Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Drezda halála

2020.02.13

 2020. feb 13.

 

Drezda halála

írta: Cabe Ferrant

 

 

A Royal Air Force – a brit légierő – gépei 1945. február 13-án, este tíz óra körül kezdték halálos „csomagjaikat” leszórni Drezdára. A három napig tartó hadműveletben az angol-amerikai légierő 3749 tonna bombát dobott a városra, ezek körülbelül 75 százaléka gyújtóbomba volt. A "kegyelemdöfést" Drezdának 1945. február 15-én, 311 amerikai repülő erőd bombázóakciója adta meg

 

A város nem rendelkezett kiépített földi légvédelmi rendszerrel és a Luftwaffe - német légierő - védelmére sem számíthatott. A németeknek a környéken mindössze harminc bevethető repülőgépük maradt, de ezek sem tudtak felszállni az üzemanyag hiánya miatt.

Az első hullámban érkező gépek „jelzőfényként” foszforbombákat dobtak a városra. A megfékezhetetlen tűzvihar kétségkívül kiváló „jelzőfény” volt később támadó repülőgépek számára. A mindenütt fellángoló tüzek, a felszabaduló mérges gázok, az elviselhetetlen hőség több áldozatot szedtek, mint a hagyományos robbanóbombák. A végső csapást az amerikai légierő másnap délelőtti támadása jelentette. Churchill és Roosevelt megtartották a jaltai konferencián tett ígéretüket, miszerint légicsapásokkal fogják támogatni a szovjet Vörös Hadsereg előrenyomulását.

A városban gyakorlatilag nem volt légvédelem, nem volt hadicélpont, volt viszont több százezer menekült, akik a szovjetek elől igyekeztek nyugat felé. Ezért is van, hogy pontosan senki sem tudja megmondani, hányan vesztek oda a bombázásban; a különböző források 35 000 és 200 000 közé teszik az áldozatok számát, 95 000 lakóépület dőlt össze,.

Egy valaki azonban biztosan nem veszett oda, bizonyos Kurt Vonnegut, szépreményű, német származású, amerikai hadifogoly. (Csoda, hogy megúszta, a hasonlókat, származásuk okán gyakran állították falhoz, mint árulókat.) Ő annak köszönhette az életét, hogy társaival az Ötös számú vágóhíd pincéibe volt bezárva, amig a városban aratott a halál. Később híres író lett, egyik világsikert aratott művének címe: az Ötös számú vágóhíd. A könyv Drezdáról szól. Mit látott, mi történt egy colos, göndör sráccal, akit kivezényeltek… Nem, nem romokat eltakarítani. Az ő megfogalmazása szerint „hullabányász” lett.

A háború valószínűleg a fényes páncélzatú, gáncstalan lovagok korában sem volt valami lovagias dolog, hiszen mindig is arról szólt, én veszek-e oda, vagy a másik. Vagy mi, vagy ők. De embertelenségének csúcsát, a technika és a tudomány áldásainak hála, a huszadik századra érte el. Ez persze, az emberiség ismeretében, még romolhat tovább… Hiszen olyan könnyű repülni egy gépen, az éjszakai égen, úgy, hogy szinte semmilyen veszély nem fenyeget. „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj”. Aztán megnyomni egy gombot és a többit elintézik ügyes szerkezetek.

Mint Drezda esetében. Egyes szakértők szerint – nem kisebbítve az ottani borzalmakat – a Drezda elleni támadás felért Hirosima és Nagaszaki szörnyűségeivel. Igaz, a japán városokra csak egy-egy bombát dobtak le. De az legalább atom volt…

Drezdára száztonnaszám hullottak a bombák. Alaposan megtorolták a németek Coventryt sújtó terrorbombázását. Mert erről is szólt az eset. Te ártottál nekem, én visszavágok… És így tovább a végtelenségig.

A drezdai támadás a szövetségesek háborús tevékenységének szégyenfoltja lett. De soha, senki nem minősítette háborús bűncselekménynek, elvégre a történelmet a győztesek írják és ők hozzák a szabályokat meg a törvényeket is.

Hiába szólalt fel a brit felsőházban Lord Salisbury és George Bell chichesteri püspök, és több katonai vezető is - az erkölcsi szempontból vállalhatatlan -, a civil lakosság elleni bombatámadások miatt. Semmit nem értek el vele. Hiszen akadtak „magasabb” szempontok is, az ellenség moráljának megtörése, a polgárok megfélemlítése. Ez pedig Drezdában „fényesen” sikerült. Egy hosszan, hosszan tomboló tűzviharral…

Forrás: Wikipédia; Rubicon.hu; Mult-kor.hu; 24.hu; Origo.hu.

cabe.blog.hu/2020/02/13/drezda_halala_884

Peter Aradi Voltam Drezdában, a mai napig sok épüler, szobor, műtárgy szénfekete. Az Elba partján sétálva arra gondoltam, ha most lenne a bombázás, beugranék a folyóba. Aztán megláttam a kőhidak alját. A mai napig feketére van égve a kő, lemoshatatlanul. Esélyt sem hagytak a tűzorkánok, tűzviharok. Háborús bűncselekmény volt.

Missuray Jánosné Anni A 80-as évek elején mikor ott jártam még láthatóak voltak a városközpontban szénfeketére kiégett gyönyörű épületek csontvázai. A közelben pedig a mementoként ott maradt templomrom ami egyben az ott oltalmatkeresők temetője volt.
Nagyon megrázó, elgondo
lkodtató döbbenetet jelentett számomra. (Pedig 56-ban a bp-i Nagykőrúton kis ízelítőt kaptam az ember tragédiájából!) De a Szász királyok fala -ami ennek a borzalomnak a közepén sértetlenül maradt - számomra a jövő zálogaként ott, akkor kis reménysugarat adott. Még mindig CSAK reménykedhetünk...???