Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


RÓMA, A NEGYEDIK BIRODALOM, AMELY NEM SZŰNT MEG

 Kulcsár Árpád      2018. DECEMBER

A NEGYEDIK BIRODALOM, AMELY NEM SZŰNT MEG

 

Amikor Odoaker germán vezér i. sz. 476-ban Ravennában letaszította trónjáról Romulus Augustulus császárt, ezzel csak a Nyugatrómai Birodalom szűnt meg. A Dániel próféta és a Jelenések könyve próféciáiban szereplő titokzatos „negyedik birodalom” azonban korántsem fejezte be pályafutását. Sőt, minden jel szerint mindmáig létezik, és csak megjelenési formái változtak az eltelt évszázadok során.

 

 

 

A szakadás után

E nagy jelentőségű állam, amely a bibliai kijelentések szerint a babiloni, a méd-perzsa, a makedón birodalmakat követő negyedik birodalom, első színre lépésekor egyértelműen a Római Császársággal azonosítható. Róma birodalmi időszaka a császárság kezdetétől, tehát Augustus egyed uralmától, i. e. 27-től számítható. Az ekkor még egységes birodalom 395-től végérvényesen kettészakadt Keletrómai és Nyugatrómai Birodalomra. A nyugatrómai állam összeomlása azért nem jelentette a Római Birodalom megszűnését, mivel a Keletrómai Birodalom még csaknem ezer esztendeig fennállt, egészen addig, amíg 1453-ban a török szultán, II. Mehmed elfoglalta Konstantinápolyt, a „második Rómát”, e birodalom központ ját.

A megdöntött Keletrómai, vagy más néven Bizánci Birodalomnak két jogutódja is lett: az orosz, illetve a török birodalom. Mind kettőnek az uralkodója a római császár utódjának tekintette magát, amit uralkodói címükkel is igyekeztek hang súlyozni. Az orosz birodalmat urai hangsúlyozottan „harmadik Rómának” nevezték. III. Iván moszkvai nagyfejedelem Konstantinápoly eleste után, 1472-ben feleségül vette az utolsó bizánci uralkodó lányát. III. Iván a bizánci császárok utódjának tekintette magát, és felvette a császári címet, amelynek orosz nyelvi formája a cár. Címerébe beillesztette a bizánci kétfejű sast. E sas a mai orosz címerben is jellegzetes bizánci formájában jelenik meg, jelezve a Keletrómai Birodalom folytonosságát (lásd képünkön). A császári hatalom további hangsúlyozására Nagy Péter cár 1721-ben még az „imperator” címet is felvette, ami szintén a császári méltóság megnevezése volt. A török szultánok is a Keletrómai Birodalom örököseinek tekintették magukat. Így például Szulejmán szultán is „a Római Birodalom császárának” („Rüm kayser”) nevezte magát egyik feliratában.

A Nyugatrómai Birodalom összeomlásakor, 476-ban teljesen úgy tűnt, hogy semmi esély sincs arra, hogy valaha is helyreálljon. A birodalmi egység helyére számos, egymással is hadakozó germán királyság lépett. A korábbi államvallás, a római katolicizmus pedig egy legyőzött birodalom legyőzött vallása lett. A győztes germánok vagy pogányok, vagy ariánusok — azaz Jézus Krisztus isteni természetét tagadó irányzat követői — voltak, akik határozottan elutasították a római hitet, saját vallásuk felsőbbrendűségét győzelmeik által is bizonyítottnak tekintve.

A következő idő szakban azonban olyan folyamatok bontakoztak ki, amelyek teljesen rácáfoltak a természetes várakozásokra. Már két évtizeddel az összeomlás után, 496- ban az addig pogány frank király kalandos előzmé nyek után úgy döntött, hogy egész udvarával, majd országával együtt felveszi a római katolikus vallást. A követ kező két évszázad folyamán aztán uralkodóik döntése nyomán az ariánus királyságok is sorra római katolikussá váltak. Ugyanakkor a vezető katolikus állam, a Frank Királyság újabb és újabb területeket hódított meg, és feltartóztathatatlanul zajlott az a folyamat, amely Nyugat- Európa területeinek frank uralom alatti egyesítésé hez vezetett. Minden meghódított vidéken az állam vallást kényszerítették a lakosságra, ami az egyre növekvő területű államnak vallási egységet biztosított.

 

A Bizánci Birodalom címerében lévő kétfejű sas tovább öröklődött a cári és a mai Oroszország címerébe is
A Bizánci Birodalom címerében lévő kétfejű sas tovább öröklődött a cári és a mai Oroszország címerébe is
 
 

 

Frankón katolizáltak

A pápaság nem maradt puszta szemlélője a folyamatoknak. A Nyugatrómai Birodalom bukását követő új viszonyok Róma számára sok szempontból nagyon kedvezőtlenek voltak. A pápák azonban nem törődtek bele a negatív helyzetbe, hanem igyekeztek visszaállítani régi hatalmukat és befolyásukat. A frank állam egyházpolitikája nagyban hozzájárult a pápaság megerősödéséhez. Ez azért is figyelemre méltó folyamat, mert számos történész véleménye szerint a Nyugatrómai Birodalom legfőbb tovább éltetője a római egyház és annak feje, a pápa.

A 700-as évek folyamán egyre szorosabbá vált a Frank Királyság és Róma viszonya. A frank uralkodók támogatták a katolikus térítést, melynek egyik kiemelkedő képviselője volt az angolszász származású Szent Bonifác, akit később „a germánok apostolának” is neveztek. Ő szokatlanul szoros kapcsolatot tartott fenn a kortárs pápákkal. Magával a pápával szenteltette magát püspökké Rómában, majd egy olyan püspöki esküt tett le, amely a legszorosabb kapcsolatra és egységre kötelezte Rómával. Térítő munkája során folyamatos levelezésben állt a pápasággal, amelynek befolyását jelentősen kiterjesztette a pogány germán területek nagy mérvű katolizációjával. Pápai megbízatásból püspökségek sorát alapította a frissen katolizált vidékeken. Fontos szerepet játszott a frank egy ház újjászervezésében is, amelyet a pápa mellett igyekezett elkötelezni. Ezt mutatta, hogy a 747-ben tartott frank egy házi gyűlésen részt vevő püspökök Bonifác veze té sével hűségesküt tettek a pápának.

 

A 700-as évek végére két hatalmi igény feszült egymásnak: Kis Pippin a frank uralkodó birodalmi törekvése és a pápai udvarban készült hamis Konstantini adománylevél
A 700-as évek végére két hatalmi igény feszült egymásnak: Kis Pippin a frank uralkodó birodalmi törekvése és a pápai udvarban készült hamis Konstantini adománylevél

 

A század közepétől a frank állam tényleges irányítója, Kis Pippin majordomus egyre szorosabbra fűzte kapcsolatait a pápasággal a kölcsönös érdekek alapján. Rómának ezekben az időkben különböző kihívásokkal kellett szembenéznie. Éles konfliktusban állt az Észak-Itália jelentős részét uraló longobárdokkal, illetve a felemelkedő iszlám hatalommal. Ezekkel a kemény katonai kihívásokkal szemben már évtizedek óta egyre kevésbé tudott a Keletrómai Birodalomra támaszkodni, amely ugyan igényt tartott az Itália feletti uralomra, de a pápaság számára nem volt képes hatékony védelmet biztosítani. Rómának szüksége volt egy támaszra, amelyet a Frank Királyság jelenthetett számára.

Másrészről Kis Pippin szerette volna megragadni magának a királyi hatalmat, ehhez azonban le kellett taszítani trónjáról a törvényes Meroving uralkodót, III. Childerichet. E trónbitorlás igazolására nagy szüksége volt Nyugat-Európa legfőbb vallási tekintélyének, a pápának a segítségére. Róma püspöke, II. István pápa kész volt legalizálni az államcsínyt: megbízásából 751-ben Szent Bonifác szentelt olajjal királlyá kente Kis Pippint. Három évvel később a pápa személyesen látogatott Frankföldre. Pippin esküt tett a pápa megvédelmezésére, a pápa pedig neki adományozta a „patricius Roma norum” (a rómaiak védelmezője) címet. A pápa ezúttal személyesen kente föl királlyá. A felkenetéssel az új király egyben egyházi hatalmat is nyert, főpap lett (sacerdos), valamint „vicarius Christi” (Krisztus földi helytartója), tehát az egyháziak világi feje. Pippin élt is jogaival, és szoros ellenőrzést gyakorolt a frank egyház fölött.

Esküjének megfelelően Pippin két ízben is vezetett hadjáratot a Rómára tá ma dó longobárdok ellen. A tőlük megszerzett, Ravenna kör nyéki területeket 756-ban a pápának adta, és ezzel megszületett a pápai állam, amely egészen 1870-ig fennállt. Ettől kezdve Róma püspöke már nemcsak főpap, hanem uralkodó is. A pápák hatalmuk megnövekedését örömmel fogadták, de nem akartak alárendelődni a frank uralkodóknak. Ezért készült ekkor a pápai udvarban az a hamis oklevél, amely Konstantini adománylevél (Donatio Constantini) néven híresült el. A pápák hatalmi igényeit úgy adta elő, mintha azokat Nagy Konstantin császár már több mint négy évszázaddal korábban, 315-ben biztosította volna számukra. Az iratban Konstantin a pápaságnak adta át a Róma, Itália és a nyugati provinciák feletti uralmat. Ezzel azt a látszatot akarták kelteni, mintha Pippin csak azokból a területekből adott volna vissza a pápaságnak, ami már Konstantintól az ő tulajdonukban állt. A hamis oklevélben Konstantin a pápára ruházta a császári hatalmat és a császári jelvényeket is. Ezzel egyértelműen a pápai hatalom elsőbbségét hangsúlyozták a világi hatalommal szemben, illetve azt, hogy a pápa világi ügyekben is éppúgy hatalommal lett felruházva, mint egyházi kérdésekben. Másrészt annak a felfogásnak is hangot adtak, hogy az uralkodók hatalma végső soron Rómából ered, a pápától származik. A 700-as évek derekára, Kis Pippin uralkodásának végére tehát két hatalmi igény feszült egymásnak. A frank király — éppúgy, mint a pápa — jogot formált arra, hogy az ő akarata érvényesüljön a világi ügyekben is és egyházi téren is.

Aki előtt még a pápa is leborult

Kis Pippin fiának, Nagy Károlynak a trónra kerülésével (768) a frank hódítások újabb hatalmas lendületet vettek. Károly sorozatos sikeres hadjáratai nyomán a 700-as évek végére csaknem kétszeresére növelte az apjától örökölt birodalmát, amely magába foglalta Nyugat-Európa döntő ré szét, és nagyságát tekintve vetekedett az egykori Nyugatrómai Birodalommal. E hatalmasra nőtt királyság számára a hadsereg és az igazgatási szervezet mellett az állam egyházi rangra emelt római katolicizmus szolgált egyik fő egységesítő erőként. Így létrejöttek a feltételei a birodalom helyreállításának.

 

A Frank Birodalom nagyságát tekintve vetekedett az egykori nyugatrómai Birodalommal
A Frank Birodalom nagyságát tekintve vetekedett az egykori nyugatrómai Birodalommal

 

A birodalmi eszme a 790-es években jelent meg a frank udvarban. Ennek megfogalmazása egyértelműen a római egyház képviselőihez, elsősorban az udvar meghatározó személyiségéhez, Alkuin - hoz köthető. A tudós főpap a 796-ban Nagy Károlyhoz írt leveleiben a frank államot már „imperiale regnum”-nak (császári birodalom), illetve „imperium Christianum”-nak (keresztény birodalom) nevezte. Hamarosan olyan események történtek, amelyek lehetőséget adtak a frank császári birodalom megteremtésére.

Mindeddig a császári méltóság egyetlen birtokosa a keletrómai, azaz bizánci császár volt, aki elviekben az egykori nyugatrómai területek fölötti hatalomra is jogot formált. 797-ben azonban drámai események zajlottak le Konstantinápolyban. VI. Kónsztantinosz császárt saját anyja, Eiréné megfosztotta trónjától, majd azért, hogy alkalmatlanná tegye az uralkodásra, meg is vakíttatta. Ezt követően ő maga ült a császári trónra, és két eunuch tanácsadóra támaszkodva kezdte kormányozni a birodalmat.

A trónbitorló Eirénét senki sem tartotta törvényes uralkodónak, és Európában úgy tekintették a helyzetet, hogy a Kelet római Birodalomnak nincs császára. Károly nem kívánta megszerezni a bizánci birodalom feletti hatalmat, hiszen a Frank Királyság ehhez nem tudott megfelelő erőt biztosítani. Célja az volt, hogy a keleti birodalom császárával egyenrangú uralkodónak ismertesse el magát. Erre a római császári cím megszerzése mutatkozott leg meg felelőbb útnak. Mivel Károly a Nagy Konstantin utáni, keresztény jellegű császárságot kívánta helyreállítani, ezért ebben nem nélkülözhette a Nyugat legfőbb egyházi méltóságának, Róma püspökének közreműködését.

A 795-ben pápává választott III. Leó megfelelő személynek ígérkezett a Károly által neki szánt csekély szerep betöltésére. Károly nem hagyott kétséget afelől, hogy egyházi vonatkozásban hogyan látja az uralkodó, illetve a pápa szerepét: „A mi tisztünk az, hogy Krisztus szent egyházát Isten segítségével a külső támadásoktól, a pogányok betöréseitől és a hitetlenek pusztításaitól fegyverrel meg oltalmazzuk, belsőleg pedig a katolikus vallás ismeretében megszilárdítsuk. A te tiszted, Szentatya, viszont az, hogy hadseregünket imára kulcsolt kézzel, akárcsak Mózes, Istennél támogasd.”

Leót valójában csak frank nyomásra választották pápává, és egyáltalán nem élvezte a római arisztokraták támogatását, akik megvetették alacsony származása és csekély műveltsége miatt. A 799 tavaszán történt események Károlyt arra késztették, hogy erőteljesen beavatkozzék a római ügyekbe. Az év tavaszán már élesen megnyilvánult az elégedetlenség III. Leóval szemben. Főbenjáró bűnökkel, házasságtöréssel, esküszegéssel vádolták, és összeesküvést is szőttek ellene. A korabeli Liber Pontificalis (pápai évkönyv) beszámolója szerint egy körmenet során az összeesküvők rátörtek, letaszították öszvéréről, letépték róla főpapi ruháját, megkísérelték ki szúr ni a szemét és kitépni a nyelvét, majd a sebesült pápát egy közeli kolostorba hurcolták. Kolostori fogságából csak két frank királyi küldött segítségével tudott később elmenekülni. Az Alpokon át Frank - földre utazott, hogy közvetlenül Károlytól kérjen segítséget.

Az uralkodó teljes támogatásáról biztosította Leót, és visszaküldte Rómába. Ő maga azonban csak a következő év őszén indult seregével Itáliába, hogy császár rá koronáztassa magát. Már Róma felé közeledtében is császárnak kijáró fogadtatásban részesült. A pápa a város előtti tizenkettedik mér föld kőtől ünnepélyesen vezette be Károlyt Rómába, ami csak a régi császárokat illette meg. Az uralkodó nem vizsgáltatta ki a Leó ellen megfogalmazott súlyos vádakat. A pápának csupán esküt kellett tennie az evangéliumra, hogy az ellene felhozott vádak tekintetében ártatlan. Ezt követően Károly vissza helyezte őt teljes egy ház fői jogkörébe. Így egy erkölcsileg tisztára mosott pápa már közre működhetett a császárkoronázáson.

Az ünnepélyes szertartásra karácsony napján, 800. december 25-én a Szent Péter-székesegyházban került sor. A koronázás fontos szimbolikus tartalmat hordozó részleteiről eltérően számolnak be a különböző források. A frank birodalmi év könyv a következőképpen örökítette meg az eseményt: „Az Úr születésének ezen a szent napján, amikor a király mise közben, Szent Péter apostol sírja előtt elmondott imádsága után felemelkedett, Leó pápa megkoronázta, a római nép pedig ezt kiáltozta: »Éljen és győzedelmeskedjék Carolus Augustus, az Isten által megkoronázott nagy, békét teremtő császár!« A magasztalások elhangzása után a pápa olyan tiszteletben részesítette, mint a régi uralkodókat, Károly pedig a ’patricius’ név helyett ’felséges császárnak’ (impe rator et augustus) nevez tette magát.” E beszámoló szerint a szertartás végén a pápa bizánci módra leborult előtte, kifejezve hódolatát. A Liber Pontificalis azonban hallgat erről az alárendeltséget kifejező gesztusról.

A császárral szemben mély ponton lévő pápai hatalom számára épp a császárkoronázás kínált kiváló lehetőséget arra, hogy fordítson a helyzeten. Róma ugyanis úgy érvelhetett, hogy mivel csak a pápai koronázás tehet valakit császárrá, ezért a császári hatalom forrása a pápaság, így a pápai hatalom fölötte áll a császárinak. 800 karácsonyán azonban még egye lőre a császári hatalom erősödött meg. Új rangja révén Nagy Károly már maga is koronázhatott, illetve a római katolikus egyház feletti rendelkezési jogot is elnyerte. A következő évtizedek során élt is e fontos jogaival. 813-ban fiának, Jámbor Lajosnak ő helyezte a fejére a császári koronát, és az egyházi élet irányításában is meghatározó szerepet játszott: zsinatokat hívott össze, főpapokat nevezett ki, és számos egyházi vonatkozású királyi rendeletet, úgynevezett capitulárét bocsátott ki.

 

Nagy Károly koronázása után olyan helyzet állt elő, amely a római Birodalom 395 utáni viszonyaira emlékeztetett
Nagy Károly koronázása után olyan helyzet állt elő, amely a római Birodalom 395 utáni viszonyaira emlékeztetett

 

Nagy Károly császárrá koronázásával olyan helyzet állt elő, amely a Római Birodalom 395 utáni viszonyaira emlékeztetett. Akkor is két nagy császárság osztozott a birodalom területén. Ezúttal a Frank és a Bizánci Császárság volt a két birodalmi szereplő.

A császár pecsétje

Nagy Károly szinte minden módon igyekezett hang súlyozni, hogy országa a keresztény jellegű Nyugatrómai Birodalom utóda. Hivatalos címében is büszkén hirdette, hogy ő „a Római Birodalmat kormányozza”. Egyik pecsétjére pedig egy program - adó feliratot vésetett: „A birodalom megújítása” (Renovatio imperii). Ez a program határozta meg Károly művelődési politikáját is, amelynek eredménye az úgynevezett Karoling-reneszánsz lett. Ez az antik művészet és kultúra felélesztését jelentette. Ennek megfelelően Károly antik jellegű építészeti környezetet kívánt megteremteni udvara számára. Egy korabeli költő az épülő Aachent, a császári udvar legfontosabb tartózkodási helyét m int „jövendő Rómát”, illetve „nagyszerű Rómát” magasztalta. Hogy valódi antik épületek szülessenek, Károly kész volt a Nyugatrómai Birodalom utolsó fővárosából, Ravennából hozatni márványoszlopokat és -lapokat, azokat építették be az aacheni palotakápolnába.

Szintén antik mintákat követtek a művészetek más ágaiban is, mint például a kódexfestészetben vagy az elefántcsont-faragásban, amelyről számos fennmaradt emlék tanúskodik.

A császári udvarban működő udvari akadémia, e szűk elit társaság tagjai antik és bibliai nevek en szólították egymást. Így például Nagy Károly az Augustus, illetve Dávid nevet viselte, fia, Jámbor Lajos volt Julius, Alkuin pedig a Horatius nevet kapta . Az Itáliábó l származó Paulus Diaconus ré vén a császári udvarban ismét megjelent a latin költészet, amely ekkor már több mint két évszázada kiveszett a nyugati világból. Hamarosan több udvari költő is antik módon kezdett verselni. Károly fontosnak tartotta a klasszikus latin nyelv felélesztését, ezért hozott intézkedéseket a latin szövegek — elsősorban egyházi szövegek — nyelvezetének és írásmódjának megtisztításáért, mivel a Meroving-időszakban nagyon sok barbarizmus került e szövegekbe. Kiemelt fontosságú feladatként kezelték a Biblia latin nyelvű fordításának, a Vulgatának a helyreállítását. Nagy lendületet vett az antik szerzők műveinek másolása a különböző másolóműhelyekben.

A Nagy Károly által megteremtett birodalom azonban nem volt hosszú életű. Már a 806-ban Károly által kiadott Divisio regnorum (A birodalom felosztásáról) című rendelkezés lehetővé tette a birodalom részekre osztását a császár fiai között. A 817-ben Jámbor Lajos által kibocsátott újabb rendelet azonban hangsúlyozta, hogy a legidősebb fiú örökli a császári hatalmat, amelyet nem lehet megosztani, és kimondta, hogy a többi testvér köteles engedelmeskedni a császárnak.

Aki önmagát koronázta meg

843-ban Verdunben történt meg a birodalom felosztása három részre, amit még újabb felosztások követtek. E különvált részek az ádáz belső viszályok nyomán maguk is széttagolódtak, a császári hatalom pedig rendkívül meggyengült, majd a Karoling-dinasztia is kihalt.

A felosztott Karoling Birodalom keleti területei alkották a Keleti Frank Birodalmat, a nyugati területei pedig a Nyugati Frank Birodalmat. A későbbi századok folyamán a Keleti Frank Birodalom területén háromszor jött létre újabb birodalom. Először 962-ben a Német-római Császárság, majd 1804-ben az Osztrák Császárság, végül 1871-ben a Német Császárság. Az egykori Nyugati Frank Birodalom területén kétszer alakult birodalom. Először 1804-ben az első Francia Császárság, majd 1852-ben a második Francia Császárság.

 

 

 

Végül tekintsük át a Karoling Birodalom utódállamainak rövid történetét.

A Verdunben Német Lajosnak jutott Keleti Frank Birodalom területén öt nagy hatalmú herceg osztozott, akik egymással is gyakran harcban álltak. A Szász-dinasztia megalapítója, a kalandozó magyarok fölött Merseburgnál győzelmet arató Madarász Henrik kezdte meg az erős királyi hatalom kiépítését. Fia, Nagy Ottó hosszú, véres küzdelmek után már az egész Keleti Frank Birodalmat hatalma alá tudta von ni. 962-ben sereggel vonult Rómába, és XII. János pápával császárrá koronáztatta magát.

Ezzel megszületett a Németrómai Császárság, amely több mint nyolc évszázadon át játszott fontos szerepet az európai történelemben. Végül a napóleoni háborúk következtében 1806-ban szűnt meg, azt követően, hogy Napóleon tizenhat, Rajna menti kis német államot leválasztott a birodalomról. Mivel ezt katonailag sem a Habsburg Birodalom, sem Poroszország nem tudta megakadályozni, ezért az utolsó német-római császár, a Habsburg II. Ferenc (magyar királyként I. Ferenc) bejelentette a birodalom megszűnését. Két évvel ezt megelőzően, 1804-ben a napóleoni háborúk viharai közepette két új császárság született meg: az Osztrák, illetve a Francia Császárság.

Az Osztrák Császárságot — az ekkor még a német-római császári címet is viselő — II. Ferenc hozta létre. Ez az állam Magyarország kivételével az egész Habsburg Birodalmat magába foglalta. Alig több mint egy évszázadig állt fenn, és 1918-ban, az első világháború nyomán ért véget pályafutása.

Franciaországban 1804 tavaszán a Napóleon engedelmes eszközeként működő szenátus határozatban rögzítette, hogy „a köztársaság kormánya a császárra bízatik, aki a franciák császára nevet fogja felvenni”. Napóleon — minden bizonnyal népszerűségi és propagandisztikus megfontolásokból — kijelentette, hogy csak úgy hajlandó elfogadni a császári hatalmat, ha ezt a nép is megerősíti. A népszavazás fölényes sikert eredményezett számára. 3,5 millió igen szavazattal szemben csupán 2579-en ellenezték a császárság kikiáltását.

A császárrá koronázást vallási külsőségek közepette kívánta végbevinni. Helyszínéül a párizsi Notre Dame székesegyházat jelölte ki. Az esemény rangjához méltóan azt kívánta, hogy a pápa közreműködjön a koronázáson. Ezért Párizsba „kérette” VII. Pius pápát, akinek hatalmát a korábbiakban teljesen megtörte. Tanulva egyik példaképe, Nagy Károly császár esetéből, a koronázás során nem engedte, hogy a pápa tegye rá a fejéket, mivel a legcsekélyebb látszatát is szerette volna elkerülni annak, hogy császári hatalma a pápaságtól származna. Ezért a szertartás során a koronát kivette VII. Pius kezéből, és önmaga helyezte azt a fejére, (lásd a cikk elején levő festményt) majd szintén ő koronázta császárnévá feleségét, José phine-t. Így az uralkodói hatalomba iktatásakor a pápának csak az előkelő statiszta szerepét biztosította. Napóleon császári birodalma csupán egy évtizedig regnált. Bár legnagyobb kiterjedésekor Európa nagy részét magába olvasztotta, a császár katonai kudarcai után 1815-ben végleg összeomlott.

Napóleon unokaöccse, Bonaparte Lajos III. Napóleon néven 1852-től restaurálta a Francia Császárságot, de a Poroszországtól Sedannál 1870-ben elszenvedett katonai vereség következtében a köztársaság hívei megdöntötték azt.

A sedani csata teremtette meg a lehetőségét annak, hogy 1871-ben létrejöjjön a porosz vezetésű Német Császárság. Az új állam nem csak európai vezető szerepre törekedett, ha nem egy megteremtendő gyarmatbirodalomra támaszkodva világhatalmi pozíciót is kívánt magának. Birodalomépítő politikája nagy szerepet játszott az első világháború kitörésében, amely aztán 1918 őszén maga alá is temette az egész császárságot.

www.ujexodus.hu/tortenelem/a_negyedik_birodalom_amely_nem_szunt_meg