Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Petőfi Sándor földi maradványainak azonosságigazolása

2015.07.12

 

Petőfi Sándor földi maradványainak azonosságigazolása

/Felhasználva: Az MVSZ két sajtóközleménye egyben - Petőfiért/

 

  August von Heydte őrnagy, Lüders osztrák összekötő tisztje, már holtan látta a költőt. Ő fél órával az üldözők után érkezik. Fehéregyháza és Héjjasfalvaközött három-négy ölnyire az országúttól egy szökőkútnál (az idevalósiak Ispán-kútnak hívják), figyelmes lesz egy holttestre. A halotton finom ing és fekete pantalló - mellén szúrt seb -, s mellette vérrel bemocskolt iratok és vagy száz darab magyar kitüntetés. Az őrnagy megnézi az egyik papírt és látja, hogy az egy Bemnek szóló katonai jelentés. Heydte később leírja a holttest külsejét - és azt, hogy milyen körülmények között talált rá - a fogoly magyar tiszteknek, s többen úgy vélik, hogy a halott Petőfi volt.

- Mi szól még emellett?

Bem többször adott át katonai jelentéseket Petőfinek, hogy ezeket számára franciára fordítsa és mint segédtiszt a költő kitüntetési ügyekkel is foglalkozott. De a legfőbb érv a civil ruha.Heydte ugyanazt az öltözetet írja le, amelyben Petőfit halála hónapjában Orlay Petrich Soma lefestette. /origo.hu/itthon/

 

Petőfi Szibériában

 

1.„A feltámadottat Petrovicsnak hívták, de az itteniek a nyelvjárásuk szerint csak Petrovánnak szólították. Annuska ugyan mindenkinek mondogatta, hogy nem Petrovánnak, hanem Petrovicsnak kell őt nevezni. Na. Isten neki” /urszu2.blogspot.hu/2009/02/petofi-minden-valtozatban/Szerk: A sír mellett feltámadt, ezt elmesélhette el Petőfi ott Szibériában, azért a faluban „feltámadott” ragadványnévvel szólították./

 

 Mikolás Miklós, Segesvártól Barguzinig című írása alapján/aranylaci.freeweb.hu/petofi/k011/ a történet a következőképpen összegezhető:

 Petőfi segesvári eltűné­sével kapcsolatos álláspont döntően báró August von Heydte ezredesnek, az osztrák hadvezetőség Lüders cári tábornok mellé beosztott egyik összekötő tisztjének 1854-ben írt hivatalos jelentésére, va­lamint szintén Heydtének 1977-ben közölt emlékiratára támaszkodik. Már fél évszázaddal ezelőtt hangoztatta azonban Illyés Gyula azt a véleményét, hogy az a „leszúrt felkelő tiszt", akit Heydte 1848. július 31-én este az Ispánkútnál egyetlen lándzsaszúrástól leterítve látott, s később Petőfivel azonosított, lehetett eszméletlen sebesült is; és hogy semmiféle adatunk sincs, amely egyértelműen bizonyítaná Petőfi elestét a segesvári csatatéren.

 Ez a körülmény feloldja a barguzini lelet Petőfivel való azonosítása és a Heydte-vallomás közötti látszólagos ellentmondást. Idézzük: „Egy leszúrt felkelő tiszt mellett, aki már nadrágjáig le volt vetkeztetve, több vérrel bemocskolt iratot láttam heverni; valószínűleg a kozákok találták azokat a tiszt kirablása köz­ben, s megint eldobálták, mert rájuk nézve nem volt értékük... A mellém beosztott egyik kozákkal (Összesen 5-en voltak!) felszedettem az iratokat és nagyon megörültem, hogy egy akkor igen fontos okmány került a kezembe, mert az egyik irat Kemény Farkas jelentésé volt Bemhez..."

A kozákok figyelmét bizonyosan felkeltette, hogy az ezredes szokatlanul nagy érdeklődést mutatott a „felkelő tiszt” személye, valamint a körülötte talált iratok iránt. Következőleg a közelben tartózkodó orosz parancsnokság Heydte kozák kíséretének jelentéséből feltehetőleg még a sötétedés beállta előtt tudomást kellett hogy szerezzen arról: „a tisztogatás során Fehéregyháza és Héjjasfalva között egy súlyosan sérült, „gyanús” felkelő tisztet találtak, aki Bem egyik segédtisztje lehetett, s talán fontos hadititkok birtokában van - Ha ugyan még él.

 

Lüders, orosz tábornok lehetett a megmentő?

Köztudott lévén I. Miklós cár gyűlölete a lengyelek és különö­sen Bem iránt, a szóban forgó bejelentés azonnali intézkedésre sarkallhatta a hadtest vezetőit. Joggal feltételezhetjük tehát, hogy Lüders már a csatát követő éjszaka folyamán védett helyre vitette, gondos orvosi kezelésben részesíttette s ezzel megmentette az életnek az akkor még nem azo­nosított Petőfit.

A súlyosan sérült költő felépüléséhez viszonylag hosszú ápolási időre (néhány hétre) lehetett szükség, tehát a sorsát eldöntő első kihallgatásra minden bizonnyal csak a cári csapatok Erdélyből való kivonulása után, nem magyar területen kerülhetett sor. Petőfi természetesen nem tudhatta, hogy Heydte a csatatéren halottnak vélte őt, s hogy ugyanezt a véleményt 1854-ben külön felszólításra hivatalos jelentésben is meg fogja erősíteni; másfelől viszont már több mint egy éve tudomása volt arról, hogy az osztrák hadseregnek való kiadatás az ő esetében azonnali halálos ítéletet és kivégzést jelentene, így nem maradt más választása, mint hogy származását, nevét, költői hivatását vállalva, arra hivatkozva, hogy a harcokban nem vett részt - az orosz birodalomtól menedékjogot kérjen.

Hogy ez nem illik jelleméhez? - Aki figyelmesen elolvassa feleségéhez, Júliához Marosvásárhelyről írt, 1849. július 29-én kelt utolsó levelét, az aligha vonja kétségbe, hogy Petőfi ebben a válságos időszakban jobban ragaszkodott életéhez és szeretteihez, mint valaha, s a túléléshez elveinek megtartása mellett mindenkinek joga van.[…]

Ami a továbbiakat illeti: I. Miklós cár nyilván pozitív választ adott Petőfi kérelmére, hiszen különben a Petőfi-csontok nem juthattak volna el Barguzinba. Akkor pedig a költőnek alá kellett vetnie magát mindazoknak a kemény feltételeknek, amelyek 1826-től kezdve a dekabrista száműzötteket, köztük pl.Küchelbecker fivéreket sújtották. Ezen­felül bizonyosra vehető, hogy a cár Petőfit személyre szóló tiltó rendelkezésekkel gyakorlatilag izolálta a külvilágtól, hiszen a Ferenc Józseffel Varsóban 1849. V. 22-én kötött fogolykiadási egyezménynek egy ilyen prominens forradalmárt érintő megsértése az ügy kipattanása esetén komoly diplomáciai bonyodalmakat okozott volna. Tehát szó sem lőhetett arról, hogy Petőfi Barguzin közvetlen körzetén kívül bármilyen formában életjelt adhasson magáról {teljesen eltiltották az írásbeli kommunikációtól, sőt feltehetőleg kötelezték régi szlovák nevének állandó használatára is.

 

 Hatósági felügyelet alatt

Arra a kérdésre, hogy mi indíthatta I. Miklóst Petőfi Sándor menedék kérelmének kedvező elbírálására, a következőket mond­hatjuk: A folyamodvány nyilván el sem juthatott volna hozzá a Lüders által csatolt (valószínűleg Bemmel kapcsolatos stratégiai érdekekre hivatkozva) egyértelműen pártoló előterjesztés nél­kül. Márpedig a hadtestparancs­nok éppen akkor - varsói helytartói, illetve grófi kinevezés küszöbén - a cár legkegyeltebb főtisztjei közé tartozott.

Szorosan idetartozó további kérdés: melyek azok az ismert történeti tényék, illetve írásos dokumentumok, amelyek alátámasztják, illetve igazolják a fenti fejtegetéseket? Először is: Lüdersnek többszörös személyes motivációja is volt arra, hogy Bemnek egy bizalmi emberét lehetőleg élve elfogja, és későbbi hadműveletek során esetleg túszként használja fel.[…]

Lüders közvetlenül az osztrák Heydtének az orosz parancsnokságra való visszatérése után, s még az éj beállta előtt megkapta Heydte kíséretének jelentését, és arra a jelzett módon reagált. A fő dokumentum a részletes és sok konkrét adatot tartalmazó emlékirat. Ebből kiderül, hogy Heydte kozák kísérőivel együtt, haladéktalanul folytatta útját Ispánkúttól Héjjasfalva felé, s már 19 óra körül felvette a kapcsolatot az ottani faluközpontban létesített ideiglenes orosz parancsnoksággal előbb Brevern báróval, a menekülőket üldöző kozákcsapat vezetőjével majd Lüders hadtestparancsnokkal és törzskarával. Továbbá Lüders „igen megörült” báró Ke­mény Farkas Ispánkút mellett talált jelentésének, és úgy nyilatkozott hogy a Bem környezetéből való értékesebb tárgyakat „császárjának fogja elküldeni”.

 

Van még egy (a csata utáni napon továbbított) hivatalos katonai irat, amely egyértelműen tanúsítja, hogy Heydte az Ispánkútnál tapasztaltakat 1849. júli­us 31-én este valóban tudatta az orosz parancsnoksággal, ponto­sabban ottani szolgálati felettesé­vel, Dorsner ezredessel. Ugyanis Dorsner a bevezetésben említett, a csata másnapján elküldött hadijelentésben - melyet teljes ter­jedelmében 1990. júliusában sike­rült megszerezni a bécsi Kriegs-archívból, a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Hadtörténeti Intézet számára, s amelynek első oldalát mellékeljük -, azt közli a bécsi hadügyminiszterrel, hogy összekötőtisztje egy ismeretlen „halott, tisztnél" egyéb iratok közt egy olyan, Bemtől származó parancs fogalmazványéra bukkant, amely báró Stelfi Miksa honvéd­ezredest Nagyszeben megtámadására utasítja.

Mindez kétségtelenné teszi, hogy maga az orosz főparancsnok még július 31-én, napnyugta táján megkapta a Bemhez tartozó „gyanús" felkelő tisztre vonatkozó információkat, sőt határozottan felfigyelt azokra. S mivel Heydtének az éjszaka folyamán Segesvárra kellett utaznia a csata utáni körzeti feladatainak ellátásra, úgyhogy csak az augusztus 2-i, együttes elvonuláskor csatlakozott ismét a parancsnoki törzs­höz, nem volt semmi objektív akadálya annak, hogy Lüders a „kritikus" első órákban a teljesen saját belátása szerint - Heydte kikapcsolásával – intézkedjék Petőfi ügyében.[…]

 

1. Ha Petőfi Szibériába kerülésének fenti magyarázatát elfogadjuk, akkor a költő ügyét telje­sen egyedi esetnek kell tekintenünk, amelyet az orosz hadsereg illetékesei a többi - az egyezmény szerint az osztrákoknak átadott vagy egyszerűen elengedett – magyar hadifogoly sorsától teljesen elkülönítve kezeltek, úgy hogy Petőfinek az országból való kiszállítása is feltehetőleg izoláltan történt. Tehát nevét az ún. Lüders-jelentés készítésénél vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyták, vagy formálisán Alekszandr Petrovicsot írtak helyette. Szögezzük le: Petőfi Oroszországban csak úgy kaphatott me­nedéket, mint egy különösen szigorú hatósági felügyelet alá helyezett forradalmár.

2. A „hadifogoly-kérdésről” nagyon konkrét és határozott kijelentések olvashatók Heydte 1877-esemlékiratában is. Eszerint ő - mint seregbiztos — min­den hadifoglyot személyesen és igen alaposan kihallgatott, de Pe­tőfi nem volt a foglyok között. Így egyedül a fenti koncepció alapján képzelhető el, hogy Petőfi életben maradhatott és Szibériába kerül­hetett — az osztrák hatóságok tudta nélkül.

3. Petőfi speciális helyzete mi­att a cár bizonyára úgy rendelkezett, hogy a titkosság érdekében „Petrovicsról" csak minimális dokumentáció készüljön.

 

Hasonló verziót tárgyal egyébként Bartha János hadnagy visszaemlékezése is (Hon 1867), miszerint valaki szekéren a segesvári kórházba vitte a civil ruhás sebesültet, ahonnan pedig az oroszok vittek magukkal fiatal magyar sebesültet.

A csata másnapján a győztesek osztrák segédlettel végigkutatták a több száz holttesttel borított csatateret, halálra keresvén a bécsi udvar az Akasszátok föl a királyokat! című vers szerzőjét, de nem találták. A cári tisztek, akik csak bérhadseregként harcoltak, eltitkolták és elrejtették az osztrákok elől a magyar őrnagyot.

 

”J. D. Vinokur  tízéves koráig Barguzinban élt és a nagyapjától hallott egy külföldi költőről. Nagyapja megmutatta neki annak sírhelyét is, a barguzini ótemetőben. Amikor Kéri – néhány segítő társával és ennek ismeretében – előzetes bejárásra Barguzinba utazott ez a Vinokur csatlakozott hozzá és a temetőben legelésző tehenek között másfél méter pontossággal (mint később kiderült!) megmutatta azt a helyet, ahol az állítólagos költő sírja volt.

Amikor azután az expedíció megérkezett és munkához látott, rögtön a Vinokur által megjelölt hely közelében kezdték el a kutatóárkok kijelölését és az ásatást. Így már július 17-én olyan csontvázra találtak, ami első ránézésre is (kiálló szemfog, alacsony termet) utalt arra, nem jöttek hiába. A csontokat napokig vizsgálva több mint húsz olyan jegyet találtak rajta, ami Petőfire jellemző volt.  Például Petőfi egyik barátja feljegyezte, hogy bár nagyon jól bírta a gyaloglást, hegyre felfelé menni nagyon nem szertett, ekkor igen hamar kimerült. Ennek oka a bal térdkalácsának veleszületett hiánya volt. Ezt valóban nem találták meg. Megtalálták viszont a lábszáron és egyik bordáján Petőfi gyerekkori sérüléseinek nyomát és más rá jellemző ismertetőjegyeket is.”

 

Adatok PETŐFI SÁNDOR és a barguzini ALEKSZANDR STYEPANOVICS PETROVICS azonosságának vizsgálatáról.. I. rész

 

„Még 17-én hétfőn, délután az 5-ös szelvényben előtűnik egy koponya - koporsó nélkül. Tátott szájú, európai, keskeny, gracilis arcú, baloldalt hatalmas, agyarszerű szemfog,.…tarkója alatt fekete, őszes, göndör hajtinccsel. 

..
Salamon Henrik: Petőfi koponyája és rendellenes fogazatának meghatározása. 
Fogorvosi Szemle. Az 1923. február 29-i ülés szövege. „...A koponya általában fölfelé szélesedő ...homloka keskeny, magas, domború, előrehajló; szemgödrei nem nagyok, szeme mélyen ülő, az orrtő behorpadt, az arccsontok kiállóak, az arc hosszúkás, keskeny, az álla hegyes és kissé keskenyedő, fogai nagyok, hófehérek... a bal szemfoga erősen kiáll a sorból..."

dr. Straub Imre orvos magával hozta az összeírt kortárs leírásokat:

  • kb. 162 cm (ez 165),
  • balkezes,
  • hosszú nyakú,
  • vékony arcú,
  • magas homlokú,
  • fekete, göndör hajú,
  • rugalmas csípőjű,
  • sovány mellkasú,
  • bal szemfoga agyarszerű, kiálló,
  • tbc-hajlam,
  • bal lábára sántított hegyre felfelé menet, 

Balkezességét Latimer állapítja meg az izomtapadások helyéből. Hajtincs fekete és kicsit őszes. Tbc-nyomok a csontokon. Bal lábszárán alul gyerekkori csonthártya-gyulladás nyomai és torziós csontelfordulás. Bal térdkalácsa hiányzik! (az ilyen tulajdonsággal bíró ember nehezen tud hegyre fel menni.) Simpson matematikus is kiszámította a dagerotípia arcelfordulását: 17 fok balra, 2 fok lefelé. Úgy fényképezi le a koponyát: tökéletesen beleillik a fényképbe. /nemzetihirhalo.hu

F KAR19890731008

 

Foto Karáth Imre /index.hu/

petofi fog

Petőfi koponyája a kiálló szemfoggal Fotó: Ujvári Sándor/hetihirek.hu/2015/04/27/

 

A). A fogak, különösen a bal szemfog teljes egyezést mutat az irodalomból ismert adatokkal (Jókai Mór olyan jellemzőnek tartotta Petőfi Sándor fogazatát, hogy egy ásatás alkalmával, csupán ennek alapján is megtalálhatónak tartotta tetemét egy tömegsírban. A Pesti Hírlap 1902/4. számában így írja le: „Petőfi felső fogsorában bal felől egy szemfog ferdén, előre nőtt, valóságos kis agyarat képezett, ez a kiálló fog nevetésének olyan szatír kifejezést adott.“ Gyerekkori barátja, Dr. Sas István, így ír róla: „Bal szemfoga igen előre állt.“)

 

„Kéri Edit, a barguzini Megamorv Bizottság tagja 2011 júniusában bement a Magyar Tudományos Akadémiára és tudakozódott a Petőfi-kutatók által közismert tényként elfogadott és az ottani irattárban, borítékban őrzött Petőfi-hajtincs után. Babus Antal osztályvezető írásba adta, hogy a kézirattár állományában ilyet nem őriznek. Ezt követően Kéri Edit hozzájutott Kalla Zsuzsa-Ratzky Rita Beszélő tárgyak - a Petőfi család relikviái című könyvéhez, amiben fényképpel és ragszámmal szerepel a költő és Szendrey Júlia hajtincse. Ennek birtokában ismét bement az Akadémiára, ahol Tóth Gábor osztályvezető-helyettes sikeresen megtalálta a borítékot benne a hajtincsekkel, ám Babus Antal azóta sem engedélyezte egyetlen hajszál vizsgálatát sem. /rovasirasforrai.hu/kitekintő/

 

B). 1866-ban, Felix Wiszniewski, Szibériából hazatérő lengyel száműzött hírt hoz Petőfi Sándorról: közli, hogy ott szerzett információi szerint Szibériában él, hadifogolyként. Levele nyomán Jókai Mór 1867-ben, a Vasárnapi Újságban teszi szóvá Petőfi Sándor felkutatásának erkölcsi imperatívuszát.


 C). Fontos tudnunk, hogy az 1823. január 1-én született Petőfi Sándort Kiskőrösön Alexander Stephanus Petrovics néven anyakönyvezték. Ez ma is bárki által ellenőrizhető tény.

 Az első világháború során számos magyar hadifogoly került Szibériába. Köztük Svigel Ferenc, aki egy fényképet hozott magával, amely szibériai temetőben készült. A kereszten Alexander Sztyepanovics Petrovics neve szerepel, őrnagy és költő megjelöléssel. A halál dátuma 1856. Svigel joggal remélhette, hogy megdicsőül hazájában, ennek ellenére megszégyenült.

 

D). L. J. Eliaszov, szovjet (burját) néprajzkutató, egyetemi tanár 1937-ben Barguzinban folytatott gyűjtőmunkája során találkozott a Barguzinban eltemetett idegen őrnagy és költő, Alexander Sztyepanovics Petrovics emlékével. Adatközlői, akik még életében találkoztak a titokzatos idegennel, beszámoltak arról a vallomásáról, amit a hozzá közel állók hétpecsétes titokként kezeltek, és csak halála után közölték: Petrovics egy távoli országból érkezett, ahol egy Franc nevű királlyal háborúzott.


E). Burjátországban, (Barguzinban) elevenen él az idegenből érkezett, titokzatos hadifogoly őrnagy és költő emléke. Két évvel később, 1939-ben ugyanez az Eliaszov A.V. Gurevics-csel publikált egy Bajkál-környéki kötetet. Barguzinban Gurevics 1928-ban gyűjtött, és feltűnt neki, hogy az egyszerűbb versek között néhány tehetséges költőre utaló vers is mutatkozik. Ezeknek a többi közül esztétikailag kiugró verseknek (Rózsaszirmok, Álmok, Szomorú volt az életem, A szökevény, Láttam boldog embereket, Erős az én lelkem, Hattyúdal) szerzőjét a különböző ,,nótafák" a következő neveken említik: Petrovics, Pefitajev, Zander, Peterfi, Petr Petrovics, Zainder). E versek közül kettőt - Álmok, Szomorú volt az életem - két évtizeddel ezelőtt eljuttatták a verstan egyik legnagyobb magyar tudósához, a debreceni egyetem professzorához, az MTA doktorához, Szuromi Lajoshoz, aki tudott oroszul, és akinek a felesége, Együd Éva orosz nyelv és irodalom tanár volt. A Petőfi teljes költészetét átfogóan ismerő verstan-professzor elmélyült az anyagban és a neki átadott - Álmok - című orosz versnek megtalálta a párját Petőfi magyar költészetében. Címe: Véres napokról álmodom. A két vers üzenete azonos, azonos ritmusuk, és Petőfi teljes költészetében egyedülálló, azonos stílusjegyekkel bírnak. Szuromi Lajos szerint nincs az a hamisító, aki ezt a nagyfokú azonosságot produkálni tudta volna. Tehát az orosz nyelvű vers szerzője nem lehet más, mint maga Petőfi Sándor, aki örök hallgatásra ítélten kilétét nem fedhette fel, de aki ezzel a verssel üzenhetett a távolba, az otthon maradt, értő barátoknak, Jókainak, Aranynak, akik azonnal fel kellett e versben ismerjék őt.

 

„Az ismeretlen szerzőnek ismernie kellett a Véres napokról álmodom című Petőfi-verset. A sorok száma, a strófák mérete, száma, a jambusi metrum, az ebben meghúzódó, szólam vezette tagolás, a Petőfi költészetében spontán működő bimetrizálás, a 8/9-es periódus - így együtt hibátlan orosz nyelvi visszaadásban a tudományos mélységű elemzést is képes lenyűgözni. Petőfitől mindez természetes volna, egy imitátortól csak szolgai másolás esetén képzelhető el. De az bizonyos, hogy a reálisan föltételezhető ál-Petőfi sem volt közönséges utánzó, bravúros változatokkal kezeli például a motívumkincset… Ál-Petőfinek hogyan jutott volna eszébe 8/9-es jambusi periódusokban írni verset Petőfiről, amikor a költőnek összesen egy ilyen verse van, a Véres napokról álmodom...? Annak esélye, hogy szándékosan ilyen verselési kuriozitást keresett megszállott célja érdekében, egyénítőt, költőtársakat lépre csalni képeset, átlag műveltségű olvasók számára teljesen közömböset - számunkra semmi. Ha ennek elfogadásától függne a szerzőség megítélésének kérdése, habozás nélkül Petőfit ismernénk el szerzőnek”  - See more at: /maszol.ro/index.php/kisebbsegben/33604-kisebbsegben-de-hol-vannak-a-versek#sthash.VAG29NdS.dpuf

 

 
É). 1989-ben, egy Moszkvában élő, de gyermekkorát Barguzinban töltő idős férfi, J.D. Vinokur, a Morvai Ferenc vezette expedíció tagjainak megjelöli a barguzini temetőben azt a helyet, ahol ő még gyermekkorában látta Alexander Sztyepanovics Petrovics sírját. Az expedíció vezetői máshol kezdik az ásatásokat. 192 négyzetmétert feltárnak, benne 28 sírt. A kiásott tetemek döntő többségükben mongoloid embereké. De előkerül a dekabrista forradalmár, M.K. Küchelbecker és kislányának koporsója is, benne a földi maradványokkal. Végül - másfél méterre a Vinokur bácsi által megjelölt helytől -, 170 cm-rel a föld alatt, koporsó nélkül eltemetve, egy 30-35 éves korában, vélhetően 1850-1870 között elhunyt európai, kétségtelenül férfi tetemére bukkannak. Mindenki tudja: Alexander Sztyepanovics Petrovics hamvai kerültek elő. /Az orosz vezetés megköszönte az expedíciónak a számukra jelentős orosz dekabrista költő felfedezését és díszes temetést rendeztek számára./

 


A történet azonban új fordulatot vehet. Morvaynak bizonyítania kellene, hogy  Petőfi Sándort koponyájával együtt temeti el.

 

„A félórás Morvai-expozé után szót kért Kéri Edit akinek elévülhetetlen szerepe volt már 1989-ben, a Morvai-expedíció létrejöttében, maga is ott volt a barguzini sírfeltárásnál, és megalakulása óta - idős kora ellenére - máig talán legaktívabb tagja a MEGAMORV Petőfi Bizottságnak. Miután szólt a magyar honvédek Szibériába történt elhurcolásának bizonyítékairól, Kéri Edit megdöbbentő kijelentést tett: 

,,Ezen a temetésen én nem veszek részt, ehhez a nevemet nem adom, mert a csontváz nincs Morvai Ferencnél. 2002. április óta Kiszely István egy kolostorban rejtette el." Majd Morvai Ferenchez intézte szavait: ,,Mit fogtok eltemetni, csirkecsontot?!" (A sajtótájékoztatóról készült videó-felvétel 50:00 percében) /blog.xfree.hu/

 

Kéry Edit indította el a nyomozást Petőfi után évekkel ezelőtt, ő volt az, aki sokakat megkeresett az expedició anyagi támogatásért.  Így jutott el Morvay Ferenchez, aki vállalta az expedíció anyagi terheit. Állítása szerint a koponya nincsen Morvay birtokában. Lehetséges, hogy a koponyáról készült másolatot helyezik a sírba.

 

Morajlik és süvít az őszies szél

 

Morajlik és süvit az őszies szél,
Zörgeti a leveles ágakat,
Mint a rab a kezére kovácsolt láncokat,
S a szél elsodorja szavaimat.

Ó, Júlia kedvesem, a gondolatok,
Mint a méreg, gyötrik lelkemet...* (olvashatatlan)

Halálom árán is kész vagyok
Visszanyerni örök szerelmedet.

Szívem sebét leszorítva, futottam véresen,
A szabadságot feláldozni érted.
Ó, igazságos Isten! Farkasként ordítok:
Szemed sugara áthatol szívemen
És kéklő fénye beragyog.

(Dupka György fordítása)

 

Az első világháború után Szibériában hadifogoly magyarok is éltek.
Nyaranta összejöttek a zsidó Vinokur földműves házában (Nála lakott egy
Dmitrij nevű magyar), ettek, szórakoztak, Petőfi verseket olvastak, aztán
felkeresték a temetőt, hogy fejet hajtsanak a magyar Sándor Petrovics emléke
előtt.

Tisztelettel
A. V. Tivanenko

/Petőfi - Dupka György, ungvári barátunk lefordította.../Facebook