Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A liberális demokráciákat mindig is egy oligarchikus elit irányította – Shawn Rosenberg a Mandinernek

2019.10.08

mandiner.hu/cikk/20191007_shawn_rosenberg_interju 

A liberális demokráciákat mindig is egy oligarchikus elit irányította – Shawn Rosenberg a Mandinernek/Szerkesztve/

2019. október 7. 17:10
 
 
 
„Túlélhet a liberális demokrácia? Igen. Túl fog élni? Valószínűleg nem. Ugyanis nem hiszem, hogy a liberális demokrácia képes lesz megmozgatni a szükséges erőket önmaga megóvására” – mondja Shawn Rosenberg a Mandinernek. A University of California professzorát a liberális demokrácia jelenéről és jövőbeli kihívásairól kérdeztük.
Új nemzetközi előadássorozatot indított a Mathias Corvinus Collegium Budapest Lectures címmel. Az első, demokrácia jövőjéről szóló vita egyik előadója Shawn Rosenberg, a University of California – Irvine politikatudomány és politikai pszichológia professzora volt, akit a liberális demokrácia kihívásairól kérdeztünk. Interjúnk!

***

Ön nemrég tartott egy előadást Portugáliában, ahol sajtóhírek szerint „a demokrácia halálát” hirdette meg. Mire alapozva fogalmazta meg ezt a borúlátó jóslatot?

A Politico cikke kissé megváltoztatta az érvelésemet, az evolúciós, „agyunkba van írva”-fajta irányba. De az előadásom valóban a demokrácia végéről szólt. Manapság sokan aggódnak a demokrácia helyzete miatt, elsősorban a jobb- és baloldali populizmussal kapcsolatban. Ezzel kapcsolatban először is fel kell tenni a kérdést, hogy általánosságban mi a liberális demokrácia felfogása és mik a populista mozgalmak? A populista mozgalmak nagyon világosan megtörik a liberális demokrácia határait. A liberális demokráciák ugyanis törékenyek, és a háttérben

mindig ott mozgolódnak a populista mozgalmak, amiket a liberális demokrácia időről időre elnyom.

Egyesek szerint a populizmus egyszerűen az állampolgárok érdekeinek képviselete. Amikor a gazdaság rossz, az emberek boldogtalanná váltnak, a fennálló rendszerek elvesztik a legitimitásukat és az emberek alternatívát keresnek. Sokan azt mondják, hogy a bevándorlás a fontos ok: a fennálló rendszerek nem feleltek megfelelően, és az emberek valami más megoldást kerestek. Ezek szerint a válaszok szerint ezek a kiváltó okok csak zökkenők az úton, és a demokrácia visszaesése nem hosszútávú gond. A migrációt megoldják, a populista pártok elvesztik a támogatottságukat – mondják ők. Szerintem viszont ez téves. Történelmileg talán igaz érvelés, de most már nem igaz.

Akkor ön szerint miért gyengül a liberális demokrácia?

Véleményem szerint azért törékeny a liberális demokrácia, mert az egy olyan világnézet, mely a világról, az egyénről, a társadalomról és a politikáról olyan felfogást ad, ami nagyon nehezen érthető az emberek többsége számára. A liberális demokrácia felfogása elvont, összetett, és az egyénről elsősorban gondolkodó, logikusan érvelő entitásként gondolkodik. Ezen felfogás alapján gondoljuk azt, hogy mindannyian egyenlők vagyunk, hogy önmagunkat irányítjuk és tudatos döntéseket hozunk. E szerint a társadalom különálló részek önszabályozó és működő rendszere. Úgy gondoljuk, hogy a társadalomban mindig lesznek belső eltérések és konfliktusok, ám ezeket a rendszer feldolgozza, változik és fejlődik. Ebben a kontextusban

a politika olyasfajta együttműködés, amely komoly egyeztetéseket és kompromisszumokat igényel.

És mindez nagyon bonyolult. Én úgy érvelek, hogy ahhoz, hogy mindezt megértsük és igazán értékeljük, rendszerező, elvont gondolkodásra lenne szükség – és az igazság az, hogy az emberek nem így gondolkodnak. Hét évtized politológiai kutatása lényegében arra jutott, hogy az emberek nagyon keveset tudnak a politikáról, és amit tudnak, azt nem értik. Ez pedig egy nagyon aggasztó konklúzió a demokratikus társadalmak számára. Ez idáig egyetlen politológus sem vonta le a következtetést azzal kapcsolatban, hogy ez mit is jelent, helyette kifogásokat kerestek a társadalom számára.

Ezek szerint ön az első igazán bátor politológus?

Én pszichológiát is tanultam, és a kutatásom pszichológiai szakirodalomra is épül. A pszichológia szerint az emberek konkrét módokon, egyszerű ok-okozati szerkezetekben gondolkodnak, fekete-fehér kategóriákba rendezve. Az embereket nem elvont gondolatok határozzák meg, hanem hogy mit csinálnak, mit mondanak, hogyan néznek ki és hol élnek. Ezek adják az egyén leírását, melyet meghatároz a környezetük, a kultúrájuk és a hagyományuk. A társadalom egy viszonylag stabil, nagyrészt homogén valami. Ugyanabba a csoportba tartozunk, és csoportként vannak közös jellemzőink, tehát

nagy vonalakban beszélhetünk arról, hogy vannak bizonyos közös vágyaink és igényeink.

Ebben az értelemben a kormányok feladata ezeknek az igényeknek a kiszolgálása. A kormány a nép akaratát tükrözi, mégpedig egy nagyon hierarchikus, szinte katonás módon gyakorolja hatalmát a nép nevében. Ez lényegében a populista politikafelfogás alapja is. És ez a felfogás nagyon tetszik az embereknek, ugyanis ez érthető, tükrözi a könnyen felvállalható értékeiket, továbbá az ezen felfogás által elvárt viselkedési formák könnyen teljesíthetők. Ez a világnézet megfelel az embereknek.

Tehát képtelenek vagyunk a liberális demokrácia által elvárt módon gondolkodni?

Ha az embereket arra kényszerítik, hogy a liberális demokrácia fogalmaiban gondolkodjanak, akkor összezavarodnak, félreértik, és ennek eredményeképp szorongani fognak és dühösek lesznek. Az embereket egy olyan világba kényszerítik, amelyet nem értenek. Ezzel szemben a másik alternatíva vonzó.

Akkor miért jött egyáltalán létre a liberális demokrácia, és hogyan maradhatott fenn ilyen sokáig?

Erre az a tömör válaszom, hogy azért maradhatott fenn eddig a liberális demokrácia, mert története során végig antidemokratikus volt.

A nyugati liberális demokráciákat mindig is egy oligarchikus elit irányította,

nevezetesen politikai, gazdasági, kulturális és oktatási elitek. Ezek az elitek jobb- és balközép nézeteket vallottak, de mind egyetértettek a társadalom és a politika alapvető játékszabályaival kapcsolatban. Ezek az elitek ez idáig képesek voltak a peremre szorítani mindenkit, aki nem értett egyet velük.

Mi történt tehát ezzel az elittel az utóbbi időben?

Az oligarchikus elit elkezdte elveszíteni hatalmát, és különös módon éppen azért, mert a huszadik század második felében sok társadalom egyre inkább demokratikussá vált. Egyre több és több hatalom került a néphez, mely egyre inkább emancipálva érzi magát. A hatalom hagyományos szerkezete szülő és gyermek, professzor és diák, munkáltató és munkás között ellaposodott, és a média közben „felrobbant”. Az elitek hagyományosan képesek voltak irányítani az üzeneteket, de az internet és a közösségi média hatására már nem képesek ezt megtenni. Immár nem tudják kiszorítani a nekik nem tetsző nézeteket. Ennek hatására pedig az emberek egyre inkább képesek döntéseket hozni, emancipálódásuk hatására pedig, azt hiszem, nem a liberális demokrácia mellett teszik le a voksukat, hanem a populista alternatívák mellett. Így értünk el a liberális demokrácia történetének végéhez.[...]

 

 

Abból, amit ön elmond, úgy hangzik, hogy az emberek jóformán nem is a politikával kapcsolatban hozzák meg „politikai” döntéseiket.

Egy másik kutatásomhoz mélyinterjúkat csináltam emberekkel, és különböző politikai kérdésekről beszéltünk, köztük a hatalommegosztás koncepciójáról. Megkértem őket, hogy magyarázzák el, hogyan működik a hatalommegosztás, amiről mindenki tanul az amerikai középiskolákban. A hatalommegosztás egy összetett fogalom, ami arról szól, hogy két különböző entitás, melynek körülbelül azonos hatalma van, valamifajta egyetértésre jutva hoz döntést. Megkérdeztem tőlük, hogyan születik ez vagy az a törvény? Arra jutottam a válaszaik alapján, hogy az emberek újraírják a dolgok definícióját egy olyan módon, hogy az érthető legyen számukra.

Az emberek ugyanis csak hierarchiában tudnak gondolkodni.

A válaszadók egyik része úgy felelt, hogy „hát igen, van ez a hatalommegosztás, de igazából úgy működik a dolog, hogy a kongresszus dönt, megmondja az elnöknek, mire jutott, és az elnök elmondja nekünk”. E szerint a felfogás szerint tehát az amerikai elnök csupán a kongresszus szóvivője a nép felé. Mások arra jutottak, hogy valójában az elnök dönt, aztán közli a kongresszussal, amely azt teszi, amit ő mondta. De a gondolat, miszerint az elnöknek és a kongresszusnak körülbelül ugyanakkora, egymástól független hatalma lenne – ezt nem tudták befogadni. Ezért az összetett gondolatot leegyszerűsítették egy olyan szintre, amit be tudtak fogadni. Még egy példa: az amerikai alkotmány alapvető része a szólásszabadság, ez az alkotmány első jognyilatkozata. Ha megkérdezik az amerikaiakat, hogy hisznek-e a szólásszabadságban, a döntő többség – felmérések szerint több, mint 90%-uk – azt feleli, hogy igen. Aztán ha megkérdezik tőlük, hogy egy olyan személy, aki a megkérdezettől nagyon eltérő nézeteket vall valamivel kapcsolatban tarthasson-e például nyilvánosan beszédeket, mi a válasz? Hogy nem. Taníthassanak-e iskolákban? Nem. Tarthassanak-e tüntetéseket? Nem. Hiába fogadják el az emberek a szólásszabadság absztrakt koncepcióját, amely szerint hogy eltérő vélemények és értékek nyilvános ütköztetéséből valami jobb eredmény születhet, valójában túl összetett nekik a gondolat. Számukra jó és rossz van. Miért hagyjuk, hogy valaki beszéljen, ha téved? Az emberek lefordítják a koncepciót a saját fogalmaikra.

A Politico cikke utalt arra, hogy az ön világnézete meglehetősen „defetista”. Valóban nem lát kiutat a liberális demokrácia számára?

Ebben eltér a szívem és az elmém álláspontja. Az elmémben rideg és elemző konklúziót hozok, amely körülbelül úgy szól, mint ahogyan azt az eddigi szavaimból is sejteni lehet.

Túlélhet a liberális demokrácia? Igen. Túl fog élni? Valószínűleg nem.

Ugyanis nem hiszem, hogy a liberális demokrácia képes lesz megmozgatni a szükséges erőket önmaga megóvására. Ebben az értelemben tényleg defetista vagyok. A tanulmányomnak és a készülő könyvemnek ezért is az a címe, hogy Az önmagát felfaló demokrácia. Ahogyan az emberek életkörülményei egyre demokratikusabbak, úgy fognak a demokrácia ellen szavazni. Ugyanis az emberek számára kényelmetlen dolog a demokrácia.Fotók: Gyurkovits Tamás

  

Fotók: Gyurkovits Tamás