Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Feltételezés Álmos fejedelem kievi palotájáról

2014.12.29

FELTÉTELEZÉS ÁLMOS FEJEDELEM KIEVI PALOTÁJÁRÓL

MAGYAR VEZETŐ SÍRJA AZ ARANY KAPUNÁL

 

 

Kezdetben találkoztak már a magyarok a térítő apostolokkal. Ezt bizonyíthatja egy hunoknak tulajdonított szíjvég.

Az internetes legenda szerint, egy kievi múzeumban található az a hun szíjvég, amelyen rovásírással van felvésve ez az ima. A rovásírás átírása után magyarul, nem hun nyelven szólal meg. Azért ez, a honfoglalás előttről származó ima lehet az első magyar nyelvemlékünk. A legenda dokumentumokkal való igazolása még várat magára, a szöveg „hun ima” néven terjed a világhálón.

„Miatyánk, Istenünk, bennünk van országod,
Előttünk szent neved, s törvény akaratod
Minden napunk gondját magadon viseled,
S bűneinket, mint mi es másnak, nekünk elengeded.
Te kezed vezet kísértéseken át,
s lefejti rólunk a gonosz járomát.
Tiéd e nagyvilág, össz hatalma, üdve
Mindöröktől kezdve legyen mindörökre.”

 magyarmegmaradasert.hu

Fettich Nándor: A kievi magyar fémművességről

„Az oroszok által képviselt történelemszemlélet kizárólagos előnyben részesítette a
szlávok államalkotó képességét. Hamisításoktól sem riadtak vissza. Például Kijev X. 
századi térképein az orosz krónikákban említett Ugorszkeje (Magyar hely!) területen 
álló Álmos palotája Olgin dvor-ként, vagy Oleg palotája-ként szerepel. Az ősi orosz 
krónikákban ezzel szemben Olmin dvor áll, ami Olma=Álmos alapon Álmos palotájaként értelmezhető. A szovjet régészeti irodalomban hivatalos irányzattá lett a magyarság szerepének teljes kikapcsolása a kievi államalakulásnak problémaköréből. Karger nagy  tizedes-templom helyén talált ősmagyar sírok publikációja ebben a kötetben az ősmagyarságnak az orosz krónikákban közölt kievi szerepével való konfrontálását 
kívánta volna meg. Artamanov, aki a magyarságnak a kazár birodalommal való kapcsolatának terjedelmes fejezetet szentelt (Istorija Chazar, 1962), amikor az orosz őskrónikák szövegében az Álmosra és a magyarokra vonatkozó helyhez ért, megszakította a szöveg ismertetését, illetve magyarázatát. Artamanov a magyarság déloroszországi szereplését kizárólag besenyő-kazár vonatkozásban tárgyalja és arra még csak kísérletet sem tesz, hogy régészeti anyagot történelmi forrásként szólaltasson meg, pedig az Ermitázs élén eltöltött évei alatt módja lett volna a magyar vonatkozású emlékanyag megismerésére. 


A régészeti leletek történeti forrásként való kiértékelése mind a magyar, mind a 
szovjet régészeknél módszertani hibákba szokott keveredni. A fémtechnikai 
körülményekhez nem értvén, a lelettárgyak funkciójával csak azon időponttól 
kezdődően foglalkoznak, amikor a lelettárgyak vagy sírokban, vagy rejtett kincsekbe 
kerültek. A tárgyaknak ezen időpontot megelőző két igen fontos életszakaszával már nem törődnek. Ezen két időszak egyike a tárgy előkészüléséig tart, másika pedig az idő, amely alatt a tárgy használatban van. 

Hogy arany vagy ezüstveretes szablya előkészítésében milyen félkészítményekre, 
technikai eszközökre és eljárásokra van szükség, a régészeti kutatásoknál szóba sem szokott kerülni. A lelőhelystatisztikákat egymagukban elégnek tekintik annak 
kijelentésére, hogy a palmettás nemesfémkészítmények a nemzetközi kereskedelem árucikkeként kerültek egymástól néha gyakran igen messzire fekvő helyekre. Egy régészeti absztrakciókban iskolázott régésznek eszébe se juthat, hogy a tarsolylemez sima lapjának előállítása sokkal körülményesebb és nehezebb munka volt abban az időben, mint a leggazdagabb mintának kicizellálása ugyanazon a lemezen. Ha tehát a nemesfém- és fegyvereszközletek forrásértékének megállapításáról van szó, a módszer azt követeli, hogy e tárgyak létrejöttének, használatának és földbekerülésének minden körülményére kellő figyelmet fordítsunk. 
A honfoglaló magyarsághoz kapcsolható régészeti leletanyag meghatározásánál igen könnyű helyzetben vagyunk. Már Hampel korában is minden kétségen felül állt, hogy a Vereckei-szoros alatt fekvő területek sűrűn, egymás közelében létesült kis temetők gazdag férfi és női sírja a honfoglaló magyarságtól származnak. Csakhamar az ország belsejében is elterjedt a jellegzetes, keleti színezetű nemesfém anyag, és arab dirhemek valamint nyugati érmek kíséretében lassanként a sírokba vándorolt. Már a földrajzi eltolódások is mutatták a leletek szempontjából, hogy ezek a nemesfémből készült tárgyak az őshazából hozott darabok voltak. A körvonalazott módszertani igény szemszögéből nézve egy több rétegű, de egységesen fejlődött fémművesség rendkívül erős koncentrálódása jellemzi ezt a termékeny nemesfémművességet. Ezt kiegészítik igen jellegzetes alakú fegyverek - szablyák, tegezek stb. -, amelyek a pusztai népek fegyvertörténetének egy jellegzetes fokát képviselik s elválaszthatatlanok a honfoglaló magyarságtól.
Mind a magyar, mind a külföldi honfoglaláskor-kutatás nagy mulasztása volt az 
őshazákban maradt, vagyis a honfoglalásban részt nem vett zárt magyar 
népcsoportoknak régészeti szempontból figyelmen kívül hagyása. Ugyancsak mulasztás volt a honfoglalásban résztvett és az ottmaradt magyar népcsoportoknak korabeli világkereskedelemben való intenzív részvétele régészeti és történelmi szempontból való kiértékelésének elmulasztása. Chorezmtől Grönlandig, Permiától az arab világ kereskedelmi helyeihez, Kievtől Krakón át Európa felé közlekedő kereskedői karavánok közt a magyar fegyverkereskedők jelentős szerepet játszottak! (Dirhem-leletek!) A fontosabb kereskedői gyűjtőhelyeken magyar kolóniák keletkeztek. Ezek nemesfém és fegyverzeti fölszerelései a honfoglalásban résztvett törzsek magasfejlettségű kultúrájának színvonalán állottak. Ilyen zárt, ősmagyar népcsoport gazdag nemesfém és fegyverzeti emlékanyagát mentette meg A. Tyeplouchov a századforduló körüli időben az Inva és Obva folyók völgyéből, amely folyók a Káma jobbparti mellékfolyói Perm városával ellentétben. A Kaukázus északnyugati előterében is nagyobb magyar néptömeg telepedett meg, melynek fejedelmei még századok múlva is leveleztek Romával. Egy másik, szintén nagyobb tömeg Konstantinos Porphyrogenitos /Bíborban született Konstantin/ császár közlése szerint a Kaukázus mögé vonult és hosszú időn át kapcsolatban maradt a honfoglalásban részt vett csoporttal. Tóth Tibor antropológus talált egy magyar származási hagyományt őrző csoportot Délnyugatszibériában, Erdélyi István régészünk pedig a Szuzdal-Nisnij Novgorod és Morzsanszk térségben talált egy tarsolylemezekben gazdag csoportot. De magában Kievben is jelentős magyar csoport maradt a honfoglalás után. Az Arany Kapu mellett eltemetett előkelő férfi a kievi fejedelem szolgálatában  álló magyar csoport vezetője lehetett. A sírjában talált X. századi arab dirhemek minden kétséget kizárólag bizonyítják, hogy ez az előkelőség is azon kieviek közé tartozott, akik nem vettek részt a honfoglalásban. Tekintettel arra, hogy a felsorolt magyar csoportok területén teljességre törekvő szakszerű ásatások nem folytak, és hogy mégis több helyen igen jelentős minőségű és mennyiségű jellegzetes régiség került napvilágra, számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy a honfoglalásban részt nem vett magyar néptömeg legalább akkora volt, mint maga a honfoglalók lélekszáma. Ez a jelentős lélekszámban visszamaradt csoport sem maradt tétlen a fémművesség és kereskedelem terén. Az akkori világkereskedelembe belekapcsolódva, ismerte a jelentősebb úthálózatokat és évszázadokon át megőrizte nyelvét a hagyományait (Magna Hungaria!). Ennek a magyar néptömegnek anyagi és szellemi kultúrája ugyanazt a honfoglaláskori színvonalat mutatják. Ilyen csoportok a Kiev város és környéke, az Inva-Onva völgy, Szuzdal-Morzsanszk térség és a Kaukázus északnyugati elővidéke. Ez a kulturális színvonalazonosság rendkívül jelentős körülmény a honfoglaláskori kutatás szempontjából. Bárhogyan is ítéljük meg e csoportok lemaradásának körülményeit és részleteit, az az egy bizonyos, hogy e csoportok nemesfém és fegyverfelszerelései annak a koncetrálódásnak szerves tartozékai, amely a honfoglalásban részvett tömeg hagyatékából olyan világosan áll előttünk. A nagy távolságok dacára fennálló technikai és stílusbeli egységesség, illetőleg azonos koncentrálódási körből való szétszéledés eseteivel állunk szemben. 
Amennyire a ma rendelkezésünkre álló régészeti anyagot a gyenge publikációkból 
ismerhetjük, a népcsoportok kialakulása nem egészen egyszerű dolog és talán nem is azonos az összes csoportok leválásának esetében. Kialakulásuk fő tényezőit ma a következő fázisokban látom: 
1. Nyersanyagbegyűjtő telepek szervezése gazdaságilag fontos vidékeken, 
2. a 9. század elején megalakult kazár-zsidó közigazgatás hatásköre alól kivonulás a peremterületekre vagy azokon túl fekvő védett helyekre, 
3. a honfoglalásban résztvevő és részt nem vevő törzsek szétvállása és végül 
4. a több évig tartó előkészületek végrehajtása. 
Ezek természetesen csak a legfontosabb tényezők voltak, amelyekhez más 
részletkörülmények is társultak, mint pl. a karaván-kereskedelemben való eddigi 
közös szereplés bizonyos irányú megosztása. 
A honfoglalásban résztvevők tárgyi hagyatéka (fegyverzet, fémművességi alkotások, 
felszerelések) egy igen feltűnő különbséget árul el a szóbanforgó, visszamaradt 
magyar csoportok eddig ismert tárgyi hagyatékától. Az utóbbi csoportokból csaknem teljesen hiányzik a kétélű normann kard, amely a honfoglaló csoport hagyatékának nagyon gyakori része. Ez annál feltűnőbb, mert e csoportok nemesfém hagyatéka egyébként egy és ugyanazon koncentrálási munka minden nyomát magán viseli. A kievi Arany Kapunál eltemetett rangos magyarnak is ilyen kétélű “normann kardja” volt, markolatán ezüst, palmettás lemezborítással. A honfoglalásban résztvevők hagyatékában a “normann kétélű kard” éppen olyan gyakori, mint a pusztai könnyűlovassági szablya. A pusztai könnyűlovassági és nyugati nehézfegyverzet (kétélű pallós, lándzsa) egyidejű kifejlesztése és a velük kapcsolatos kétféle taktika betanítása kimondottan a honfoglalás előkészületeihez tartozott. A visszamaradt törzsek azonban ennek a kétféle taktikának begyakorlásában nem vettek részt. A nehéz fegyverzet hiányát náluk így lehet kiértékelni. A szablyát azonban, mint steppevilági jellegzetes fegyvert az új útrakészülők megtartották. Technológiai vizsgálat eredményeként a 889. évszámtól visszafelé circa 30-35 évet kell a lázas fegyverkezésre és betanításra feltételeznünk. Olyan hihetetlenül magas technikai színvonalú alkotások, mint a két rakamazi ezüstkorong, vagy a Szolnok-strázsahalmi és fehéregyházi tarsolylemezek már nem jutottak el a visszamaradt csoportokhoz. A bécsi szablya technológiai színvonala alapján ítélve e 30-35 éves fejlődés alapját jelentő időköz közepe táján - 875 körül - keletkezett a kievi műhelyek egyikében. 
Fejedelmi méltóságjelvény lévén, készítését a fejedelmi hatalom demonstrálásának 
szükségével hozhatjuk kapcsolatba. Ez a szükségesség politikai síkon kiértékelve 
annyit jelent, hogy ettől az időponttól számítható a honfoglalásra készülődő 
törzseknek, élükön Álmos fejedelemmel, teljes emancipációja a Kazár Kaganátustól. A visszamaradó törzsek ekkorára már szintén biztonságos helyekre települtek át, 
eltávolodva a kazár kormányzattól. Amilyen mértékben fokozódott (875 után) a lázas 
fegyverkezés, ugyanolyan mértékben lazult a kapcsolat a visszamaradt törzsekkel, de ez a kapcsolat a kereskedelmi karavánélet formái között megszakítatlanul továbbra is virágzott és még a honfoglalás lezajlása után sem szakadt meg. A honfoglalásra készülődők a kazár birodalomtól való végleges elszakadás eltökélt szándéka már nyílt titok lett. A monogámiára való áttérés akkor már befejeződött. Az összes honfoglalásra vonatkozó forrásaink egyértelműen tanúsítják, hogy a nagy 
meginduláskor az egynejűség a honfoglalóknál már jó ideje meglévő természetes és 
megszokott állapot volt. (Magyar Történelmi Szemle, III. évf. 1. Buenos Aires 1972) (rövidítve)/arpad.org/

Szöllősy Kálmán: Székelyek és tarsolyok 2. rész

„Fentiek azt jelentik, hogy egy rövid epizódtól eltekintve mind a magyar honfoglalás előtt, mind utána legalább néhány évtizedig Kijev kazár kézen volt, noha valószínűleg már normann-oroszok is éltek benne. Bóna igen közel kerül a megoldáshoz: „Egyáltalán nem lehetetlen hát, hogy az erősségben lakó s előtte temetkező magyar fegyveresek a kazár kagán szolgálatában állottak, de ha nem, akkor is valamilyen formában el kellett ismerniük a kazár kagán fennhatóságát.” Nem is olyan nagy tévedése abban áll, hogy e magyarokban a honfoglaló magyarokat keresi. 

Valójában az itteni magyarok Volgai Bulgária magyarjai. Olma pedig nem más, mint Volgai Bulgária fejedelme, akivel történt találkozásukról 921-22-es utazása során Ibn Fadlán számol be. A fejedelem iszlám térítőket kért, maga is áttért, megtagadván saját apját is, aki nem volt muzulmán. A yiltawar címet viselte, amit a kazárok nagy vazallusai kaptak, Almuš-nak (Álmosnak) hívták, ugyanúgy, mint a mi fejedelmünket. A Poveszty szerint nevezetes udvarháza volt Kijevben az Ugor (Magyar) hegyen, az elesett (kazár?) helytartók Askold és Dir sírja fölé Kijevben templomot emeltetett emléket állított, amit aligha tehetett volna meg, ha Oleg még él és uralkodik. Mindenki tudta, hogy valami főembernek kellett lennie, kiléte régóta vita tárgya volt, vélték orosz bojárnak, a magyar Álmos fejedelemnek is, holott a volgai bolgárok hasonnevű, de későbbi ura. Az „Ugor” és nem bolgár hegyből ítélve még azt is föltehetjük, hogy ez az Álmos is magyar volt, akit a kazárok Volgai Bulgária élére tettek. 
A kazárok és a volgai bolgárok viszonyát Bartha Antal érzékletesen írja le: „A volgai bolgárok a Kazár Kaganátus alattvalóinak számítottak. Ugyanis a bolgár királyok és alattvalóik adóztak a kazár kagán kincstárának… A bolgár király fia a kazár kagán udvarában élt, lányát pedig köteles volt a kazár kagán háremébe adni. A volgai bolgárok szükség esetén lovassereget küldtek a kazárok megsegítésére. A volgai bolgár király a maga országában és a neki engedelmeskedő népek körében gyakorolt uralkodói jogokat. Ibn Fadlan malik al-saqaliba, a „szlávok királyá”-nak emlegeti Almust (Dzsafart). A „szlávok” az adott összefüggésben nem csak valóságos szlávokat, hanem általában a bolgár király nem bolgár-török alattvalóit jelenti. A keleti szlávoknak a Volga mentén megtelepedett részei valóban adózhattak a volgai bolgár királynak. /…/ Tudjuk, a volgai bolgárok a kazárok vazallusai voltak, a bolgár gyakorolhatta az uralkodói hatalmat a kazár fennhatóság alá vont szlávok és finnugor népek felett. A török dinasztikus szemlélet jegyében a kazár kagán vazallusának vazallusait is saját adózó népeinek tartotta.” 
Ugyanazon, Volgai Bulgáriához tartozó magyar katonaság jelenléte adhat magyarázatot a szomszédos mordvinoknál, cseremiszeknél föltűnő „magyaros” tárgyakra[…]

A kazároknak kétélű karddal, ezüstpénzzel és terményekkel adózó szlávok a kaganátussal határos körzetekben éltek. A volgai bolgár királynak, aki maga a kazároknak engedelmeskedett, szintén voltak szláv alattvalói.”

 Kijev is beletartozott az adózó láncolatba, az adóztatást és a város védelmét Volgai Bulgáriából jött magyar katonaság biztosította. Nem nehéz rájönni miért volt rá szükség, a kazárok közvetlenül nem tudták megoldani, mivel a Dnyeper és a Don között tanyázott az ellenség. Erődláncot építettek ki ellenük, Pletnyova 12 mészkőből épült, kazár kori erődöt lokalizált a Don, Donyec, Oszkol, Korocsa és Volcsja folyók mentén[…]

Mindenki sejti, valamiért a Kárpát-medence is beletartozott Kazária érdekkörébe, csak valahogy túl messzinek tűnik. Zimonyi István arra kereste a választ, hogy „A Kárpát-medence a 10 század végéig, azaz a magyarság megkeresztelkedéséig történeti értelemben a kelet-európai steppe része volt. Ezért merül fel a kérdés, hogy [Kuvrat 670 körüli legyőzése után] miért nem nyomultak a kazárok tovább nyugati irányba és kísérelték meg a Kárpát-medence elfoglalását?” Saját kérdésére Zimonyi azt feleli, hogy „680-tól a 8. század közepéig a kazárok élet-halál harcot folytattak a délről támadó kalifátussal, majd a 9. század folyamán kereskedelmi érdekeik szempontjából inkább a steppétől északra lévő erdőlakó népesség hódoltatása volt fontos. A Kárpát-medencében tehát az avarok hatalma a 8. század végéig fennmaradt, majd a frank és a dunai bulgár hadjáratok vetettek véget az avar kaganátusnak. A Kárpát-medence a győztes hatalmak perifériája lett, ahol nem volt az egész területre kiterjedő államalakulat, ami végül is a magyar honfoglalást nagyban megkönnyítette.” 
Vékony Gábornak azonban föltűnt egy az időrend tekintetében rendkívül fontos összefüggés, hogy ti. a Kárpát-medencében föltűnő, helytartót jelentő tudun cím ismeretlen a bolgároknál, viszont honos a türköknél, a kazároknál. Ezzel el is lett vetve a „sárkányfog-vetemény”. A kazárok elől menekülő Kuvrat-fi, Kuber nem hozhatta magával, akinek még régészeti nyomait sem találjuk. Fenti címet Bartha is a kazárokhoz köti: „A Kaganátus egyes tartományait és vazallus területeit esetenként a központi államhatalom megbízottai, a tudunok kormányozták. Cherszonnészoszt a kazár megszállás idején tudun kormányozta...” Valakik tehát mégis jönnek a Kárpát-medencébe. Nincsenek kevesen. Csak olyanok lehettek, akik már voltak kazár uralom alatt. Vékony, menekült onogundur-bolgárokra gondolt, onogurok beköltözését csak a IX. századra tette, 805 utánra, Ábrahám kapkán és Theodor kagán népére tippelt. 
(A kazárok bejövetele) Bakay nem fogadja el, hogy a kazár kormányzási formát menekült onogundurok hozták volna, akik 700 után átvették az uralmat a Kárpát-medencében. Én sem értek egyet vele. Bakay fontos fölismerésének tartom, hogy nem a puszta cím jelenik meg, hanem maga a kazár kagán terjeszti ki fennhatóságát a Kárpát-medencére, az avaroknál is ő az igazi uralkodó, kazár kormányzási forma jön létre, akaratát helytartója, a tudun és főemberei (tarkánok) érvényesítik. Az avaroknak már nincs saját kagánjuk, a terület a kazár birodalom része lett. 
Az időrenddel, miszerint a nagyszámú onogurok (Bakay szerint onogur-magyarok) már 630/642 körül költöztek volna be, nem értek egyet. Későbbinek tartom, már csak azért is, mert onogurok – Kuvrat legidősebb fia, Baján (vagy Batbaján) onogur népe csak 670 táján került kazároktól függő viszonyba. A kazár kagán 710-730 között egy vazallus népet zúdított Avariára, nem véletlen, hogy igazi nagykagánról csak a VIII. század végétől, a IX. század elejétől nem esik már szó. Azzal a koncepcióval sem azonosulok, hogy a kazár kagán „segítséget ad”, éppen ellenkezőleg, győzelmet arat. Zimonyi szerint Kazária az arabok elleni háborúskodás miatt nem akart, vagy tudott második frontot nyitni. Csakhogy a hátában ott áll ősi ellensége, Avaria. Ha az avarokat nem sikerül megfékezni, megakadályozni abban, hogy összeszövetkezzenek az arabokkal – 626-ban a perzsákkal a bizánci–kazár szövetség ellen minden további nélkül megtették -, akkor Avariát célszerűbb saját fészkében fojtani meg. Úgy gondolom, az idő el is érkezett, s Kazária nem habozott. „Onoguria” vazallus állam lett, ezért lehetségesek konfliktusok kagán és tudun között. Ezzel kihúzták Avaria méregfogát, s az arabokra koncentrálhattak. Az addig agresszív Avarország hirtelen megjuhászodik, támadó hadjárataival fölhagy, a forrásokból eltűnik. Eluralkodik a Pax Kazarica, s 80-90 évig ki is tart.
A Krumtól és valamelyest a frankoktól elszenvedett IX. sz. eleji vereség valójában az onogurok mellett a kazárok veresége is, akik ezúttal nemigen tudnak segítséget nyújtani. 805-ben azért megjelenik Theodor kapkán, állítólag a szlávok elől menekülve. Nem lehetséges, hogy a kissé alattomos Kazária épít ki hídfőállást a frankok oldalában? Ezúttal székely csoportot küldenek. Aztán sokáig csönd, nyilván belső problémákkal, vallási konfliktusokkal, talán kisebb háborúkkal vannak elfoglalva. A sorba viszont logikusan illeszkedik egy újabb, 9. század végi hídfőállás a Felső-Tisza-vidéken. Talán közös stratégiai terveket forralnak a magyarokkal, seregünk 862-ben és 881-ben talán nem puszta szeszélyből támadja a frankokat, később, bizánci szövetségben a bolgárok is sorra kerülnek. A végét aztán már kazárok nélkül – talán a kabarok miatti konflikus okán? – a magyarok maguk végzik el, visszaveszik a frankoktól és a bolgároktól a Kárpát-medencét. Anonymus szerint Ménmarótnak kozár népei voltak, ami talán nem is tévedés.[…]

A „tarsolylemezes” körbe tartozó vitézek sírjaiból szép számban kerülnek elő nyugati hadjáratokból származó pénzek, láthatóan komoly részt vállaltak bennük. Ha belegondolunk, hogy ugyanolyan származású és viseletű katonaság jelenik meg a Felső-Tisza-vidéken, mint

Volgai Bulgáriában (vagy Kijevben), nincs min csodálkozni. Maszúdí alighanem éppen azért téveszt, mert ismeri őket. Még akár Bulgáriából frissen érkezettek is résztvehettek egyes hadjáratokban. Anonymus tájékoztat, hogy Taksony idejében is volt kapcsolat a két terület között: a fejedelem „Kegyessége hallatán sok vendég sereglett hozzá a legkülönfélébb népekből. Így érkeztek Bulár földjéről bizonyos kiváló férfiak, név szerint Billa és Baks, nagyszámú mohamedán kíséretében. A fejedelem az ország különböző vidékein adományozott nekik földet, s azonkívül egy Pest nevű várat is örökre nekik adott. /…/ Ekkor érkezett ugyanerről a vidékről egy Hetény nevű igen kiváló vitéz, akinek a fejedelem szintén kiterjedt birtokot adományozott.” Maszúdi egykorú szerző, 953-ban írja fentieket.
Az erős keveredés a kultúra változatosabbá válását, egyes szokások eltűntét vagy megváltozását is okozza. De azért a Felső-Tisza-vidéken sem kevés az edénymelléklet, bár típusai nem azonosak sem a kusnarenkovóival, sem a szaltovóival. Talán a katonákkal nem jött fazekas? Az is elképzelhető, hogy a kézzel készített gömbölyű aljú edények nők készítményei, akikből szintén hiány mutatkozik. Ennyi elég a szokások módosulására.
(Kik voltak hát a Felső-Tisza-vidékiek?) Ennek tisztázásával, s hogy miképpen csatlakoztak Árpád népéhez, még adósak vagyunk. Valójában nem vagyunk magunkra hagyatva, segítségünkre siet a krónikás irodalom, Anonymus és Kézai. Egy csatlakozásról, s annak körülményeiről ugyanis mindketten beszámolnak, ráadásul részint egyező, részint értelmezhető különbségeket is mutató módon; nem egyetlen forrásból veszik mondandójukat, ami ezért (is) hiteles lehet. Mindketten a honfoglalás eseménytörténetébe illesztik, s a csatlakozást Kijev környékére teszik. A csatlakozókat Anonymus kunnak, Kézai székelynek mondja, akiket hunokkal azonosít.
Anonymus: a magyarok „meg akarták hódítani az oroszok országát.” A kijevi vezér azonnal követeket küldött …a hét kun vezérhez és segítségre hívta őket.” 
Kézai: „Ezek a székelyek (…a hunok maradványai), akik mikor hírét vették, hogy a magyarok másodszor is visszatérnek Pannóniába, elébük mentek Oroszország végeire…” 
Anonymus: „a hét kun vezér feleségestül, gyermekestül, meg ezenkívül is nagy sokasággal kész volt Pannóniába jönni.” 
Kézai: „Edemen pedig, midőn a magyarok másodszor visszatértek Pannóniába, apjának és anyjának igen nagy rokonságával költözött be.” 
Anonymus: „a hét [kun] vezér, akinek a neve: Ed, Edömén, Et, Böngér, Örsúr apja Ócsád, Vajta, Alaptolma apja Ketel, ugyancsak nem kicsiny számú lovast gyűjtött egybe…” 
A két szerző láthatóan ugyanazokról beszél, akik eszerint »székelyek« volnának. Anonymus kunjai tehát csak látszólag anakronisztikusak, valójában megfelelnek Kézai hunjainak, annak pedig nincs jelentősége, hogy ugyanazt a későbbi népet fölváltva nevezik kunnak ill. kumánnak. Anonymus nyilván mindkét nevet ismeri, szinonimának tartja. A csekély összetévesztés alapja tehát megvan. Megkülönbözteti viszont tőlük ama székelyeket, akik a Kórógy-ér mellett csatlakoznak a honfoglalókhoz. Kézai is tud egy keveset a székelyek valamiféle kettősségéről, bár össze is mossa; részint beköltözők sokaságáról beszél, részint nevet váltó hunok maradékairól, akik Csigle mezején maradtak Árpád idejéig. Nem kell köztük választani, a székelység nyelvjárásilag nem egységes, több eltérő csoportjuk ismerhető föl, s nem egyszerre érkeztek. Egy korábbi írásomban arra jutottam, hogy egy nagyobb csoportjuk, mely a nyugati határra költözött, 805-ben érkezhetett. A Kijev környéki ill. Felső-Tisza-vidéki székelység az utolsó nagyobb „adag”. Hogy Kézai egyértelműen székelyekről beszél, azt el is árulja: „miután együttesen Pannóniát elfoglalták, abban részt kaptak, de nem Pannónia síkságán, hanem …a végek hegyeiben…” Talán világosabbá válik az is, hogy valójában milyen nemzetiségű lehetett Taksony fejedelem felesége: „Zolta vezér fiának, Taksonynak feleséget hozott a kunok földjéről.” Anonymus kunjai székelyek, a „kunok földje” akár Volgai Bulgária is lehet.
Erdélyi István néhány Anonymust illető ellenvetést tesz: „elbeszélése a magyarok kijevi dolgairól nem lehet korabeli hitelességű. Mindenekelőtt „Ruthenia” említése anakronisztikus a honfoglalás korára nézve. Szintén korai erre a korra nézve a kunok megjelenése is.” Ha valódi kunok lennének, igen. A Rutheniát illető érv is hárítható, valójában nem a későbbi Rutheniát, hanem Oroszországot jelöli. Bollók hivatkozik Goldenre, aki szerint a szó arab forrásból származhat: „(1) Az arab-zsidó források a Volgát „Arta”-nak hívták, az onnan származó bőröket pedig „artī”-nak. (2) Az arab al-Artānīya alak szerinte egy *Rutānīya alakot ad vissza, hisz a ro-/ru- kezdetű szavak gyakran alakulnak át így az arabban idegen nyelvi átvétel esetén (Pl.: Armānīs < Ρωμανός). ” Már korábban is gyanítottam, hogy Anonymusnak rendelkezésére állhatott valami arab forrás. 
Kétségtelen, hogy krónikásaink különbözőképp kezelik a kérdést, Anonymus kijevi csatlakozókról beszél, Kézai viszont olyan székelyekről, akik csak Oroszország határaira mennek a honfoglalók elé. Talán nem túlzás, ha az egyikben valóban Kijevet, a másikban a Felső-Tisza-vidékét gyanítjuk. Nem lenne logikátlan, ha a „Kijevből jötteket” nem telepítették volna a már „foglalt” Felső-Tisza-vidékére, hanem katonai szakértelmüket másutt, a Kisalföldön, a Duna-Tisza-közén, s talán Erdélyben hasznosították.” Valóság, 2008. 12.szám