Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hermann Róbert: Petőfi Sándor halála

 Róbert Hermann

Petőfi és Segesvár III. rész

A költő halála

 

Petőfi Gyalókay Lajos vezérkari százados kocsiján érkezett meg a csatatérre. Fehéregyházán áthaladva hallották az első ágyúdörgéseket és puskalövéseket, mire Petőfi a Haller-kastélyhoz közeli, az országút mellett álló magas épület, az ún. filagória mellett leugrott a kocsiról és előreszaladt. Gyalókay a kocsiját a községnél folyó Sárpatak hídja előtt az országúttól balra, az ottani töltés mellett, az ágyúktól védett helyen állíttatta fel, majd előresietett a csatatérre, a magyar balszárnyra. Rövidesen Petőfi is megjelent, s együtt nézték a kibontakozó ütközetet. „Mit gondolsz, kit ver meg ma az Isten?” – kérdezte a költő. „Remélem, a muszkát” – felelte Gyalókay. „Én nem remélem, de követelem” – válaszolta Petőfi. Aztán Petőfi megpróbálta rábeszélni Gyalókayt, hogy térjen vissza vele Fehéregyházára, de a százados arra hivatkozva, hogy a balszárnyról jobban át lehet tekinteni a csatateret, maradt a helyén.

Petőfi ezt követő útja a csatatéren nehezen rekonstruálható.

 Gyalókay szerint Fehéregyházának indul, vannak azonban olyan szemtanúi beszámolók is, amelyek szerint a balszárnyon, az első vonalban vagy közvetlenül amögött is megfordult; sőt, a Bem által az Ördögerdőben rohamra küldött csapatokhoz csatlakozott és biztatta őket. Néhány forrás szerint egy ideig Bem környezetéhez csatlakozott, s az öregúr zavarta hátra.

 A délutáni órákban azonban nagyobbrészt már Fehéregyházán tartózkodott, hol egy sütőkemencén üldögélve, hol pedig ismét előrement a csatatérre.

Lengyel szerint délután 4 óra tájban Petőfi ismét előrement a Sárpatakig, s a híd karfájához dőlve, ott állt elmerengve fél órán át. „Tőle mintegy 200 lépésre dolgozott egy 6 fontos, s lőtte az országút mellett felállított orosz lovasságot. – Hihető, sok kárt tett bennök, mert nemsoká rá is erősen kezdettek tüzelni, s egy golyó Petőfitől alig 30 lépésre ütött a földbe, a felvert föld és por őt is ellepé, s hihetőleg szemébe is jutott, mert azt zubbonya szárnyával hosszasan törölgeté. – Ekkor helyét megváltoztatá, felénk közeledett s hátát a falu kapuzábjához [a vetésterület határát jelző oszlophoz] vetve nézte a csatát, és elmerült gondolataiba, még pedig annyira, hogy a csakhamar hallatott iszonyú zsibaj, ordítás, egy tömeg tele tüze sem volt képes figyelmét azon helyre vonni, hol az történt.”

 Lengyel is felfigyelt a szokatlan zajra, előrefutott, s megkérdezte Petőfit: „Mi baj, őrnagy?” Ám a költő nem felelt semmit. Lengyel rövidesen látta az orosz lovasság kibontakozó támadását, s előremutatva a rohamozó lovasságra, odakiáltott Petőfinek, aki csak ennyit válaszolt: „Potomság”. Ám amikor Lengyel mutatta neki, hogy Bem is menekül, Petőfi is felismerte, az ütközet elveszett. Szó nélkül futni kezdett a Sárpatak túlpartjáról a hídon keresztül Fehéregyházára vette útját.

 A híd előtt összefutott Gyalókay Lajos századossal, aki megragadta a karját: „Jöjj velem, kocsimat innen nem messze állítottam fel, azon menekülhetünk, gyalog vagy levágnak, vagy elfognak”. Petőfi azonban más véleményen volt: „Azt hiszed, hogy van olyan bolond, ki ebben pokolban megállani merné helyét, kocsisod is elfutott, mint a többi. Nézd – ezzel a felénk közelítő lovascsapatra mutatott – itt nem lehet menekülni, ne gondolj most kocsidra, hanem jer oldalt, ott talán megszabadulhatunk”. Gyalókay habozott, Petőfi pedig kirántotta kezét: „nincs idő gondolkozni, én megyek, Isten veled” – mondta, s tovább futott.

Átjutott a falun, s Héjjasfalva felé vette útját. Utoljára itt látta őt a Bemet menekítő Pap Lajos őrnagy, majd vélte őt látni Lengyel József orvos. Valahol félúton eshetett az üldöző Nassau-dzsidások áldozatául. Legalábbis így rekonstruálta a költő utolsó óráit Dienes András. Tény, hogy Petőfit utoljára a faluban látták, utána csak látni vélték. Egyelőre tehát csak annyit mondhatunk bizonyosan, hogy a segesvár-fehéregyházi ütközetben nyomtalanul eltűnt.

 

A költő halálát mindenki biztosra vette. A foglyok között nem volt, mert az ütközetben fogságba esett, s később megszökött Bauer Lajos vezérkari őrnagy nem látta őt a foglyok között. A fogságba esett súlyos sebesülteket az oroszok az ütközet után nem szállították Nagyszebenbe, hanem Segesváron a polgári lakosság által ápoltatták, s csak hetek múlva adták át őket az osztrákoknak vagy bocsátották szabadon. Erre két tanúnk is van, a 27. honvédzászlóalj tartalékának századosa, Mütter Ferenc, illetve Bartha János, a 88. honvédzászlóalj századosa.

 Az ütközetben ejtett többi hadifoglyot Nagyszebenbe küldték, ott a hadifogoly-szállítmányt alaposan átvizsgálták, s a tiszteket különválasztották a legénységtől. Miután Bem augusztus 5-én megtámadta Nagyszebent, a szállítmányt – az előző napon ejtett foglyokkal együtt – kivonták onnan. Az augusztus 4-én Nagyszeben előterében az oroszok által foglyul ejtett tisztek között volt az a Bisztray Károly hadnagy, aki részt vett a segesvár-fehéregyházi ütközetben, személyesen ismert Petőfit, tehát ha valakinek eltűnt volna a költő ottléte, neki kétségtelenül. Bisztray emlékirata azonban nem említi, hogy Petőfivel találkozott, vagy Petőfiről hallott volna, ahogy a később szintén Nagyszebenbe szállított Mütter Ferenc sem.

Petőfi a Marosvásárhelyre elvergődő menekültek között sem tűnt fel, holott Bem maga is kerestette. Élve az ütközet után senki sem látta. Holttestét többen is látni vélték – de egyik szemtanúi beszámolóról sem állíthatjuk azt, hogy bizonyosan a költőre vonatkozik.

2001-ben Józsa Antal egy, Glatz Ferenchez írott levelében a következőket írta: ”Legutóbbi kolozsvári kutatásom alkalmával meglepő dokumentumra leltem, ami különben mindig szem előtt is lehetett, s senki nem dugta el. (Az Erdélyi Magyar Múzeum gyűjteménye) Ebből kiderül, hogy 1849. augusztus 3-án este Petőfi még élt, és jelentett Bemnek”. Józsa azonban a levelet nem publikálta, maga az irat állítólag azóta eltűnt, Józsa pedig elhunyt. Így aztán nem tudjuk, hogy milyen iratról van szó.

 August Heydte őrnagy és az iratok

 A költő utolsó óráit rekonstruáló Dienes András nagy mértékben támaszkodott egy 1854-ben keletkezett jelentésre. A csatatér vizsgálatát végző August Heydte őrnagy, a Lüders orosz gyalogsági tábornok mellé beosztott osztrák összekötő csoport tagja az események után öt évvel Jacob Parrot altábornagy, a magyarországi cs. kir. Katonai és Polgári Kormányzóság adlátusának felszólítására hivatalos írt jelentést arról, hogy a Fehéregyháza és Héjjasfalva között félúton az úttól 3-4 ölnyi távolságra, egy szökőkút mellett egy ingre és nadrágra levetkőztetett holttestet látott. A holttest mellett több iratot látott, ezek egy része szakadt, némelyike véres volt. Az őrnagy felszedette őket a kíséretében lévő kozákokkal, s az iratok tartalmából arra következtetett, hogy a halott Bem környezetéhez tartozhatott. Erre utalt az is, hogy a holttest mellett zsinórra fűzve fém babérkoszorúk, azaz a Magyar Katonai Érdemrend III. osztályának példányai hevertek.

 Az őrnagy jobban megszemlélte a holttestet, de nem találta őt ismerősnek. Heydte hosszú erdélyi szolgálata ideje során személyesen ismerte a Bem erdélyi seregében szolgáló volt cs. kir. tisztek többségét – a holttest arca azonban egyikükére sem emlékeztette. „...sovány volt, kicsi, száraz arcú, nagyon határozott arckifejezéssel és nagy fekete körszakállal” – emlékezett vissza a látottakra négy és fél év múltán. „...a holttest középnagyságúnál kisebb volt és sovány; az arc eltorzult, az arcbőr sárgás, a haj és a hegyes szakáll fekete” – írta 28 év múlva, 1877-ben egy újságcikkben. A csizma és a kabát már hiányzott a holttestről, az ing finom és a mellen redőzött, a nadrág fekete volt. Az iratokat felszedve, Heydte továbblovagolt Héjjasfalvára, ahol a Bem vezérkari irodájának iratait szállító, elakadt szekérre is rálelt. Másnap visszatért Segesvárra, s intézkedett a polgári hatóságoknál a halottak eltemetésével kapcsolatban.

 Jelentésében – az általa kikérdezett fogoly magyar tisztek tanúságára hivatkozva úgy vélte, hogy az általa látott holttest bizonyára Petőfié volt. 1863-ban megjelent névtelen emlékiratában viszont arról írt, hogy a költő valószínűleg a környékbeli mocsarak valamelyikében lelte halálát. 1877-ben névtelenül megjelent visszaemlékezésében visszatért az 1854-es verzióhoz.

Heydte 1854. évi jelentésével kapcsolatban kételyekre ad okot az is, hogy az az irat, amelyről azt állítja, hogy a holttest mellett találta, bizonyosan nem került 1849. július 31-én, de még másnap sem az orosz fővezérség kezére (ha egyáltalán létezett). Ez ugyanis Kemény Farkas ezredesnek, a kolozsvári hadosztály parancsnokának Kolozsvárról írott jelentése lett volna arról, hogy milyen védelmi intézkedéseket foganatosított a az orosz Grotenhjelm-hadtest (valójában hadosztály) ellen, hogy milyen a csapatai állapota, illetve hogy azokkal csak augusztus 1-jén, vagy 2-án érkezik Marosvásárhelyre, s mellette lett volna Kemény csapatainak létszámkimutatása is; ezenkívül még vagy száz darab magyar kitüntetés.

 A jelentés azért lett volna fontos Lüders számára, mert egy ép, és felé közeledő magyar csoportosításról közölt volna részletes adatokat. Ha ez az irat aznap vagy másnap Lüders kezébe kerül, akkor csapataival nem Székelykeresztúr, hanem egyenesen Marosvásárhely felé vonul. Mivel nem ezt tette, s csak augusztus 2-án értesült arról, hogy Bem Nagyszebennek tart, Bemnek sikerült egyesülnie Kemény Farkas és Damaszkin György csapataival, s egy villámgyors menettel Lüders háta mögött elérnie és újra bevennie Nagyszebent.

Heydte 1877. évi visszaemlékezése szerint a holttest mellett lett volna Kemény Farkas „egy – akkoriban az orosz hadtest számára igen fontos – ” jelentése, hogy 6000 emberrel Gálfalvánál áll, továbbá állomány-kimutatások és báró Stein [Miksa] magyar ezredes jelentése Gyulafehérvár előtt keltezve, - az utolsó papírok alatt zsinórra fűzött babérkoszorúk és magyar kitüntetések hevertek.” Ha ez így lett volna, az megint csak arra indítja Lüderst, hogy Nagyszeben védelmére siessen. Az orosz források szerint azonban az első hírek Lüders főhadiszállására csak augusztus 2-án érkeztek arról, hogy Bem egyesült Kemény Farkas seregével.

 Hozzáteendő, hogy Heydte 1854-es jelentésében, illetve 1877-es cikkében a Kemény-jelentésről két különböző ismertetést ad. Az első szerint Kemény a jelentést még Kolozsvárról küldte Bemnek, a második szerint Gálfalváról, ami önmagában képtelenség, ugyanis Gálfalva Marosvásárhelytől délre, a nagyszebeni úton fekszik, márpedig Keménynek ugyan dél felé, de a segesvári úton kellett volna haladnia; s Kemény a Bemmel történt augusztus 1-jei egyesülés után Marosvásárhelyről nem vonult délnek, azaz el sem jutott Gálfalváig, hanem visszatért Kolozsvárra.

 Az ütközetről a cs. kir. hadügyminisztériumnak hivatalos jelentést író Franz Dorsner ezredes csupán egyetlen olyan iratot említ, amelyet „egy megölt felkelő tisztnél” találtak: ez Bem július 29-én Stein Miksa ezredeshez intézett utasítása volt, amelyben megparancsolta, hogy támadja meg az oroszok által megszállt Nagyszebent.

Dienes András viszont a Dorsner 1849. augusztus 1-jei jelentésében, Heydte 1854. évi jelentésében, illetve 1877-es visszaemlékezésében szereplő három irat mindegyikét az általa Petőfivel azonosított elesett tiszt mellé „helyezi”, ami egyrészt igazolhatatlan, másrészt nem is felel meg a tényeknek. Ezt a következtetését a Petőfi eltűnése körülményeinek tisztázására kiküldött magyar-román akadémiai munkaközösség 1956. évi jelentése is elfogadta.

 Aligha hihető, hogy Heydte eltitkolta volna az iratokat, azaz Kemény jelenését, illetve a létszámkimutatás(oka)t. Ha viszont – ami valószínűbb – egy ilyen fontos mozzanatra rosszul emlékezett (számára ugyanis az iratok tartalma volt a fontos, nem a halott kiléte), akkor mi a biztosíték arra, hogy a holttestről adott leírása pontos? (Egyéként az 1854. és 1877. évi szövegben éppen a halott személyleírása tekintetében is vannak nem jelentéktelen eltérések.)

Ami a fehéregyházi ütközetben zsákmányolt iratokat illeti, a Dorsner által említett Bem-parancs az egyetlen, amiről bizonyosan állíthatjuk, hogy létezett, de eleddig ez sem került elő. Elképzelhető, hogy megvan a moszkvai Központi Szövetségi Hadtörténelmi Levéltárban, de a témával foglalkozó magyar kutatók még nem jutottak nyomára. Dorsner ugyan több példányban készítette el a maga jelentését, de ahhoz bizonyosan nem mellékelte, ugyanis az a bécsi Kriegsarchivban sem a Kriegsministerium, sem az Alte Feldakten anyagában nem található.