Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A halálbüntetés kiszabásáról

2015.04.30

 Halálbüntetés kiszabásáról

 Írta és összeállította Szabó Gábor

Az emberi élet kioltása bűncselekmény. A kérdés az, hogy ha valaki mégis ezt megteszi, akkor azt lehet e őt ugyanilyen módon büntetni? Meg lehet ölni egy embert, csak azért, mert ő megölt egy másikat? És az nem lesz gyilkos, aki részt vesz az ítélet végrehajtásában? Az nem öl?

 Igyekszem a Biblia alapján ezt a kérdést megvilágítani. Más vallások, más erkölcsi rendszer szerint hoznak ítéletet. Az állam ebben az esetben vallási, vagy nem vallási alapokon álljon? Európában el van egymástól különítve az egyház és a világi hatalom, az ítélkezést nem a keresztény erkölcs, hanem a világi, Római Jog alapján álló Polgári Törvénykönyv szabályozza. A Római Jog pedig tartalmazza a halálbüntetés kiszabását. A Biblia is.

 

Emberi Jogok Európai Egyezménye

 

 Egyezmény az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről

Róma, 1950. november 4.

 

 I. FEJEZET JOGOK ÉS SZABADSÁGOK

 2. CIKK

 Élethez való jog

 

 1. A törvény védi mindenkinek az élethez való jogát. Senkit nem lehet életétől szándékosan megfosztani, kivéve, ha ez halálbüntetést kiszabó bírói ítélet végrehajtása útján történik, amennyiben a törvény a bűncselekményre ezt a büntetést állapította meg.

 

2. Az élettől való megfosztást nem lehet e Cikk megsértéseként elkövetettnek tekinteni akkor, ha az a feltétlenül szükségesnél nem nagyobb erőszak alkalmazásából ered:

 

a) személyek jogtalan erőszakkal szembeni védelme érdekében;

 

b) törvényes letartóztatás foganatosítása vagy a törvényesen fogva tartott személy szökésének megakadályozása érdekében;

 

c) zavargás vagy felkelés elfojtása céljából törvényesen tett intézkedés esetén.

 

 

Hatodik Kiegészítő Jegyzőkönyv

 az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezményhez, a halálbüntetés eltörléséről

 Strasbourg, 1983. április 28.

 Az Európa Tanács Tagállamai, az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről Rómában, 1950. november 4. napján kelt Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) e kiegészítő jegyzőkönyvének aláírói,

 tekintettel arra, hogy az Európa Tanács több tagállamában végbement fejlemények a halálbüntetés eltörlésének irányába mutató általános tendenciát fejeznek ki, a következőkben állapodtak meg:

 1. CIKK

 Halálbüntetés eltörlése A halálbüntetést el kell törölni. Senkit sem lehet halálbüntetésre ítélni, sem kivégezni.

 2. CIKK

Halálbüntetés háború idején Egy állam törvényhozása rendelkezhet halálbüntetésről háború idején vagy háború közvetlen veszélye idején; a halálbüntetést ez esetben is csak e törvényhozás által megszabott esetekben és előírt rendelkezéseknek megfelelően lehet alkalmazni. Ez az állam köteles az Európa Tanács Főtitkárával jogszabályainak vonatkozó rendelkezéseit közölni.

 3. CIKK

 Hatály felfüggesztésének tilalma E jegyzőkönyv előírásaitól az Egyezmény 15. Cikke alapján nem lehet eltérni. /www.echr.coe.int/

 „A törvény védi mindenkinek az élethez való jogát. Senkit nem lehet életétől szándékosan megfosztani…” De ha egyszer senkit sem lehet életétől megfosztani szándékosan, akkor az áldozatot gyilkosa milyen alapon foszthatta meg a saját alapvető emberi jogától? És ha egyszer ő ezt megtette, akár több emberen folytatólagosan elkövetve, akkor miért nem lehet hasonló szankciót vele szemben alkalmazni? Az eredeti Emberi Jogok Európai Egyezményében, 1950-ben, még a helyes állásponton voltak a politikusok. Mi történt, 1983-ig megvilágosodtak, vagy addigra meggyőzték őket a felforgató szervezetek képviselői, hogy az elkövető aktivistáikat gyakorlatilag bántatlanul hagyják tovább élni? 

 

 Fejezetek a halálbüntetés kiszabásáról

 „Már a középkorban is voltak, akik megpróbáltak enyhíteni a legsúlyosabb büntetések szigorán. Hódító Vilmos csak háborúban engedélyezte a kivégzést, békeidőben nem. Ezzel előfutárává vált a modern halálbüntetés-ellenes aktivistáknak, csakúgy, mint Bölcs Jaroszláv kijevi fejedelem, aki mélyen hívő keresztényként teljesen eltörölte a legsúlyosabb büntetést. Más uralkodók azonban szabad utat engedtek a kivégzéseknek. A 16. században VIII. Henrik uralkodása alatt nem kevesebb, mint 72 ezer kivégzést hajtottak végre - köztük volt az uralkodó hat felesége közül kettő, Boleyn Anna és Catherine Howard, akiket lefejeztetett. (Előbbit felségárulás és vérfertőzés, míg utóbbit házasságtörés vádjával.) Halálos bűnnek számított ekkoriban a zsidókkal kötött házasság is, de halálbüntetés járt az olyan főben járó vétkekért, mint a tiltott fakivágás vagy a nyúlketrecek kifosztása (összesen 222 bűncselekményt szankcionáltak ezen a módon Angliában a 18. századig).

A reformáció elterjedésével kezdtek megfogalmazódni érvek a kivégzés szükségességével szemben is. A középkori társadalmakban a büntetés célja elsősorban a megtorlás volt. Ebből a szempontból nehéz cáfolni, hogy a kivégzés logikus és arányos válasz a gyilkosságra. Több vitalehetőséget kínált azonban a megelőzés kérdése. A halálbüntetés pártolói szerint egyértelmű, hogy a kivégzéseknek általános visszatartó ereje van. Emiatt sokáig a halálos ítéletek végrehajtása nyilvános esemény volt Európa-szerte. Az ellenzők egyik kedvenc anekdotája szerint - amelyet Kelemen László jogpszichológus idéz Miként vélekedünk a jogról? című könyvében - azonban nincs ilyen összefüggés.

 A 18. században egyszer Londonban, miközben a nép egy zsebtolvaj kivégzését figyelte, annak társai - a csődületet kihasználva - alaposan kifosztották a polgárokat. A kivégzés ugyanakkor nyilvánvalóan alkalmas arra, hogy az elítéltet meg­akadályozza az újabb bűncselekmény elkövetésében (ami a tényleges életfogytiglan esetében nincs így, hiszen a fogva tartott elvileg megszökhet, vagy a börtönön belül követhet el újabb bűncselekményt).

A végrehajtott halálbüntetés természetesen az elkövető megjavítására nem alkalmas, sőt arra is volt példa, hogy egy látszólag sikeresen kivégzett tolvaj, akiről csak a boncolásnál vették észre, hogy él, meglopta azokat az orvosokat, akik őt befogadták.

A halálbüntetés-ellenes mozgalmak a 19. században lettek először széles körben népszerűek. Korábban európai filozófusok - például Morus Tamás, Montesquieu és Voltaire - írtak erről először, valamint hívő, elsősorban kvéker tudósok. Cesare Beccaria olasz filozófus fogalmazta meg azt az alapállítást, hogy az államnak nincs joga elvenni senkinek az életét. A Toszkán Nagyhercegség volt az első tartomány, ahol a felvilágosult II. Lipót nagyherceg (későbbi osztrák császár) megtiltotta a halálbüntetést. Ez a gondolat a 20. század második felére kizárólagossá vált Európában, ahol a halálbüntetést az élethez való jog és a kegyetlen büntetési módok tilalma alapján teljesen betiltották.

A világon jelenleg 97 ország törölte el teljesen a halálbüntetést. Emellett 8 olyan állam van, ahol csak rendkívüli körülmények között alkalmazzák (például Izrael, ahol az állam történetének egyetlen kivégzett bűnözője Adolf Eichmann náci háborús bűnös volt, 1961-ben). 36 országban van ugyan halálbüntetés, de már nem alkalmazták legalább tíz éve, míg 57 államban jelenleg is zajlanak kivégzések. Ez utóbbiak között Fehéroroszország az egyetlen európai állam (lásd mellékelt ábránkat).

Az Amnesty International adatai szerint jelenleg több mint 18 700 ember ellen van érvényben halálos ítélet a világon. A legtöbb kivégzést Kínában hajtják végre (becslések szerint évente több mint négyezret), a második helyen Irán áll (360-400), míg a harmadik Szaúd-Arábia (68-100).”/Fejezetek a halálbüntetés történetéből/hetek.hu/

 

Tóth J. Zoltán

A halálbüntetés az ókorban /Részlet/

A római jogban a halálbüntetés ún. „rendes büntetés” („poena ordinaria”) volt, vagyis bűncselekmények kisebb-nagyobb csoportjára általános jelleggel alkalmazták ezt a szankciót. Kialakulására nézve a halálbüntetést a római jogban kettős eredetre: egyrészt a magánbosszú visszaszorításának igényére, másrészt szakrális gyökerekre vezethetjük vissza.

  Ami az elsőt illeti: a régebbi korokban (az állam előtti lazább szerveződésekben) általánosan elterjedt volt egy közösség valamely tagját sértő cselekedetek közösség általi megbosszulásának intézménye, amely sokszor nemzedékeken át tartó törzsi viszályokhoz, egymást követő megtorlások, bosszúk és viszontbosszúk évtizedeken (vagy akár évszázadokon) át tartó sorozatához vezetett. Az egymáshoz addig csak lazábban tartozó közösségek állammá alakulásával azonban a hatalmat gyakorló (vagy azt ténylegesen gyakorolni akaró) állami szervek részéről felmerült az az igény, hogy a jogszolgáltatást ténylegesen a maguk kezébe vegyék, és megszerezzék egy adott terület lakossága felett a tényleges főhatalmat. Ehhez viszont vissza kellett szorítani a magánbosszút, úgy azonban, hogy az eddig e kiváltságot élvező nemzetségek, törzsek, klánok stb. ne érezzék azt, hogy jogaik csorbultak volna. Vagyis a represszió szokásjogilag kialakult formáit az ilyen, állammá szerveződött közösségek irányítóinak át kellett venniük, el kellett fogadniuk, különben az állami szervek jogszolgáltató funkciójának hallgatólagos elismerése nem történt volna meg, és a háborúskodások tovább folytatódtak volna. Mivel pedig a szokásjog alapján a „jogsértések” jó részének a szankciója (a pénzbüntetés – pontosabban ekkor még a magánbosszú megváltása, az ún. compositio – mellett) a halálbüntetés volt (és persze mert a kor uralkodó eszméje amúgy is a tálió elve volt), ezért a kialakuló államok – és így persze a kialakuló római állam is – széles körben alkalmazta ezt a szankciófajtát.

 A római jogi halálbüntetés másik gyökere pedig a római vallásban keresendő. A rosszcselekedetet elkövetett személy megölése ugyanis eredetileg nem büntetés volt, hanem az isteneknek bemutatott áldozat. (Nem véletlenül nevezték a bűnöst Rómában „sacratusnak”, azaz „áldozatnak”.)[10] Ha ugyanis valaki a vallás előírásaival szemben cselekedett, azaz a vallás („fas”), ezáltal pedig – közvetlenül vagy közvetve – az erkölcs („mos”) ellen bűnt követett el, az az istenek haragját nem saját maga ellen vívta ki, hanem azon közösség ellen, amelynek a tagja volt. Az isteneket a közösségnek kellett kiengesztelnie, erre pedig a legcélszerűbbnek az mutatkozott, hogy azon tagját áldozzák fel (szó szerint) az isteneknek, aki vétkezett. A halálbüntetés tehát eredetét tekintve egyáltalán nem volt „büntetés”, a bűn pedig, amit követett, eredetileg nem jogi értelemben vett bűncselekmény, hanem vallási értelemben felfogott bűn volt.

  A római jog a bűncselekmények két fajtáját különböztette meg: a delictumokat és a crimeneket.Delictumoknak a magánüldözés, crimeneknek pedig a közüldözés alá eső bűncselekményeket nevezték. Az előbbi kategóriába tartozókat általában nem érezték olyan súlyúnak, hogy megbüntetésük kötelező kell legyen, és ezek a bűncselekmények a közösséget rendszerint nem is sértették, éppen ezért a delictumok elkövetőinek felelősségre vonására csak akkor került sor, ha ezt maga a sértett (esetleg a bűncselekménnyel valamely egyéb módon érintett) kifejezetten kívánta. Ekkor ugyanúgy meghatározott keresetet kellett beadnia, mintha valamilyen magánjogi jellegű követelése lett volna, emiatt viszont a delictumok és az azok folytán keletkezett jogviszonyok nemigen különböztek a magánjogi jogviszonyoktól.[11] Ha viszont a jogellenes cselekmény olyan súlyú volt, hogy az elkövető megbüntetését a közérdek („utilitas publica”) védelme érdekében nem lehetett a sértett vagy az egyéb érdekeltek (például az emberölés áldozatának hozzátartozói) akaratától függővé tenni, esetleg a sérelem nem is konkrét személy, hanem a közösség egésze ellen irányult („crimina”), akkor az állam az üldözést és a szankcionálást maga vette kézbe.  E két kategória a királyságtól kezdve egészen a dominatus legvégéig létezett, csak az e kategóriákba tartozó konkrét bűncselekmények köre változott korszakról korszakra.

 Az archaikus korban a crimenek és a delictumok megkülönböztetése még viszonylagos volt, és a büntetés is őrizte még szakrális jellegét. Például a XII táblás törvény szerint a veteményesek megrontóit (akik éjszaka más veteményesét learatják vagy feldúlják), illetve a feleségét eladó férjet Ceres istennőnek („suspensum Cereri necari”), a telkek határának jelölésére hivatott határkövet, a szentnek tartott „terminust” elmozdító személyt pedig Terminus istennek kellett feláldozni. A „feláldozás” módja az akasztás volt, melyet a XII táblás törvény „arbori suspendere” („fára felfüggesztés”) néven említ, később azonban egyszerűen csak „furcának” („villás büntetésnek”) hívták a rómaiak. A vallást sértő egyéb bűncselekményeket ekkor még rendszerint ugyancsak halállal büntették: idetartozott például a sacrilegium (a szent dolgok /”res sacra”/ meggyalázása /ellopása, megrongálása/), a „malum carmen incantare” („gonosz varázsének ráolvasása”), a „fruges excantare” (más termésének ártó varázsénekkel való megrontása) és az is, ha a Vesta-szűz szüzességi fogadalmát megszegi. Ez utóbbit olyan súlyos bűnnek tartották, hogy a Vesta-szüzet a Vicus Sceleratuson egy föld alatti üregbe tették, adtak neki egy kenyeret, egy korsó vizet és egy korsó olajat, majd elföldelték. Nyilvánvaló, hogy a szerencsétlen, miután vize elfogyott, pár napon belül szomjan halt.[12] Mellesleg pedig ezután azt a férfit is, aki a szüzességét elvette, kivégezték.

 Már ekkor halállal büntették a szándékos emberölés („parricidium”) elkövetőjét, ha azonban valaki csak gondatlanságból vagy véletlenül oltotta ki egy másik ember életét (e kettő között a római jog ezen szakaszában még nem tettek különbséget), akkor még kártérítést sem kellett fizetnie. Ennek oka az volt, hogy a rómaiak szerint egy ember élete nem fejezhető ki pénzben, ezért a más halálát nem szándékosan okozó személlyel szembeni következmény legfeljebb annyi volt, hogy egy állatot kellett áldoznia az isteneknek. Különösen súlyos bűncselekménynek minősült viszont a rokongyilkosság (egyes források csak ezt tekintik „igazi” parricidiumnak), melynek a büntetése az ún. „zsákbavarrás” („culleus”, „poena cullei”) volt. Ezt úgy hajtották végre, hogy a bűnöst egy marhabőr zsákba tették, egy kakas, egy kígyó, egy kutya és egy majom mellé, a zsák száját összekötözték, majd a zsákot, benne a bűnössel, a Tiberisbe vetették.

 Ugyancsak halálbüntetés járt annak is, aki a hazáját árulta el. A perduellio („hazaárulás”) körébe tartozott a XII táblás törvény szerint az ellenség felbujtása Róma megtámadására, illetve római polgár kiszolgáltatása az ellenségnek, ám valószínű, hogy e bűncselekmény alkalmazási köre egyéb cselekedetekre is kiterjedt. A hazaárulót egy fához kötözték, és ott halálra ütlegelték. Ezenkívül már a római jogban is léteztek katonai bűncselekmények (természetesen ekkor még nem így nevezték őket), amelyek hasonlóak voltak a hazaáruláshoz, ám csak katonák követhették el ezeket. E bűncselekményeket összefoglaló néven proditiónaknevezték, és idetartozott például a katonai szolgálatban tanúsított engedetlenség. A proditio büntetése bárddal való lefejezés volt.

 Az archaikus római jog – a többi ókori jogrendszerhez hasonlóan – ismerte és alkalmazta a tálió elvét (ius talionis). Ez a halálbüntetés esetében (a parricidiumon kívül) a szándékos gyújtogatás büntetése során volt megfigyelhető, ennek a büntetése ugyanis a tűzhalál („vivi crematio” – „élve elégetés”) volt. Szokták ezt „máglyahalálként” is emlegetni, ez azonban azért nem pontos, mert a gyújtogatót lehetőség szerint abba a tűzbe kellett vetni, amit ő maga gyújtott, és csak ha ez már kialudt, akkor kellett új tüzet rakni, és – jobb híján – abban elégetni a gyújtogatót.

Ismerte a királyság-kori Róma joga a Tarpeii-szikláról való letaszítást („praecipitatio e saxo”) is. Ezzel sújtották a hamis tanút, a hamis bírót és a tolvaj rabszolgát. E büntetés közösségi jellegű szankció volt (egyfajta „népítélet”), melyet a közösség egésze maga hajtott végre.

 Formailag nem minősült halálbüntetésnek, de gyakorlatilag azzal volt egyenértékű a közösségből való kitaszítás, az ún. „sacer esto”; ugyanis akit „homo sacernek” nyilvánítottak, azt bárki bárhol megölhette, ha pedig elhagyta Rómát, védtelenné vált, ami gyakorlatilag ugyanilyen következménnyel járhatott. De ha életben is maradt, nagyon gyakran elfogták és eladták rabszolgának, és senki sem védte meg, mivel nem volt közössége, ahova tartozott volna. A sacer esto egy későbbi fajtája az „aquae et igni interdictio” volt, mely tulajdonképpen feltételes halálbüntetést jelentett. Ebben az esetben ugyanis a halálra ítéltnek megengedték ugyan, hogy elhagyja Rómát, ám ha ezt nem tette meg időben, vagy ha visszatért és elfogták, a halálbüntetést végrehajtották rajta.

Végül a halálbüntetés körében kell megemlíteni az archaikus korban egyedüli azon delictumot, melynek elkövetője – kilétének felderítése után – számíthatott a halálra: ez pedig a lopás (furtum). Elvileg – a sacer estóhoz és az aquae et igni interdictióhoz hasonlóan – ez sem tartozik a halálbüntetés körébe, mégis célszerű itt megemlítenünk. Az éjszaka tetten ért tolvajt ugyanis bárki szabadon megölhette, tehát a jog által felhatalmazottan annak halálát okozhatta. Ez tulajdonképpen a magánbosszúnak a jog által is szentesített formája, amely ebben az időben még egyébként is – minden tiltástól függetlenül – általánosan elterjedt gyakorlatnak számított, ám jelentősége fokról fokra csökkent, míg végül teljesen eltűnt. Érdekesség azonban, hogy a nappal tetten ért tolvajt már nem volt szabad megölni, azt a bíróság elé kellett állítani; ebben az esetben a büntetés megkorbácsolás és esetleg rabszolgaságba taszítás volt. A tetten nem ért tolvaj pedig mindössze az ellopott dolog kétszeresét (duplum) volt köteles megfizetni. Ez alól egyetlen kivétel volt: a rabszolga; ha ugyanis egy rabszolga követett el lopást, le kellett őt vetni a Tarpeii-szikláról.” /jesz.ajk.elte.hu/ jegyzetek az eredeti dokumentumban/

 

A házasságtörő nő története János evangéliumából

 

   3 Az írástudók és a farizeusok pedig egy asszonyt vivének hozzá, akit házasságtörésen kaptak vala, és a középre állítván azt,

   4 Mondának neki: Mester, ez az asszony tetten kapatott, mint házasságtörő.

   5 A törvényben pedig megparancsolta nekünk Mózes, hogy az ilyenek köveztessenek meg: te azért mit mondasz?

   6 Ezt pedig azért mondák, hogy megkísértsék őt, hogy legyen őt mivel vádolniok. Jézus pedig lehajolván, az ujjával ír vala a földre.

   7 De mikor szorgalmazva kérdezék őt, felegyenesedve monda nekik: Aki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ.

   8 És újra lehajolván, írt vala a földre.

   9 Azok pedig [ezt] hallván és a lelkiismeret által vádoltatván, egymásután kimenének a vénektől kezdve mind az utolsóig; és egyedül Jézus maradt vala és az asszony a középen állva.

  10 Mikor pedig Jézus felegyenesedék és senkit sem láta az asszonyon kívül, monda neki: Asszony, hol vannak azok a te vádlóid? Senki sem kárhoztatott-e téged?

   11 Az pedig monda: Senki, Uram! Jézus pedig monda neki: Én sem kárhoztatlak: eredj el és többé ne vétkezzél! /Ján 8, 3-11/

 

Jézus vajon elfogadhatatlannak tartotta a halálos ítéletet?

A történetben a bűnös asszony csak mellékszereplő. A farizeusok csapdát állítottak Názáreti Jézusnak: ha a bűnös asszonyra azt mondja, hogy ne végezzék ki kegyelemből, akkor Ő vétkezik Mózes törvénye ellen, ami ezt kötelezően elrendeli. Ha azt mondja, hogy a Törvény szerint végezzék ki, akkor szembekerül a messiási elhivatottságával, a szabadítással. Jézus Krisztus nem tiltotta meg a halálos ítélet végrehajtását, csak annyit mondott, hogy aki közülük nem bűnös, az vesse először rá a követ. Ezek után elkezdte a porba leírni sorra a vádlók bűneit. Azok megszégyenülve egymás után távoztak. Jézus, aki nem volt bűnös, Szabadítóként megbocsátott az asszonynak, de figyelmeztette, hogy többé ne vétkezzen.

Ezért a Názáreti Jézus nem eltörölte a halálbüntetést, hanem kegyelmet gyakorolt, feltételekkel, ami ugyebár nem ugyanaz.  

 

 Az állami ítéletvégrehajtás alapja Mózes könyvében

 

   1  Azután megáldá Isten Noét és az ő fiait, és azt mondá nekik: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet.

   2  És féljen és rettegjen tőletek a földnek minden állatja az égnek minden madara: minden ami nyüzsög a földön, és a tengernek minden hala kezetekbe adatott;

   3  Minden mozgó állat, amely él legyen nektek eledelül; amint a zöld füvet, nektek adtam mindazokat.

   4  Csak a húst az őt elevenítő vérrel meg ne egyétek.

   5  De a ti véreteket, amelyben van a ti éltetek, számon kérem; számon kérem minden állattól, azonképpen az embertől, kinek-kinek atyjafiától számon kérem az ember életét.

   6  Aki ember-vért ont, annak vére ember által ontassék ki; mert Isten a maga képére teremté az embert.

   7 Ti pedig szaporodjatok és sokasodjatok, nyüzsögjetek a földön és sokasodjatok azon./1Móz 9: 1-7/

 

Isten a maga képére teremtette az embert, ezért a gyilkosságot a bűnös kivégzésével toroltatta meg. Aki emberéletet kiolt, az Isten képmását támadja meg. A Miindenható, Örökkévaló Isten azonosul az áldozattal, aki az Ő képmása és ezért a saját maga ellen irányuló támadásnak értékeli a gyilkosságot. Ezért rendelte el a halálbüntetést. A gyilkosok megbüntetése az államszervezet, mint erőszakszervezetnek bibliai alapja. A magán bosszúállás helyett létrehozták a központi ítélethozatalt és végrehajtást. A kivégző személyzet ezért nem emberölő, hanem az isteni rendelés végrehajtója. A Noéval kötött szövetség minden népre vonatkozik, nem csak a zsidókra. Amikor az állam nem tesz eleget ennek az isteni rendelésnek, akkor magával a Teremtővel kerül szembe. Erre minden keresztény elkötelezettségű pártnak figyelnie kellene.

Nagypolitikai szempontból is fontos lenne a halálbüntetés visszaállítása. Jelenleg, ha egy állam, vagy szervezet felforgató tevékenységet, zűrzavart idéz elő, mondjuk gyilkosságokkal is, akkor az hivatalosan nem torolható meg, az elkövetőknek nem kell számolnia életük elvesztésével. Évek múltán, a helyzet megváltozásával reménykedhetnek a szabad életben a lefogott bűnözők.

 

Éhezne is a PS3-ért a norvég tömeggyilkos

 „Elégedetlen fogva tartásának körülményeivel a norvég tömeggyilkos. Anders Behring Breivik levélben követel modernebb játékkonzolt, karosszéket, számítógépet, magasabb összegű ellátmányt, különben nem eszik.

Éhségsztrájkkal fenyeget Anders Behring Breivik, a norvég tömeggyilkos, ha nem javítanak fogva tartásának körülményein. A 2011. július 22-én a norvég fővárosban és Utoya szigetén 77 embert meggyilkoló férfi 21 éves börtönbüntetését tölti, de elégedetlen fogva tartásának a körülményeivel - jelentette az AFP francia hírügynökség.

Breivik kínzóként jellemezte helyzetét, és jobb sétálási körülményeket, a külvilággal való kapcsolattartás biztosítását, egy szófát vagy karosszéket, illetve PlayStation 2-esének 3-asra cserélését követeli. Meg jobb játékokat. „Hozzáférést felnőtt játékokhoz, amiket én választhatok ki” - írta egy, az AFP birtokába került levélben, amelyben követeléseinek 12 pontos listája is szerepel.

„Más (rab) játszhat felnőtt játékokkal, miközben nekem csak kevésbé érdekes, gyerekeknek valókkal szabad. Például a Rayman Revolution hároméveseknek való” – írta az írógépen gépelt levélben. Az írógép helyett is inkább egy számítógépet szeretne, és havi 300 koronás (11 ezer forint) ellátmányának megduplázását, hogy többet költhessen postaköltségre. Pokoli körülményekről, éhségsztrájkról, és egy hamarosan eljövendő norvég náci rezsimről is ír, ami szerinte majd bosszút áll érte a büntetés-végrehajtás felelősein.”/origo.hu/

 

 Britek: Orbán halálbüntetést és munkatáborokat akar

PROPELLER ÁPRILIS 29., 16:07 61 HOZZÁSZÓLÁS 1796 MEGOSZTÁS 

„A magyar miniszterelnök vissza akarja állítani a halálbüntetést és munkatáborokat akar építeni a bevándorlóknak – ilyen címmel írt cikket a The Guardian Orbán Viktorról. A brit lap kiemelte, hogy a halálbüntetés ellentétes az európai uniós joggal, az új nemzeti konzultáció pedig egy bevándorlásellenes manifesztum, ami egyenlőségjelet tesz a bevándorlók és a terroristák közé. Orbán a bevándorlókat arra is kényszerítené, hogy táborokban dolgozzanak – idézte a hvg.hu szemléje.”propeller.hu

 Avokado hozzászólása: A halálbüntetés az Európai Unio jogrendszere szerint is visszaállítható

 AZ Antal-kormány 1992 nov.11.én aláirta az Európai Tanács tagjai által Rómában 1950.nov.4-én aláirt " Egyezmény az Emberi Jogok és Alpvető Szabadságjogok Védelméről" szóló egyezményt,majd ezt követően az Egyezmény 6.kiegészitő jegyzőkönyvet 1992.december 1.én.A Hatodik Kiegészitő jegyzőkönyv 1.cikke rendelkezik a halálbüntetés eltörléséről.Az Egyezmény 65.cikk (1) A magas szerződő felek az Egyezményt csak 5 évvel azt követően mondhatják fel,amikor annak részesei lettek. A Hatodik
Kiegészitő jkv.hatálya 1997.december 1-ével lejárt!!! Tehát a halálbüntetés vissza állitható! Ezzel a kormány élhetne az 1993.évi XXXI.tv. 3 & alapján!
Az EURÓPAI TANÁCS 32 TAGÁLLAMA KÖZÜL A HALÁLBÜNTETÉS ELTÖRLÉSÉT NEM IRTÁK ALÁ A KÖVETKEZŐ TAGÁLLAMOK: Belgium,Bulgária,Ciprus,Anglia,Észtország,Görögország,Lengyelország,Litvánia és Törökország.( 1994.október 15-i kimutatás az Emberi Jogok Európai Bizottsága által.) Tehát hazugság ,hogy M.o.tagállamként nem hozhat döntést a hallbüntetés visszaállitására!!! Köszönöm! /propeller.hu/nagyvilag/3097043-