Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Miért nem omlott még össze egy csomó több ezer éves római épület?

2019.08.12

 

Miért nem omlott még össze egy csomó több ezer éves római épület?

Az ókori Római Birodalom területén rengeteg, meglepően jó állapotban fennmaradt épület hirdeti a hajdani dicsőséget.

Az olyan nyilvánvaló példák mellett, mint a Colosseum vagy a Pantheon, számos, az időjárás és a történelem viszontagságainak még jobban kitett építmény, mint a vízvezetékek, a mólók vagy a hidak is szép számmal találhatók, és szinte alig látszik meg rajtuk az eltelt nagyjából két évezred.

Még rejtélyesebb a dolog, ha hozzávesszük azt is, hogy a római építészek előszeretettel használtak betont ezekhez az alkotásokhoz – márpedig a modern betonépítmények élettartamát 100, legfeljebb 150 évre tervezik.

A rómaiak tehát jobb betont kevertek, mint a mai, számítógépekkel, vegyi üzemekkel megtámogatott utódaik?

Ez a kérdés sokáig izgatta a tudósokat és építészeket, mígnem egy kutatócsoport néhány évvel ezelőtt el nem határozta, hogy alapos vizsgálat alá veszi a problémát.

A római beton receptjét régóta ismerhetjük, ugyanis Augustus császár hadmérnöke, Marcus Vitruvius Pollio De architectura libri decem című tízkötetes építészeti munkájában szerepel a készítésének leírása. A rómaiak a munkát mészégetéssel kezdték, ehhez vizet kevertek, majd a keverékhez vulkáni hamut adtak.

Az így kialakult habarcshoz aztán nagyobb tufa- vagy tégladarabokat kevertek, és ezt az elegyet öntötték bele az előkészített faformákba, ahol hagyták megkötni. (Némileg bonyolítja a dolgot, hogy a rómaiak két, némileg eltérő receptet alkalmaztak a tengervíznek kitett építmények, például mólók építésénél és a szárazföldi épületeknél, de a létrejövő kémiai reakciók elég hasonlóak lehettek mindkét esetben.) Az így létrejött készítmény aztán elképesztően ellenállónak bizonyult, sem a tenger ostroma, sem árvizek, földrengések és egyéb szélsőséges körülmények nem tudtak benne komoly kárt tenni.

A Pantheon Rómában

Földbarát rómaiak

A kaliforniai kutatók Vitruvius receptjét használva, illetve a Nápolyi-öböl északnyugati részén feltárt Baiae város kikötőjének építményeiből vett mintákat vizsgálva igyekeztek választ találni arra, minek köszönheti kiváló tulajdonságait ez az anyag. Egy részecskegyorsítót is bevetve végül arra jutottak, hogy a kulcs a vulkáni kőzetekben és hamuban rejlik.

Az ezekben lévő anyagok ugyanis újra és újra reakcióba lépnek a mésszel, a folyamat közben pedig egy strätlingite nevű, rendkívül szilárd ásvány keletkezik, mégpedig pontosan azokon a részein az anyagnak, ahol meg szoktak jelenni a beton stabilitását idővel kikezdő apró, mikroszkopikus, ám idővel továbbterjedő repedések. Ehhez közelítő eredményt manapság a betonhoz kevert mikroszálakkal lehet elérni, amelyek hasonló szilárdságot biztosítanak, ám az idő vasfogával szemben jóval kevésbé ellenállóak, mint a római megoldás.

További előnye az ókori eljárásnak, hogy a betont elég volt a ma leginkább elterjedtnek számító „Portland” típusú betonnal szemben nem 1450, hanem csupán 900°C fokon kiégetni. Ez pedig akár még a globális felmelegedéssel vívott küzdelemben is fontos eredmény lehet, ugyanis a becslések szerint a világ betonállítása felelős a légkörbe éves szinten kiszabaduló szén-dioxid mennyiségének 7 százalékáért – ennek egy jelentős részét lehetne megspórolni, ha kisebb hőmérséklet is elég lenne a megfelelő eredmény eléréséhez.

forrás: index.hu   rejtelyekszigete.com/mi-az-oka-hogy-nem-omlott-meg-ossze-egy-csomo-tobb-ezer-eves-romai-epulet/