Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Német vér, magyar szív – Aulich Lajos mártírhalála

2019.10.06

www.atv.hu/belfold/20191004-nemet-ver-magyar-sziv-aulich-lajos-martirhalala 

Német vér, magyar szív – Aulich Lajos mártírhalála

 

  Dr. Szarka Lajos 2019.10.04. Hetek(XXIII/40)

Aulich Lajos az Aradon kivégzett „13 honvédtábornok” egyike volt. Görgei Artúr, a tavaszi hadjárat fővezére a legképzettebb és legmegbízhatóbb tábornokának tartotta a szabadságharc egyik legrokon­szenvesebb személyiségét. Szarka Lajos történész a Hetek pénteken megjelent számában írt a mártír-tábornokról.

Aulich Lajos 1793. augusztus 25-én született Pozsonyban német anyanyelvű, katolikus polgári családban. Apja vendéglőt tartott fenn, melynek jövedelméből taníttatni tudta gyerekeit. Lajos, majd Pál nevű öccse is egy katonai jellegű magán­nevelőintézetben végeztek, s innen álltak be a császári-királyi (továbbiakban cs. kir.) hadseregbe. Pál hadbíró lett, Lajos pedig a legnagyobb tapasztalattal és leghosszabb szolgálati idővel rendelkező vezetőjévé vált a szabadságharcnak a mindvégig szolgálatban maradó 30 honvédtábornok közül. 1812-ben hadapródként kezdte katonai pályafutását a 2. sor-gyalog­ezredben.

 

 Képtalálatok a következőre: aulich lajos

 

 

Aulich a következő évtizedekben számos olyan tiszttel szolgált ezredében, akik később a szabadságharc alatt fontos szerepet játszottak a honvédseregben, illetve az ellenséges oldalon. Ezrede pontosan tükrözte a cs. kir. hadsereg ezredeiben szolgáló tisztek irányultságát. Az idősebb, magasabb beosztású tisztek 1848-ban elhagyták alakulatukat, s a császár oldalára álltak, a fiatalabbak viszont a honvédsereg kiváló hadosztályparancsnokaivá váltak. Aulich korából és rangjából fakadóan az első csoporthoz tartozott volna, mégis a honvédsereg egyik legkiválóbb tábornoka lett belőle. Hasonló dilemma elé került 1848-ban a zalai születésű Gyulai Gaál Miklós cs. kir. hadmérnök-alezredes, aki 1818-tól 1848 szeptember végi nyugdíjazásáig szolgált a császári hadseregben, majd a honvédsereg tábornokaként fejezte be pályafutását. Ő így írt 1848 szeptemberében: „Gazdaságomat, minden más jószágaimat elhagytam drága hazám megmentéséért. Meggyőződésemért vállalt kötelességem teljesítése lesz bérem, amit tőlem senki el nem vehet.” (Gaált a császári hadbíróság Aradon előbb halálra ítélte, majd kegyelemből 20 évi várfogságra „enyhítette”, amit természetesen nem élt túl.)

 

„A legbecsületesebb magyar katona”

 

Aulich szépen haladt előre a ranglétrán, s akár a tábornokságig is vihette volna. 1832-ben századparancsnok lett, majd főszázados, 1844-től őrnagy, 1848 áprilisától pedig a 2. (Sándor) gyalogezred alezredese.

1848 júliusában ezredével bekapcsolódott a szerbek elleni délvidéki harcokba, s kitűnt a Szenttamás elleni, augusztus 19-i és szeptember 21-i támadásnál. A jelentések elsősorban báró Bakonyi Sándor ezredparancsnok érdemeit méltatták, Aulich a háttérben maradva fenntartotta a fegyelmet, és biztosította alakulata harcképességét, gyakorlatilag már ekkor ő vezette az ezredet. Aulich Lajos október végén kapta meg ezredesi előléptetését, s immár hivatalosan is átvette a 2. (Sándor) sorgyalogezred irányítását. Beöthy Ödön délvidéki teljhatalmú országos biztos azzal ajánlotta Aulichot ezredesi kinevezésre Kossuthnak, hogy „egész táborunkban tisztább és jobb érzelmű törzstisztünk alig van”.

 

Görgei Artúr, a feldunai hadsereg (később hadtest) fiatal fővezére viszont kezdettől fogva bizalmába fogadta és nagyra becsülte a Pozsonyba érkező Aulichot, akire december 11–12-i távollétének idejére ideiglenesen rábízta a hadsereg parancsnokságát, 1849 januárjában pedig a négy hadosztály közül a Duna bal parti hadosztály parancsnokává nevezte ki. Aulich a téli hadjáratban bravúrosan kitört az ellenséges csapatok bekerítéséből, egy beomlott bányaalagút kiásásával és aládúcolásával mentve meg csapatait. Hadosztályában a bányavárosokból való visszavonulása során is példás rendet tartott. Aulichot Görgei ajánlotta Mészáros Lázár hadügyminiszternek tábornoki kinevezésre, mint „ki a legveszélyesebb napokban is elég lélekjelenléttel bírt szorongatott szegény honához hű maradni, s jeles katonai tehetségeit egész eréllyel az ellenség széttiprásának közremunkálására fordítani, s ki ehhez képest kétségkívül a magyar sereg egyik legjelesebb tagja”. Mészáros Kossuth jóváhagyását kérte a kinevezéshez. Miután Aulich elnyerte a tábornoki (vezérőrnagyi) rangot, hadosztályával harcolt a végül vereséggel végződő kápolnai csatában, ahol a magyar balszárny parancsnokaként rendre visszaverte az ellenséges támadásokat. Március elején kinevezték a II. hadtest parancsnokává. A katonák s a hadtest tisztikara hamar megkedvelték a végtelenül szerény, filozofikus beszélgetésekre hajló, katonáiról minden körülmények között gondoskodó tábornokot, aki egyszerű honvéd atillában járt katonái között és a főhadiszálláson egyaránt.

 

Hősies helytállás

 

A tavaszi hadjárat a szabadságharc legdicsőségesebb korszakát jelentette. Április 6-án az Isaszeg és Gödöllő közötti területen került sor a tavaszi hadjárat első szakaszának döntő ütközetére. A Görgei fővezér vezette, s négy hadtestből álló magyar hadsereg egy körülbelül 22 kilométer hosszúságú és hasonló mélységű arcvonalon helyezkedett el. Északon a Gáspár vezette VII. hadtest állt, amely nem bizonyított kezdeményezőkészséget, délebbre viszont megindult a másik három hadtest támadása. A dé­li arcvonal jobbszárnyán a Damjanich vezette III. hadtest állt, középen az Aulich vezette II. hadtest képezte a tartalékot, míg délen a Klapka által irányított I. hadtest vette át a kezdeményezést. A csatának voltak válságos órái, Windisch-Grätz este 7 órakor még azt hitte, hogy megnyerte a csatát, 9 óra tájban azonban kénytelen volt elrendelni a visszavonulást. Az isaszegi győzelem Damjanich szívós kitartásának és Aulich gyors helyzetfelismerésének volt a gyümölcse. Aulich fényes bizonyságot adott hadvezéri képességéről és stratégiai érzékéről. Pontosan megérezte azt a pillanatot, mikor kell bevetnie hadtestét a csatába, hogy a honvédsereg javára billentse a mérleget. Az isaszegi ütközet ugyan nem hozta meg a cs. kir. hadsereg döntő vereségét, de a magyar fél megőrizte kezdeményezőkészségét, s a főváros közvetlen közelébe szorította vissza számban jelentősebb ellenfelét.

 

A magyar hadvezetés másnap újabb tervet dolgozott ki. Ennek lényege az volt, hogy a főváros előtt hagyott Aulich vezette II. hadtestnek le kellett kötnie a császári fővezér figyelmét mindaddig, amíg a Görgei vezette főerők északnyugatra kanyarodva s a Garam folyón átkelve felmentik Komáromot, majd a Dunán átkelve a jobb parton is felszámolják az ostromzárat. Windisch-Grätz ennek következtében kénytelen lesz kivonni seregét a fővárosból s vissza­indulni Bécs felé. A tervben kulcsszerep jutott Aulichnak, aki kiválóan teljesítette feladatát. Miután a hadsereg zömének elvonulását fedezte Vác felé, elterelő hadmozdulatokkal sikerült elhitetnie a háromszoros (április 12-től négyszeres) túlerőben lévő császári sereggel, hogy a magyar fősereg áll vele szemben. Ez a kéthetes időszak volt Aulich katonai teljesítményének csúcsa, amikor is az orránál fogva vezette Windisch-Grätz teljes vezérkarát. Helytállása döntő módon járult hozzá a komáromi hadművelet sikeréhez s az elért győzelmekhez (április 10. Vác, április 19. Nagysalló, április 26. Komárom–Ószőny), melyek következtében az ellenség az ország elhagyására kényszerült.

 

A harcok során többen kitűntek halált megvető bátorságukkal. Földváry Károly alezredes alól a váci csatában kétszer is kilőtték a lovát, amikor az ellenséges golyózáporban, kezében a 3. zászlóalj zászlajával a városba vezető kőhídra vágtatott. Azonban a fél szemére vak, kis termetű emberke sértetlen maradt. Merészsége láttán az ellenséges gyalogságot irányító Brandenstein százados elfelejtett tüzet vezényelni, aminek köszönhetően a hídhoz érkező 9. zászlóalj valósággal elsöpörte az ellenséget, s megnyitotta az utat a magyar csapatok számára. A győztes ütközet után Görgei felajánlotta Földvárynak, válasszon az ő lovai közül a sajátja helyett. Mire Damjanich tábornok nagy hangon megjegyezte: „Minek ennek telivér? Fuvaros lovat kell adni alá, a következő csatában úgyis kilövik alóla.”

 

Aulich a függetlenség kikiáltása (1849. április 14.) után megalakuló Szemere-kormányban a hadügyminiszteri tárcát töltötte be. Az osztrák–orosz intervenció túlerejével szemben igyekezett összehangolni az egyes hadszíntéri parancsnokok ténykedését, s biztosítani a csapatok utánpótlását. Júliusi körrendeletében a haza ügye iránti rendíthetetlen hűségéről tett tanúbizonyságot: „A magyar hadsereg összes parancsnokának! Harcunk, amelyet Európa két elbizakodott hatalmassága ellen vezetünk, nem a nemzetiség, hanem a közszabadság harca az abszolutizmus ellen. Győzelmeink elődiadalai a világszabadságnak. Így van a nemzet kormánya lelkesülve, így van különösen meggyőződve a nemzet hadügyét vezénylő végrehajtó hatalom.”

A kormány augusztus 11-i lemondását követően Görgei hadseregéhez csatlakozott, s Világosnál tette le a fegyvert. A császári hadbíróság előtt a katonai becsületre hivatkozva öntudatosan védekezett, bátran vállalva a szabadságharc alatti tevékenységét. Kihallgatása során így nyilatkozott: „A magyar kormány kívánságára ezredessé való kinevezésemkor, október havában becsületszavammal kellett megfogadnom, hogy hű leszek hozzá, és ügyét minden ellenséggel szemben megvédelmezem. Én a becsületszót ugyanolyan sokra értékelem, mint az esküt, és ez az oka, hogy úgy éreztem, köteles vagyok a magyar hadseregben megmaradni a schwechati csata után is, vagyis amikor később tudomást szereztem róla.”

 

Aulichot szeptember 26-án kötél általi halálra ítélték, majd az ítéletet október 6-án végrehajtották.