők alapján már nem azonosítható halottakról „gén“ – „újlenyomatot“ vesznek, és a vélhető rokoni körből vett mintákkal összehasonlítva 100%-os biztonsággal állapítják meg az azonosságot. Ennek a vizsgálatnak az elvégzésére lenne szükség ahhoz, hogy a Magyar Tudományos Akadémia által megbízott csoport és a MMPB közötti vitát tisztességesen le lehessen zárni.

 

    Sajnos, az MTA moszkvai azonosításon részt vevő csoportja nem vállalj a tv nyilvánossága előtti vitát a bizottságunk által felkért amerikai és svájci tudósokkal. Az MTA diplomatikus kitérővel új bizottságot hozott létre, és a vitában továbbra is egyoldalú sajtóelőnyüket élvezve, tiltakozik a DNS print eljárással történő azonosítás elvégzése ellen. Az eddigi kutatásra közel 20 millió Ft-ot költő Morvai Ferenccel együtt minden becsületesen gondolkozó emberben merül fel a kérdés:  MIÉRT ?

 

Sajnálatos, hogy a Petőfi-kutatásban ma már ez a kérdés túlnő az alapproblémában. Nehéz véleményt mondani egy világhírű intézményről, amikor egy tudományos kérdésben az egzakt bizonyítási eljárás helyett inkább sajtótámogatást igénybe véve – a meddő vitát, az igazság kiderítésének elodázását vállalja. Az MMPB többségében amatőrökből áll, és csak a kulcsproblémák megoldására kéri fel a szakterületet művelő hazai és külföldi tudósok legjobbjait. Kezdetektől elutasítja a Petőfi-kutatás politikai síkra terelését, és ezen nem is kíván változtatni. Hogy melyik út az erkölcsösebb, azt az olvasóra bízom.

 

    A kérdés szakmai részének elbírálásához, hogy lehet-e Petőfi Sándorról beszélni a Barguzinban talált Petrovics-lelet esetében, az alábbi rövid összefoglaló hozzásegit.

 

    Eddig még soha, senkinek nem sikerült hitelt érdemlően bizonyítani, hogy Petőfi Sándor a segesvári csatában meghalt. Augustus von Heydte ezredes sokszor hivatkozott jelentését 5 évvel  később, 1854-ben írta. Heydte egyszer szőke, egyszer fekete körszakálúnak írja a „leszúrt felkelő “. Ennek alapján egyértelműen Petőfivel bizonyítani, és halottnak tekinteni is merészség. Annyi bizonyos, hogy az elmenekült, később nyilatkozó szemtanúk utoljára, valóban ebben a térségben látták Petőfi Sándort. Ha feltételezzük, hogy Heydte 5 év múlva rosszul emlékezett a szakállra, a halál beálltáról pedig nem győződött meg, de mégis Petőfi Sándor volt a leszúrt felkelő, akkor Mikolás Miklós a Pesti Hírlapban 1991.február 4-én közölt „Segesvári Barguzinig“ című cikkében foglalt verzióját sem vehetjük el részletesebb vizsgálat nélkül. Mikolás Miklós felveti, hogy Heydte leírása szerint az őt kísérő kozákokkal találtak egy leszúrt felkelőt az Ispán-kútnál, akinél többek között Kemény Farkas Bemhez írott jelentését is megtalálták. Feltételezi, hogy, Heydte magatartása feltűnő lehetett a kozákok számára érdektelen civil „leszúrttal“ kapcsolatban, amiről parancsnokságukat tájékoztatták. Lüderset Bem iránt közismert gyűlölete arra késztette , hogy még az éjszaka folyamán kiküldött az esetleg Bem környezetéhez tartozó civilért, és gondos orvosi ellátással megmenthették az életét. A sebesült felépüléséig azonban eltelhetett annyi idő, hogy közben elhagyták Erdélyt, később pedig már ott tartották.

 

 Hasonló verziót tárgyal egyébként Bartha János hadnagy visszaemlékezése is (Hon 1867), miszerint valaki szekéren a segesvári kórházba vitte a civil ruhás sebesültet, ahonnan pedig az oroszok vittek magukkal fiatal magyar sebesültet.

 

A magyar szabadságharcra, a segesvári csatát követő eseményekre vonatkozóan rendkívül érdekesen összecsengenek a magyarországi visszaemlékezések szibériai elbeszélők történetével is, amelyek alapján a Petőfi Bizottság elindult Brguzinba. L.J. Eliaszov közismert szovjet néprejzkutató 1937-ben Barguzinban kutatott az ott meghalt dekabrista vezér Michail Karlovics Külchelbecker után. Eliszovnak feltűnt, hogy mindenki, aki ismerte a dekabristát, elkezdett mesélni annak titokzatos barátjáról is, a Petrovics nevű veszedelmes politikai fogolyról. A legendát Nehéz MIhály fordításában a Magyarok 1989. IV. száma közölte: „A feltámadott ember“ és „A titokzatos száműzött“. Az elbeszélő, Maria Morokova (1841-1940) volt. Elmondása szerint a titokzatos idegent, akit Petrovicsnak hívtak, még 1851-ben éjjel, titokban hozta haza kb. 15 hatósági ember sok-sok kozák kíséreével Barguzinba, és Kuznyecov postamester házában szállásolták el. Az elbeszélő szerint Petrovics később házastársi viszonyba került a postamester lányával, Anna Kuznyecovával, akitől Alexander nevű fia is született. Maria Kuznyecovától hallotta, hogy:

 

-       Petrovicsot országában mindenki ismerte.

 

-       Petrovics halálosan gyűlölte a királyt.

 

-       Petrovics halálosan összerugott a királlyal. Összehívta a szegényeket és a király ellen vezette.

 

-       El akarták venni a nagybirtokokat, mert a nép vágyott a föld után (a Bajkál-tó vidékén szokatlan probléma, mert bárki művelésbe foghat valamekkora földet, ha akar... Ez európai eredetre utal.)

 

-             A háború sokáig elhúzódott. Franz,  a király látta, hogy nem tud győzni, ezért segítséget kért Nikolka cártól. (Ferenc Józsefről és Miklós cárról van szó.) Amikor a harc elült, a király elrendelte: a Petrovicsokat mind-mind egy közös gödörbe kell tenni, hogy senki meg ne tudhassa, hol van a sírjuk, és abban ki van eltemetve. A katonák mindenkit egy közös sírba húztak bele. Sok napig húzgálták, míg végül mindet behúzták. Amikor a gödröt temetni kezdték, abban némelyek még éltek. A katonák, mert a legyőzöttekkel hasonszőrűek voltak, a még élőket, a sebesülteket a gödörből kihúzigálták és behordták egy cserjésbe. Valaki Petrovicsot is kihúzta a sírból, és odébb a fűre fektette. Fektében, ahogy magához tért, körülnézett. Egy hegy magaslott a síkon és alatta Petrovics élve és holtan eltemetett harcosai. Hogy aztán Petrovics hová lett, azt senki sem tudja, ám egy vagy két esztendő múlva titkon elhozták őt Barguzinba és Annuska Kuznyecovánál kvártélyozták be. Mindezt saját maga sorolta el Annuskának, aki nekem továbbadta. (Egykorú feljegyzések szerint Segesvárnál, élő sebesülteket is eltemettek – A szerző!) Arra jól emlékszem, hogy mesterien tudott varsát fonni, az itteni parasztok közül senki sem tudta utána csinálni. Kerítőhálóval is halászgatott és körmösvasakkal járt a jégen. (Petőfi jól ismerte a dunai halászatot, hiszen egy ideig a Duna partján lakott.  – A szerző) A távoli havasok csúcsa után nem vágyott. Zárakat, kulcsokat gyártott, és jól értett az ácsmunkához. Bámulatosan értett az ikonok újrafestéséhez (Petőfi fafaragó és rajzolási készsége közismert volt.) Istent nemigen hitte, de sohasem szidta. Értett a gyógyításhoz. Beszélgetéseiben korlátozta a tilalom! Önmagáról senkinek, semmit el nem mondott. Karlics (Küchelbecker) sem mondott Petrovicsról semmit.

 

Marija Morokova bátyja, Pável (1836-1939) külsejét is jellemezve elmondta, hogy:

 

-       Petrovics sovány, középtermetű, fekete, bajuszos volt. Gyönge tüdejű.

 

-       Ünnepnapokon színielőadásokat rendezett az udvarokon.

 

-       Tüdőbajban halt meg.

 

Más elbeszélők közül, egy Konyevin nevű úgy tudta, hogy:

 

-       Transzvánban harcolt (Transslyvániában?, vagyis: Erdélyben!)

 

Egy másik öreg szerint igazi neve Peterfi volt!

 

A két öreg fejből tudta egy-egy oroszul írt versét.

 

A kutatások szempontjából rendkívül fontos lenne a teljes Eliaszov-hagyaték feldolgozása. Sajnos, időközben zárolták az anyagot. Számunkra nem hozzáférhető. (Miért?!) Burját Petőfi-kutató partnereinktől értékes verseket kaptunk. Ezek fordításával szintén Nehéz Mihály foglalkozik és a közeljövőben tervezi megjelentetni őket. Hozzájárulásával két, Petőfinek tulajdonítható Alexander (Zander) Petrovicstól származó verset ismertetek:

 

 

 

Szomorú volt az életem…

 

Szomorú volt az életem

Beléje még nem szüremlett fény,

Elhangzott hattyú énekem,

S a síromhoz is közelgek én.

 

Előjönnek a leélt évek,

Fölsejlik már számos árnyalak,

Elbúsít, ha képekre nézek,

A rámák üresen állanak!

 

Belül tettem nincsen énnekem,

Csak álmok, vágyak, töprengések,

Keserűen tölt el szégyenem,

Meddők voltak a szenvedések.

 

Miért vert bennem úgy a szívem?

Szeretteimért m’ért lobogott?

Miért a sok ébren éjjelem,

Ha jótettekre valék hivatott?

 

M’ért roskadok a kereszt alatt,

Amelyet én dőrén fölkaptam?

S mit leltem én? Csak a síromat

A hideg és zord pusztaságban.

 

 

Az álmaim

 

Ifjú koromban felettem

Csapatban keringve rajzottak

Az álmok. Őket szerettem,

Amiért engem hősnek álmodtak.

 

Büszkén harcra keveredtem

Gonoszak, fondorak vesztére.

A népemet én vezettem,

A prófétája voltam s vezére.

 

Kitűzém a piros zászlót,

S kivont kardom késztetett,

Megégessem az ó világot,

Megszabadítsam a népeket.

 

Hadra pajzsot, vértet vettem.

Lovamra merészen ültem fel.

Gyí te, fuss, száguldj érettem!

A szabadságért hadd essem el!

 

Gyöngén ültem meg ménemet,

Csatában lovamról leestem

S fölötem pajzsom szétrepedt,

Fölkelnék, de ólom a testem.

 

A távol síkra meredtem,

Amott a hősök még küzdöttek,

Közöttük már nem lehettem.

Ah! Álmaim nem teljesültek.

 

 

A versek irodalmi elemzésével Együd Éva és Szuromi Lajos irodalomtörténész foglalkozott a Hajdú-Bihari Napló 1989. szeptember 30-i és a Hevesi Szemle, 1990. február-márciusi számában. Véleményükből egy-két gondolat: „A művek Petőfiről szólnak, de a Petőfi-líra meghatározó motívumainak, az üstökös pálya ismeretének jelei minden kétséget kizárnak... A költeménybeli motívumok sorra fellelhetők Petőfi költészetében, természetes időszerűség csupán az emlékeken túli régiókban a versek jelen idejében mutatkozik. Helyzethez illő minden szó, lélektanilag hitelt érdemel...“ Elgondolkoztató a szerzők ismert Petőfi-versekkel történő párhuzamba állítása. „Az álmaim“ és a „Véres napokról álmodom“ lényegi motívum-rokonságát, a „Szomorú volt az életem“ és „Az utolsó ember“ szemléleti, hangulati rokonságát, motívumpárhuzamát emelik ki.

 

Szerintük: „Petőfi személyes lírai mélysége tárul elénk belőlük, ha más írta e verseket, akkor olyan művészi teljesítményt adott, amelynek a művészi imitáció történetében világirodalmi rangja lehet.“

 

„A Szuromi-teória igazsága“ c. cikkben Dr. Kun Ferenc kutató így fogalmaz: „Számomra azért egyértelmű az, hogy a két megtalált orosz nyelvű vers csak Petőfitől származhat, mert első olvasásra – mind tartalma, mind stílusjegyei alapján – határozottan megtudtam különböztetni minden más általam ismert magyar vagy orosz költő művétől. Ahogyan egy régi, kedves ismerős hangja első hallásra azonosítható annak személyével is, ugyanúgy tévedhetetlenül meg lehet állapítani a nagy költő különböző nyelvi formák közvetítésével érvényesülő jellegzetességét. Önkéntelenül felmerül a kérdés: ez is pont Barguzinból?! Talán mégis hihetünk a múlt századi híreknek, első világháborús hadifogoly memoár-íróknak? A Petőfi-bizottság mindenesetre hitt a legendákban. Morvai Ferenc pedig, mint jó szervező, tudta, hogy az amatőrökből álló bizottságukat ki kell egészíteni a legjobb szakemberekkel. Morvai Ferenc vállalta azt is, hogy az indulás előtt lehetőséget biztosít az amerikai és szovjet kutatóknak, hogy Magyarországon készüljenek fel. Éltek is a lehetőséggel és több mint két hétig járták a múzeumokat, tárgyaltak kutatókkal, hogy összegyűjtsék mindazokat az adatokat, jellemzőket, amik alapján az azonosítást el tudják végezni.

 

Fel sem becsülhető segítséget jelentett az expedíció sikere szempontjából, hogy a témával kapcsolatos újsághírek hatására jelentkezett a Moszkvában élő, 74 éves Jurij Vinokur, aki Barguzinban született és még látta Alexaner Sztyepanovics Petrovics magyar költő, őrnagy sírját épen. Szerencsére vállalta a hosszú utazást és megmutatta a fűvel borított, sík temetőrészen, hol kell keresnünk. Később, a nagy valószínűséggel Petőfivel azonosított földi maradványokat a megjelölt hely másfél méteres sugarú körzetén belül meg is találtuk. Távolról sem addig keresgéltünk a csontok között, amíg megfelelő méretűt találtunk – ahogy az MTA által kijelölt csoport tudományos igényű sajtóközleményében szerepeltették. Természetesen a Petrovics-sír feltárása után is folytattuk a temető ásatását, hogy a temető szerkezetére nézve ismereteket szerezzünk, továbbá tisztázzuk: más, magyar vonatkozású leletek találhatók-e még.

 

Még a Petrovic-sír feltárása előtt megtaláltuk M.K. Küchelbecker igazi sírját, kb. 40-50 méterre az 1975-ben felállított emlékművétől. Ezzel egy 1889-es Küchelbecker fotóval (kézzel ráírt szöveg szerint a háttérben Petrovics sírja látható) is igazolást nyert a helybeliek tájékoztatása.

 

Az Alexander Sztyepanovics Petrovics-lelet Petőfivel való azonosságra utaló jegyei közül az alábbiakat emelném ki:

 

1.    Ahol megtaláltuk, a sír egybeesett azzal, amit a helybeliek Petrovics-sírként ismertek.

 

2.    A megtalált csontváz kora megegyezett a sírfelirat fotójáról és az elbeszélésekből következőkkel.

 

3.    A megtalál lelet neme: férfi

 

(Az MTA moszkvai, kontrollanyag-nélküli vizsgálatai alapján nőnek határozta meg a leletet. Figyelembe sem vettek számos, szakértőink által hangoztatott ellenérvet.)

 

Nem szeretnék úgy újságcikk keretében belemenni nehezen követkető antropológiai kérdések megvitatásába, melyekre nézve az amerikai tudósok egyébként is perdöntő adatokkal rendelkeznek. Szabó Géza, az expedíció régésze által Moszkvában elmondott – az MTV műsorán, és az MTA jelentésében sem szereplő – egy apró részletet azért ismertetnék. A szovjet bizottság régészének felvetésére, hogy: „Alul a mongol férfi, felül a felesége!“ Szabó Gáza azt válaszolta, hogy: 1. Furcsa, hogy a férjet koporsóba fektetik, a feleséget enélkül teszik a sírba. Ilyen népszokás eddig nem ismert a Szovjetunióban. 2. A szovjet néprajzos kollégáktól érdeklődött, de nem tudtak róla, hogy lett volna Barguzinban olyan európai nő, aki mongolnak volt a felesége. 3. A lelet feltárásakor szövetmaradványokat csak a medence, a nyak és a lábszárak közvetlen közelében találtak, az egymástól távolabbi lábszárak között nem. Ez arra utal, hogy a tetemet nadrágban temették el. A szovjet néprajzos kollégák nadrágos nők temetésére sem tudtak példát mondani a térségben.

 

4.    A megtalált lelet nem szokványos méretei mindenben megegyeznek a költőnek a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött sújtásos atillája alapján az amerikaiak által készített számítógépes eredményekkel.

 

5.    A halott életbeni termete 166 cm volt. Ez megegyezik a különböző dokumentumokból számítható értékekkel.

 

6.    A halott arc- és koponya-jellemzői az amerikai számítógépes feldolgozás alapján egyezést mutatnak a dagerrotípiával és a Petőfi Sándorról ismert jegyekkel.

 

7.    A fogak, különösen a bal szemfog teljes egyezést mutat az irodalomból ismert adatokkal (Jókai Mór olyan jellemzőnek tartotta Petőfi Sándor fogazatát, hogy egy ásatás alkalmával, csupán ennek alapján is megtallhatónak tartotta tetemét egy tömegsírban. A Pesti Hírlasp 1902/4. számában így írja le: „Petőfi felső fogsorában bal felől egy szemfog ferdén, előre nőtt, valóságos kis agyarat képezett, ez a kiálló fog nevetésének ilyan szatír kifejezést adott.“ Gyerekkori barátja, Dr. Sas István, így ír róla: „Bal szemfoga igen előre állt.“)

 

8.    A nyak a Petőfiére is jellemzően, hosszú.

 

9.    Mindkét kéz arányosan fejlett, de izomtapadása felszínek a bal kéznél erősebbek. (Petőfi balkezes volt.)

 

10.  A combcsont és a sípcsont izomtapadási felszínei erősek (Petőfi híres gyalogló volt.)

 

11.  A csontváz bal térdkalácsa hiányzott. A térdkalács veleszületett hiányát erősíti, hogy az ezzel többnyire együttjáró torziós csavarodása a sípcsontnak is kimutatható a bal lábon. Ortopéd szakorvosok szerint, ez sík terepen nem, de emelkedőkön megnehezítette a járást. Ezzel kapcsolatban Egressy Ákos írja: bicegni, sántítani kezdett a meredeken. Dienes András ugyanerről így ír: „tudjuk, hogy amilyen kiváló gyalogló volt sík terepen, annyira rosszul mászta a meredeket, amit bal lábának csontelhajlásával magyaráztak“.

 

Az expedíció magyar és külföldi szakértőkből álló csoportja úgy fogalmazott, hogy a vizsgált ismérvek külön-külön való előfordulása sok embernél megeshet, de e kombinációk sorozata, és ezeknek a Petőfi Sándorról ismert jegyeknek egybeesése immár olyan nagy valószínűséggel bír, hogy csak az eddigi vizsgálatok alapján is megállapítható: a csontvázon esetleg olyan jelleg sincs, amely ellentmondana a Petőfi Sándorról kialakított ismert jegyeknek; ezért a megtalált csontváz szinte bizonyossággal azonos Petőfi Sándoréval. Az amerikai antropológusok tömörségével: egyetlen ismérv sincs, amely ellentmondana annak, hogy az általunk megtalált csontváz Petőfi Sándoré.

 

Mint a bevezetőben már utaltam rá, az MTA is végzett azonosítási vizsgálatokat 1990. január 5-10. között Moszkvában. Előzetesen sajtóban közölt vizsgálati programjukból 10%-ot végre is hajtottak, majd 1990. áprilisában jelentést tettek az MTA elnöksége részére. Állásfoglalásukat a Magyar Tudomány 1990/9. számában tették közzé. A moszkvai azonosításon már elmondott ellenvéleményünket mi is szerettük volna nyilvánosságra hozni, de a Magyar Tudomány szerkesztősége csak 5 hónappal később akarta közölni. Ezért a Pesti Hírlap 1990. december 14-i számában válaszoltunk az MTA megállapításaira. Az expedíció régésze Szabó Géza és Borzák Tibor újságíró hiába vetettek fel számtalan kérdést a jelentéssel kapcsolatban, választ nem kaptak.

 

Három jellemző megállapítást szeretnék kiemelni a jelentésből: 1. A leletet 40 évnél régebben, de 100 évnél nem régebben temették el. 2. A lelet neme: nő. 3. A berguzini emlékhelyet meg kell szüntetni.

 

Mivel az USA-ban és Svájcban időközben elvégzett vizsgálatok eredményei megerősítették bizottságunk állításait, nyilvános vitát javasoltunk a két bizottság véleményeltérésének tisztázására, de ettől az MTA csoportja sajtóközleményében elzárkózott. Pedig bizonyosan érdekes vitának lett volna részese a magyar közlemény. Magam is kíváncsian vártam volna pl. Az MTA részéről, aki soha nem volt Barguzinban, hogy miként bizonyítja be – a helyszínen ásítást végző régésszel szemben – állításait.

 

Szeretném bemutatni a moszkvai tudományos konferencián alkalmazott tárgyalási módszereket, ezért ismertetem az alábbiakban egy kérdés eldöntését: Barguzinban, 1989. július 17-én a Petrovics sír feltárása közben egyik meglepetés a másik után ért bennünket. Először is a Petrovics-csontvázat koporsó nélkül találtuk meg, kb. 130 cm mélyen. Később, a kiemelést követően a régész elkezdte a sírgödröt fenékig tisztítani. A második meglepetés ekkor következett, mert 25 cm-rel lejjebb egy koporsót találtunk, benne egy mongol csontvázzal. A mongol szemmel láthatóan alig fért a koporsóba. Talán nem is neki készült, csak őt tették bele... Ezt is dokumentálva, kiemelve, most már kitisztíthatóvá vált a sírgödör. A sírfenék 195 cm mélyen volt, szemben a többi sír 135-150 cm-es maximális mélységével. A régész, aki végezte a feltárást, a sírfalból és egyéb jelekből megállapította, hogy a sírgödröt egyszerre ásták ilyen mélyre. Nyilván kettős temetésre készültek. Megállapítását rögzítették, videó, filmfelvétel és több szakértő tanú igazolja hitelességét. A koporsó fájából mintát vett, amit Svájcba küldött dendrokronológiai vizsgálatra. A vizsgálatok alapján megállapították, hogy a fejfáról és elbeszélésekből ismert 1856-os évet megelőzően maximum 19 évvel korábban vághatták ki a fát. A temető szerkezetéből pedig csak Küchelbecker 1859es temetése előtt áshatták a sírt. Ezek után Moszkvában ellenvéleményt nem tűrően közölték az MTA ls SzUTA részéről: A női tetemet utólag temették rá a mongolra.

 

Az MTV munkatárasi természetesen még külön felszólításra sem voltak hajlandók felvenni ezeket a jeleneteket, mert „a Szegvári Katika nem ilyen instrukciókkal küldött minket ide“. – Hát milyenekkel?! Kérdeztem –, de választ nem kaptam. Természetesen az MTV-ben csak a saját felvételeiket közvetítették.

 

A Megamorv Petőfi-bizottság dokumentumainak közlésétől azóta is elzárkóznak. A rátemetés kérdése így továbbra is nyitott, mert ugye, az egyék „tévedés“ szüli a másikat. Tudniillik: ha a rátemetés csak kb. 80 éve történt, hogyan tudták kivenni az akkor már 70 éve korhadó alsó koporsót mongolostul olyan épen, hogy a mélyebbre ásást követően ugyanúgy vissza is tegyék? (A mongol tetem érintetlenségét dokumentáltuk.) Ugyebár, kicsit merész lenne állítani, hogy 28 sírból ezt az egyet 150 cm helyett 195-re ásták ki azért, hogy 70 év múlva rá tudják temetni szegény Petrovicsot, aki mellesleg, az elbeszélők szerint, 1856-ban már ide lett temetve. Ezek után nem lenne szerencsés a mongol koporsóját is megfiatalítani, mert egyrészt a svájci tudósok is megsértődnének, másrészt a Küchelbecker temetésének hiteles dátumát is változtatni kellene.

 

Hát, így voltak ezek a tudományos vizsgálatok. Mint a koncepciós perekben. Ilyeneket szül az egyoldalú tájékoztatás.

 

Hogy mi van ma, és mi lesz a jövőben? Nehéz jósolni. Az üggyel kapcsolatban magyar és külfőldi sajtóban megjelent közleményekből levelezésünkből készítettünk egy 100 oldalas összeállítást, ami jól tükrözte a visszaéléseket, és minden országgyűlési képviselőkhöz eljuttattuk. Az eltelt több, mint egy hónap alatt egyetlen kérdés sem hangzott el ezzel kapcsolatban a parlamentben. Talán csak annak köszönhetően, hogy nem értek rá elolvasni.

 

Időközben új bizottságot hozott létre a Magyar Tudományos Akadémia. Bizottságuk azzal kezdte munkáját, hogy nyilatkozatban gyanúsításokkal és sértésekkel illetett minket. Ezt természetesen minden főbb napilap teljes terjedelemben közölte. Válaszunkat – megint csak természetesen -, egyetlen napilap kivonatban adta közre. Ennek alapján úgy néz ki, nem változik semmi.

 

A lelet azonban Amerikában van, biztonságban, ahol további újabb, részletesebb vizsgálatokat végeznek majd, ami alapján minden eldőlhet.

 

Sajnos a magyar parlament, a magyar kormány és az MTA nélkül.

 

 Kardos Lajos

aranylaci.freeweb.hu/petofi/k047

 

 

 

 

SEGESVÁRTÓL BARGUZINIG

 

Az 1988. július 17-én Barguzinban talált állítólagos Petőfi-csontváz körüli vita mindmáig közéletünk egyik neuralgikus pontja. Sajnálatos tény, hogy az 1990. elején a Szovjetunióba küldött MTA-szakbizottság nemrég közzétett zá­rójelentése (Magyar Tudomány, 1990/9) sem tudott pontot tenni a Vita végére; sőt két Petőfi-bizottsági tag: Szabó Géza régész és Bőrrák Tibor számos idevágó kérdése és érve alapján (Pesti Hírlap, 1990. dec. 12. és,14.) ismét minden nyitottnak látszik. Ráadásul a legújabb hírek szerint amerikai szakértők a csontlelet nemét egyértelműen férfinak határozták meg. Ilyen körülmények között a további vizsgálatok egyik lényeges elemének tetszik annak tisztázása, hogy - a barguzini csontvázat Petőfiének elfogadva - van-e egyáltalán világos és logikus magyarázat a költő testének a segesvári csatatértől kb. 6000 kilométernyire fekvő szibériai térségbe való kerülésére?

 

Ismeretes, hogy az irodalomtör­ténetnek Petőfi segesvári eltűné­sével kapcsolatos álláspontja a 30-as évek vége óta döntően báró August von Heydte ezredesnek, az osztrák hadvezetőség Lüders cári tábornok mellé beosztott egyik összekötő tisztjének 1854-ben írt hivatalos jelentésére, va­lamint szintén Heydtének 1977-ben közölt emlékiratára támaszkodik. Már fél évszázaddal ezelőtt hangoztatta azonban Illyés Gyula azt a véleményét, hogy az a „leszúrt felkelő tiszt", akit Heydte 1848. július 31-én este az Ispánkútnál egyetlen lándzsaszúrástól leterítve látott, s később Petőfivel azonosított, lehetett eszméletlen sebesült is; és hogy semmiféle adatunk sincs, amely egyértelműen bizonyítaná Petőfi elestét a segesvári csatatéren.

Ez a körülmény feloldja a barguzini lelet Petőfivel való azonosítása és a Heydte-vallomás közötti látszólagos ellentmondást. Idézzük: „Egy leszúrt felkelő tiszt mellett, aki már nadrágjáig le volt vetkeztetve, több vérrel bemocskolt iratot láttam heverni; valószínűleg a kozákok találták azokat a tiszt kirablása köz­ben, s megint eldobálták, mert rájuk nézve nem volt értékük... A mellém beosztott egyik kozákkal (Összesen 5-en voltak!) felszedettem az iratokat és nagyon megörültem, hogy egy akkor igen fontos okmány került a kezembe, mert az egyik irat Kemény Farkas jelentésé volt Bemhez..."

A kozákok figyelmét bizonyosan felkeltette, hogy az ezredes szokatlanul nagy érdeklődést mutatott a „felkelő tiszt” személye, valamint a körülötte talált iratok iránt. Következőleg a közelben tartózkodó orosz parancsnokság Heydte kozák kíséretének jelentéséből feltehetőleg még a sötétedés beállta előtt tudomást kellett hogy szerezzen arról: „a tisztogatás során Fehéregyháza és Héjjasfalva között egy súlyosan sérült, „gyanús” felkelő tisztet találtak, aki Bem egyik segéd*tisztje lehetett, s talán fontos hadititkok birtokában van - Ha ugyan még él.

 

Lüders, a megmentő?

Köztudott lévén I. Miklós cár gyűlölete a lengyelek és különö­sen Bem iránt, a szóban forgó bejelentés azonnali intézkedésre sarkallhatta a hadtest vezetőit. Joggal feltételezhetjük tehát, hogy Lüders már a csatát követő éjszaka folyamán védett helyre vitette, gondos orvosi kezelésben részesítette s ezzel megmentette az életnek az akkor még nem azo­nosított Petőfit.

A súlyosan sérült költő felépüléséhez viszonylag hosszú ápolási időre (néhány hétre) lehetett szükség, tehát a sorsát eldöntő első kihallgatásra minden bizonnyal csak a cári csapatok Erdélyből való kivonulása után, nem magyar területen kerülhetett sor. Petőfi természetesen nem tudhatta, hogy Heydte a csatatéren halottnak vélte őt, s hogy ugyanezt a véleményt 1854-ben külön felszólításra hivatalos jelentésben is meg fogja erősíteni; másfelől viszont már több mint egy éve tudomása volt arról, hogy. az osztrák hadseregnek való kiadatás az ő esetében azonnali halálos ítéletet és kivégzést jelentene, így nem maradt más választása, mint hogy származását, nevét, költői hivatását vállalva, arra hivatkozva, hogy a harcokban nem vett részt - az orosz birodalomtól menedékjogot kérni.

Hogy ez nem illik jelleméhez? - Aki figyelmesen elolvassa feleségéhez, Júliához Marosvásárhelyről írt, 1849. július 29-én kelt utolsó levelét, az aligha vonja kétségbe, hogy Petőfi ebben a válságos időszakban jobban ragaszkodott életéhez és szeretteihez, mint valaha, s a túléléshez elveinek megtartása mellett mindenkinek joga van. Gondoljuk meg: az átélt szörnyű megpróbáltatások ellenére fiatalsága reményt nyújtott arra, hogy néhány év múlva megérheti családja és a haza sorsának jobbra fordulását; az Öngyilkosság pedig csak az önmagukkal végképp meghasonlott gyengék vagy az életunt fanatikusok mentsvára.. .

Ami a továbbiakat illeti: I. Miklós cár nyilván pozitív választ adott Petőfi kérelmére, hiszen különben a Petőfi-csontok nem juthattak volna el Barguzinba. Akkor pedig a költőnek alá kellett vetnie magát mindazoknak a kemény feltételeknek, amelyek 1826-től kezdve a dekabrista száműzötteket, kőztük pl.Küchelbecker fivéreket sújtották. Ezen­felül bizonyosra vehető, hogy a cár Petőfit személyre szóló tiltó rendelkezésekkel gyakorlatilag izolálta a külvilágtól, hiszen a Ferenc Józseffel Varsóban 1849. V. 22-én kötött fogolykiadási egyezménynek egy ilyen prominens forradalmárt érintő megsértése az ügy kipattanása esetén komoly diplomáciai bonyodalmakat okozott volna. Tehát szó sem lőhetett arról, hogy Petőfi Barguzin közvetlen körzetén kívül bármilyen formában életjelt adhasson magáról {teljesen eltiltották az írásbeli kommunikációtól, sőt feltehetőleg kötelezték régi szlovák nevének állandó használatára is.

 Hatósági felügyelet alatt

Arra a kérdésre, hogy mi indíthatta I. Miklóst Petőfi Sándor menedék kérelmének kedvező elbírálására, a következőket mond­hatjuk: A folyamodvány nyilván el sem juthatott volna hozzá a Lüders által csatolt (valószínűleg Bemmel kapcsolatos stratégiai érdekekre hivatkozva) egyértelműen pártoló előterjesztés nél­kül. Márpedig a hadtestparancs­nok éppen akkor - varsói helytartói, illetve grófi kinevezés küszöbén - a cár legkegyeltebb főtisztjei közé tartozott.

Szorosan idetartozó további kérdés: melyek azok az ismert történeti tényék, illetve írásos dokumentumok, amelyek alátámasztják, illetve igazolják a fenti fejtegetéseket? Először is: Lüdersnek többszörös személyes motivációja is volt arra, hogy Bőmnek egy bizalmi emberét lehetőleg élve elfogja, és későbbi hadműveletek során esetleg túszként használja fel. Hiszen az orosz csapatok erdélyi hadmozdulatai akkor már hetek óta kizárólag Bem zseniális „sakkhúzásai" miatt nem értek célt, ráadásul Lüders mindjárt a segesvári csata elején elvesztette egyik legkiválóbb tisztjét, Szkarjátyiny vezérkari főnököt. Amikor pedig Lüders döntő túlerejével július 31-én, késő délután kikényszerítette a győzelmet, Bemnek sikerült kisiklania a cári lovasság körültekintően megszervezett átkarolásából, majd augusztus első napjaiban egy Szeben elleni váratlan támadással ismét súlyos csapást mért a hadtestparancsnok presztízsére.

Vizsgáljuk meg most, mivel bizonyítható, hogy Lüders közvetlenül Heydtének az orosz parancsnokságra való visszatérése után, s még az éj beállta előtt megkapta Heydte kíséretének jelentését, és arra a jelzett módon reagált. A fő dokumentum a részletes és sok konkrét adatot tartalmazó emlékirat. Ebből kiderül, hogy Heydte kozák kísérőivel együtt, haladéktalanul folytatta útját Ispánkúttól Héjjasfalva felé, s már 19 óra körül felvette a kapcsolatot az ottani faluközpontban létesített ideiglenes orosz parancsnoksággal előbb Brevern báróval, a menekülőket üldöző kozákcsapat vezetőjével majd Lüders hadtestparancsnokkal és törzskarával. Továbbá Lüders „igen megörült” báró Ke­mény Farkas Ispánkút mellett talált jelentésének, és úgy nyilatkozott hogy a Bem környezetéből való értékesebb tárgyakat „császárjának fogja elküldeni”.

Van még egy (a csata utáni napon továbbított) hivatalos katonai irat, amely egyértelműen tanúsítja, hogy Heydte az Ispánkútnál tapasztaltakat 1849. júli­us 31-én este valóban tudatta az orosz parancsnoksággal, ponto­sabban ottani szolgálati felettesé­vel, Dorsner ezredessel. Ugyanis Dorsner a bevezetésben említett, a csata másnapján elküldött hadijelentésben - melyet teljes ter­jedelmében 1990. júliusában sike­rült megszerezni a bécsi Kriegs-archívból, a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Hadtörténeti Intézet számára, s amelynek első oldalát mellékeljük -, azt közli a bécsi hadügyminiszterrel, hogy összekötőtisztje egy ismeretlen „halott, tisztnél" egyéb iratok közt egy olyan, Bemtől származó parancs fogalmazványéra bukkant, amely báró Stelfi Miksa honvéd­ezredest Nagyszeben megtámadására utasítja.

Mindez kétségtelenné teszi, hogy maga az orosz főparancsnok még július 31-én, napnyugta táján megkapta a Bemhez tartozó „gyanús" felkelő tisztre vonatkozó információkat, sőt határozottan felfigyelt azokra. S mivel Heydtének az éjszaka folyamán Segesvárra kellett utaznia a csata utáni körzeti feladatainak ellátásra, úgyhogy csak az augusztus 2-i, együttes elvonuláskor csatlakozott ismét a parancsnoki törzs­höz, nem volt semmi objektív akadálya annak, hogy Lüders a „kritikus" első órákban a teljesen saját belátása szerint - Heydte kikapcsolásával – intézkedjék Petőfi ügyében.

Az eddigiekben kifejtett koncepció független mind a „Schwiegel-féle legendáktól”, mind pedig bármiféle más, ellenőrizhetetlen' mendemondától. Forrásként csupán Heydte-féle jelentés és visszaemlékezés tényanyagának újszerű felhasználására,, vala­mint a barguzini expedíciók mostanáig ismertté vált eredményei­re támaszkodik. Ehhez hozzá kell még fűznünk néhány megjegyzést:

1. Ha Petőfi Szibériába kerülésének fenti magyarázatát elfogadjuk, akkor a költő ügyét telje­sen egyedi esetnek kell tekintenünk, amelyet az orosz hadsereg illetékesei a többi - az egyezmény szerint az osztrákoknak átadott vagy egyszerűen elengedett – magyar hadifogoly sorsától teljesen elkülönítve kezeltek, úgy hogy Petőfinek az országból való kiszállítása is feltehetőleg izoláltan történt. Tehát névét az ún. Lüders-jelentés készítésénél vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyták, vagy formálisán Alekszandr Petrovicsot írtak helyette. Szögezzük le: Petőfi Oroszországban csak úgy kaphatott me­nedéket, mint egy különösen szigorú hatósági felügyelet alá helyezett forradalmár.

2. A „hadifogoly-kérdésről” nagyon konkrét és határozott kijelentések olvashatók Heydte 1877-esemlékiratában is. Eszerint ő - mint seregbiztos — min­den hadifoglyot személyesen és igen alaposan kihallgatott, de Pe­tőfi nem volt a foglyok között. így egyedül a fenti koncepció alapján képzelhető el, hogy Petőfi életben maradhatott és Szibériába kerül­hetett — az osztrák hatóságok tudta nélkül.

3. Petőfi speciális helyzete mi­att a cár bizonyára úgy rendelkezett, hogy a titkosság érdekében „Petrovicsról" csak minimális dokumentáció készüljön*, halálakor pedig még azt a keveset is semmisítsék meg. Ha orosz földön a politikai foglyok még századunkban is tömegesen tűnnek el úgy, hogy egyetlen sor személyi irat vagy feljegyzés sem marad utánuk, akkor sajnos elképzelhető, hogy a mi Petőfink barguzini életének is a megtalált csontváz lesz az egyedüli közvetlen bizonyítéka.

4. Ha sem M. K. Küchelbecker, sem más, az 1850-as években
szabadult barguzini fogoly nem hagyott írásos feljegyzést Petőfiről akkor ezzel - a fentieknek megfelelően - csak a cár „Petrovics” személyére vonatkozó tiltó
rendelkezéseinek engedelmeskedtek. E körülmény tehát egyáltalán nem zárja ki, hogy valójában összeköttetésben voltak a költővel; pl. segíthettek neki egyes, kényszerűségből orosz nyelven írt verseinek nyelvi csiszolásában.

  Felbuzdulás és csüggedés

Petőfi-kutatás jelenlegi helyzetének végiggondolása ke­serű felismerésekkel szolgál. Noha Pákh Albert lapjában, a Vasárnapi Újságban mér. 1860-ban kiadta a jelszót: „Tudni akarjuk, tudnunk kötelesség, Petőfi Sándor hol és mikor halt meg!..."  - ma, a következő század végén, annyi sok hazafias felbuzdulás és csüggedés, számos közéleti vita, nemegyszer az egész közvéleményt megrázó botrányok után még mindig nem tudunk egyér­telműen válaszolni a két alapkér­désre.

Úgy véljük, ideje hangsúlyozni, hogy:

1. Petőfi az egyetemes magyar kultúra egyik legkiemelkedőbb, zseniális alkotójaként ugyanúgy megérdemli, hogy hamvai hazai földben nyugodjanak, mint más, száműzetésből hazahozatott nagyjaink: Kossuth, Rákóczi, Bartók, stb.

2. Az az álláspont, hogy bár­melyik tudósunk, írónk, művé­szünk életének valamely szaka­sza kutatásra alkalmatlannak vagy éppen tilos területnek minő­süljön azért, mert a vizsgált személy „személyiségváltozáson" ment keresztül a kérdéses életpe­riódusban - elvi és gyakorlati szempontból egyaránt tarthatat­lan. Vajon kinek jutna eszébe pl. Széchenyi, Munkácsy, Semmelweis, Ady stb. életrajzából egyszerűen kitörölni, elhagyni, azokat az éveket, amikor már munkaképtelen roncsemberek vol­tak; illetőleg Kossuth vagy Rá­kóczi életének törökországi szakaszát „diszkriminálni" azon a címen, hogy szabadsághősök so­hasem válhatnak zsarnokok „vazallusaivá”?

3. A mondottak persze érvé­nyesek Petőfire is, kiegészítve azzal a szemponttal, hogy az ő esetében a szibériai „epilógus" eleve való elutasítása különösen igazságtalan volna. - A fentiekben láttuk ugyanis, hogy a költő semmi­képpen nem tehet erről a szörnyű törésről, amelyet a barguzini száműzetés jelenthetett az életében, hiszen a segesvári csata estéjétől kezdve egy percig sem lehetett ura saját sorsának.

Mindezeken túl szembe kell néznünk azzal a kérdéssel, hogy nem lenne-e káros nemcsak irodalomtörténetünk egészére, hanem ezen belül perspektivikusan magának a „Petőfi-tudománynak* a képviselőire is, ha elszalasztanánk ezt talán utolsó alkalmat a Petőfi-rejtély végleges,  minden érdekelt szakember számára elfogadható megoldására és a Petőfi-hamvak hazahozatalára

A magyar"népnek Petőfi iránti sóvárgása valóban csillapíthatatlan) s ha a fenti kérdésekre nincs megnyugtató válasz, akkor nem lehet gátat vetni a szinte periodikusan ismétlődő legenda-gyártásnak, a dilettantizmus újratermelődésének, a Petőfi-kutatás fokozódó tekintélyvesztésének. Azzal pedig tapodtat sem jutunk előbbre, hogy a jövőben csak azt hajtogatjuk az új generációk­nak, ami például Mártinkó András 1972-es kiadású, Petőfi életútja című könyvének utolsó oldalán olvasható:

„Petőfi nem fekszik a hármas tömegsír egyikében sem! A Csonta kertiben... talán. De legvalószínűbb, hogy valahol az Ispánkút táján külön „sírban" porladnak csontjai…"

 Mikolás Miklós

aranylaci.freeweb.hu/petofi/k011

 

 

  A szökevény

 

 

 Feledvén hazája baját,

Kivándorolt a nagy világba.

Örömek, s vágyak útján járt,

A szerencséjét is próbálta.

 

Idővel megtért honába

Idegenből, már megrontottan,

S untatta népe világa

Egyszerű léte zsibajába.

 

Keservben meddő bújával

Megsorvadt, s kis idő múltán

Meg is halt szörnyű átokkal

Megsápadt, vértelen ajakán.

 

Mit elvetett, azt aratta.

A dúlásban leégett a hon,

S hamvait a szél elszórta

A messzi idegen tájakon.

 Petifájev

„Bajkál” c. lap 44. száma, 3. oldal

 

 

2013. MÁRCIUS 15., PÉNTEK,

Petőfi orosz unokái

Szerző: Borzák Tibor

Szenzációként robbanhat a magyar sajtóban most először nyilvánosságra hozott hír: Petőfi Sándor állítólagos barguzini raboskodása során összekötötte életét a postamester lányával, aki fiúgyermeket szült neki. Amikor a költő feltételezett testereklyéi 1989 nyarán előkerültek, nem sokkal utána jelentkeztek az ükunokák is.

<h1>Iván Nyikolajevics Kuznyecov a barguzini házuk előtt</h1>

 

<h1>Nehézné Szilvássy Irén féltve őrzi férje hagyatékát</h1>

 

Iván Nyikolajevics Kuznyecov a barguzini házuk előtt

De hiszen itt rólunk van szó! – csaptak a homlokukra a Kuznyecov testvérek, amikor elolvasták a burjátiai Ulan-Udéban megjelenő Bajkál című folyóiratban közölt cikkeket a szibériai Petrovics/Petőfi-legendáról és a Morvai Ferenc által szponzorált, 1989-es barguzini ásatásokról. (Emlékeztetőül: a helyiek által „rabok temetőjének” nevezett parcellából előkerült egy európai csontváz, melyről egyes antropológusok azt állapították meg, hogy semmi sem zárja ki a Petőfi Sándorral való azonosságát.) A Kuznyecovok azonnal levelet küldtek az újság szerkesztőségébe, ahol tudták, hogy kikről van szó. Ugyanis a fogolyként 1851-ben Barguzinba szállított Petrovicsot (Petőfit) Anna Ivanovna Kuznyecovánál szállásolták el. Aztán a „titokzatos idegennek” nevezett politikai száműzött és Annuska között szerelem szövődött. Gyermekük is született. Nos, az ő ma élő utódaik, vagyis Petrovics/Petőfi ükunokái jelentkeztek az említett folyóiratnál.

 

Barguzini temetőrajz
Irkutszkban még a barguzini ásatások előtt, 1989 tavaszán előkerült Petrovics/Petőfi leszármazottainak ükunokatestvére is. A. F. Kuznyecov és L. V. Klinkovszkaja házasságából két lány, Lídia és Ludmilla, illetve egy fiú, Anton született. Lídia Alekszandrovna Kuznyecova nyugdíjas kémiaprofesszort, egyetemi docenst személyesen is felkeresték az előexpedíció tagjai (Kéri Edit, Zahemszky László, Szirti László, Búzás Mónika), aki elmesélte, hogyan élt nagyapja és dédapja, illetve fényképeket is mutatott a családjáról. Sokáig lakott Barguzinban, lerajzolta a temetőt, szüleitől hallott politikai foglyok sírjairól is.

De hogyan sikerült a nyomukra bukkanni? Néhai Nehéz Mihály újságíró, műfordító, a barguzini expedíció tolmácsa 1991 tavaszán Csank Csaba tanárral együtt levéltári kutatásokat végzett Csitában, Irkutszkban és Ulan-Udéban. Nehéz Csitában találkozott egy Szekirev (Szekeres) nevű egyetemi professzorral, az Urali Munkás korábbi főszerkesztőjével, aki elmesélte neki, hogy nagyapját és apját többször is kényszermunkára ítélte a szovjet hatalom, ám az üldöztetés valódi okára sosem derült fény. Apja halála előtt annyit árult el, hogy ők magyarok, de ezt titkolniuk kell. Szekirev tudott Petőfi ma élő orosz leszármazottairól is, akik időnként visszajárnak Barguzinba rokonlátogatóba és a temetőbe.

Nehéz Mihály akkor lepődött meg igazán, amikor kutatókollégája, A. V. Tyivanyenko egy vacsora alkalmával beszélt neki a Kuznyecov testvérekről. A szálak itt összefutottak. Ha sikerülne megtalálni őket, az nagy szenzáció lenne, ezért nemzetközi újságíró-igazolványát felmutatva kérte a folyóirat moszkvai illetékességű munkatársának segítségét a rokonok felkutatásában. Meghagyta az elérhetőségeit. És budapesti otthonában nemsokára megcsörrent a telefon: az egyik Petrovics/Petőfi ükunoka, Szvetlána Kuznyecova Vasziljeva hívta.

– Szvetlána levélben és táviratban írta le származását, és fényképeket is küldött a családjáról – ezt már Nehézné Szilvássy Irén mondja, aki féltve őrzi férje hagyatékát. Petőfi feltételezett orosz leszármazottainak eredeti fotográfiáit a Szabad Földnek mutatja meg először. – Amikor a hölgy telefonon jelentkezett, teljesen elérzékenyült, hogy végre megismerheti a gyökereit, hiszen semmit sem tudtak az őseikről. Készültek elutazni Barguzinba is. Aztán hirtelen megszakadt a kapcsolat, a férjem válaszlevelét nem kapta meg a címzett, és tőle sem jött több küldemény.

Szvetlána édesapja, Iván Nyikolajevics Kuznyecov erdőmérnökként és faipari gépészként dolgozott Barguzinban és környékén, ott is ment nyugdíjba. A róla küldött fénykép a házuk előtt készült, még ma is áll, volt szerencsém látni a barguzini expedíció tagjaként. Itt laktak elődei is, köztük dédanyja, Anna Ivanovna Kuznyecova és dédapja, Petrovics/Petőfi. A családfa szerinti dédunoka tehát Szvetlána édesapja. Két lányt és egy fiút nemzett. A legidősebb Maja, akinek bal felső szemfoga agyarszerűen nőtt (mint ismeretes, Petőfinek is kiállt ugyanez a foga, ez volt az egyik kulcsfontosságú jellegzetesség az azonosításkor!), a középső Szvetlána, a legfiatalabb pedig a daliás Szláva. Nagyapjukat Nyikolaj Dimitrievics Kuznyecovnak hívták, akinek apja, az ő dédapjuk, volt Petrovics/Petőfi és Annuska közös gyermeke. Róla néprajzi gyűjtés során azt rögzítették, hogy apja halála után két hónappal, 1856 júliusában született, és Alekszandrnak nevezték. Nehéz Mihály viszont az ükunokáktól azt tudta meg, hogy az 1852-ben világra jött csecsemő törvényen kívüliként nem kaphatta meg az apa családi nevét, ezért Annuska pap nagybátyja Dimitrij Kuznyecov néven anyakönyvezte.

Egyébként a helyiek visszaemlékezései és az ükunokák által közölt adatok mozaikként egészítik ki egymást, összeállítható a Kuznyecov-családfa. Az pedig a levéltári adatokból már kiderült, hogy létező famíliáról beszélünk, az anyai ágon kapott Kuznyecov név szabad polgárokká tette a leszármazottakat.

A Burját Központi Levéltárban megvannak a barguzini pravoszláv templom 1850–55 között vezetett „gyónási jegyzőkönyvei”, melyekbe feljegyezték az évi gyónáson részt vevő barguzini családtagok neveit. Anna Kuznyecova 1851–52 között nemcsak a családi névsorból tűnt el, hanem 1853-ban a barguzini pravoszláv őslakosok közül is. Ha az 1851-ben odaszállított, „feltámadottnak” is elbeszélt Petrovics élettársa lett, az egyház minden bizonnyal kitagadta a „bukott lányt”. Arról is szólnak legendák, hogy a közeli Iliszunszkban telepedtek le, ahol végül Petrovics 1856 májusában meghalt, de buddhista település lévén helyben nem temethették el, ezért vitték vissza a barguzini temetőbe. De ez már egy másik történet… /eszakhirnok.com/tech-tudomany-kuetyue

 

Barguzin toposz - Kéri Edit 

Részlet

 

„Lörincz L. Lászlónak 1970-ben felhívta a figyelmét Eliaszov professzor a Petrovics elbeszélésekre. Ő biztos volt benne, hogy ez Petőfi. Morokova elbeszélése szerint „Petrovics és a nép harcolt a zsarnok király, Franc ellen. A hosszú harcokban nem bírt a király a néppel, és az orosz cárhoz, Mikolkához fordult segítségért. Mikolka segített, sok orosz katona ment, ment heteken át a távoli országba”.

Ferenc József és Miklós cár szövetsége történelem.

Petrovics megsebesült, halottnak hitték, majdnem eltemették. Az új sír mellett, a földön tért magához. Ezért „Feltámadott”-nak nevezték Barguzinban. Ez Önnek zavaros? „Primitív hitvilág…?

Nem, Szűcs Úr, ezek egy idős parasztasszony gyermekkori emlékei, egy tudós által lejegyezve, az Ulan-Ude-i Néprajzi Levéltárban.

4./ „A legfontosabb bizonyíték” - bizony az!

A bécsi, 1849. május 14-i minisztertanácsi ülés jegyzőkönyve 1965-ben megjelent németül Andics Erzsébet „Az arisztokrácia árulása” című iratforrás gyűjteményében, minden különösebb visszhang nélkül.

Az irat másolatát 2002-ben meghozattam Bécsből és én fordítottam le és publikáltam először magyarul a Magyar Nemzet 2002. augusztus 31-i számában.

A jegyzőkönyv tanúsága szerint az orosz cári csapatok transzportálhatják a magyar foglyokat Észak Ázsiába, Szibériába, Kamcsatkába. Stefán Kovács birtokomban lévő 1985-ös disszertációja szerint, ez volt az oroszok kérése a katonai segítségnyújtásért. Erről a bécsi orosz nagykövettel Schwarzenberg és Bach előre megegyezett. Ezt a megállapodást Ferenc József írta alá pár nap múlva Schönbrunnban. A diplomácia történetében nem ez az első eset, amikor egy nemzetközi szerződésnek van publikus része és titkos záradéka is. De nem is az utolsó. A fenti titkos megállapodás sem került bele a végső, a két császár által június 10-én aláírt hivatalos, és publikus szerződésbe. A Kelet Európát német és szovjet érdekeltségi övezetekre osztó Molotov-Ribbentrop–paktum sem került bele az 1939-es német – szovjet megnemtámadási egyezménybe.

5./ Az általunk megtalált Petőfi-csontváz Fekete Sándor szerint egy zsidó férfi csontváza, az Állatorvosi Egyetem egyik anatómusa pedig azt állította, hogy mi egy női csontvázat találtunk. Megjegyzem, a csontvázról mindketten csak fényképfelvételeket láttak.

Kiszely István és a két amerikai antropológus, Latmer és Simson, valamint Burajev orosz antropológus kétszer hitelesítették jegyzőkönyvileg, hogy az általunk talált csontváz egy harminc-harmincöt év közötti férfié. /gondola.hu/.../75240-A_Barguzin_toposz_-_Keri_Edit/

 

 

A KÖLTŐ VISSZATÉR

Részlet

 

Nem messze Csita városától, amely a Bajkálon túl található, létezik egy olyan település, ahol magyar hadifoglyok laktak. Magyarok készítették a térképet, és a falu településének a neve „Vengerka”, ami tükörfordításban „Magyarkát” jelent. Ebben a községben élt minden bizonnyal Petőfi Sándor. A Petőfi-kutató elmondta, olyan esetről is tud, ami arról szól, hogy egy hazatérő hadifogoly magával hozott egy Petőfi-verset, amely 1851-ben keletkezett. Aláírója Petőfi Sándor volt. A vers megírásának helyeként pedig Magyarfalva volt megjelölve.

A professzor elmondta, még 6 verset fedeztek fel, ami ott született. Egy debreceni professzor megvizsgálta ezeknek a verseknek a formáját, stílusát és azt a következtetést vonta le, hogy egyértelműen Petőfi Sándor írhatta ezeket. Továbbá 3 olyan verset találtak, amelyben Petőfi magyar vonatkozásokról ír.

Alekszej Vasziljevics Tyivanyenko egy verset is ismertetett, hiszen a Magyar Tudományos Akadémia megkérdőjelezte azt, hogyan is felejthette el Petőfi az ő szeretett Júliáját. A vers tükörfordításban a következőképpen szól:

 

„Szomorkodik és támad az őszi szél, zörög a halott ágon a levél, 
hasonlatosan, mint a száműzöttek kezén csörög a bilincs, 
add, hogy a szél elvigye az én szavaimat.
Drága Júlia, oltalmazom, őszülnek a lelkem gondolatai, 
a halál árán is újra kész vagyok, 
hogy elérjem a te halhatatlan szerelmedet. 
Összerándul a szívem, a vér elönt, 
feláldoztalak téged a szabadságért, ó igazságos Isten, 
én ismét farkasként üvöltök, a te tekinteted egy fénysugarat szórt a szívembe. 
Egy ragyogó fénysugarat.”

 

A professzor beszámolt arról is, hogy Petőfi Sándor barguzini tartózkodása alatt sok hasonló dologgal foglalkozott, mint Magyarországon. Az egyik ilyen, hogy a színház szerelmese volt. A száműzetésben az ottani körülményekhez képest színházat szervezett. Társaival kivettek egy nagyobb házat, összegyűjtötték az embereket és egyszerű előadásokat mutattak be. Amikor az befejeződött, egy Petőfi-verset olvastak fel. Az oroszul még rosszul beszélő Petőfi fokozatosan elsajátította a nyelvet. A barguzini embereknek megtetszettek Petőfi versei és gyakran leírták azokat. Amikor az antropológiai csoport kutatásokat végzett, előtérbe kerültek ezek a versek. Egy kis könyvecske is Petőfi szibériai életére utal: a hazafias stílusban írt sorokat egy forradalmár írhatta. Olyan információkat tartalmaz, amelyek Petőfi életére utalnak. Önéletrajzi adatok, olyan apró részletekkel, amit csak az az ember tudhatott, aki ismeri Magyarország történelmét. A forradalom nevezetes napjairól, emberi kapcsolatokról írt ezekben. Ennek a kéziratnak a címe: „Petőfi Sándor Szibériában”.
Az, hogy Segesvár alatt eltemették Petőfit, nem lehet, hiszen írásában szerepel az Ob és a Léna folyó neve is. A professzor-kutató elmondta, tudják, hogy Petőfi a hazatérő embereken keresztül többször hírt adott magáról. Naplót vezetett, életének fontos eseményeit felírta. A segesvári csatát is részletesen leírta, azt is, hol sebesült meg, hol került öntudatlan állapotba. Abban az időben a sebesülteket és a halottakat sokszor tömegsírba temették, de az is tudvalevő, hogy az orosz cári seregben voltak olyanok, akik szimpatizáltak a magyar forradalom ügyével. Néhány orosz alakulat átállt a magyarok oldalára. Ezért hadbíróság előtt feleltek, és a helyszínen agyonlőtték őket. Együttérzésük abban is megnyilvánult, ha láttak az eltemetni várók között még életjelet adót, igyekeztek azokat megmenteni, így mentették meg Petőfi Sándor életét is. /nyiregyhaza.hu/

 

 

 

Petőfi Sándor költőnk sorsának legújabb kutatási eredményei…

 

Amikor azután az expedíció megérkezett és munkához látott, rögtön a Vinokur által megjelölt hely közelében kezdték el a kutatóárkok kijelölését és az ásatást. Így már július 17-én olyan csontvázra találtak, ami első ránézésre is (kiálló szemfog, alacsony termet) utalt arra, nem jöttek hiába. A csontokat napokig vizsgálva több mint húsz olyan jegyet találtak rajta, ami Petőfire jellemző volt.  Például Petőfi egyik barátja feljegyezte, hogy bár nagyon jól bírta a gyaloglást, hegyre felfelé menni nagyon nem szertett, ekkor igen hamar kimerült. Ennek oka a bal térdkalácsának veleszületett hiánya volt. Ezt valóban nem találták meg. Megtalálták viszont a lábszáron és egyik bordáján Petőfi gyerekkori sérüléseinek nyomát és más rá jellemző ismertetőjegyeket is. A vizsgálat július 23-ig tartott, ekkor foglalták össze „hivatalosan”, hogy a talált csontváz vizsgált és mért adatai szerint „semmi ok annak feltételezésére, hogy az nem Petőfi földi maradványaival egyezik”.

Amíg az ásatás tovább folyt, Kéri Edit különös versekre, népdalokra talált az Ulan Udei levéltárban. Ebben Tyivanyenko volt a segítségére. Az Alekszander-ből Zander, vagy máshol Petifájev aláírással írt versek között szerepel a „Szomorú életem volt”, a „Transzilván” (Transzilvánia=Erdély), a „Véres napokról álmodom” tartalmával összecsengő „Álmaim” és több más vers. Ezekben szerepelnek a kék Duna, a szalmatető, a rózsaszirom, a csalogány szavak. Hozzá kell tenni, ott a burját földön szalma nincs, fából készítik a tetőt, de a rózsa se él meg és csalogány sincsen. A Petőfi korában írástudatlan környékbeli lakosok honnan tudhattak volna Transzilvániáról? A verseket, dalokat megtanulták, és így hagyományozták gyerekeikre. Eliaszov professzor egyik néprajzi gyűjtőútján 1937-ben járt egy Barguzin melletti faluban és az igen idős Morokova asszony elmondta, 10-14 évesként személyesen ismerte Petrovicsot, és titokzatos idegennek tartották szülei, aki verseket, dalokat ír, megtanítja őket varsát készíteni, léket vágni a befagyott folyóba és abban halászni.

Amikor ezek a hírek Magyarországra eljutottak, azonnal megindult Fekete Sándor akadémikus, Petőfi kutató vezetésével a máig tartó háború Morvaiék ellen.  Kezdődött azzal, hogy a lelet egy zsidó nő maradványa. Hajós Ferenc egyetemi tanár a fényképet látva kijelenti: ”Jaj de takaros egy női csontváz”. Ugyanezt látta Szentágothai János az Akadémia akkori elnöke is, szintén a fényképről megítélve. A talált személy medencecsontja valóban szélesebb volt az átlagnál, de nem jellegzetesen női alkat. Az irodalmi adatok férfiakra: 73-94, nőkre 91-115-ös arányt mutatnak, ez Petőfinél 93, vagyis még a férfiakra megszabott határok között van. E medence más méretei már férfias jelleget mutattak. De férfias az izmok erősségét jelentő, csonthoz való tapadási helyek mérete, a lábszárcsont alakja és mérete is. Kizárólag férfiakra jellemző, hogy az állkapocs két végén kis nyúlvány van. Ezt is megállapították Barguzinban. Mikor azonban Amerikába elkerült a csontváz, furcsa mód ezek a kidudorodások eltűntek. Az amerikai elektronmikroszkópos vizsgálat kimutatta a csonton a reszelő fémnyomait! Csak évek múlva derült ki, hogy Szabó Géza régész, mint a feltáró bizottság tagja az Akadémiának (is) dolgozott. Talán ő reszelhette le még Barguzinban. Az amerikai kutatók a lábszárcsont belsejéből vérnyomokat is tudtak rögzíteni, ami alapján egyértelművé vált, hogy a csont férfié volt. Mindezeket jegyzőkönyvben rögzítették. Morvaiék kérték, engedélyezzék piciny csontminta kivételét Petőfi anyja, Hrúz Mária csontjából, DNS összehasonlításra. Erre a Petőfi család sírboltját valaki megbolygatta, mintha hirtelen szükség lett volna a renoválására. Aztán máig nem engedélyezték a mintavételt. Kiderült hajmintából is lehetne ilyen vizsgálatot végeztetni. Erre eltűnt Petőfi (és Szendrei Júlia) hajtincse!  Még Barguzinban, amikor a koponyát kiemelték, a film szerint megjegyezték, hogy az illető haja fekete és kissé őszes. Ez a haj később Szabó Géza szerint „hajszálgyökerekké” változott (de fekete és őszes?).

Végül is Petőfi nagynénjének, Hrúz Annának egyik leszármazottja adott vérmintát, és azzal végeztek DNS azonosítást. Ez Kínában meg is történt és 99,9 %-os azonosságot találtak a barguzini csontok DNS-ével. (Az apasági vizsgálatnál ettől jóval kisebb százalék esetén is kimondják a rokonságot!). Az akadémikus urak még erre is azt mondták, a DNS vizsgálat nem alkalmas a rokonság kimutatására!

A közvélemény azonban egyre inkább Morvaiéknak ad igazat. Követelik, végre illően temessük el a kegyetlen véget ért nagy költőnket, Petőfit!  (2015. július 17. 11h-kor) /hetihirek.hu/2015/04/27/

 

 

 

Levél a Miniszterelnöknek Petőfi Sándor temetéséről

 

Tisztelt Miniszterelnök Úr!

Tárgy: Petőfi Sándor temetése

/Dunaharasztima.hu/

 

Már a diktatúra és most a demokrácia magyar kormányai, az Ön három kormánya is, 26 év óta mindent megtettek azért, hogy Petőfi Sándort NE temessük el, vesszen a feledés homályába, tűnjön el végleg, mert az idő múlásával a barguzini kutató-expedíció tagjai előbb-utóbb meghalnak.
Tudtommal Ön az elutasító álláspontját Hermann Róbert történész, volt székesfehérvári gimnáziumi diáktársa véleményére és nyilatkozatára alapozza.


Én viszont a családi krónikából már gyerekfejjel hallottam, dr. Simonfy Sámuel tábori főor-vos nagybátyám visszaemlékezései alapján tudom, hogy Petőfi Sándor nem Segesváron halt meg. Bem tábornok és Petőfi Sándor Simonfy Sámuel doktorral együtt töltötték az utolsó éjszakát Székelykeresztúron, a Macskássy-kastélyban. Másnap reggel Székelykeresztúrról indultak el a segesvári csatatérre. Bem József tábornok lóháton indult a magyar tüzérség kedvező helyeinek kijelölésére, ezért azzal köszönt el tőlük, hogy Simonfy doktor vigyázzon Petőfi Sándorra, nehogy a tűzvonalba menjen, mert a magyar nemzetnek szüksége van arra, hogy életben maradjon, és még sokat alkosson. Simonfy és Petőfi együtt mentek a segesvári csatatér felé, és a kötözőhely felállítása közben Petőfi megszökött Simonfy Sámuel védelme alól, és a magyar frontvonal jobbszárnyán, szemben a se-gesvári vár falaival, lelkesen buzdította a székely honvédeket. Nem egyenruhában volt, hanem nyári civilben, és ezért tartózkodását és mozgását jól lehetett követni a kötözőhelyről. Segesvár város szász (Elzász-Lotaringiából származó) lakosai a Habsburg császár pártján álltak, ezért az orosz lovas kozákokat a város északi fala és a Küküllő folyó takarásában a magyar jobbszárnyra vezették rá. Ez váratlan meglepetés volt a magyar frontvonalnak, mert innen nem számoltak ellenséges támadással. Petőfi itt bíztatta a székelyeket, és Simonfy Sámuel orvos jól látta, hogy a kozákok bekerítették Petőfit. Láthatta, mert Pető-fi kitűnt civil ruhájával. Miután a kötözőhelynek is menekülnie kellett, ezért Simonfy doktor arról már nem tudhatott, hogy mi lett Petőfi sorsa: megölték-e, vagy elhurcolták-e fogolyként. A segesvári csatát ezért a meglepetésszerű támadásért vesztettük el.
A magyar hadtest vesztesége 1.050 székely honvéd volt. Bem tábornok a megmaradt honvédekkel Nagyszebenbe húzódott vissza. A továbbiakban biztonsággal lehet feltételezni, hogy Petőfi orosz fogságba esett, és így került Szibériába. Csodálkozom, hogy a magyar történészek még ma is azt hazudják, hogy az orosznak minden magyar hadifoglyot át kellett adnia az osztrákoknak. Ennek az ellenkezője az igaz, mert az orosz cár és Ferenc József Varsóban megegyezett, hogy az oroszok által elfogott magyarokat elvihetik, lehetőleg Szibériába, sőt, lehetőleg Kamcsatkáig, hogy a forradalmi szellem olyan messziről már ne térhessen vissza Magyarországra. Az orosz cár Szibériát elítélt rabokkal és hadifoglyokkal igyekezett benépesíteni. Ha Petőfi életben maradt, akkor rá is szükség volt a szibériai telepítésben.
Petőfi vélt sírjának felkutatását Kéri Edit ny. színművésznő és amatőr történész kezdeményezte. A sok gazdag magyar vállalkozó közül egyedül Morvai Ferenc vállalkozó volt hajlandó a kutatást finanszírozni. A sír megtalálása Kéri Edit következetes, határozott fellépésének volt köszönhető, mert Barguzinban a kutatók közé beépített titkos ügynökök mindent igyekeztek elkövetni, hogy a feltárás NE sikerüljön. Petőfi sírjának felkutatását a szocialista Magyar Tudományos Akadémia elbuktatni igyekezett. Sajnos, gyalázatos módon mindent megtettek, hogy a magyar és a szovjet titkosszolgálat jelen legyen a feltárásnál. A Moszkvába elvitt csontokat valósággal krimibe illő módon sikerült a KGB karmai közül Amerikába vinni repülőgéppel. Amikor a titkosszolgálat oda is eljutott, onnan visszahozták repülőgéppel Nyugat-Európába, ahol egy titkos páncélszekrényben rejtették el. Innen lehet majd elhozni, ha egyszer Magyarország hajlandó lesz Petőfi Sándort, a legnagyobb magyar költőt tisztességesen és ünnepélyesen eltemetni.


Az MTA még azt a hazugságot is elkövette, hogy bizonygatták: megvizsgálták Petőfi csontjait, és az nem egy férfié, hanem egy zsidó nőé volt. Ott voltam a Hadtörténeti Intézetben a Petőfivel kapcsolatos nagy vitanapon. Megdöbbenve figyeltem, hogy az MTA elnöke, dr. Kosáry Domokos akadémikus magából kikelve, elnökhöz méltatlanul hogyan üvöltözött, és szidta azokat, akik nem hiszik el, hogy az egy női csontváz, amit mi Petőfiének tulajdonítunk. A barguzini expedícióban nemcsak laikusok voltak jelen, hanem négy, nemzetközileg elismert antropológus tudós is. Ők egybehangzóan bizonyították, hogy a csontok Petőfi Sándor csontjai.


Miért baj az, ha Petőfi NEM csatában elesett, hősi halottként fejezte be életét? Petőfit vajon mi csak azért becsülnénk, mert Segesváron hősi halált halt? Vagy inkább a csodálatos verseiért, és a világhírű költőt tiszteljük benne?


A „Petőfi-ügy” alakulása, a negyedszázados pro-kontra viták a magyar társadalom lelki betegségét bizonyítják. Ebből jó lenne minél hamarabb kigyógyulni, mert különben más ügyekhez is ilyen szégyenteljesen fogunk hozzáállni.
A barguzini Petőfi-csontokat rendkívül egyszerű megvizsgálni. Ehhez nem kell a Fiumei úti sírkertben megbontani a családi sírt. A MTA-n őrzik Petőfi hajtincsét. Abból egyetlen szál elegendő a DNS-vizsgálathoz, amely egyértelművé teszi, hogy Petőfi csontjairól van-e szó, – vagy máséról. Miért fél ettől a magyar állami vezetés, az MTA és a magyar társadalom beteglelkű része?
Miért dől össze a magyar égbolt, ha kiderül, hogy a barguzini csontok Petőfié? Ha ez bizonyítva lesz, akkor kormányunk kötelessége, hogy Budapesten, vagy a szülővárosában, Barguzin óta 26 év után, Segesvár óta 166 év után végre ünnepélyesen eltemessük! Ha a DNS-vizsgálat azt bizonyítaná be, hogy ezek a csontok nem Petőfié, akkor vissza kell vinni Barguzinba, és az eredeti sírban kell eltemetni.
Jó lenne, ha egyszer végre az IGAZI magyar történelmet tanítanák az ifjúságnak, nem pedig a meséket…


Kérem, szíveskedjék a levelemet komolyan venni, jó lenne, ha Miniszterelnök Úr nem tenné ki a Kormányát újabb támadásoknak!

 

Tisztelettel: Hábel György, Budapest