Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A független Magyarország utolsó királyának - II.Lajosnak a halála a mohácsi csatamezőn

2015.01.14

 

A FÜGGETLEN MAGYARORSZÁG UTOLSÓ KIRÁLYA- II.LAJOSNAK HALÁLA A MOHÁCSI CSATAMEZŐN

 

Az előzményekhez tartozik, hogy az 1444-es Várnai csatában a Hunyadi által vezetett sereg a törökök jobb és bal szárnyát szétzilálta. A becsvágyó I. Ulászló lengyel-magyar király ezt látva, ötszáz fős csapatával nekirontott a török sereg érintetlenül, középen álló, janicsár hadtestének. A törökök körbevették, fejét levágták és magas lándzsára tűzve mutatták be a magyar seregnek. Hunyadi így elvesztette a csatát. Ebből tanulva a mohácsi ütközet előtt biztosították a király személyének védelmét. A vesztésre álló ütközet azonban elvonta a király személyének biztosítására szolgáló erőt.

 

 

FARKAS GÁBOR FARKAS: II. Lajos rejtélyes halála I.

/Rövidítve/

A mohácsi tragédia kérdésköre napjainkig elképesztő indulatokat gerjeszt. Ennek oka lényegesen összetettebb annál, semhogy egy rövid tanulmányban választ találjunk rá, itt csak egy apró mozzanat igazságát keressük. Ez a kérdés II. Lajos magyar király rejtélyes halála. Úgy véljük: ez a probléma már az adott történelmi helyzetben is politikummal terhelt volt, s a szándékos torzítás és hazugság ennek a rovására írható. A kérdés tulajdonképpen nagyon egyszerű: megölték-e II. Lajost a magyarok menekülés közben, vagy belefulladt a kiáradt Csele-patakba?

A kérdés megválaszolásához szükséges felvázolnunk, hogy II. Lajos meggyilkolásának híréhez valójában kinek fűződött érdeke. A kettős királyválasztás következett abból az alaphelyzetből, hogy I. Ferdinánd trónigényét a dinasztikus jog alapján, az 1515-ös házassági szerződésre hivatkozva nyújtotta be.[2] Ezzel szemben állt Szapolyai János jelölése a trónra, amelynek előzménye a magyar rendek 1505-ös rákosi végzésben hozott határozata volt.[3] Az európai és a hazai közvéleménnyel tehát el kellett hitetni, hogy az erdélyi vajda méltatlan a magyar uralkodó szerepére, hiszen megsértette a dinasztikus jogrendet, amelyben a házassági szerződés révén Habsburg Ferdinánd lett a törvényes utódja II. Lajosnak. Ehhez járult hozzá az a vád, hogy a legszörnyűbb bűncselekményben, a király meggyilkolásában is ő a felbujtó, s ráadásul öccse az ítéletvégrehajtó. A 16. században ez a vád volt a legcélszerűbb eszköz a politikai vetélytárs semlegesítésére.[…]

 

I. A legenda keletkezése

A mohácsi csatáról a leghitelesebb egykorú beszámoló Brodarics István szerémi püspök és királyi kancellártól származott.[5] Jelen volt a csatában és saját szemével látta az egész ütközetet. Munkája Krakkóban jelent meg 1527-ben az alábbi címmel: Igaz történet a magyarok és Szulejmán török császár mohácsi ütközetéről.[6] Ez válasz volt az osztrák Cuspinianus vádjaira, miszerint Lajos haláláért környezete vagy a testőrei, a magyarok voltak a felelősek. Rögtön az előszóban megemlítette írásának a célját, hogy röviden leírja, „már csak azért is, mert látom, hogy egyrészről néhányan az eseményeket másképpen mesélik, mint megtörténtek, másrészről pedig egyesek meg nem szűnnek hol egy, hol más váddal illetni a mieinket, és a csata szerencsétlen kimenetelét nem emberi dolgokban szokásos esetlegességnek, hanem álnokul a mieink bűnének tulajdonítják.” A forrás beszámoló volt, hiszen I. Zsigmond lengyel király szólította fel, hogy írja le részletesen, hogyan halt meg unokaöccse, II. Lajos (I. Zsigmond és II. Ulászló testvérek voltak) a csatában. A rokoni szálak mellett az is motiválhatta a lengyel királyt, hogy szerette volna megkaparintani a magyar trónt, s tájékozódni kívánt a Mohács utáni magyar helyzetről. Zsigmondnak tehát több oka is volt arra, hogy pontos és hiteles beszámolót várjon a királyi kancellártól.

Brodarics említette meg először azt a tényt, amelyből később a legenda keletkezett: „már ez idő előtt is [azaz a csata előtt] heves vita folyt a király személyéről.” Akadt olyan vélemény is, amely szerint jobb volna, ha a király néhány ezer válogatott vitézzel a csatától távol maradna. Ezt azonban a katonai vezetés semmiképpen nem tűrte volna el, hogy a korabeli szokás ellenében a király ne legyen jelen az ütközetben. Szóba került az a romantikus elképzelés is, hogy valaki más öltözzék királyi fegyverzetbe, de ezt érzelmi okokból nem tartották kivitelezhetőnek. Mivel egy eléggé kétes kimenetelű csata előtt álltak, így azt a döntés hozták, hogy szükséges lesz a királyt külön őrizni: „és ha valami baj történnék, és úgy látnák, hogy mind a királyt, mind a sereget olyan veszély fenyegeti, [445aminek jóvátételére már nincs remény, a had közepéből kiragadva magukkal vigyék.” Véleményünk szerint a később keletkezett história magva ez a tény lehetett, s ebből bomlott ki majd a rémtörténet, miszerint a magyarok – első megközelítésben – a szerencsétlen királyt sorsára hagyták, illetve – második megközelítésben – saját kezükkel tették el láb alól. Ugyanis a király őrzésére rendelt három jeles férfiú, Ráskay Gáspár, Török Bálint és Kállay János alá kifejezetten gyors, a menekülésben használatos lovakat rendeltek.

Brodarics még egy fontos mozzanatról számolt be a végső roham előtt: Tomory Pál megparancsolta Ráskayéknak, hogy „menjenek kipuhatolni, ugyan mit tervelnek azok [vagyis a törökök], és, ha lehetséges, kényszerítse őket visszatérésre.” Ráskay nem feledkezett meg arról az utasításról, hogy őt a király védelmére rendelték, de Tomory követelésére, s Lajos belenyugvásával az őrzésre rendelt lovascsapattal az akkor feltűnt ellenséges hadoszlop felé vágtatott. Ez lehetett a másik fontos hír, amelyet később úgy torzítottak, hogy a király őrizetére rendelt testőrök sorsára hagyták az uralkodót, s ezzel közvetve a végzetét okozták.[7] Pedig Brodarics világosan leírta: „nem látszott kétségesnek, hogy könnyen visszaérhet arra az időre, melyben a királynak szüksége lehet az ő segítségére. Amikor ezek [mármint Ráskayék] az említett helyre elindultak, még mindig kérdéses volt, vajon ad-e ma [augusztus 29-én] alkalmat az ellenség csatára, és majdnem délután három óra volt.”

A sikeres első roham után „a király hadoszlopa pedig ugyanakkor előrevágtatott, már amennyire páncélos vitézek vágtatni képesek, a jobbszárny inogni kezdett, és erről a szárnyról többen futásnak eredtek megijedve – azt hiszem – az ágyúktól, amelyekkel az ellenség akkor kezdett lőni, és ez a futás, valamint az ágyúgolyók sűrű becsapódása – ezek immár a mi fejünk körül is röpködtek, akik a király mellett álltunk – nem kis félelemmel töltött el mindenkit. És ebben a percben a király nem látszott a mi sorunkban, vagy azért, mert előrement azokba a sorokba, amelyek, mint mondtuk, előtte voltak (mert annak előtte úgy határoztatott, hogy a király ne álljon ugyanazon a helyen), vagy mert elragadták a hadból azok, akikről mondtuk, hogy a háta mögött helyezkedtek el [tehát Czettrich, Mayláth és Horváth], hiszen mindkettő megtörténhetett.” Brodarics azt az egyet biztosan tudta, hogy sorukból és a helyéről hiányzott akkor, mikor a törökök ágyúzni kezdtek és amikor a jobbszárnyon felbomlott a rend és megkezdődött a menekülés. „A király elvesztésének bűnét nem merném azokra kenni, akik őrizetére voltak rendelve, és azokra sem akik őt – bizonyára elhamarkodottan – a csatából kiragadták (…) Tudjuk ugyanis, hogy az a kettő a [446]végsőkig hű volt a királyhoz, és épségének védelmére mindenek fölött törekedett. Ami pedig ama hármat illeti, aki a királyi személy őrizetére rendeltetett [tehát Ráskayék], nyilvánvaló, hogy az ellenségtől, melynek visszaszorítására indult, nem térhetett vissza korában, mint ahogyan megfutott egész hadunk, mert egyikük fogságba esett, és még azon helyt ki is szabadult.” A tragédia beteljesedését így írta le: „A szabályos ütközet másfél órán keresztül tartott. Abban a vizenyős mélységben is jó néhányan pusztultak el, mert később ott, Mohács fölött fel mérföldnyire egy falucska alatt, melyet Cselének nevezünk, és amely környék akkor a Duna áradása miatt a szokásosnál több víz alatt állt, egy meredélyes szakadékban találtak meg a király testet, akiről némelyek azt mondtak, hogy maga is amott esett el, itt fulladt vízbe lovastul úgy, ahogy volt, fegyverben, amely helyen sokan mások is elvesztek, és a közelben megtalálták Trepka András és Aczél István testét.”[8][…]

 

A tragikai vétséget Tomori Pál követte el, amikor az Isten által felkínált szerencsével a támadást szorgalmazta, s a katonák végzetes lelkesedése sodorta bele a sereget az elhamarkodott csatába.[14]

Antonio Giovanni da Burgio pápai nuncius, aki 1523-tól Magyarországon tartózkodott, Sadoleto pápai államtitkárhoz írott jelentései hiteles képet rajzoltak a Mohács előtti Magyarországról.[15] A csatavesztés után írott beszámolója (Bécs, szeptember 5.) összecsengett Brodaricséval: „menekülés közben elértek a Duna egy kis ágacskáját, de amikor át akartak kelni, a király lova megbokrosodott, felágaskodott a vízben, őfelsége pedig, kinek nehéz volt mar a páncél, s fáradt is volt, leesett és belefulladt abba a patakba.” Ezt a változatot erősíti meg egy ismeretlen, ám a csatában részt vevő német levélíró is, aki a következőképpen számolt be az esetről: „A futásnál a király egy patak átugrásakor lováról hátrafelé lebukott s a vízbe fulladt; ez idő óta a királyt többé senki se látta.”[16]

Brodarics munkáját Johannes Cuspinianus, I. Miksa, V. Károly és I. Ferdinánd diplomatájának vádjaira válaszolva írta meg. Cuspinianus a leglelkesebb híve volt a Jagellók és a Habsburgok szövetségének, sokat fáradozott azért, hogy a kettős házasság: Lajos és Habsburg Mária illetve Ferdinánd és Jagelló Anna között létrejöjjön. Híres török- és magyarellenes buzdító beszédét Johannes Singrenius bécsi nyomdász adta ki 1526 decemberében vagy 1527 elején, amelyet nem hagyott válasz nélkül a királyi kancellár, akinek egyébként is kötelessége volt beszámolót írnia I. Zsigmondnak.[17] Cuspinianus írása egy szenvedélyes felhívás volt a német fejedelmekhez a török elleni harca. Elsőrendű forrása a Bécsbe menekült Mária királyné környezete volt. Az egyik vádpontja, hogy a királyt belekergették a végzetes csatába, s nem törődtek vele: „Egyesek azért hoztak fel mindenfele érvet, hogy a végzet fele hajszolják a királyt, mások most inkább önmagukkal s nem ővele törődtek”. II. Lajos halálát így írta le: „A szétbomlott hadsereg magával ragadta az övéi által rosszul őrzött királyt, aki mindenki várakozása ellenére beleugratott egy tóba, amit a Duna kiöntése alkotott. És most nem voltak, akik a szentséges királyt megszabadítsák fegyverétől, alámerült a vízbe, és a tó elnyelte (…) Aztán pedig, október havában végre megtalálták, sok honpolgár jelenlétében Székesfehérvárott adtak át a földnek, ahol ősei nyugszanak eltemetve.”

Hogy látták a magyar király halálát az egykorú török források? Kemálpasazáde sejkh-ül-iszlám volt a mohácsi csata évétől a török birodalomban. Nem vett részt a csatában, de értesüléseit megbízható szemtanúk közlése alapján szerezte, illetve felhasználta Szulejmán naplóját is „Mohácsnáme” című munkájában. A király sebesülését ő is említette, s nem kizárt, hogy a gyilkosság legendájának másik támpillérje ez lehetett. A 17. századi Szolakzáde szintén két sebről beszélt, amelyet átvehetett Kemálpasazádétól. Ez az a pont, ahol a cselekmény Szerémi György – később tárgyalandó – művében leírt történettel találkozott, de II. Lajos halálát így írta le a török történetíró: „A szégyen tüze égetvén hitvány lelkét, lovastul, fegyverestül a vízbe ugrott s azok számát szaporította, akik elestek vagy vízbe fúltak.”[18] Tomori Pál haláláról, s ezt a legenda szempontjából kulcsfontosságúnak tartjuk, a következőt jegyezte föl: „A nevezett gőgös bánnak ostoba feje üres már a királyi korona elnyerésének gondolatától és vágyától: fűvel van tele. A csatatéren legördült, mint valami golyó és hajfürtjei a lándzsa díszévé váltak.”[19][…]

 

 Mint láttuk, a korabeli magyar és a török források nem említették, hogy a magyarok megölték volna II. Lajost, ugyanakkor a beszámolók egyértelműen tanúsították, hogy Tomori meghalt a mohácsi csatatéren, s fejét egy lándzsára tűzték. Érdemes viszont megjegyezni azt a tényt, hogy három kortárs török történetíró szerint a menekülő Lajos megsebesült, s nem lehet kizárni, hogy ez is segíthetett a különböző híresztelésekben. Erre a legjellemzőbb példa Thurzó Elek levele, amelyet a tárnokmester szeptember 29-én írt I. Zsigmond lengyel királynak. Thurzó megemlítette, hogy Lajos sértetlenül került ki a csatából, ám lova súlyosan megsebesült. Menekülés közben át akart ugratni a Duna egyik ágán, ám lovával együtt a vízbe bukott és belefulladt.[30]” /Magyar Könyvszemle   116. évf. 2000. 4.szám/

/A hivatkozási számokhoz rendelt dokumentumok felsorolása az eredeti dokumentumban fellelhetőek. Szabó Gábor/  

 

Csurka Dóra: Miért és hogyan halt meg II. Lajos?

 

"Csaknem félezer év telt el az 1526-os mohácsi vész óta, de azóta sem sikerült tisztázni, ki vagy mi okozta a magyar király végzetét

Egyik legnagyobb nemzeti tragé­diánk, a mohácsi csatavesztés az uralkodó halálával teljesedett ki, amely utat nyitott a kettős király­választáshoz és az ország feldarabolásához. II. Lajosnak nyoma veszett a csata forgatagában, több szóbeszéd kelt szárnyra arról, hogyan vesztette életét. Akár baleset, akár gyilkos tőr okozta a halálát, arra királyhoz méltón felkészült az ifjú Lajos.

 

 A mohácsi csatavesztés az uralkodó halálával teljesedett ki, utat nyitva a kettős királyválasztáshoz, amely Magyarország feldarabolásának kezdetét jelentette. Ezért vált Mohács a magyar történettudatban az egyik legnagyobb nemzeti tragédiává.

II. Lajos végzetéről a kortársak többféle híradást ismertek, sokak éltek a gyanúperrel, hogy talán nem baleset, hanem gyilkosság áldozata lett. Kinek, kiknek állt ez érdekében? Mindenki tudta, ő maga is, Mohácsról nem tér vissza. Tatai Miklós káplán Verancsics Antal préposthoz írt levelében ez állt:

„Azután volt egy magyar csillagjós, név szerint Menyhért, aki megmondta, hogy a király ne menjen háborúba, mert otthagyják egy sírban a mocsár mellett… Szerdán, Keresztelő János fővételének napján déli három óra után rohantak ütközetbe… Lajos király így jövendölt, mondván: „Ti, Szittyaország nemzetsége, ez alkalommal harcoljatok férfiasan, mert ezután nem lesz tietek Magyarország. Mert én itt halok meg, ettől a naptól Budát nem fogom látni szememmel…”

Holttest a Csele-pataknál

Az utókor, a történetírók többsége, II. Lajos kancellárjának, Brodarics István szerémi püspöknek leírását fogadta el hitelesnek a király haláláról.

„A szabályos ütközet másfél órán keresztül tartott. Abban a vizenyős mélységben is jó néhányan pusztultak el, Mohács fölött fél mérföldnyire egy falucska alatt, melyet Cselének nevezünk, és amely környék akkor a Duna áradása miatt a szokásosnál több víz alatt állt, egy meredélyes szakadékban találták meg a király testét, itt fulladt vízbe lovastul úgy, ahogy volt fegyverben, amely helyen sokan mások is elvesztek és a közelben megtalálták kamarásainak, Trepka Andrásnak és Aczél Istvánnak holttestét.”

Brodarics maga nem volt jelen, amikor a menekülő király kísérőivel beleveszett az ingoványba, elbeszélésében két szemtanú vallomásaira támaszkodott. Az egyik Ulrich Czettrich királyi kamarás volt, aki saját szemével látta a balesetet, s arról 1526. szeptember első napjaiban be is számolt a Budáról Pozsony felé menekülő Mária királynénak, majd Brodaricsnak is.

A másik szemtanú Sárffy Ferenc győri várkapitány, akit – éppen Czettrich beszámolója alapján – a király holttestének felkutatására küldtek. Ő levélben tájékoztatta a kancellárt: „Legyen róla meggyőződve főtisztelendő uraságod, hogy mindaz, amit annak idején Czettrich a király haláláról mondott, színigazság volt. Mert mikor ahhoz a helyhez közeledtünk, s még oda se értünk, már Czettrich ujjával mutatta meg azt a helyet. Odasiettünk, s megláttuk egy ló tetemét a mocsárban. S mert Czettrich azt hitte, hogy a királyi felség holtteste is ott van, nem törődve a mocsárral, beugrott az iszapba. De nem találta meg, hanem csak a királyi felség fegyvereire akadt itt rá. Egy kicsit tovább mentünk, …s megtaláltuk a királyi felség udvarmesterének, Trepkának hulláját… Nem messze ettől a mocsártól végre egy friss sírdombot pillantottunk meg, s az alatt, mintegy isteni útmutatásra, a királyi felség elhantolt holttestét találtuk meg. Odasiettünk valamennyien, s Czettrich rögtön elkezdte a földet kezével kaparni. Mi is követtük példáját mindnyájan. Czettrich megragadta a holttest jobb lábát, gondosan lemosta két kalapnyi vízzel, s ekkor fölfedezte azt a jegyet, mely őfelsége jobb lábán volt. Erre hangosan felkiáltott: Ez itten a király őfelsége, ez egészen bizonyos… Nem volt a felség testének legkisebb része sem feloszlóban, s nem volt rajta semmiféle seb, még egy tűszúrásnyi sem, csak egy egészen kicsinyke az ajkán…”

Sárffyék hat héttel a csata után jártak a helyszínen. Hogyan maradhatott a holttest addig viszonylag épségben? Már előttük is volt ott valaki, s eltemette a halottat: ki volt az, s miért nem hallott róla senki? Tudott-e, vagy legalább is elmondott-e mindent Czettrich és Sárffy? A Sárffy-féle meglehetősen részletes jelentés több kérdést vet fel.

Ha Lajos király páncélosan bukott a megáradt patak árkába, miként lehetséges, hogy a zuhanás közben sehol sem sértette meg testét a páncél? Hogyan került a patak árkából a holttest a jeltelen sírba? Az is különös, hogy a sír egészen friss hantolású volt, no meg az is, hogy Czettrich, a királyné megbízottja rögtön, ahogy odaértek, elkezdte azt kezével kaparni. Nem volt náluk ásó? Miképpen remélhette Czettrich, hogy puszta kézzel előkaparhatja az ismeretlen, jeltelen sírból a felség tetemét? Gyanús az is, amikor felfedezik a holttesten az árulkodó jegyet. Czettrich honnan tudta, hogy volt valamiféle jegy a király lábán? Nem tartozott a király környezetéhez, s aligha lehetett alkalma az uralkodó lábának részletes megfigyelésére. Az arcról, hajról ismernek rá, és erre minden lehetőség megvolt, hiszen a jelentés szerint a hulla még teljesen romlatlan volt. Itt van egy másik elgondolkodtató körülmény: az időtényező. 1526 augusztus 29-én, a mohácsi csata estéjén tűnt el a király, akkor halt meg.

Sárffy Ferenc jelentése a királyi­halott-keresés eredményéről három és fél hónappal később, december 14-én kelt Győr várában. Tehát II. Lajos teteme hónapokig hevert a mocsárban, mielőtt a frissen hantolt sírba helyezték át, és egyedül Czettrich bizonykodása azonosította a királlyal az ismeretlen hullát.

A beszámolónak más furcsasága is van. Sárffy nem közölte, mikor érkeztek ki a Mohács-környéki mocsárhoz és arról is megfeledkezett, hogy lejegyezze a test Székesfehérvárra vitelének napját. Csak annyit írt beszámolójában: „Midőn Székesfehérvár elé értünk..” Helyszínmegjelölése ködös: „…mikor ahhoz a helyhez közeledtünk… megláttuk egy ló tetemét a mocsárban… nem messze ettől a mocsártól…” A csúsztatással ellenőrizhetetlenné váltak az elmondottak. Miért volt erre szükség?

 

Egy helyett egyszerre két király

 

II. Lajosnak nyoma veszett a csata forgatagában, senki sem tudta pontosan, mi történt vele, s a legkülönbözőbb hírek terjedtek. Egy volt csak bizonyos, a király életét vesztette. Új királyt kellett választani, ehhez azonban elengedhetetlen előfeltétel volt a kézzelfogható bizonyosság. Az új király megválasztásához elő kellett keríteni a halott király tetemét.

Szapolyai János erdélyi vajdát miután a székesfehérvári országgyűlésen a rendek megválasztották, 1526. november 11-én megkoronázták. Ezt megelőzően fel kellett kutatni II. Lajost és meg kellett történnie eltemetésének.

Szerémi György királyi káplán Magyarország romlásáról című munkájában örökítette meg a csatát és írta meg a király halálának körülményeit. „Másrészt küldött a vajda embereket, hogy keressék meg Lajos király holttestét a csatatéren. És volt a királynak egy nagyon kedves káplánja, név szerint Tatai Miklós, őt küldte ki János vajda. És megtalálva a holttestet már Székesfehérvárra szállították… Az­után pedig az egyháziak mindent elrendeztek, ami szükséges volt Lajos király temetéséhez. Én odaszaladtam uramhoz, hogy lássam és tapasztalatot szerezzek… Amikor testét nézegettük, három szúrást találtunk, cseh karddal volt átdöfve. Mi papok csak titkokban vizsgálhattuk meg… láttam én előbb említett káplán társaimmal három szúrást testén, arany kereszt függött a nyakán, vékony ruhában és ingben volt, amint levetkőztették, s az ujján jegygyűrű volt még tanúságul… Azután pedig szombaton Szent Márton hitvalló előünnepén felöltöztették őt a püspökök dalmatikába, lábára szandált húztak, fejére színarany dia­démot tettek és ünnepélyesen megemlékezést tartottak lelkéért, azután egy márványsírba helyezték…”

A temetésnek Szapolyai királlyá választása előtt kellett megtörténnie. Egy hónappal később, 1526. december 17-én a pozsonyi országgyűlésen, a törvényes uralkodó, Szapolyai ellenében az oligarchák egy csoportja Habsburg Ferdinándot tette meg magyar királynak. Két ellenkirály lett, meg kellett kettőzni a halott uralkodót is… A Szapolyai által kiküldött kutatócsoport hiába tért vissza II. Lajos holttestével, alig két hét elmúltával újabb indult, ezúttal a királyné, Habsburg Mária megbízásából. Eltemették Szapolyaiék a királyt Székesfehérvárott, egy hónapon belül ismét megismételték volna azt Ferdinánd hívei? Ennek kicsi a valószínűsége, hiszen a magyar királyok ősi temetkezőhelye ekkor a János-pártiak kezében volt, ide az ellentábor prominensei be sem tehették a lábukat.
Ezen a ponton érthető, miért kerülte a Sárffy-féle jelentés a pontos időmegjelölést. „Ezután a Jóisten segedelmével útra keltünk, s midőn Székesfehérvár elé értünk, Czettrich előrelovagolt és a városi bírónak előadta, kit hoztunk, végül a felség holttesttét bevittük a városba, s átadtuk Horvát Mártonnak megőrzés végett…” A két temetés egybekeverésének oka volt, egyrészt Mária királyné rehabilitálását szolgálta, másrészt Szapolyai János megválasztását akarták így hiteltelenné tenni.

 

Az álhírterjesztő királyné

 

A király haláláról terjedt a szóbeszéd. Egy Mohácsról menekült bécsi zsoldos gyanúját már 1526. szeptember 13-án újság formában kinyomtatták és terjesztették. „De senki sem tudja, mi lett vele (ti. a királlyal). Azt hiszem, hogy néhány magyar megölte és elrejtette, mert a török nem találta meg.”
Szerémi György már idézett művében Tatai Miklós Verancsics Antalhoz intézett levelét közli. Ebből a következőket lehetett megtudni: „Lajos királyt … Szepesi (Szapolyai) György s vele Tomori Pál, aki bécsi érsek volt, a (csata végén) maga közé vette. Békésen vezették a Csele mocsáron át, s elvitték Szekcső faluba, a plébános házába… Tomori Pál elment szállására szolganépeivel, lámpásokkal. Azután pedig Szapolyai György mondta Lajos királynak: Te táncos király, Te parázna király! Te igazságtalan király! Elvesztetted Magyarországot. Megragadta a királyt dühösen a hajánál, s mindjárt jobb oldalába három helyen beledöfött a háromélű cseh karddal. Hogy ezt hallotta a bécsi érsek, felkelt, s tombolva rohant csapatával Szepesi György ellen, s ő viszont őt ölte meg. György katonái viszont az érseket ölték meg.”

Tatai azt is állította, hogy a székesfehérvári ravatalozáskor látta a három sebet a holttesten.
Habsburg Mária özvegy királyné politikai megfontolásból álhíreket terjesztett. 1526 őszén a Magyarországra küldött levelekben elhagyta férje neve mellől az ilyenkor kötelező „néhai” jelzőt. Egy Kassának írt üzenetében a következőket olvashatjuk: „Bölcs és körültekintő uraim! Megértettük írásotokat, és tanúsítjuk a királyi felséghez és hozzánk való hűségteket, amellyel e zavarok között, amelyekkel ő királyi felsége e napokban a keresztény hitért, országa és alattvalói védelme érdekében elvállalt, viseltettek.” Vagyis élt egy olyan felfogás is, mely szerint a király nem a csatatéren, még csak nem is a menekülés közben vesztette életét… Mária királyné népszerűtlen volt Magyarországon, jövője bizonytalanná vált a férje nélkül.

A trónért ádáz harc zajlott, nemtelen eszközöket is bevetettek, ilyen volt a halott uralkodóval űzött misztifikáció. Amíg híresztelni lehetett, hogy Lajos király él, addig asszonya is igényt tarthatott az ország kormányzására…
Mária királyné testvére, Habsburg Ferdinánd osztrák főherceg 1526 szeptemberétől versenyben állt a magyar trónért Szapolyaival. A bécsi udvar ezalatt kürtölte világgá, hogy a vajda lepaktált a törökkel, és egyedül ő a felelős Magyarország romlásáért. Terjesztették, hogy szándékosan késett el a mohácsi ütközetből. 1526 decemberében, a saját királyválasztó országgyűlésének küldött nyilatkozatában Ferdinánd a következőket állította ellenfeléről: „..nem ismeretlen előttünk, hogy minden magyarországi egyenetlenségnek és veszedelemnek gyermekkora óta ő (azaz Szapolyai) volt okozója… Azt sem szükséges nektek előadni, miért hagyta el a vajda (a legutóbbi háborúban) fejedelmét és hazáját, jó messziről, mintegy leshelyről szemlélvén az ütközet kimenetelét…”

Ezen a ponton érkezünk a gyilkosság-legenda egyik főszereplőjéhez, Szapolyai Györgyhöz, aki János testvére volt. Ferdinánd és Mária környezetének érdeke volt, hogy a Szapolyai testvéreket bemocskolja, még a királygyilkosság vádját is bevetve a köztudatba. A német zsoldos gyilkosságról szóló visszaemlékezését Bécsben nyomtatták ki, s a Tatai elbeszélését használó Szerémi is itt írta művét, éppen az 1540-es években, amikor a Habsburgok újból és még mindig harcban álltak a Szapolyai-dinasztiával.

A középkor végén a királyok halálához gyakran fűződtek legendák. Bárhogyan is történt, II. Lajos gyilkos tőr által, vagy balesetben lelte halálát, arra magyar királyhoz méltóan felkészült, és – az ország vezető rétegével egyetemben – vállalta, amit rá kiszabott a sors./archivum.magyarhirlap.hu/miert-es-hogyan-halt-meg-ii-lajos

 

Kommentárok a cikkhez

 

fufuk58

2013. augusztus 30., péntek, 9:06

 

„Remek tanulmányokat ír Csurka Dóra, rendkívül fontos, hogy napilapban is legyenek ehhez hasonlók. II. Lajos királyt sokan hibáztatták hazaárulással. Sokan azért is, mert teret és utat engedett Fortunátos Slómónak, a kor uzsorásának, hogy rátegye kezét az ország kincstárára. Állítólag emiatt késtek a zsoldok, ami szétzilálta a sereget. Olyan történet is van, hogy maguk a papok ölték meg a csata után a királyt, mint az ország árulóját, aki egy uzsorás bábjává vált.”
 

Életrajz: Szerencsés Imre élete

 

„Szerencsés Imre eredeti neve Snéor ben Efraim, Sálmán ben Efraim, Salamon ben Efraim vagy Slomó ben Efrájim latinosan Fortunatus (? – 1526. k.) alkincstartó II. Lajos uralkodása idején. Spanyolországból 1492-ben elűzött, majd Magyarországon letelepedett szefárd zsidó család leszármazottja.

 Szüleit a hírhedt Tomás de Torquemada inkvizítor űzte el, akinek neve több ezer zsidó, muzulmán és keresztény moriszkó halálát jelentette. A család hazájában is részt vett állami pénzügyek kezelésében, ezért a pénzhez értő szakemberek hírében álltak. De épp ez lett a vesztük, mert sikereikre féltékeny személyek ürügyet találva származásukban igyekeztek félreállítani őket, ezért a család meg sem állt Magyarországig.

 Fortunatus (Szerencsés) keresztény nőbe lett szerelmes, ami tiltott szerelmi viszony volt, hiszen már mint két fiú atyja folytatta. Ezért elfogták, a kegyetlen halálbüntetéstől csak kitéréssel tudott menekülni. A keresztény hitre való áttérése valamikor 1504 és 1519 között történhetett. Zsidó feleségét és két gyermekét a budai gettóban hagyta. Megkeresztelését Szalkai László püspök és későbbi esztergomi érsek végezte, míg keresztapja Perényi Imre lett.

 

 Alkincstartói tevékenysége

 

 Szerencsés Imre kölcsöneivel és a kamara ügyeiben tanúsított jártasságával nagy tekintélyt szerzett II. Lajos király és Mária királyné előtt. 1520-ban kapta meg az alkincstartói címet, amit négy évig viselt.

 A törökök elleni 1521-26. évi háború során a hivatalos magyar pénznem a dénár elértéktelenedett. Már 1521-ben, Nándorfehérvár eleste alkalmával a Szapolyai-párti köznemesek azzal vádolták Szerencsést, hogy hanyagságból és rosszakaratból a felmentéshez szükséges pénzt és fegyvereket későn indította útnak. Szerencsés tanácsára verette a király azt a hamis pénzt, melynek valódi értéke csak fele része volt a névleges értéknek.

 1525. május 7-én tartott budai országgyűlésen a pénzromlásért a nemesség Szerencsést tette felelőssé és a királyi jövedelmek hűtlen kezelésével vádolták. Hatvan tagból álló küldöttség terjesztette kívánalmait Lajos király elé, amelyben azt kérték a királytól, hogy öt nap alatt távolítsa el udvarából a németeket, akik mind lutheránusok, a császár és a velencei köztársaság követei szintén mielőbb hagyják el az országot, Szerencsés Imre máglyán bűnhődjék gonoszságáért, aki ráadásul izraelita, a köznemesség által választott ülnökök pedig ismét kerüljenek a királyi tanácsba. Hogy mennyi lehet igaz a vádakból nem tudni, de ebben a feszült légkörben, ahol már évek óta élt a Jagellók rossz kormányzása miatt az idegengyűlölet nemcsak a Szerencsés, hanem a németek iránt is, ezért követelhették halálra ítélését.

 A király, engedve a nemeseknek, Szerencsés Imrét a budai Csonkatoronyba záratta, ahol egy hónapig raboskodott. Szerencsés a Fuggerek rokonának, Thurzó Eleknek (körmöci kamarai gróf és főkomornokmester, majd főkincstárnok, 1523-1525 között tárnokmester, végül országbíró) helyetteseként Mária királyné legszűkebb bizalmi köréhez tartozott, aki, mihelyst az országgyűlés szétoszlott, parancsot adott az alkincstartó szabadon bocsátására, mivel szolgálatait mégsem nélkülözhette egy ilyen nehéz helyzetben. A Szent György téren álló házához Mária királyné udvarmestere, valamint két sziléziai kamargróf kísérte el.

 Kiszabadulását lakomával ünnepelte, mire Budán, az országgyűlés még el nem távozott nemesei megrohanták és feldúlták házát és majdnem megölték. Sikerült megszöknie úgy, hogy kötélen leereszkedett az épület hátsó részén.

 Ekkor, egy korabeli feljegyzés szerint, Budán „egy rágalmazó lépett fel, aki a zsidókat akarta támadni azzal, hogy egy keresztény gyermeket megöltek”, holott a vért - állítólag - ő maga rejtette el náluk. Szerencsés (a feljegyzésben eredeti, Snéor családnevén szerepel), közbenjárt az udvarnál, és elérte, hogy a rágalmazót átadják neki. Ő a zsidókra bízta, akik megfojtották.

 Miután a főnemesség és pártolóik sorában az ellenségeskedés vele szemben nem csökkent, Werbőczy István és az általa vezetett köznemesi párt felé közeledett, amelynek egy tervezetet készített az ország szétzilálódott pénzügyeinek rendezéséről. Mária királyné és Báthory nádor támogatása mellett sikerült megszereznie Werbőczy támogatását is, így a hatvani országgyűlésen már senki nem vádolta, sőt számítottak rá. Hamarosan helyreállította anyagi helyzetét; 1525 végén már ő bérelte a budai, 1526-ban pedig a pozsonyi harmincadot is.

 A gazdaságpolitikai csődhelyzetben az 1526. évi rákosi országgyűlés már Szerencsést kéri fel a pénzügyi helyzet tisztázására. Szerencsés a saját csalásairól, sikkasztásairól akként tereli el a figyelmet, hogy támadásba megy át, és az országgyűlés előtt leleplezi a többi országnagy sikkasztásait, garázdálkodásait.

 A középkor végén a törvényes zsidókamat heti 2% volt. Amennyiben az adós nem fizette meg határidőre adósságát, azután kétszeresével, majd újabb határidő elmulasztása esetén annak kétszeresével - és így tovább - tartozott. Ha II. Lajos 1525. január 1-én száz aranyat kapott kölcsön Szerencsés Imrétől, 1526. január 1-én ezernégyszáz aranyat kellett visszafizetnie. Az alkincstárnok 1526 nyarán már nem adott kölcsönt a királyának, pont rosszkor, mert a szultán hadjárata miatt se pénz, se hadsereg nem volt, ezért Lajos ezüst étkészletét zálogosította el.

 Kevéssel a mohácsi vész előtt Szerencsés meghalt. Halála órájában, sok zsidó előtt, sírás és imádkozás közt megbánta bűneit, és bűnbánatban halt meg.

 

 Kohn Sámuel írja róla: „Más időben, más emberek közt az ország ügyének tán hasznára válhatott volna; e rothadásnak indult viszonyok közt azonban határozottan ártott neki. Nem volt se jobb, se roszszabb azon országnagyoknál, kiknek társaságába és fondorlatai közé jutott… Ő szintúgy, mint azok, erkölcstelen volt, s az ország kárán szerzett kincseket… tivornyázva tékozolta el… Kebelében csak egy jobb érzület élt, mely más körülmények között dicséretére vált volna: amaz állhatatosság, mellyel zsidó hitfelein csüggött… Példája mintegy ama nem éppen ritka embereknek, kik azt hiszik, hogy néhány cselekvés által minden egyéb gaztettüket jóvátehetik.”/mohacsi-csata.hu/

 

További kommentek

Hungarus1

-2013. augusztus 30., péntek,

Szapolyai levelet küldött a királynak, hogy vonuljanak vissza Buda fele, és majd ott egyesül velük.
Erre a király hajlott is viszont a haditanács ellenezte ezt, és harcolni akart a törökkel miután a karasics ( Mohács előtti mocsaras rész ) mocsarainál megverték a török előhadat ( vagyis tombolt a harci kedv ).

Az is érdekes, hogy a csata előtt megegyeztek, hogy bármi történik a királyt élve kell kimenekíteni a csatáról, okulva a Várnai vereségből ( ahol a közhiedelemmel szemben a magyar sereg nyerésre állt, Hunyadi tönkre verte a törököket, csak a janicsárok maradtak akikbe belerontott a király és meghalt ), így szinte biztos, hogy nem ott halt meg.”/archivum.magyarhirlap.hu/miert-es-hogyan-halt-meg-ii-lajos/

 

 

Századok, 136. évfolyam 2002/3. szám 669-677. oldal

 

Botlik Richárd: 1526. OKTÓBER 19.

(Adalékok Sárffy Ferenc győri várparancsnok jelentéséhez)

 

         II. Lajos (1516-1526) magyar király agnoszkálására nézve Sárffy Ferenc jelentése a leghitelesebb, és minden kétséget kizáró dokumentum. A győri várkapitány Brodarics István kancellárnak címzett jelentéséből kiderül, hogy a királyné őfelsége — II. Lajos özvegye, Mária — csak egy 12 főből álló lovaskíséretet kért Sárffytól, Czettrich védelmére.[1] Mária rendelkezése szokatlan volt, hiszen az ügy — ahogy azt Sárffy a jelentésének elején megítélte — nagyobb szabású annál, mintsem hogy egy királyi szolga azt minden szempontból megfelelően elvégezhesse. A jelen helyzetben azonban nem csupán a sértett önérzet (amiért a királyné nem tartott igényt személyére az agnoszkálási eljárásnál) vezérelte Sárffy Ferencet tettekre, hiszen — győri várkapitány lévén — személyében a győri király képe, vagyis a mohácsi csatát követő exlex állapotának egyik legstabilabb pontja, a török által sértetlen erőd katonai kormányzója, általános jogi eljárásban a király megtestesítője az a méltóság, akit — saját bevallása szerint — Mária kihagyna az agnoszkálás szomorú, de megtisztelő feladatából.[2]

        

Sajnos — a dokumentum hibás datálásából kifolyólag — Sárffy Ferenc jelentését számos bírálat érte a közgondolkodás részéről. Bartoniek Emma, a dokumentum fordítója 1526. december 14-re tette a jelentés keltezését, amely azonban több szempontból sem helytálló:

         1. Mert a Sárffy jelentésében szereplő „napokban” („His diebus…”) határozó ellentmond december 14-ének. II. Lajost a mohácsi csatát követően, tehát 1526. augusztus 29-én érte a szerencsétlenség, és abszurd lenne azt feltételezni, hogy az agnoszkáló bizottság valamelyik decemberi napon szállt volna ki a helyszínre a király holttestét felkutatni.

         2. Mert Sárffy Ferenc jelentése rendszerető ember jelleméről árulkodik, és ez összeegyeztethetetlen a decemberi dátummal. Ha októberben megtörtént az agnoszkálás, akkor Sárffy miért várt volna ennyi időt a jelentés elkészítésével? Semmiképpen sem azért, mert megfeledkezett feladatáról, vagy mert hallomást szerzett arról, hogy Brodarics István  egy tényszerű mohácsi visszaemlékezés írására készül — hiszen ez utóbbi csupán 1527 elején dőlt el.

         3. Mert Sárffy Ferenc Brodarics István kancellárnak és szerémi püspöknek címezte a jelentést. Brodarics István azonban 1526. december közepén már semmiképpen sem tevékeny tagja a Ferdinánd-hű udvarnak. Brodarics 1527 áprilisában tájékoztatta a lengyel királyi udvart a közte és I. Ferdinánd közti végleges szakításról. A szakítás okát a nagyszerű humanista azzal magyarázta, hogy jellemével ellentétes a Habsburg uralkodó politikája.[3] Voltaképpen az udvartól való elhidegülés első jelentős oka a Brodarics személyét ért sérelemben keresendő, ugyanis a kancellár nem kapott meghívót a Komáromba hirdetett, majd november 30-án Pozsonyba áthelyezett, és december 17-én Ferdinándot magyar királlyá választó országgyűlésre. December 17-e után Ferdinánd voltaképpen leváltotta Brodaricsot azzal, hogy a kancellári tisztségbe a veszprémi püspököt, Szalaházi Tamást emelte.

         4. Mert 1526. október 23-án Habsburg Ferdinándot a cseh országgyűlés Csehország királyává választotta meg. A cseh királyi címet korábban II. Lajos viselte, tehát a fent említett időpontig mindenképpen tisztázni kellett, hogy a magyar király valóban halott-e, s ennek legkézenfekvőbb megoldása az agnoszkálásban rejlett. Kínos jogi procedúrát vont volna maga után, ha a bécsi udvar csupán a híresztelésekre épít, s Lajos esetleg a török veszély elhárulása után feltűnik a politikai porondon. A Habsburg udvar — a Szapolyai Jánossal való versenyfutása miatt — későbbiekben elkövetett jogellenes lépéséből[4] nem indokolt levezetni a cseh rendek kapkodását.[5]

         5. Mert — és mind közül ez a legnyomósabb érv — Sárffy Ferenc 1526. október 19-ére                                  keltezte a Brodarics Istvánnak címzett jelentését. Ezt az adatot híven megőrizte az Acta Tomiciana gyűjtemény a szöveg részleges másolatában, és más források mellett a Bartoniek Emma 1926-ban megjelent fordításának alapját képező Pray már említett Annales…c. műve egyaránt. Mindkettő egyezik a keltezést illetően: „Ex arce Iauriensi, feria VI. post [fest.] Lucae, Evangelistae.[6]

Magyarra fordítva: „A győri várból, Lukács evangélista ünnepét követő pénteken.”

Szent Lukács evangélista ünnepe október 18-án van, ez a nap 1526-ban csütörtökre esett. Ebből következik, hogy az ünnep utáni péntek voltaképpen az ünnepet követő nap, vagyis 1526. október 19-e volt. Ellentétben Bartoniek Emma Mohács Magyarországa c. forráskiadványával, ahol 1526. december 14-e olvasható, s amelyet az 1976-ban, a csata 450. évfordulója alkalmából megjelent Mohács emlékezete c. kötet változatlanul felhasznált.[7]

         Mi volt az alapja az egyébként kiváló fordító, Bartoniek Emma tévedésének? Lukács evangélista ünnepét összetévesztette Szent Lúcia, népiesen Luca napjával, melyet december 13-án ünnepelnek. Szerencsétlen módon mind Lukács, mind Luca ünnepe csütörtöki napra esett 1526-ban. Bartoniek azt viszont figyelmen kívül hagyta, hogy az Olaszországban Santa Luciának, a latin nyelvben szintén Luciának nevezett szent nem azonos a latinban ’Luca’-nak becézett Lukáccsal, és semmiféle kapcsolatban nem állt a magyar nyelv Lucájával. Sárffy láthatóan konkretizálta, hogy kire gondolt ’Luca’ kapcsán, nevezetesen: evangélista. Ha a magyarban Lucának hívott szent nevét akarta volna keltezésként megjeleníteni, nemcsak a ’Lucia’, hanem — utalva a 4. században vértanúhalált halt szent szimbólumára — a ’virgo’ — tehát szűz — jelzőt is használta volna.

         A történészek, a történelmi szakírók többsége nem esett bele a dátumfeloldás eme csapdájába. Bartoniek kortársa, Gyalókay Jenő A mohácsi csata c. tanulmányában helyesen október 19-ére datálta Sárffy jelentését, Nemeskürty István már idézett vitaindító monográfiájában szintén pontosan adta vissza a győri várkapitány keltezését, s e szerzőkhöz hasonlóan Barta Gábor, Perjés Géza, majd Kiss Béla egyaránt október közepére tették II. Lajos agnoszkálásának lehetséges időpontját.[8]

Az agnoszkáló bizottság minden valószínűség szerint október közepén valóban végezhetett a királyi holttest felkutatásával. II. Lajos testét Székesfehérvárra vitte Sárffy és Czettrich, majd a városból visszatértek Győrbe, ahonnan Sárffy 1526. október 19-i dátummal ellátott jelentését Czettrich kézbesítette Pozsonyba a kancellár, Brodarics részére. A jelentéssel minden olyan — korábban született — híresztelést tisztázni lehetett, melyek a legkülönfélébb módozatokban szóltak II. Lajos haláláról: néhányan megesküdtek rá, hogy látták Lajost még a csatát követő napokban is, ismét mások szerint a csatában bátran harcolt, és a harcmezőn esett el, megint mások azt terjesztették, hogy a magyar főurak egy csoportja orvul meggyilkolta, de voltak olyan híradások is, melyek egy konkrét személy, Szapolyai János keze nyomát vélték a gyilkosságban felfedezni. Ezeket a különféle híradásokat félreérthetetlenül cáfolta Sárffy Ferenc jelentése. Az agnoszkáló bizottság vezetőjének, Czettrich Ulrik királyi kamarásnak, a szerencsétlenség szemtanújának a király holttestének megtalálásáig, és a jelentés részleteinek ismertetéséig senki sem hitt. I. Zsigmond (1506-1548) lengyel király, II. Lajos nagybátyja Habsburg Máriának, Lajos özvegyének írott levelében például kimondottan valótlannak tartotta Czettrich szóbeli beszámolójának részleteit,[9] s ez okból kifolyólag a lengyel udvar is felállított egy agnoszkáló bizottságot, Mikołaj Nipszycz követ vezetésével, aki viszont már csupán János koronázására érkezett meg Székesfehérvárra.[10]

         Ami magának a jelentésnek a tartalmát illeti, az Acta Tomiciana gyűjtemény korabeli, részleges másolata és a Bartoniek Emma fordításának alapját képező Pray: Annales…c. művének Sárffyt idéző másolata közt van némi különbség. Ez pedig nemcsak a latin nyelv használatának eltérő jellegében — amely egyértelműen a pallérozott 18. századi szerző javára dőlne el —, hanem a szöveg értelmezésében is megmutatkozik.

Az első eltérés a jelentés azon részén tapasztalható, mikor Czettrich a király holttestét felismerve felkiáltott: „…hoc est regiae Maiestatis, Domini mei semper gratiosissimi certissimum corpus, flexisque genibus, cum lacrimis osculatus est.[11] Bartoniek Emma a következőképpen fordította: „…Ez itten a király őfelsége, az én mindig legkegyelmesebb uram holtteste, ez egészen bizonyos! [— kiáltott Czettrich — B. R.] s térdre borulva, sírva megcsókolta.”[12]

Az Acta Tomiciana-ban található, 1526-os részleges másolat ugyanezt tartalmazta, de nem tett említést arról, hogy az udvari kamarás érzelmei úgy nyilvánultak volna meg, hogy Czettrich megcsókolta a több hetes királyi holttest jobb lábát („…dextrum pedem”), amely elsőként került elő a friss sírdomb alól: „…hoc est regiae Maiestatis, domini mei semper gratiosissimi certissimum corpus!”[13]

A másolatok közt meglévő második eltérés sem jelentős, ennek ellenére nem hagyható figyelmen kívül a jelentés értelmezésekor. „Re cognita corpus effodimus, caput primum,et ora abluimus: pulcherrime per ea signa, quae regia Maiestas in dentibus ferebat, se esse indicavit.”[14] A mondat magyar nyelven — Bartoniek alapján — ekképpen hangzik: „Minthogy így felismertük [ti. II. Lajos holttestét; B. R.], kiástuk a testet, először a fejét, aztán arcát lemostuk, és egész pontosan felismertük azokról a jegyekről, melyek őfelsége fogain voltak.”[15] Míg az Acta Tomiciana gyűjteményben a következő olvasható: „Effodimus caput primum et ora abluimus pulcherrime, per ea signa, quae regia Maiestas in dentibus gerebat, se esse indicavit.”[16] A két másolat láthatóan eltér mind tartalmilag, mind szerkezettanilag, de nem ezek a tényezők okozták ennek a szövegrészletnek haloványabb fordítását. Szöveghűbb fordításban a mondat olvasata: „Kiástuk először a fejet, és lemostuk legszebb részeit, azon jegyeket, melyeket király őfelsége a fogain viselt, [s amely] őt híressé tette.”

Salamon Henrik II. Lajos holttestének felismerése kapcsán jutott arra a következtetésre, hogy a jegyeknek „…közismerteknek kellett lenniük, ha Sárffy levelében egyszerűen csak utal rájuk, anélkül hogy közelebbről jellemezné őket; továbbá igen jellegzetesek, ha a tetemvizsgáló kamarás [ti. Czettrich — B. R.] éppen csak ezekről ismerte meg kétségkizáróan a királyi hullát.”[17] Salamon szerint II. Lajos retrognathia superior volt, és az ebből adódó „…vézna, fejletlen, infantilis, besüppedt felső állcsontján és fogsorán ismerte fel Czettrich kamarás a királyi tetemet.”[18]

A két másolat közti harmadik — egyben utolsó, jelentős — eltérés a királyi holttest romlatlan, ép voltának megfogalmazásában rejlik. „Absit adulatio, et Reverendissima Dominatio vestra credere dignetur, nunquam vidi corpus exangue hominis tam incorruptum, tamque non fastidiosum, et minus terribile. Nulla enim corporis Maiestatis suae pars corruptum, vel foeditatem aliquam habuit, nec minimum vulnerum, etiam in quantitate aciei acris, praeterquam exiguum in labiis.”[19] Bartoniek Emma — ezúttal szöveghű — fordítása alapján magyarul a következők olvashatók: „Nem akarok hízelegni, de főtisztelendő uraságod [ti. a jelentés címzettje, Brodarics István — B. R.] kegyeskedjék elhinni nekem, hogy sohasem láttam emberi holttestet, mely ennyire épen megmaradt volna, ennyire ne lett volna undorító és ijesztő. Mert nem volt a felség testének legkisebb része sem feloszlóban, s nem volt rajta semmiféle seb, még egy tűszúrásnyi sem, csak egy egészen kicsike az ajkán.”[20] Az Acta Tomiciana-ban található másolat tárgyalt részének első tagmondata még egyezik a Pray Annales…c. művének fentebb említett idézetével, a második tagmondat azonban eltér attól: „Absit adulatio et Rma. Dtio. vra. credere dignetur, nunquam vidi corpus exangue hominis tam incorruptum tamque non fastidiosum et minus terribile, nulla enim corpus suae Mtis. Pars coruptionem aut foeditatem aliquam habebat, nec minimum vulneris etiam praeter unum exiguum in quantitate unius aurei.[21] Sárffy Ferenc jelentéséről készült ezen utóbbi másolat tehát nem szólt arról, hogy II. Lajos ajkán találtak volna az agnoszkáló bizottság tagjai szúrt sebet. Ellenben a holttesten „…nem volt semmiféle seb, kivétel egyetlen kicsinyt, egy arany [érme — B. R.] mennyiségben.” E másolat alapján azonban lehetetlen azonosítani Lajosnak azt a testrészét, ahol — a dokumentum értelmezése szerint — a nem tűszúrásnyi, hanem jóval nagyobb felületű — jóllehet nem halált okozó — sérülés bekövetkezhetett.

         Már a tanulmány elején utaltam arra, hogy a magyar közgondolkodás részéről — valószínűleg a dátumfeloldás hibája nyomán — elterjedtek a Sárffy-féle jelentést kritizáló nézetek.[22] A modern világ emberének szemével azonban sosem szabad vizsgálni ilyen messzeségbe visszanyúló dokumentumot. Így semmi rendkívülit nem lehet abban a momentumban találni, mikor az agnoszkáló bizottság vezetője, Czettrich Ulrik királyi kamarás — bár Sárffy szerint a királyi holttest nem undorító, nem ijesztő, és rendkívül ép állagú, mégis — II. Lajost a hulla fogainak jellegzetes vonásairól azonosította. Sárffy egyrészt a körülmények okozta kiváló konzerválás előtt tisztelgett ily módon, másfelől pedig a szokásos udvariassági szabályokat sem kívánta áthágni.

         Ha azonban Sárffy Ferenc jelentésének részletei sem győznének meg valakit, ez esetben segítségül hívható a már királlyá koronázott János (1526-1540) Krzysztof Sydłowiecki, lengyel kancellárhoz írott levele,[23] melyben az újdonsült uralkodó megerősítette az agnoszkáló bizottság által előadottak II. Lajosra vonatkozó részeit.

        Az 1526. október 17-én, a tokaji várban tartott részországgyűlésen — a Szapolyai-párti — rendek ugyanezen év november 5-ére hirdettek királyválasztó országgyűlést Székesfehérvárra. A török kitakarodását követő hónapok legjelentősebb politikai eseményén a vártnál is több résztvevő képviseltette magát a rendek részéről. Az 1526 novemberében még igen szűk elitre támaszkodó Habsburg Ferdinánd tanácsadóinak első ijedtsége azonban csakhamar alábbhagyott, mikor lassacskán fény derült arra, hogy a magyar politikai elit a koronázási ceremónián mutatottaknál jóval megosztottabb, vagy némi vagyoni jellegű szolgáltatás fejében megosztható. Ebből is következik az a tény, hogy a János koronázásán megjelent rendeket nemcsak az aktus, és — a török Porta szemszögéből — a hódítóval packázó, nemzeti érzelmekkel telített hangulat, hanem az egykori uralkodó, az igen fiatalon elhunyt II. Lajos temetése is a koronázó városba vonzotta.

         Szapolyai János birtokában volt minden lehetséges eszköznek, amely elősegíthette a koronázásához vezető jogi, és egyéb más vonatkozású utat. Nem kívánom részleteiben ismertetni azt a procedúrát, mely Jánost a magyar királyi címhez vezette — hiszen számos kiváló tanulmány született már e kérdésben —,[24] csupán néhány pontot ragadnék ki a János rendelkezésére álló, koronázásához feltétlenül szükséges összetevőkből.

Egyrészt — a királyválasztás, majd koronázás szempontjából — lényeges feltétel, hogy a korábbi király, II. Lajos holttestét az agnoszkáló bizottság — majdani temetés céljából — Székesfehérvárra hozta. II. Lajos — ahogy János írta — körülményekhez képest méltó temetéséről — annak ellenére, hogy a Habsburg Mária által megbízott Czettrich találta meg a holttestet, tehát az ellentábor is igényt formált a végtisztességre — Szapolyai János gondoskodott (ld. 23. jegyzet id. levelét). Mivel a temetés nem fulladt botrányba, minden kétséget kizáróan hitelt lehet adni mind Sárffy Ferenc jelentésének, mind a már idézett Szapolyai oklevél tartalmának; tehát Szerémi György — II. Lajos halálának kapcsán is — már többször cáfolt műve valótlan a tekintetben, hogy a fiatal uralkodót Szapolyai János testvére, György egy háromélű cseh karddal összeszurkálta volna.[25]

Másrészt — Perényi Péter mellett — Szapolyai János volt a „koronaőr”, vagyis a Szent Korona birtoklása mindennél fontosabb alapot teremtett János számára a Mohács utáni helyzet kétséges kihasználására. Voltaképpen a Szent Korona jogi háttere az a tényező, amely Habsburg Ferdinándot visszatartotta a Jánossal folytatott versenyfutásban.

Harmadrészt János a személyéhez hű politikai elit, valamint az adott jogi helyzet kontinuitásának kiaknázásával teremtett egy szilárd, szakértő uralkodóképet magáról. Az első benyomás alapján János példamutató, nemzeti alapon szerveződő, a körülményekhez képest higgadt, de erélyes kormányzata sokakat vonzott még akkor is, ha érezhetően nem volt e tulajdonságok mögött erős hatalmi alap. A láthatóan kapkodó, helyzetéhez képest önkényeskedő, Pozsonyból Márián — mint kormányzón — keresztül üzengető Habsburg Ferdinándról kialakult képhez viszonyítva mindenesetre pozitívabb volt János megítélése.[26] A létező jánosi demagógia erősségét bizonyítja az is, hogy a II. Lajos saját tulajdonát képező, korszakos jelentőségű erasmusi fejedelemtükröt — melyet maga V. Károly, német-római császár küldött személyesen az akkor még kamasz Lajosnak Budára — valaki a mohácsi csatát követően félreérthetetlenül János műveltségének becses darabjaként tüntette fel.[27]

Sokat lendített továbbá János — koronázásával kapcsolatos — ügyén, hogy megbecsülhetetlen számú és minőségű, de a török által nem háborgatott haderővel rendelkezett.[28]

Szintén nem elhanyagolható tény, hogy Szapolyai János Magyarország leghatalmasabb főura volt, tekintélyes bevétellel, és — apja, Szapolyai István (egykori kincstartó) tevékenysége kapcsán — nagy családi vagyonnal rendelkezett. Korántsem lehet azonban ebből messzemenő következtetéseket levonni: mert János vagyona elegendőnek mutatkozott ugyan a főrendek megnyerésére, a koronázásra, és az uralkodás alapjainak megszervezésére, azonban ellenfelével, I. Ferdinánddal nem vehette fel a versenyt.[29]

         A Sárffy-féle jelentést megerősítő Szapolyai oklevél tartalmára, keletkezési körülményeire visszatérve megállapítható, hogy — bár János is kísérletet tett Lajos holttestének felkutatására —[30] a királyi tetemet Czettrichék találták meg, s ezt János is elismerte. A János által felállított agnoszkáló bizottság egyik tagja sem volt szemtanúja Lajos szerencsétlenségének, márpedig az oklevélben az újonnan megválasztott uralkodó — sajnos konkrét megnevezés híján — arról adott számot a lengyel udvarnak, hogy egy néven nem nevezett személy szerencsésen visszaemlékezett a tragédia színhelyére. „Regis predecessoris nostri felicis reminiscensie nuper e lime exicato („a veszedelem kezdetétől”— B. R.) iam gurgite, in quem incautus praecipitem se dederat…[31]

Szintén egybevág Sárffy Ferenc jelentésének tartalmával az oklevél további szövege, melyben János az élettelen, kiásott királyi tetem végső azonosítását az egyház — ismét megnevezetlen — nagyobb, tekintélyesebb méltóságainak tulajdonította: „…effosum inque Ecclesia maiore honestissime depositum iaceret exanime, visum fuit nobis („a látvány ismert volt” —

B. R..)...[32]

János király oklevele Sárffy jelentésének már fentebb elemzett keltezését is hozzávetőlegesen megerősítette, hiszen a Lajos tetemének megtalálásáról szóló hírek a tokaji részországgyűlés utolsó napjaiban már számára is ismertek voltak (ld. 23. jegyzet id. dokumentumát).

A II. Lajos holttestével kapcsolatban János által írottak szintén összeegyeztethetők Sárffy jelentésével. Szapolyai János Lajos temetésével összefüggésben már egy, az eltelt idő által enyészetnek átadott tetemről beszélt, melyet tovább már nem lehetett épségben tartani. Mindenesetre János király is a kedvező körülményeknek tulajdonította azt a jelenséget, hogy Lajos holtteste sokáig felismerhető maradt: „…super terrae fatiem conservari.”[33]

         Magára a temetésre közvetlen János királlyá koronázása előtt került sor: „…feria proxima ante festum beati Martini Episcopi (ünnepe november 11-én volt, ez a nap 1526-ban vasárnapra esett — B. R.)…”[34] Brodarics István ezzel szemben november 9-ére datálta a temetést.[35]

         Az oklevél — akárcsak Sárffy Ferenc jelentése — igen fontos dokumentum. Fontossága azonban nemcsak közvetlenül annak tartalmára értendő, hiszen ez az oklevél volt az első olyan kezdeményezés, mellyel János király egy csapásra átértékelte a korábbi évek rapszodikus külkapcsolatát a lengyel udvarral szemben. II. Lajos nagybátyja, I. Zsigmond (1506-1548) lengyel király a Habsburg-ház nyomásával szemben is mellszélességben kiállt — korábbi sógora, későbbi veje — János király mellett. Az 1526 után kifejezetten gyümölcsöző lengyel kapcsolatainak köszönhette János, hogy nevét megismerték külföldön is (Franciaországtól Angliáig). Nem véletlen, hogy a már többször idézett oklevél Angliában található. VIII. Henrik (1509-1547) angol király is tájékozódhatott az oklevél alapján a Mohács utáni Magyarország belviszonyairól, és — hiába szabadkozott úgy, hogy Angliát a nagy távolság elválasztja Magyarországtól — a körülmények ismeretében a Portán szolgálatot teljesítő angol diplomaták már idejekorán tájékozódhattak a részletekről, és az oklevél tartalmának ismeretében alakíthatták a törökkel folytatott külkapcsolataikat.

 

A rövid tanulmány a mohácsi csata 475. évfordulójára készült. http://szapolyai.hupont.hu/6/egy-fontos-jelentes-elemzese

 


Nagy Péter:

Szapolyai János és a mohácsi csata

(ELTE-BTK, Kézirat, 2013 márciusa)

 

            Szapolyai János erdélyi vajda a magyar történelem egyik fekete báránya, legalább is évszázadokon keresztül ez a hit terjengett róla. Görgey Artúrhoz, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc tehetséges katonatisztjéhez hasonlóan tett olyan lépéseket, melyek fényében hazaárulóként vagy esetünkben felségárulóként tűnhetett fel. A haza, illetve felségárulás minden korban a legsúlyosabb bűnök közé tartozott.

            Szapolyai János személye a korszakban sok embernek szúrt szemet. Azon kívül, hogy az ország egyik legnagyobb földbirtokosa volt, jelentős méretű haderővel is rendelkezett. Nem csoda, hogy az 1526-os királlyá választása után a támadások sortüzébe keveredett. A legtöbb mai napig fenn maradt érv, melyek szerint Szapolyai áruló, ebből a korszakból származik. Az ország egy hatalmas trauma után próbált magához térni, melynek csábító megoldása volt a bűnbakkeresés. Szapolyai János kitűnő alanynak minősült arra, hogy elnyerje ezt a nem éppen hízelgő titulust. Kihasználva a lehetőséget a trón másik várományosa, I. Ferdinánd kialakította propagandáját, mellyel ellenfelét megpróbálta száműzni a politikai palettáról, ezzel megteremtve az áhított bűnbakot, és mint láthatjuk sikerült évszázadokra befeketítenie Szapolyai János nevét. Ferdinánd 1527-ben VIII. Henrik angol királynak írt levelében vázolta, hogy Szapolyai miért nem tekinthető legitim magyar királynak, annak ellenére, hogy az angol uralkodó már elismerte Szapolyait Magyarország törvényes királyának. Levelében megemlíti, hogy 1521-ben nem mentette fel Nándorfehérvárt és ennek tetejében szándékosan, a korona megszerzése céljából távol maradt a mohácsi csatától.[1] Ezen felül olyan értesülések is voltak miszerint maga Szapolyai hívta be a törököt.[2]

            A valóságban Szapolyai rengeteget tett annak érdekében, hogy megmentse az országot a pusztulástól. 1522-es havasalföldi hadjáratával sikerült megosztania a szultán seregét, ezzel, évekkel elodázta a mohácsi csata dátumát.[3] Szapolyai János a mohácsi csata előtt, mint erdélyi vajda rendelkezett egy saját hadsereggel, mely az erdélyi székelységből verbuválódott. Erdély hadserege, ha az összes hadra kötelezhető székely számát nézzük, körülbelül 50 ezer főre tehető. Ez a hatalmas szám viszont csak abban az esetben volt érvényes, ha Erdélyt támadás érte. Erdély területéről ennek a hadseregnek már csak töredékét lehetett kivinni. Az Erdélytől nyugatra eső területekre vezetett hadjáratokra csak ennek a hadseregnek a tíz százalékát lehetett hadba szólítani. Ez teljes mértékben elfogadható, hiszen ha valamennyi hadképes férfi elmenne, a területről, akkor nem maradna senki, aki védelmezze azt. Ebből kifolyólag Szapolyai János mindössze egy ötezer fős sereg felett rendelkezett, és ezt tudta volna II. Lajos magyar király szolgálatába állítani.[4] Ezek ismeretében teljes mértékben hiteltelen a 17. századból ránk maradt Istvánffy Miklós történetíró tollából származó adat, miszerint az erdélyi haderő 40 ezer főt számlált volna.[5] Szapolyai serege élén Erdélyben megkapta a király parancsát. Ebben a király azonnal Tolnára rendelte a vajdát, ahol a többi haderő is gyülekezett, majd nem sokkal később egy újabb parancs is érkezett, ami pontosan ennek az ellenkezője volt, azaz, hogy Szapolyai maradjon Erdélyben. Ennek hátterében az állt, hogy az eredeti haditerv szerint az ország összes haderejét össze kellett szedni és a török útját kellett állni délen. Ezért kapta először Szapolyai azt a parancsot, hogy menjen Tolnára. A terv akkor változott meg, amikor 1526 júniusában Radu de la Afamati havasalföldi vajda felajánlotta II. Lajos magyar királynak, hogy Szapolyai seregével egyesülve hátba támadná a Magyarország ellen vonuló török hadat Bulgária területén, így az két tűz közé kerülhetne.[6] [7] Ezt a tervezetet a fiatal király elfogadta és ennek megfelelően kézbesítették Szapolyainak a második parancsot, ami szöges ellentétben állt az elsővel. A havasalföldi vajda felajánlásával csak annyi volt a probléma, hogy megbízhatósága kétes volt. Tudni lehetett, hogy a korban a havasalföldi vajdák a függetlenségükért nagyon sok mindent képesek voltak beáldozni a török portánál. Volt olyan, aki egyenesen Szapolyai fejét ígérte a Szultánnak. Ezt megfontolva a király végül mégis az első tervezet mellett döntött, természetesen ez esetben is ment a parancs Szapolyaihoz, hogy értesítse a vajdát a megváltozott tervről. A három eltérő parancsot Szapolyai zavarosnak ítélte, ezért elküldte Basy Györgyöt a királyhoz, hogy adja ki a végleges parancsot, és a futár lelkére kötötte, hogy a király semmi szín alatt ne vállaljon nélküle csatát.[8] A király kiadta a végső, egyértelmű parancsot Basy Györgynek, hogy Szapolyai, azonnal vonuljon a király táborába. A futár mellé adta segédnek Statileo Jánost is.[9]

            A királyi táborban eközben kijelölésre került a csata hadvezére és segédje. A hadvezér Tomori Pál, segédje Szapolyai György lett. Semelyikük sem akarta elvállalni a feladatot. György csak addig volt hajlandó betölteni ezt a pozíciót, amíg bátyja, János meg nem érkezik.[10] A magyar főurak úgy gondolták, hogy a leghatásosabb taktika, ha a török sereget minél hamarabb megtámadják, annak ellenére, hogy a király lassítani próbálta az eseményeket. A főurak féltek halogatni a csatát.[11] Tomori úgy ítélte meg, hogy a legjobb, ha a még felvonuló sereget támadják, és a sereg különböző részeit külön-külön megverik.[12] Ez az elképzelés jó is volt, hiszen a magyar hadsereg körülbelül 25 ezer főből állt, míg a szemben álló oszmán hadsereg létszáma elérte 80 ezer főt.[13] (Ekkora hadsereg még az újkorban is tekintélyesnek minősült) Egy hagyományos frontális támadásban nem lett volna esélyük. Végül a jobb szárny támadásba lendült, és meg is futamította a szembe érkező ruméliai lovasságot.[14] A csata elvesztését, az okozta, hogy a katonák leálltak fosztogatni, illetve nem voltak elég harcedzettek. A török sereg akkora tüzérségi erőt vonultatott fel, amelyet még egyik katona sem láthatott. Hatalmas robajt és füstöt eredményezve. Az első hullám ilyen módon megfutamodott. A segítségükre siető király és serege páncélosokból állt, ezeknek a fő értékük abból adódott, hogy rendezett sorokban harcoltak. Ha valamilyen módon a rend felborult, akkor annak nagyrészt véres vereség lett a vége. Ebben a csatában a menekülő első vonal és a hihetetlen méretű ágyúzás elég volt ahhoz, hogy megbontsa ezt a rendet. Végül a hadsereg a janicsárok és ágyúk tüzébe veszett. A gyalogság tartott ki a legtovább, az első menekülő egység a könnyűlovasság volt.[15] A csata nagyjából 1,5 óra alatt zajlott le és 16 ezer magyar katona lelte halálát. Szulejmán szultán naplójában, megemlíti, hogy a keresztény csapatok épp a délutáni ima időpontjában támadták meg őket, de ennek ellenére gyors győzelmet arattak. Leírta továbbá, hogy nagyon heves harc és példátlan öldöklés zajlott, melynek eredményeképpen 24 ezer magyart temettek el a csatamezőn.[16] Ez az adat valószínűleg túlbecsült, mert nagyjából ennyi volt a csatába indulók száma. Összességében a csata haditerve jónak mondható, csak a kivitelezés nem volt megfelelő. Nem volt olyan hadvezér, aki képes lett volna egy ekkora sereget hatékonyan mozgatni. A tisztek nagy része pár ezer fős portyázó csapatok vezetéséhez és irányításához szokott. Hiányzott egy Hunyadi Jánoshoz, vagy Zrínyi Miklóshoz hasonló karizmatikus vezér, aki képes lett volna irányítani egy ekkora sereget.

 

            A csata napján Szapolyai János Szegednél állomásozott, körülbelül négyszáz kilométerre a csata helyszínétől. Mivel tudta, hogy seregével már nem érhet oda, ezért kocsival indult, hogy legalább ő személyesen ott lehessen.[17] Szapolyai nem tudott odaérni a csatatérre időben. Felmerült az a lehetőség, hogy a vajda szánt szándékkal késlekedett. Ez a tudomány mai állása szerint csak Ferdinánd propagandájának eredménye és nincs mögötte tényleges tartalom. Szapolyai Jánosnak nem származott közvetlen haszna abból, hogy a magyar sereg vereséget szenvedett. A szándékos késés ellen szól az a tény is, hogy nem tudhatta előre a csata kimenetelét, azt meg még annyira se, hogy a király is el fog esni.[18]

            Szapolyai János árulóvá nyilvánítása a Habsburg ház kreációja. A csata hamarabbi elkezdése és az egymásnak ellentmondó parancsok együttesen vezettek oda, hogy Szapolyai János kimaradt az ország történetének egyik legnagyobb csatájából, melyben megsemmisült a magyar hadsereg döntő többsége. A csata után Szapolyai serege ugyan érintetlen maradt, de bizonyított számbeli kisebbsége miatt nem volt alkalmas arra, hogy feltartoztassa a szultán hatalmas seregét. ://szapolyai.hupont.hu/39/nagy-peter-szapolyai-janos-es-


 

 

BARTA Gábor: Hogyan halt meg II. Lajos király?

A néhai II. Lajos király mohácsi pusztulásáról már a kortársak többféle híradást ismertek, s mivel a kutatás jobbára a csata más részletkérdéseit igyekezett tisztázni, a kétely újra és újra felmerült: vajon nem királygyilkosság áldozata lett-e a középkori magyar állam utolsó királya?

A szemtanúk

A történetírók többsége Brodarics István szerémi püspöknek, II. Lajos kancellárjának leírását fogadja el hitelesnek. A csatából szerencsésen megmenekült főpap így ír ura vesztéről:

„A küzdelem pontosan egy és fél óráig tartott. A mocsár is nem egy embert nyelt el mély örvényeiben, sokan azt mondták, hogy a király is ott pusztult el. Azonban később egy meredek part hasadékában lelték meg Mohács fölött, fél mérföldnyire a Csele nevű falu alatt. Ezen a helyen akkor a Duna áradása miatt a szokottnál magasabban állott a víz: itt fulladt bele a vízbe lovával együtt, úgyhogy fel volt fegyverezve. Mások is vesztek el itt, valamivel arrébb találták meg kamarásainak, Trepka Andrásnak és Aczél Istvánnak holttestét.”

Brodarics maga nem volt jelen, mikor a menekülő király kísérőivel beleveszett az ingoványba, értesüléseit mégis pontosnak kell tekinteni, mivel elbeszélésében két szemtanú vallomásaira támaszkodott. Közülük az egyik, Ulrich Czettrich királyi kamarás, saját szemével látta a balesetet, s arról már pár nappal a csata után, 1526. szeptember első napjaiban be is számolt a Budáról Pozsony felé menekülő Mária királynénak, majd Brodaricsnak is.

A másik szemtanú Sárffy Ferenc győri várkapitány, akit – éppen Czettrich beszámolója alapján – a király holttestének felkutatására küldtek. Ő levélben közölte a kancellárral, mit végzett: „Legyen róla meggyőződve főtisztelendő uraságod, hogy mindaz, amit annak idején Czettrich a király haláláról mondott, színigazság volt. Mert mikor ahhoz a helyhez közeledtünk, s még oda se értünk, már Czettrich ujjával mutatta meg azt a helyet. Odasiettünk, s megláttuk egy ló tetemét a mocsárban. S mert Czettrich azt hitte, hogy a királyi felség holtteste is ott van, nem törődve a mocsárral, beugrott az iszapba. De nem találta meg, hanem csak a királyi felség fegyvereire akadt itt rá. Egy kicsit tovább mentünk, ...s megtaláltuk a királyi felség udvarmesterének, Trepkának hulláját... Nem messze ettől a mocsártól végre egy friss sírdombot pillantottunk meg, s az alatt, mintegy isteni útmutatásra, a királyi felség elhantolt holttestét találtuk meg. Odasiettünk valamennyien, s Czettrich rögtön elkezdte a földet kezével kaparni. Mi is követtük példáját mindnyájan... Czettrich megragadta a holttest jobb lábát, gondosan lemosta két kalapnyi vízzel, s ekkor fölfedezte azt a jegyet, mely őfelsége jobb lábán volt. Erre hangosan felkiáltott: Ez itten a király őfelsége, ez egészen bizonyos... Nem volt a felség testének legkisebb része sem feloszlóban, s nem volt rajta semmiféle seb, még egy tűszúrásnyi sem, csak egy egészen kicsinyke az ajkán...”

Akármennyire meggyőzőek ezek a szavak, némi titokzatosság már belőlük is sejlik. Sárffyék hat héttel a csata után jártak a helyszínen – hogyan maradhatott a holttest addig viszonylag épségben? Már előttük is volt ott valaki, s eltemette a halottat: ki volt az, s miért nem hallott róla senki? Fölébredhet hát a gyanú: tudott-e, vagy legalább is elmondott-e mindent Czettrich és Sárffy?

Másféle hírekben már ekkor sem volt hiány. Egy Mohácsról menekült bécsi zsoldos gyanúját már 1526. szeptember 13-án újság-formában kinyomtatták és terjesztették. „De senki sem tudja, mi lett vele (t. i. a királlyal). Azt hiszem, hogy néhány magyar megölte és elrejtette, mert a török nem találta meg.”

Majd két évtizeddel később másvalaki is írásban hagyta ránk különös nyilatkozatát. Tatai Miklós néven is merjük, állítólag királyi káplán volt.

Másféle hírek

„Lajos királyt ... Szepesi (Szapolyai) György s vele Tomori Pál, aki bécsi érsek volt, a (csata végén) maga közé vette. Békésen vezették a Csele mocsáron át, s elvitték Szekcső faluba, a plébános házába... Tomori Pál elment szállására szolganépeivel, lámpásokkal. Azután pedig Szapolyai György mondta Lajos királynak: Te táncos király, Te parázna király! Te igazságtalan király! Elvesztetted Magyarországot, s a mi atyai jogunkat Ujlaki Lőrinc herceg összes birtokaira. (Az utalás az Ujlaki-örökségért folyt és Szapolyaiék által elvesztett pörre vonatkozik. – B. G.) Megragadta a királyt dühösen a hajánál, s mindjárt jobb oldalába három helyen beledöfött a háromélű cseh karddal. Hogy ezt hallotta a bécsi érsek, felkelt, s tombolva rohant csapatával Szepesi György ellen, s ő viszont őt ölte meg. Hogy ezt meghallotta György hadnagya, mivel a nagyobb rész György-párti volt, viszont az érseket ölték meg.”

Tatai végül azt is állítja, hogy a székesfehérvári ravatalozáskor látta a három sebet a holttesten. Szavahihetőségét azonban – többek között – kissé beárnyékolja az a tény, hogy stílusa a megszólalásig egyezik a Szerémiével, akinek munkájához csatolva maradt ránk „vallomása”. Sőt Szerémi a maga szövegében majdnem szóról szóra követi a Tatai neve alatt ránk maradt szöveget. Lajos király haláláról azonban Szerémi másféle „adattal” is szolgál. Azt állítja: ő már 1528-ban Lengyelországban hallotta egy paptól, hogy II. Lajost Szapolyai György ölte meg. Másutt arról is ír, hogy 1540-ben egy Mohácsról menekült magyar katona is megvallotta neki: a király gyilkosság áldozata lett.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Zsigmond lengyel király már 1526 őszén kétkedve fogadta Czettrich beszámolóját. „Vajon igaz-e jelentése, vagy sem, ugyanis azt mások határozottan tagadják” – írja Mária királynéhoz intézett egyik levelében.

Az is gyanúra adhat okot, hogy a királyné környezetében is furcsa hírek kaptak lábra, már 1526. szeptember elején. Burgio báró, pápai követ, elküldve jelentését Rómába Czettrich beszámolójáról, siet ahhoz hozzáfűzni: „Mégis sokan vannak, akik azt mondják, hogy a király túljutott azon a helyen, ahol mások szerint ez az eset történt.” Röviddel később a királyné maga is, a Magyarországra küldött levelekben elhagyja férje neve mellől az ilyenkor kötelező „néhai” jelzőt. Egy Kassának írt üzenetében például a következőket olvashatjuk: „Bölcs és körültekintő uraim! Megértettük írásotokat, és tanúsítjuk a királyi felséghez és hozzánk való hűségteket, amellyel e zavarok között, amelyekkel ő királyi felsége e napokban a keresztény hitért, országa és alattvalói védelme érdekében elvállalt, viseltettek.” Vagyis élt egy olyan felfogás is, mely szerint a király nem a csatatéren, még csak nem is a menekülés közben vesztette életét. Újabb hírt kapott volna Mária királyné?

Nem csodálhatjuk, hogy még olyan jeles és józan történetbúvár is, mint a múlt század elején élt Jászay Pál, valóban bűnügyi regénybe illő fordulattal toldotta meg a történetet. Beszámol arról, hogy a szekcsői (Dunaszekcső) apátságban, ahová a Szerémi–Tatai-féle történet szerint Szapolyai Györgyöt és Tomorit eltemették, az ő idejében két csontvázat találtak...

A kutatás válaszútjai

Az idő múlásával azután a regényes homály lassan oszladozni kezdett. Gyalókay Jenő hadtörténész, a mohácsi csata mindmáig legalaposabb elemzője a modern orvostudomány eredményei alapján állította: egy mocsárban, hetekig nedves földben nyugvó tetem viszonylagos épségben maradhat. Tehát Czettrich és Sárffy hat héttel későbbi útjukon valóban felismerhették a király hulláját.

Sokáig szinte észrevétlenül lapult az a – már a századfordulón kiadott – oklevél, melyet Báthori István nádor állított ki 1527. június 24-én, s melynek – mostanában ismételten kinyomtatott – szövege a következő: „Mi, Báthori István, Magyarország nádora... ezennel tanúsítjuk, hogy nemes mlatoviti Horváth Márton a néhai felséges Lajos király urunk pecsétjét – amelyért a felséges Mária királyné úrnő őt küldte le a közelmúlt napokban azokhoz a jobbágyokhoz, akik a néhai Lajos király úrnak az öltözékét a hácsi csatamezőről magukkal vitték – jelenlétünkben hűségesen átszolgáltatta a királyné őfelségének, melyet ezután őfelsége a tanácsos urak jelenlétében összetöretett.” Ez az oklevél kisegíti a nyomozást a másik nyitva maradt kérdés tekintetében. Ha ugyanis baleset áldozata lett a király, s valóban az ő tetemét lelte meg Czettrich és Sárffy, ki temette el őt?

Az itt említett Horváth Márton feltehetően azonos azzal a hasonnevű székesfehérvári bíróval, akire 1526 őszén a már említett Sárffy Ferenc a Mohácsról odavitt királyi holttestet bízta. A király holmiját elvivő „jobbágyok” – kikről a fentebbi oklevél szót ejt, s kik Máriának az „öltözéket” vitték – viszont csakis Sárffyék előtt járhattak a csatatéren, máskülönben a ruha és a pecsét ez utóbbi kezébe jutott volna. Vagyis: minden valószínűség szerint ezek a „jobbágyok” temették el II. Lajost. Talán akkoriban, mikor Kanizsay Dorottya próbálkozott az áldozatok elföldeltetésével. A királyi hullát a török nem találhatta meg, hiszen az a víz alá került. Mire azonban az úrnő jobbágyai a helyszínre érkeztek, az áradás már visszavonult. Brodarics pedig erről a részletről – a jobbágyok útjáról Mária királynénál – nem értesülhetett, meg sem emlékezhetett művében, hiszen az ő csataleírása már 1527 elején elhagyta a krakkói nyomdát.

A gyilkossági történet utóélete

A király vízbe fulladásáról szóló történet rejtélyei mindezzel megoldottnak tekinthetők. Hogy végképp megbízhassunk benne, ahhoz viszont tisztázni kellene: mi van a gyilkossági történetek hátterében?

1. A gyanú egyik oka Mária királyné magatartása. Közelebbről tekintve azonban ez teljesen érthető. A királyné népszerűtlen volt Magyarországon, jövője bizonytalanná vált a férje nélkül. A hatalomért induló küzdelemben – jobb híján – sok felemás eszközzel is meg kellett próbálkoznia. Tudjuk, hogy a versengésben, akárcsak ellenfele, a hamis érvelésektől, a tények elferdítésétől sem riadt vissza. (Például országgyűlési meghívóját hamis dátummal bocsátotta ki.) Ilyen eszköznek tűnik fel a halott uralkodóval űzött misztifikáció, bűvészkedés is. Amíg ugyanis híresztelni lehetett, hogy Lajos király él, addig asszonya is igényt tarthatott az ország kormányzására…

Igen ám, de a szállongó hírekkel kezdődő, s Szerémi közvetítésével napjainkig is ható gyilkosság-variáció közszájon maradt 1526. november 10-e, II. Lajos fehérvári temetése után is. Mi lehet ennek az oka?

Mária királyné testvére, Habsburg Ferdinánd osztrák főherceg 1526 szeptemberétől versenyben állt a magyar trónért Szapolyai Jánossal. E versengés során mindketten éltek a hangulatkeltés eszközeivel. A bécsi udvar eközben kürtölte világgá, hogy Szapolyai János már régen lepaktált a törökkel; hogy ő a felelős Magyarország minden 1526 előtti kudarcáért, s hogy szándékosan késett el a mohácsi ütközetből. 1526 decemberében, a saját királyválasztó országgyűlésének küldött nyilatkozatában Ferdinánd a következőket állította ellenfeléről: nem ismeretlen előttünk, hogy minden magyarországi egyenetlenségnek és veszedelemnek gyermekkora óta ő (azaz Szapolyai) volt okozója... Azt sem szükséges nektek előadni, miért hagyta el a vajda (a legutóbbi háborúban) fejedelmét és hazáját, jó messziről, mintegy leshelyről szemlélvén az ütközet kimenetelét...

Függetlenül immáron attól: hogyan ítéljük meg Szapolyai magatartását a mohácsi ütközettel és személy szerint II. Lajos uralkodóval kapcsolatban, tény, hogy a mohácsi csatavesztés utáni hatalmi harcokban az ellenfél számára jó érv volt hangoztatni Szapolyai János valós vagy nem valós felelősségét Magyarország romlásáért. És itt érkezünk a gyilkosság-legenda egyik főszereplőjéhez, Szapolyai Györgyhöz, aki állítólag a királyba döfte cseh kardját, és aki János testvére volt. Vagyis Ferdinánd és Mária környezetének érdeke volt a Szapolyaiakról minél több „rosszat” terjeszteni, akár a királygyilkosság vádját is. Adataink mutatják, hogy ezt meg is tették: a német zsoldos gyilkosságról szóló visszaemlékezését Bécsben nyomtatták ki, s a Tatai elbeszélését használó Szerémi is itt írja művét. Éppen az 1540-es években, amikor a Habsburgok újból és még mindig harcban álltak a Szapolyai-dinasztiával.

2. Közel sem jelenti mindez, hogy a gyilkosság-legendát eleve valamiféle Habsburg-érdekből találták volna ki. A kor telve van rémhírekkel, s a királyok halálához különösen gyakran fűződnek tarka, gyorsan kelt gondolatfűzések, legendák. Az emberek mindig is szerették a titokzatost, a rejtélyest. II. Lajos erőszakos halálának sok évszázadig kísértő története is ebben lelheti forrását, melyet azután a politikai érdek felhasznált és – mint látjuk – sokáig frissen is tartott. Nem az első és nem az utolsó hasonló eset a történetírás történetében. /História 1980/1/

Burgio pápai követ 1526. szeptember 5-i, tehát a szerencsétlenség után csupán egy héttel kelt és a szemtanú Czetritz elbeszélésén alapuló levelében így írja le a király halálát:

Menekülés közben elértek a Duna egy kicsi ágacskájához, de mikor át akartak ezen kelni, a király lova megbokrosodott, felágaskodott a vízben, őfelsége pedig, kinek nehéz volt már a páncél és fáradt is volt, leesett és belefulladt.”

Itt tehát a ló a vízben (de nem a Csele-patak vizében) ágaskodik, nem pedig a meredek túlsó partra való felkapaszkodás közben. 

Brodarics pedig a csatáról, melyben maga is részt vett, adott részletes jelentésében így adja elő a dolgot:

Az egész csata körülbelül másfél óráig tartott és sokan a mocsár vizébe fulladtak bele. (Szó sincs tehát a Csele-patakról.) Mert a király testét is, melyről sokan azt állították, hogy itt pusztult el, megtalálták később egy tátongó üregben – melyet akkor az erősen megáradt Duna teljesen elöntött – Csele falu mellett, Mohács felett félmérföldnyire. Itt fulladt a vízbe a király lovastól, úgy ahogy volt, teljesen felfegyverkezve, ahol elpusztultak mások is, s nem messze ettől a helytől találták meg Trpka András és Aczél István testét is. A barát (Tomori), mint mondják, az első csatasorban esett el (ugyancsak becsületére válik annak a „barátnak”) vitéz küzdelem után. Fejét testéről levágták és a következő nap az ellenség táborában dárdára tűzve győzelmi jelként körülhordozták s azt is beszélik, hogy azután a szultán sátora elé tűzték.”

Brodarics e hiteles leírását Gyalókay igen valószínűleg úgy magyarázza, hogy a király halálának színhelye „a Csele-patak szakadékszerűen bevágódott alsó folyása s azon alul tölcsérszerűen kiszélesedő torkolata lehetett, amelybe az áradás következtében a Duna vize is felhatolt.”

A katona (egyébként protestáns) Gyalókay – szinte kézzelfogható – valószerűséggel így képzeli el a király halálát:

„Azok akik a csata elvesztését látva a királyt kiragadták a küzdő sorokból és menekülni kezdtek vele, semmiképpen se mehettek volna a csatatértől északra lévő budai országúthoz, hiszen tudták, hogy a török martalócok is majd arra mennek üldözni a menekülőket, s egyébként is arra már megelőzte őket az ellenség, mert a csatatértől északra levő málhájukat az ellenség rajtaütéssel már előzőleg elfoglalta. Hogy az üldöző ellenségtől biztonságban legyenek, előbb a harctérről oldalt kanyarodtak a Duna ártere felé, mely a menekülésre nehéz és veszélyes terep volt – kivált mivel a csata vége felé nagy zápor is volt –, de egyelőre az üldöző ellenség nem veszélyeztette.”

A Duna partjára vagy közelébe érve fordultak csak észak felé és itt elállta útjukat a Csele-patak torkolata, melyet most a nagy zápor után, egy kis Duna-ágnak is gondolhatott az, aki a helyszínt alaposan nem ismerte. Itt természetesen az se lenne nehézség, ha a kútfők magas partot említenének, mert itt a torkolatban a part éppen úgy volt a Dunának is partja, mint a pataké. A Duna pedig itt köztudomásúan állandóan a jobb partot mossa, mely ma már sokkal nyugatabbra is van, mint négyszáz évvel ezelőtt volt, s a Duna igen sokszor egész barlangszerű üregeket mos ki a parton.

Hogy itt a Csele-patak torkolatában történhetett a király halála, a mohácsi ásatások, illetve a Csele-patak torkolata táján végzett kotró munkálatok is bebizonyították, mert az Archeológiai Értesítő 1896. évfolyama szerint (430-431. o.) itt sok fegyver került ki a Dunából: vassisak, mellvért, 4 kard, 2-3 szablya, több tőr, vasbuzogány, négy alabárd, sok lándzsavég és sarkantyú.”/Pezenhoffer Antal: II.Lajos halála/pezenhoffer.blogspot.hu/

Irodalom

 

(1)Botlik Richárd: 1526. OKTÓBER 19.

Századok, 136. évfolyam 2002/3. szám 669-677. oldal

(2) szapolyai.hupont.hu/6/egy-fontos-jelentes-elemzese

(3) Farkas Gábor Farkas:II. Lajos rejtélyes halála II. Magyar Könyvszemle   117. évf. 2001. 1.szám  

(4)Pezenhoffer Antal: II.Lajos halála/pezenhoffer.blogspot.hu/

(5)mult-kor.hu/ot-kontinensnyi-mumia-budapesten-20150210?

(6)femina.hu/terasz/

(7)Wikipédia.org/Metán/

(8)Wikipédia.org/Metán

(9)szapolyai.hupont.hu/6/egy-fontos-jelentes-elemzese#ixzz3jtxrCqwY

 

 

Szapolyai.hupont.hu. Egy fontos jelentés elemzése

[14] Pray: Annales…i. m. V. 122. p.

[15] Bartoniek: im. 146. o.

[16] AT. VIII. CXCI. 228. p.

[17] Salamon Henrik: Adalékok a magyar fogászat történetéhez. Fogorvosok Lapja, III. évf. 1941. április 25. 3. l.

[18] A retrognathia oka lehetett phylogenezis, csökevényes fogazat (például nem 32, hanem esetleg 28 vagy 26 fogból álló állkapocs). Uo. 6. l.

[19] Pray: Annales…i. m. V. 122. p.

[20] Bartoniek: i. m. 146. o.

[21] AT. VIII. CXCI. 228. p.

[25] Szerémi György: Epistola de perditione regni Hungarorum. (Levél Magyarország romlásáról). Ford. Erdélyi László. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1979. 133-135. o. A szerzőre mély benyomást gyakorolhatott egy háromélű cseh kard, mert visszaemlékezésében Hunyadi Mátyás halálát szintén egy ilyen fegyverrel hozta összefüggésbe. Vö. Uo. 47. o. 

 


Mi volt az oszmán birodalom sikerének titka?

„A mohácsi csatát nem lehet önmagában vizsgálni, sokkal inkább csomópontnak kell tekinteni. Mohács végelszámolás volt, az akkor már másfélszáz esztendeje kisebb-nagyobb megszakításokkal zajló háború végelszámolása. A Magyar Királyság a maga alig 4 millió lakójával, Mátyás királyhalála óta folyamatosan hanyatló gazdaságával, korszerűtlen hadseregével nem mérkőzhetett meg a nálánál területileg ötször, lakosságát tekintve hatszor nagyobb Oszmán Birodalommal. Vereségre volt ítélve, mert az erősen központosított, despotikus uralom alatt élő oszmánok erőiket sokkal jobban tudták összpontosítani, mint a közállapotait tekintve teljesen szétzilálódott, pártharcokba merült magyar állam. Kilátásai még ép gazdasági, társadalmi és politikai háttér esetén is kérdésesek lettek volna, hiszen az ellenállás az egyre erősödő oszmán nyomással szemben hihetetlenül sok pénzbe és emberbe került, s ezt hosszú távon nem tudta biztosítani. De ahogy Mohács a Magyar Királyság középkori történetének lezárása, úgy kezdete is egy másik korszaknak, a török hódítás korának. Azzal, hogy az uralkodó, II. Lajos odaveszett, s vele az ország vezetőinek jelentős része, új hatalmi rend kialakulása vette kezdetét. A két nagyhatalom, a Habsburgokés a Portaközé ékelődött Magyarország még jobban belesüllyedt a pártküzdelmekbe, melynek egyenes következménye lett a kettős királyválasztás, majd ezzel együtt az ország két részre szakadása. A bomlási folyamatot betetézte Buda elvesztése 1541-ben, amelynek eredményeként az oszmánok tartósan megvetették lábukat az országban, beékelődve a korábbi két országrész közé, és másfélszáz esztendőre állandósítva a háborús állapotokat.” /1526 aug. 29. a mohácsi vész/

„az erősen központosított, despotikus uralom alatt élő oszmánok” szervezettségével szemben, a magyarok csak a pártharcaikat tudták felvonultatni.

 

Összeállította Szabó Gábor